Új Szó, 1991. november (44. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-25 / 276. szám, hétfő

5 MOZAIK 1991. NOVEMBER 25. GONDOSKODÁS - GONDOKKAL EMLÉKEK IDÉZÉSE A VÁLLALATI ÜDÜLŐBEN • FIZETÉSKÉPTELEN MEGRENDELŐK • PRIVATIZÁCIÓ ELŐTT • MÉG VAN NYERESÉG­RÉSZESEDÉS • FELSZÁMOLT RÉSZLEGEK Nem, nem a szójáték miatt lett ez a címe írásomnak. A Galántai Ipari Vállalatnál valóban a legnagyobb gondok közepette is igyekeznek gondoskodni a dolgozókról. Be nem jelentett látogatásomkor például épp a nyugdíjasoknak rendeztek egy kétnapos akciót. Érkezésemkor a meghívott egykori dolgozók már elfogyasztották reggelijüket, s Kele­csényi Imre mérnök, vállalatigazga­tó szavait hallgatják a sok megren­delőjük fizetésképtelenségéből ere­dő gondokról. A termékek értékesí­tése is nehézségeket okoz: csak fizetőképes partnereknek lehet szál­lítani, s ilyen egyre kevesebb van. A nyugdíjasokkal az autóbusz a vállalat felsődiósdi (Nagyszombati járás) üdülőhelyére indul, ahol két napot töltenek. A minden igényt ki­elégítő üdülő a csodálatosan szép Kis-Kárpátokban van. A meghívot­tak többsége jól ismeri a tájat és az üdülőt, hiszen máskor is járt már itt. Sokan az építésében is részt vettek. Például az 58 éves Anda Ferenc, aki tavaly óta rokkantnyugdíjas. - ötvenkettótől dolgoztam a cég­nél - mondja. - Hatvantól-hetvenig gépkocsivezetőként. Itt akkor még csak hegyoldal volt. Anyagot szállí­tottunk az építkezéshez. Sajnos, egy ideje már csak a kórházakat járom. A vállalat azonban igyekszik segíteni: fürdöbeutalót kapok, ha fu­var kell, azt is. Kovács Valéria 1969-től volt a vállalat alkalmazottja. A sajtolómű­helyben dolgozott. - Sokszor jártam az üdülőben. Télen szánkóztunk, nyáron füröd­tünk. Nyugdíjasként most először vagyok itt. A múlt év novemberében még dolgoztam. Hajnalonta még ma is ugyanúgy felébredek, mintha szólna a vekker. Éliás Béla a feleségével együtt Vágsellyéről érkezett, mindketten a vállalatnál dolgoztak. - Én 44 évet gyűrtem le - mondja a 71 esztendős Éliás Béla rádió- és tévéjavító. - Elégedett voltam, gon­dolom, a munkaadóm is velem. Jól kerestem. Minden évben üdülni jár­tam. Nyugdíjasként, még az előző rendszerben saját műhelyt nyitot­tam, de nem volt elég alkatrész a javításhoz. Most sem félnék vállal­kozni, ha lenne helyiségem, s nem betegeskednék. Sajnos, már nem hajlik sem a térdem, sem a karom. A vágai Jakubec Árpád a vállalat szeredi asztalosműhelyében dolgo­zott. A szakmától nyugdíjasként sem távolodott el: odahaza vállalkozó­ként folytatja. Műhelyébe a gépeket házilag készítette. Munkája bőven van. Szintén feleségestől érkezett a találkozóra, mert, amint mondja, asszony nélkül sehova se menne. Közben feltálalták az ebédet, me­lyet Tóth Valéria, a vállalat egykori főszakácsnóje készített. Főztjét a nyugdíjasok ugyanolyan jó étvágy­gyal fogyasztják, mint régen. - A szakszervezet elnöke azt akarta, hogy én is vendégként le­gyek jelen - mondja Tóth Valéria. - Én azonban nem tudok tétlenked­ni. Otthon sem. Huszonnyolc évig voltam a vállalat szakácsnője, má­sutt nem is dolgoztam. Főleg a kalá­csaimat szerették az emberek, a tú­rós, a lekváros buktát, a kakaós kalácsot. Ezeket otthon is ugyanúgy sütöm. Van szakácsvizsgám, de az ízekre saját magam jövök rá. Otthon a vendégeimnek legszívesebben gombáshúst készítek szalmakrump­lival, mert annak nemcsak az íze felséges, hanem kiválóan díszíthető is. Nyugdíjasként már másodszor vagyok ilyen találkozón, de nyáron még az ifjúsági táborban is főztem. Az ünnepi ebéd elfogyasztása után a meghívottak közül többen dalra fakadnak. Közben közös emlé­keket idéznek. Arról is elbeszélget­nek, miként lehet az egyre emelkedő árak mellett megélni a nyugdíjból. Nagy Károlytól, a szakszervezet üzemi bizottságának elnökétől meg­tudom, hogy 90 személyt hívtak meg, s ebből 47-en jöttek el. Az előző években hasonló találkozókat rendeztek már Čičmanyban, Besz­tercebányán és másutt is. A kiádá­sokat a vállalat kulturális és szociális szükségletek alapjából fedezik. - A jövőben is lesz lehetőségük ilyen találkozók rendezésére? - Minden attól függ, ki veszi meg majd a vállalatot. Most folyik a va­gyonösszeírás, a kisprivatizációra készülünk. Bárhogy is lesz, a terme­lési program valószínűleg megma­rad, hiszen a meglevő gépek ezt teszik lehetővé. Eddig fizetésképte­lenné vált megrendelőink vállala­tunknak több mint 30 millió koroná­val tartoznak. Ebből 26 millió koro­nának már lejárt a törlesztési határi­deje. A bank egyelőre, mivel aktív a mérlegünk, ad kölcsönt. Dolgozó­inknak tudunk fizetni, a valorizációt is. Az utóbbinál nem a fizetéshez igazodunk, hanem a mindenkinek azonos gyomra van elvhez. Októ­berben a fizetéséhez mindenki 1000 korona kiegészítést kapott. Sőt, 700 ezer korona nyereségrészesedési előleget is fizettünk. Kollektív szerződésünk értelmé­ben a szakszervezet üzemi bizottsá­gának állásfoglalása kell egyes ter­melési részlegek megszüntetéséhez és a privatizálással összefüggő dön­tésekhez. A dolgozók esetleges el­bocsátása esetén pedig figyelembe * veszik a szakképzettséget és szoci­ális helyzetüket, például azt, hogy a feleségnek (vagy a férjnek) van-e munkája. A megszűnt részleg dolgo­zójának új helyet kínálnak fel, s csak az elutasítás után fizetnek két hónap lelépési díjat. Az év elején még öt hónap bérét kapták meg a távozók. A vállalat vezetősége minden lénye­ges kérdés megtárgyalásához meg­hívja a szakszervezet vezetőségét, és fordítva. A még nem is olyan régen 970 alkalmazottból mára csu­pán 570 maradt. A csökkenés oka: néhány részleg megszűnése. Vág­sellyén azért számolták fel a laka­tosműhelyt, mert az ott dolgozóknak nem volt mit csinálniuk. Helyüket az asztalosok foglalták el. A Diószegfen dolgozó kárpitosokat a város elöljá­rói irányítják. Ugyanakkor Diósze­gen a hűtőjavítást és a megrende­lésre dolgozó asztalosműhelyt fel­számolták. Egy ideje a vállalat áru­értékesítési gondokkal küzd. Most gyártott termékei közül említést ér­demelnek a főleg garázsokban használható szerszámosszekré­nyek, melyeket egy zlíni magáncé­gen keresztül Ausztriába szállíta­nak. Egy német céggel közösen for­gószékeket gyártanak külföldi és ha­zai piacra. Egyik fő termékük a bel­földön értékesített Gama irodabútor. Azokon a részlegeken, melyek meg­maradtak, egyelőre nem bocsátanak el dolgozókat. Remélik, hogy a pri­vatizáció után sem. FÜLÖP IMRE Tóth Valika főztjét dicsérgetik a vállalat volt dolgozói. (Kozma Géza felvétele) PRIVATIZÁCIÓ ÉS KÖRNYEZETVÉDELEM Óvatos becslések szerint gazda­ságunkban a környezet védelmére fordított kiadások a negyedét sem érik el a ténylegesen keletkező kör­nyezeti károk értékének. Másképp fogalmazva, egyebek mellett ily mó­don folyamatosan növekszik az egyes vállalatok környezetvédelmi adósságállománya is. Ez bírságok fizetésében csakúgy megnyilvánul­hat, mint a veszélyes hulladékok ideiglenes tárolásáért fizetett járulé­kos összegek formájában. Érdekes összefüggésekben jele­nik meg ez a tény korunk divatos gazdasági folyamatában, a privati­záció során. Az elmúlt négy évtized művi gazdasági-pénzügyi viszonyai következtében az ezt megelőző va­gyonfelmérés során ugyanis a va­gyonértékelő cégek számára sok­szor még a legegyszerűbb tételek megállapítása (a telekrendezés, az ingatlanok és a szellemi tőke felbe­csülése) is sok nehézséget okoz. Fokozottan érvényes ez a vállalatok terhelő környezeti problémákra vo­natkozó alapvető információkra. Márpedig egy előrelátó tulajdonosje­lölt saját érdekében nagyon jól teszi, ha a vagyonértékelökkel „kiszagol­tatja" ezeket az összefüggéseket is. Egyrészt azért, mert ez természete­sen árcsökkentő tényezőként jelent­kezik, másrészt viszont a szerző­déskötés után felfedezett, múltban felfedezett károk a régi tulajdono­son, vagyis az államon, még szeren­csés esetben is csak hosszan tartó pereskedés után hajthatók be. Az új tulajdonosok bolyongása a környe­zetvédelem dzsungelében azonban az esetleges érdeklődőknek magu­kat szíves-örömest kínáló hazai vál­lalataink megszerzése után sem zá­rul le. Hamarosan szembe kell néz­niük ugyanis a napjainkban elfoga­dott ökológiai törvényekkel. Ezek ugyan első olvasatban szinte fojto­gatóan szigorúak, de természetesen nem születtek légüres térben. Ha­zánk környezetének állapota ugyan túlzás nélkül katasztrofálisnak ne­vezhető, így radikális intézkedések nélkül nincs esélyük megmenteni a még menthetőt. Másrészt a közel­jövőben remélhetően a prosperitás útjára lépő vállalatok nem nézhetik a hazai beidegződések alapján, vagyis békaperspektívából a világot. Kénytelenek elfogadni a külföldön szokásos játékszabályokat, melyek között viszont hangsúlyozottan sze­repelnek a környezetvédelmi kiadá­sok. Leszámítva, hogy Európa civili­zált felében erre kérlelhetetlen hiva­talok ügyelnek: minden lehetséges módon igyekeznek kihangsúlyozni, hogyan és mennyit költenek ilyen célokra. A közelmúltban a korábban vegy­ipari szakvásárairól ismert pozsonyi Incheba környezetvédelmi berende­zések kiállítását szervezte meg. Amikor a megnyitó után képviselőjük kijelentette: mivel arra számítanak, hogy a privatizáció után az újonnan létrejövő vállalatok komoly környe­zetvédelmi beruházásokba kezde­nek, ezért ebből szeretnének hagyo­mányt teremteni, ezt több jelenlevő újságíró leplezetlenül megmoso­lyogta. Ezen nincs is mit csodálkoz­ni, hiszen több évtizedes gyakorla­tuk során tapasztalhatták, hogy a tervutasításos világban a környe­zetvédelmi beruházások mindig csak a „desszert" szerepét töltötték be. A konkurens környezet felé ka­csingató vállalatok ezt hovatovább egyre kevésbé engedhetik meg ma­guknak. Tanulságos például a ter­mékeiről hazánkban is jól ismert ma­gyarországi Tungsram példája. Ez a vállalat korábban nyugaton is több sikeres akciót valósított meg. Ezek azonban csak részsikereknek bizo­nyultak, ezért a vállalatot kénytele­nek voltak eladni az amerikai Gene­ral Electric Lightingnek. Ennek kö­szönhetően a Tungsramnál már ta­valy többet költöttek a környezetvé­delemre, mint az azt megelőző 10 évben összesen. Milyen eredményt várnak ettől az akciótól? Napjainkban a vállalat tulajdon­képpen a megengedett határokon belül szennyezi a környezetet. Ez A nyitrai IEM cég által gyártott törpe-víztisztító családi házak emésztőgödrébe szerelve a mini­málisra csökkenti a szippantásra kerülő szenny­vízmennyiséget. (Méry Gábor felvétele) azt jelenti, hogy bár bírságokat fizet, a gyártását egyik üzemükben sem kell leállítani. A környezetvédelmi program második évében szeretnék elérni, hogy a valamennyi gyáregy­ségükben folyó termelés megfelel­jen a belföldi előírásoknak. A negye­dik évig el kell érniük az európai normákat. Az ötödik év végén pedig teljesíteni szeretnék az amerikai anyavállalat szigorú környezetvé­delmi szabványát is. Mindez termé­szetesen nem valamiféle szamaritá­nius tevékenység. A fizetőké­pes piac manapság ugyanis már egyre nagyobb mértékben csak olyan termékeket fogad el, amelyek minőségi tanúsít­ványai a környe­zetbarát technoló­giákat is garantál­ják. Minél ,.zöl­debb" tehát egy termék, annál eladhatóbb a pia­con. Mindez meg­fontolandó a pri­vatizálandó válla­latok iránt érdek­lődők számára is. A szűrőberende­zésekbe, víztisztí­tókba, semlegesí­tőkbe és egye­bekbe beruházott pénz megszűnik a divat oltárán fel­áldozott összeggé lenni, sőt, a jövő generációk iránt egyre inkább fele­lősséggel viszo­nyuló vásárlókat megcélozva, a reklámkampá­nyok kiemelt ütő­kártyájává vá­lik. TUBA LAJOS AMIT AZ ATOMRÓL TUDNI KELL Nyugat-Európában egy atomerő­mű építése nem akkor kezdődik, amikor valamelyik politikus az alka­lomhoz illő mosoly kíséretében le­rakja az alapkövet. Már évekkel ko­rábban beindul egy, a reaktor építé­séhez hasonlóan igényes munka - a majdani erőmű közelében élő lakosság meggyőzése. Nálunk ez a tevékenység korábban pártvona­lon folyt, és lényegében az atomerő­műtől szintén rettegő funkcionáriu­sok által megtartott muszájelőadá­sokra korlátozódott. Az épülő mohi atomerőmű szak­emberei is csak az utóbbi időben kezdhették meg e lemaradásuk pót­lását. Ennek keretében október vé­gén Léván energetikai napokat szer­veztek, hogy az erőmű közelében fekvő legnagobb város lakói választ kaphassanak kételyeikre. A városi művelődési házban berendezett kiállításon térbeli modellek szemlél­tették az áramtermelés legfontosabb elemeit, ötletes videofilm magyaráz­ta a láncreakció lényegét és külön­böző összehasonlítások bizonygat­ták, hogy az atomenergetika a köz­hiedelemnél sokkal kisebb mérték­ben terheli sugárzással szerveze­tünket. Például míg az átlagos su­gárterhelés 37 százaléka az építő­anyagokból felszabaduló radon számlájára írható, addig az atom­erőművek működése során kikerülő sugárzás csak 0,1 százalékban ré­szesedik ebben. Az ilyen szempont­ból általában ártalmatlannak hitt hőerőművek pernyéje pedig húsz­szor nagyobb sugárterhelést jelent környéke számára, mint egy atom­erőmű. Mohi körül a sugárellenőrzési osz­tály szakemberei már most is tizenöt faluban végeznek rendszeres méré­seket, így az erőmű üzembehelye­zése után összehasonlíthatják a su­gárzás emelkedésének mértékét. Ezek az adatok nyilvánosak, és hor­dozható műszereikkel kívánságra bárhol hajlandóak lesznek bemutató ellenőrző méréseket is végezni. Augustín Hacaj mérnök, a mohi atomerőmű információs központjá­nak vezetője, a lévai kiállítás szerve­zője tapasztalt szakember, hiszen karrierjét még a szomorú véget ért bohunicei A-1-es erőműben kezdte. Szerinte a Mohiban alkalmazott szovjet VVER típusú reaktorok a nemzetközi szabványoknak is megfelelnek. Nem igyekezett kitérni a gyakran hangoztatott ellenvélemé­nyek elől sem. Az atomhulladékkal kapcsolatban az a véleménye, hogy a nagy radioaktivitású kiégett fűtő­elemeket addig a felhagyott uránbá­nyákban kell elhelyezni, míg a tudo­mány megoldja ezek gazdaságos feldolgozását. A közép és kis ra­dioaktivitású hulladékokat a mohi közelében épülő tárolóban fogják raktározni. Ezt a környéken nem fogják osztatlan lelkesedéssel, ezért videofilmen mutatták be a tárolás menetét és az alkalmazott biztonsá­gi intézkedéseket, így igyekezve szétoszlatni a kételyeket. Lévai kör­nyezetvédő körök gyakran hangoz­tatják a tároló veszélyeit. Sajnos, nem használták ki a párbeszédre kínálkozó alkalmat, így az energeti­kai napok nem váltak olyan parázs vita színhelyévé, mint amikor a bősi erőmű építői próbálják magukat „eladni" a környékbelieknek. Sőt, a Lévai Járási Környezetvédelmi Hi­vatal vezetője még csak el sem látogatott a kiállításra. Az utóbbi időben felmerült nehéz­ségek ellenére az atomerőmű építői bíznak abban, hogy az első blokk két év múlva megkezdi működését. Addig azonban folyamatosan igye­keznek eloszlatni a lakosságban élö félelmet, így a környékbeliek számá­ra térítésmentes kirándulásokat szerveznek az építkezésre, sőt igény esetén bárhol szívesen tarta­nak felvilágosító előadást. -tl-

Next

/
Thumbnails
Contents