Új Szó, 1991. november (44. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-22 / 274. szám, péntek

7 PUBLICISZTIKA OJ SZÓI 1991. NOVEMBER 22. I!

4 Ilii Kőtábláink, 1990), li A csehszlovákiai n 1945 után — iű, 1981-ben kelet-ben(!) kiegészített jfaji meghatározás Ebben a dolgozatkövetkező — tehát ije, 1989-ben is váli/állalt — mondat: hogy mi volt a feli a csehszlovákiai m első alkotása, bry Zoltán A vádlott írását kell említeíod az elsők között icsol László még olás-kiigazítási intudnia kellett, hogy livatkozott példák, — Rácz Olivér néul — Fábry memoibbi keletű. De ha korábbi keletű A 'nál, jelenlegi ismemindenképpen azin íródott Szalatnai ású tanulmánya (A lagyarok 1938 és 3eéry Rezső pazar lemzése, a Hét soazdag termése (A a rok második kiiká ik tanulságai S bár igaz, hogy randuma — mert letnénk így — csuült elő s látott naphát arról Fónod érég gyorsmérlegé;" idején sem tudsetében azonban íjében, 1946 tavaírásról van szó, a Posoniensis álla Fónodnak felölII — s itt most hadd előzmény nélkülit / magának Fábrybelül sem. Üresjáinis előkerült egy n kezdett naplója, érői Fónod, mint ínográfusa furcsa úszta tényrögzítés >tt. A vádlott meg146 áprilisának vélikor néhány évvel András közzétett ózsefnek címzett, ín kelt Fábry-level. 4. sz.), az elejére etőben azt mint A 1 „közvetlen előtörst" tüntette fel. Ma ' a memorandumninger és az abból :ó, másoknak írt leIrodalmi Szemle júirrfSÍ számában tal teljes szövegéétől eltérően csonitt, Földes Sándorebruár 9-i keltezés/áraiban találhattlen előtörténetét s b, esetenként első . Igy például a Reiíl főbb gondolatai laplóban, melyből / amiről Görömbei >gy „bár A vádlott jelenhetett meg, tehette, közzétette ondandóit", s erre s t hozza fel példáit a naplójához vaanyúlás. Az Üresicsak visszautaláábry korábbi műlyver s vitéz ellena, vagy az 1938— lírásait tartalmazó , hanem abban A fén kívül későbbi ondolat /'gazának, is nak, a Hazánk: Európa elrablásádolatait, közvetlen épét is megtalálrat tehát, melyről al s joggal ír úgy, megcsalatottságItsá^.nak megrenI", úgy tűnik, maíűn belül betöltött is mindenképpen gű dokumentumnak tűnik. (Hogy maga Fábiy milyen fontosnak tartotta — életművén belül — ezt a naplót, arról egy, Szalatnai Rezsőnek írt, 1948. március 17-i keltezésű leveléből alkothatunk képet: j,...a45 után írt feljegyzéseimet, naplósoraimat akarnám legépelni és új palackpostaként elhelyezni, hogy ez és ennyi megmaradjon. A stószi »remeteség« kell, hogy végre értelmet kapjon és nem akarom, hogy maguk a feljegyzések (...) elvesszenek, elkallódjanak visszahozhatatlanul.") De a napló előkerülése több más szempontból is az utóbbi évek — s nemcsak csehszlovákiai magyar, hanem összmagyar viszonylatban is — egyik legfontosabb irodalomtörténeti eseményének számít. Annál is inkább, mivel szűkebben vett irodalomtörténeti vonatkozásain túl társadalom-, politika-, nemzetiség- és művelődéstörténeti, továbbá szociológiai, valamint közösség- és alkotáslélektani összetevői sem lebecsülendők. Az alábbiakban pontokba szedve, legalább nagyvonalakban megpróbálom elmondani, miért is látszik a napló a Fábry-életmű vizsgálata szempontjából ezentúl már kikerülhetetlennek. Először, közvetlen támpontokat ad annak vizsgálatához, hogy a „stószi remete" miként élte meg a népét sújtó „katasztrófát", s „a győzelmes sztálini terrorizmus tökéletes inkvizíciós gépezetének" beindulását — mindkét elnevezés Peéryé —, hogyan hatottak rá azoknak a napoknak, heteknek, hónapoknak, éveknek a tragikus eseményei, s hogyan befolyásolták magatartását, eszmei-világnézeti fejlődését. Másodszor: a napló újabb szempontokat ad A vádlott megszólal további értelmezéseihez, sokfelől össze- és sokfelé szétfutó szálainak felgombolyításához. Harmadszor. az Üresjárat lehetőséget ad az egyegy történelmi/társadalmi kataklizma, megrendítő élménysor hatására az emberből feltörő gondolatok, érzelmek, emóciók eredeti, valamint a megformálás utáni alakjának az összehasonlítására. Negyedszer: míg A vádlott megszólal csupán 1946 áprilisáig-májusáig ad képet Fábry megrendüléséről, rajzolja meg gondolkodásának ívét, addig a napló időben tovább „írja" mindezt, s gyakorlatilag lehetővé teszi, hogy teljes egészében föltáruljon előttünk e tragikus esztendők Fábryjának (arc) képe. Ötödször: az Üresjárat segítségével Fábry gondolkodásának, világértelmezésének, eszmerendszerének olyan rétegei is föltárulnak — részint első ízben — előttünk, melyek eddig láthatatlanok, vagy részben, netán erősen másult formában voltak láthatóak számunkra. így ezentúl a Fábry-életmű egyikmásik hangsúlyos fogalmának, gondolatának, erkölcsi sarkpontjának — például antifasizmus-érte\mezésének vagy híres non possumusának — a részleges, netán éppen teljes újragondolására is lehetőségünk nyílik. Ily módon a napló a Fábry újraértelmezése körüli mostani vitához is megkerülhetetlen szempontokat kínáló, fontos adalékokat szolgáltathat. Hatodszor: az Üresjárat Fábry ötvenes-hatvanas évekbeli magatartásának, személyiségének néhány (újabb) ellentmondására, magyarázatra, értelmezésre szoruló lélektani rejtélyére is rávilágíthat. Fölvetheti például a kérdést, hogy az Üresjárat lenyűgöző történelmi titszánlátása, mindenfajta totalitárius hatalmi törekvés, így a szovjet típusú kommunizmus teljes elutasítása miért s miként szelídül meg 1948 után, s ad teret egy, a hatalommal és arinak ideológiájával a maga kompromisszumait is megkötő Fábrynak. A sor természetesen folytatható lenne még. S most valamit az Üresjárat és A vádlott megszólal egymáshoz való viszonyáról: a memorandum olyan értelemben része, kicsúcsosodása a naplónak, ahogy a látható csúcs része a főleg a tengerszint alatt terjeszkedő jéghegynek. Figyelmeztet, lenyűgöz, szemet kápráztat, de a láthatatlan, nála jóval nagyobb kiterjedésű részekkel képezhet csak egészet. De mondhatnánk másképp is. Például így: az Üresjáratban tulajdonképpen két A vádlott megszólal olvasható. S nemcsak azért, mert ez utóbbi időbeli része csupán az előbbinek. Az Üresjáratban, úgymond, tartalmilag is találhatunk egy új A vádlott megszólalt Amíg ugyanis a napló 1946 május 1 -ig írt oldalai túlnyomórészt egy „egzisztenciális válságba lökött" nemzeti kisebbség — a korszak páratlanul gazdag, mindmáig csak kis töredékében ismert memorandum-irodalmának egyik darabja használja ezt a minősítést — érdekében mondott, A vádlott megszólal ban kicsúcsosodott védőbeszédként olvashatók, addig az 1946. május 1-e utáni lapok már egyre inkább egy minden mást háttérbe szorító vádbeszédnek számítanak a szovjet típusú kommunizmus (és terjeszkedése) ellen. A szellem embere figyelmeztet itt: vigyázat, mert a hitleri fasizmus helyébe lépve egy új hatalmi totalitarizmus készülődik s tör egyre nyomasztóbb súllyal uralomra Európában. Az autonóm személyiség mond intő szavakat itt: vigyázat, mert az embertlelket-szellemet uniformizálni, nivellálni kívánó sztálini imperializmus önazonosság (tudat) ukban fenyegeti Európában az embereket, népeket. Egyik, 1945 októberében datálódott feljegyzésének ide vágó vonatkozása is van: „A nálunk járt oroszok a legjobban azon csodálkoztak, ha egy szobában egyedül lakott egy ember. Az »égy embernek egy szoba« nem más, mint a külön élet, a magánélet lehetősége és kísértő veszélye. Az önmagunkra eszmélés egy mechanizált kollektívumban: lázító jelentőségű, amit meg kell akadályozni." Megismételve tehát: így a két, nagyjából egyforma terjedelmű részre osztható Fábry-napló lapjait körülbelül 1947 közepéig többé-kevésbé a (cseh)szlovákiai magyarság tragédiája, helyzete, sorsa miatti aggódás, a szlovák fasizmus továbbélésének boncolgatása tölti meg, 1947 közepétől már egyre nagyobb teret kap benne az orosz imperializmus terjeszkedésének, az orosz kommunizmus „nyílt és leplezetlen fasizálódásának", „brutális imperialista vonalvezetésének" a bírálata, elítélése. Fábry félelmetes történelmi tisztánlátással, kegyetlenül józan logikával veti papírra ezekben a hetekben-hónapokban: „Egy olyan impérium beszél a nemzetek szuverenitásának veszélyeztetéséről, mely ezt a függőséget legsajátosabb rohamcsapataival, egyenesen tőle függő függvényeivel, a kommunista pártokkal valósítja e »szabad« országokban »demokráciává«." Az egykori kommunista, a haláláig baloldali gondolkodású és érzelmű Fábry végletes kiábrándultsággal ír naplójában másutt is „ideológiai gleichschaltolásról" — „...a keleti szomszédság legnagyobb veszedelme: a KP révén bekövetkezhető ideológiai gleichschaltolás" —, arról, hogy „míg Hitlernek még országokat kellett megszállnia, hogy gleichschaltolva legyenek: ma ugyanezt megteheti a forradalmi élcsapat", meg hogy „ az idegen érdek mint országveszedelem újra aktuális". Úgy látja, s amint a történelem igazolta, jól látta, hogy — igazodva nemegyszer sajátságos, egyénített fogalomhasználatához — emberi jog helyett az államjog, erkölcsi demokrácia helyett a hatalmi demokrácia, morálszocializmus helyett a hatalmi szocializmus ideje jött el; diktatúra-demokráciát, terrordemokráciát, dogmadiktatúrát, kommunizmust mint másik végeletet, ázsiai kommunizmust, népi imperializmust, nagyszláv imperializmust, proletár nacionalizmust, pánszláv mohamedánizmust emleget; a „mai komminizmus morális, kulturális, emberi elégtelenségéről", „az épp most fellépő osztályhatalom zsarnokságba süllyedéséről" beszél. Körülötte minden arról győzi meg őt, hogy a fasizmus tovább él, s egymás nyomába tolulva sorjáznak naplójában a keserű kifakadások a szláv fasizmusról, Sztálin kényszeredett antifasizmusáról, a „fasizmus fertőzte kommunizmusról" (mely Fábrynál egyenlő a „tiszta mohamedánizmussá!"), az orosz kommunizmus „nyílt és leplezetlen fasizálódásáról", egy „új fasizmus eljöveteléről", a kommunizmusról mint „álcázottfasizmusról", Hitler síron túli, ördögi győzelméről. „Semmi közösséget ezzel a világgal!" — határozza el csalódottan, ám csalódottságában is öntudatosan, passzív rezisztenciát hirdet, erkölcsi demokráciáért kiált, az „erkölcs kontrollszerepét" hangoztatja. Ebből a szempontból értekezik az írástudók különösen nagy szerepéről és felelősségéről; az „író vagy — bíró vagy", illetve az „ellenség vagy — író vagy" eltökéltségével jelöli ki az író helyét korának „erkölcsi nihilizmusában": „Az író akkor válik cáfolhatatlanná, ha azt a napi pártpolitika nem bírja el. A többlet megfekszi a percemberkék gyomrát..." S másutt, a konklúzió: „Ma az író: Európa." Ezért nyugtalanítja, hogy „a magyar irodalomba betört a kelet", ezért mond lesújtó kritikát a „zsdanovi vonalról", ezért mártja vitriolba a tollát, amikor a kommunista kultúrpolitika egzisztencializmus-ellenességének okairól ír. De az önmagát komolyan vevő ember „befelé", azaz önmagára „utaltságának" tételét, az ember önmagához való hűségének kategorikus imperatívuszát is azért fogalmazza meg, s ezért teszi önmaga s az írástudók számára kötelezővé a lélek és szellem „belső és kritikai szabadságának", szuverenitásának elvét: „Az entellektuell mai hivatása megőrizni minden ellen — ami parancsszagú, ami kötelességprimérségű, tehát külsőleges — a lélek és szellem belső és kritikai szabadságát. Nem beolvadni, nem felolvadni a parancsban, de azt a bizonyos rezerváltságot tartalékolni, ami ha elvész, elvész minden." Nagy segítségére van/lehet mindebben az embernek a „keresztény értékek" tisztelete és elfogadása, a keresztény humanizmus eszméinek, a krisztusi etikának a felvállalása, ezért lehet példaadó Jézus mint „a szeretet bölcse", mint „belső töretlen egység", s így juthat el naplója utolsó oldalán — 1948 februárjában! — Fábry az „isteni, keresztény totalitás" elfogadásáig: „Miért nagyok Ady istenes versei? Egyetlen totalitásnak van értelme: a kereszténységnek, mert ez befogja az eget és a földet egyformán, és a kezdőpont és a végpont egy: Isten. Befogja az egész embert testi térben és lelki-szellemi dimenzióban és időben. Épp ezért mindenütt jelenvaló, és ezért totális. És még valami: nem kirekesztő totalitás — tehát hatalom, de befogadó — tehát szeretet, mely lényegében és lényegéből ad, és nem vesz." Az Üresjárat, mint az már az eddigiekből is kiderülhetett, nem eseménynapló, nem Fábry napjainak folyását, nem (elsősorban) a külvilág történéseit rögzíti, azok csak mintegy a háttérben húzódnak meg, a benne leírtakat indukálják csupán. A napló szerepe a magányos Fábry számára a beszélgetőtárséra hasonlít: megoszthatja, „megvitathatja" v e I e a gondolatait, érzelmeit. Fábry immár hetedik-nyolcadik-kilencedik éve nem publikál(hat) — megint csak lásd a mottót! —: „noteszei" a naponkénti munka rendszerességét, folyamatosságát, tehát az életet jelenti számára. Míg az Üresjárat hátterrében a (kül)világ drámai eseményei zajlanak, addig a napló oldalain a mindezekkel szemben tehetetlen ember drámája bontakozik ki. A napló oldalain egy szabad szárnyalásra született lélek, egy megalkuvás nélküli magatartás, egy, a történésekkel megbékülni, azokat magyarázni nem tudó intellektus tárulkozik ki előttünk, miközben lapról lapra egy árnyalatokban gazdag fejlődésrajz, egy konok következetességei épít(get)ett, véresen 20. századi morálfilozófia bontakozik ki. Erről az jut eszembe, hogy tulajdonképpen igazuk van azoknak, akik a Fábry körül folyó mostani vitában (is) megkérdőjelezik (majd) a stószi literátor író-, kritikus-, esztéta-, sőt még publicista- voltát is. Tulajdonképpen igazuk van, hiszen Fábry valójában sem ez, sem az, sem amaz, és még sok minden más sem. Ellenben: mindez együttvéve. Fábry, s ezt naplója különös élességgel mutatja: elsősorban moralista, a szó jó értelmében; olyan erkölcsbölcselő, akinek minden mozdulata, műfaja, sőt még a tévedései és bizonyos értelemben a kompromisszumai is egy aprólékosan végiggondolt, éles kontúrokkal körvonalazható morálfilozófia felé mutatnak. Fábry erkölcsbölcseletének egyik legfontosabb pillére — az Üresjárat tanúsága szerint — a mindenre kiterjedő erőszakellenesség. Ez a természetéből, lényéből fakadó elemi erőszakellenesség vezette a naplójában végül a kommunista párttól, az „orosz kommunizmustól" való elforduláshoz is: míg az Üresjárat első lapjain arról még mint muszáj-szövetségesről, vele kapcsolatban pedig muszáj-becsületről ír, az utolsó oldalakon lényegében már a teljes szakításig jut el. Érvrendszerében a kettő — a német fasizmus és a sztálini kommunizmus — együtt jelenik meg: egyszerre beszél a német és az orosz Európa-elleneségről, a német fasizmust és az orosz kommunizmust egyszerre említi mint Európa-ellenes erőket: „Ahogy Hitler Európája gyilkosa volt Európának, úgy Sztálin új Európája csak likvidálását jelentheti minden európai, tehát nyugati értéknek." A keleti kommunizmus és a nyugati demokráciák szembenállását végzetesnek ítéli meg, már csak azért is, mert nemzete — a magyarság — jövőjét egyedül a nyugat-európai demokráciák oldalán látja biztosítottnak. Szerinte ugyanis „a magyarság keleti származék nyugati orientációval", ám „a mai helyzet Kelethez akarja rögzíteni". Ez utóbbi azonban — tudatosítja Fábry I947 szeptemberében — csak az értelmiség erős, „primér kultúrtudatának" — ti. hogy „Magyarország csak mint a Nyugat szerves része élhet és szülhet kultúrát" —felszámolásával, következésképpen ennek az értelmiségnek a „szétzüllesztésével" érhető csak el. Ebben kereshető Fábry szerint „a szovjet történelem bűne" is, nevezetesen, hogy megásta a magyar demokrácia sírját. A történelem viharaiban, a hatalmi érdekszférák összecsapásának középpontjában „az ember mint mindenkori vesztes" jelenik meg előtte; a második világháború „első számú áldozataként" a békelehetőséget siratja: Közép-(Kelet-)Európát új „felvonulási területnek", új „hadszíntér-Európának" titulálja; a (cseh)szlovákiai magyarság pedig számára nem más, mint a cseh és szlovák sovinizmusnak, valamint ezeknek az új, idegen, militáns érdekeknek a közös áldozata. Meggyőzően mutatja be, hogy a kitelepítések „ördögi orosz terve" mögött is egy (nagy) hatalom politikai sakkhúzásai rejlenek: „A német kitelepítés orosz támogatással — érthető: Oroszország így akarja ČSR halálos ellenségévé tenni Németországot, hogy Csehszlovákia kénytelen legyen orosz hátvédelmi politikát folytatni. És nem utolsó sorban ezért támogatja Oroszország a magyar kitelepítésben is Csehszlovákiát: minden oldalról körülvéteti ellenségekkel. Az ellenségeskedést ez a kitelepítés krónikussá fokozza, hogy így egyetlen résként, egyetlen támaszként az orosz hátvéd maradhasson. Ördögi terv, mely nem sikerülhetett volna, ha a csehek és szlovákok nem vesztik el józanságukat. De a pillanatnyi előnyök oly csábítók voltak (majdnem négymillió ember vagyona), hogy esettminc^n skrupulus, ésezésenynyi maradt mint egyetlen politikai aktivitás." Kíméletlen szavakkal ítéli el a szlovák sovinizmust, s hatalmas apparátussal bizonyítja, hogy ami Szlovákiában folyik, ami a magyarokkal történik — „a szlováknak a magyar a zsidaja" —, az tulajdonképpen a szlovák fasizmus továbbélésének tudható be. Bizonyára lesznek, akik úgy véiekednek, hogy érzelmi túlfűtöttsége bár indokolható, a szlovákság megítélésekor túlzásokra ragadtatta őt. Megítélésem szerint azonban szavainak igazságtartalmát ez esetben nem is annyira tényszerűségükben, mint inkább az indulatosságukban, érzelmi hőfokukban kell keresni. Hiszen Fábry naplóját nem más, mint éppen a megalázott, megcsalatott, sarokba szorított ember és szellem keserűsége, dühe, heves indulatokba átcsapó, mély fájdalma teszi megismételhetetlenül hiteles dokumentummá. Makacs és sajátságosan értelmezett antifasizmusának pajzsa mögé húzódva ítélkezik: az ő gondolatrendszerében mindenfajta faji (nemzeti) vagy eszmei (hatalmi) kizárólagosság egyenlő a fasizmussal. (Amikor tehát az ötvenes-hatvanas években egyre monomániásabban emlegetett antifasizmust, s egyre nagyobb apparátust felhasználva írta meg a fasizmus genézisét és természetrajzát, akkor föltehetően — s ebben Tőzsér Árpádnak igaza van — „a fasizmusokra, a világembertelenség összegére", tehát a sztálinizmusra, a bolsevizmusra is gondolt.) A (cseh)csehszkovákiai magyarság az Üresjárat napjaiban, heteiben, hónapjaiban „visszatartott lélegzettel" él, s azzal él Fábry is — naplóját is ugyanez a „visszatartott lélegzet" íratja: „Visszatartott lélegzettel élni: a szervezet nem bírhatja ki soká. Ki lesz a felelős az ezzel okozott pszichikai, fizikai és biológiai károsodásért?" — kérdezi 1945 októberében, s kérdése voltaképpen még ma sem vesztett időszerűségéből. Már csak azért sem, mert igazából éppen ma, a történtek után negyvenöt éwel látszik csak, micsoda — azóta sem kihevert — károsodások érték 1945-49 között a csehszlovákiai magyarságot. Orszerepnek nevezte az Üresjáratban Fábry Zoltán a maga szerepét, őrhelynek magát: az őrhely megszólal — írta küldetéséről. Amihez mi most, negyvenhárom esztendővel naplójának utolsó feljegyzése után — csak azt tehetjük hozzá, hogy igen, az őrhely, a vádlott, ugyanaz az őrhely, ugyanaz a vádlott szól hozzánk, üzen nekünk az Üresjárattal. Ugyanaz az őrhely, jóllehet arcát — erről a mostani oldaláról — mintha nem ismernénk, esetleg nem eléggé ismernénk még. A hangja viszont ugyanaz: Fábry Zoltán változatlanul tisztán csengő, súlyos szavakkal üzen nékünk most, halála után több mint két évtizeddel is. Budapest, 1991. szeptember 30. * Bevezető tanulmány Fábry Zoltán ismeretlen naplójának a Regio című kisebbségtudományi szemle valamint a Madách és a Kalligram kiadó gondozásában a közeli napokban megjelenő kiadásához, mely kapható lesz a Csemart boltjaiban, illetve előfizethető' az alábbi címen: Kalligram kiadó P.O. Box 105, 814 99 Bratislava « a* a •• I I

1 t ^ H FABRY ZOLTM D Üresjárat 1945-1948 « f 4 M ** Napló ^ a jogfosztottság éveiből Regio - Madách - Kalligram