Új Szó, 1991. november (44. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-22 / 274. szám, péntek

1991. NOVEMBER 22. PUBLICISZTIKA ÚJ szói 6 „Az ember belédöbben a felismerésbe, hogy ott tartok, ahol 1939-ben kezdtem: gondolataimat el kell rejteni, írásaim halálos ítéletemet jelenthetik. És még valamit: ha megúsztam a hitlerí terrorizmust, a szlávba belepusztulhatok." Fábry Zoltán naplóbejegyzése 1947 decemberében I Egy remek kisesszével kezdtem a mai napot. Az Élet és Irodalom legújabb számának címoldalán Dušan Kovačevič szerb drámaíró szégyenkezik benne Szerbiának a jelenlegi jugoszláv polgárháborúban vállalt szerepe miatt. Gondolatmenetének lényege, hogy a kommunisták 1945-ben, mindjárt a németek visszavonulása után betörtek — ő írja ezt így — Belgrádba, s „megszállással szabadították fel". Azaz a háború vége náluk — miként a többi (később) szovjet övezetbe került közép-(kelet)-európai országban sem — nem a megszállás megszűntét, nem a felszabadulást jelentette, hanem csak hatalomváltást. Rögtönzésének végéről ide kívánkozik egy rész: „Amikor majd elmennek azok, akik most uralkodnak,vissza kell majd térnünk 1945ig. Újból ki kell nyilvánítanunk felszabadulásunkat, s mindent újra kell kezdenünk, mert (...) ama balszerencsés 1945-ik esztendőben nem volt felszabadulás, csupán a megszálló-hatalom váltása esett meg." Nos, régiónk — az egykori szovjet impérium — Délszláviánál szerencsésebb országai, úgy tűnik, többnyire túl vannak a második világháború után negyvenvalahány éves késéssel rájuk köszöntő felszabadulásukon, s immár mindegyik — igaz, ki-ki a maga módján -- sietve igyekszik vissza, persze a szó képletes, illetve egy bizonyos értelemben, 1945-höz, hogy mindent újra kezdjenek, amit a létezett szocializmus zsákutcája után a boldoguláshoz újra kell kezdeniük. Ebben a nagy visszatérésben szerencsére mindkét hazám, Csehszlovákia és Magyarország is egymással versengve halad az élen. Ezt az 1945-höz való visszatérést nem kerülheti el a csehszlovákiai magyarság sem. Tehát az a néptöredék, nemzeti kisebbség, melynek a háború vége további borzalmak kezdetét jelentette: a csehszlovák vezetés, s ezen belül a szlovák kormány — Peéry Rezső szavaival — „a szlovákiai magyarok teljes beolvasztását és kitelepítését" tartva „történelmi feladatának", egy kisebbfajta genocídiummal fölérő üldöztetések és megrázkódtatások lehető legváltozatosabb és legleleményesebb formáit zúdította rá. Szalatnai Rezső egy befejezetlenül (és kéziratban) maradt, nemrég előkerült memoranduma — jóllehet, lévén hogy 1946 elején íródott, nem adhatja teljes lajstromát ezeknek — igen szemléletesen sorolja föl a legsúlyosabb következményekkel járó magyarellenes intézkedéseket: „Kerek egy esztendő alatt a csehszlovákiai magyarokat megfosztották földjétől (sic!), házaitól, sokakat lakásától is; köztisztviselőinek nincs fizetése, nyugdíjasainak nincs nyugdíja, hatósági védelemben senki, aki magyar nem részesül, mert egy elnöki dekrétum alapján minden magyar elvesztette állampolgárságát: minden magyar közmunkára vihető bárhol az országban és fizetés nélkül, nincs egyetlen magyar iskola, még elemi fokon sem, nem működik egyetlen magyar közművelődési vagy társadalmi egyesület, magyar főiskolai hallgatót nem szabad felvenni a főiskolára, még sportolniok sem szabad a magyaroknak; nincs magyar sajtó, nem jelenik meg magyar könyv, magyarul megnyilatkozni nem szabad, a magyar nemzetiségűnek nem lehet rádiója, sok helyütt betiltották a magyar istentiszteleteket; sok ezer magyart internáltak országszerte, sok ezret megfélemlítve kényszerítettek szülőföldje elhagyására s ezzel anyagi és erkölcsi tönkretételére; a magyar vendéglősöktől, kereskedőktől, iparosoktól minden kártérítés nélkül egymás után elvették boltjaikat és üzemeiket, még a legapróbb műhelyt is; a magyar földbirtokosok és nagyiparosok vagyonára az állam tette rá a kezét, az utcán magyarul megszólalni tilalmas és kockázatos dolog, a magyar szabad és védtelen prédája mindenfajta feljelentésnek, az összeírt és csendőri felügyelet alatt tartott magyarság az országos és helyi vonatkozású tiltó rendeletek útvesztőjében elvesztette immár lelki biztonságát is." S nézetem szerint itt éppen az utóbbin, a „lelki biztonság" elvesztésén mint a történtek legjóvátehetetlenebb kihatásán van a hangsúly, amit később még csak fokozott az, hogy az üldöztetések, kitelepítések következtében a csehszlovákiai magyarság elvesztette majdnem egész középosztályát és értelmiségét is. A „képtelen magyarüldözés" évei — ez megint Szalatnai Rezső kifejezése — máig lezáratlanok, máig feloldatlanok: a csehszlovákiai magyar lét számos ma is meglévő, kínzó nyavalyájának, gondjának-bajának gyökerei ezekbe az esztendőkbe nyúlnak vissza. E tekintetben a csehszlovákiai magyarság szellemi életét, művelődését terhelő súlyos traumák a legszámottevőbbek közé tartoznak, melyek az én- és öntudati, önazonosságtudati zavarok, értékorientációs torzulások, továbbá a tisztánlátást nehezítő babonák, távlatokat elfedő prekoncepciók egész sorát vonták maguk után. Sok a fehér folt, a becserkészetlen/feltérképezetlen terület is: amerre néz a szem, mindenütt feltáratlan/elfelejtett/elhallgatott értékek, jelenségek, kezdeményezések garmadára esik pillantása. Illetve, mindez úgy is igaz, miként a fiatal, s máris igencsak felfigyeltető dolgozatokat publikáló, pályáját most kezdő irodalomtudós, Csanda Gábor írja: „Úgy tűnik, szaporodnak a feltáratlan területek, pedig csak a múlt kísért: irodalmunk tudatosan nem vállalt régiói üzennek, ki tudja, hányadszor." Vissza kell hát térni 1945-ig ezen a területen is; szerencsére ez a visszatérés, úgy tűnik, el is kezdődött már. Hiszen lényegében ennek a visszatérésnek jele a csehszlovákiai magyar irodalom mostanában egyre erőteljesebb formában tapasztalható belső átrendeződése — még ha ez az első pillantásra paradoxonnak is látszik —, s annak számít a Fábry Zoltánról éppen mostanában indult vita is. Folyik a vita, illetve vita kezdődött tehát Fábry Zoltánról. Az eszmecsere (remélhetőleg) még csak az elején tart, de már régóta lehetett sejteni/tudni, hogy csak idő kérdése, mikor robban ki. Miként az az elodázható, ámbár elkerülhetetlen dolgokkal lenni szokott. A vita kimenetele nem lehet kétséges — a tét: újra kelle értékelni, s ha igen, milyen mértékben, Fábry Zoltán életművét, s annak szerepét a csehszlovákiai magyar irodalomban? —: az újragondolás már csak a bevezetőben említett nagy visszatérés szükségessége okán is, elkerülhetetlennek látszik, még ha a vitában fölmerülhető érvek és ellenérvek valamennyi árnyalatára vonatkozóan egyelőre nehéz is lenne jóslásokba bocsátkozni. Tehát legalább a kérdés első felére mindenképpen igenlő válasz várható: az elmúlt évtizedek totalitárius hatalmi politikája — mely fölött „a győzelmes sztálini terrorizmus" (Peéry Rezső kifejezése) szelleme lebegett — a maga szükségleteihez igazított mindent: így a történet- és irodalomtörténet-írást is, aminek érdekében feneketlen mélységű süllyesztők ajtaját nyitotta meg, vízzel összetapasztott porból emelt új csúcsokat, vízzel összetapasztott porból faragott új bálványokat, de ha e végletek emlegetésétől el is tekintünk, mindenképpen érvényes marad, hogy arányokat torzított el. Az 1945-höz való visszatérés egyik legfontosabb értelmét a valóságos arányokhoz való visszatérésben kell(ene) keresni. S bár Fábry (igazából) soha nem tartozott az 1945— 48 utáni politikai hatalom (új) bálványai közé, az ő megítélése sem mentes a torzulásoktól: a „műemlékké stilizált Fábry" — írta le róla 1967 táján Kiss Ferenc. Turczel Lajosnak, aki egy torzulásoktól mentes Fábrykép kialakításában már mintegy negyedszázada — tehát még az író életében hozzálátott — munkálkodik és kezdeményező szerepet tölt be, teljes mértékben igaza van akkor, amikor azt írja, hogy „Fábry átfogó újraértékelésére feltétlenül szükség van, mert az 1948 és 1989 közötti időben róla született irodalom — élén a két problematikus monográfiával (Kovács Győző: Fábry Zoltán, Bp. 1971; Fónod Zoltán: Megmozdult világban, Bratislava 1987) — a totalitárius irodalompolitika követelményeihez való aktív vagy kényszerű igazodás miatt haT6™ „VISSZATARTOTT LÉLEGZETTEL A „hallgatás" évei és a naplóíró Fábry Zoltán mis képet nyújt". Miként feltétlenül szükség van a csehszlovákiai magyar irodalomról ezen időszakban kialakított kép immár ideológiai korlátoktól mentes, átfogó újragondolására és kiteljesítésére is. A kettő különben is elválaszthatatlan egymástól. Fábry Zoltán az elmúlt évtizedekben — különösen a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján, illetve a nyolcvanas évek első felében jelentkező fiatal(abb) nemmásodik világháborút követő jogfosztott évekkel, annak — elsősorban lélektani — magyarázata írónk mindkét időszakban való hallgatásra-kényszerítettségében kereshető: a második világháború alatt baloldalisága és antifasiszta, antimilitarista meggyőződése, a jogfosztottság idején pedig magyarsága miatt nem publikálhatott Szlovákiában (lásd dolgozatom mottóját). Ezzel szemben Koncsol — s az ő nyomán "... nem akarom, hogy maguk a feljegyzések elkallódjanak visszahozhatatlanul" zedékek színre lépéséig — olyanynyira központi alakja, példa- és mértékadó alkotója volt a csehszlovákiai magyar literatúrának, hogy a kettő, tehát Fábry, illetve a csehszlovákiai magyar irodalom — bármelyikének átértékelésére tett kísérlet a másik újraértékelését is óhatatlanul maga után vonja. A csehszlovákiai magyar irodalomban máig uralkodó értékszempontok és értékrend felülvizsgálata ugyanis részben egyet jelent Fábry Zoltán írói-kritikusi-közírói tevékenységének, eszmevilágának, gondolati és esztétikai érvényrendszerének (ha egyáltalán lehet vele kapcsolatban ez utóbbiról beszélni), illetve a csehszlovákiai magyar irodalom alakításában/fejlődésében betöltött szerepének felülbírálatával is. Ugyanekkor életművének — netán akár annak egyes elemeinek — (újbóli) mérlegre tétele hasonlóképpen e nemzeti kisebbségi literatúra értékviszonyainak, értékelési szempontjainak az átrendez(őd)ését, módosulását eredményezheti. Jó példa erre a csehszlovákiai magyar irodalom Fábrytól származó, s hosszú ideig támadhatatlan evidenciaként kezelt korszakolásának módosítására tett, Koncsol László nevéhez fűződő igyekezet valamikor a hetvenes évek közepe táján. Ennek lényege, hogy míg abban Fábry egy 1918-tól 1938-ig, továbbá 1938-tól 1948-ig tartó, valamint egy 1948-cal, az Új Szónak a csehszlovákiai magyarság jogaiba való visszahelyezését is jelképező megjelenésével induló szakaszt különböztetett meg, addig Koncsol a második korszak kezdetét, teljesen érthető módon, a tényleges történelmi sorsfordulótól, a második világháború befejezésétől, tehát 1945-től javasolja számítani. Hogy Fábry gondolkodásában az önálló (fasiszta) Szlovák Köztársaság „összezsugorodott" szlovákiai magyar irodalmának évei egybekapcsolódnak a Görömbei András, Fónod Zoltán stb. — 1945-től számítja a második világháború utáni csehszlovákiai magyar irodalom kezdeteit, belevonva annak tartományába az 1945—48 közti „néma évek" „kéziratos irodalmát" is, mondván: „a némaságban mégis született néhány irodalmi szöveg, képesen szólva kinyílt néhány virág, s mint minden virágfajta, ugyanúgy ezek a szövegek is elválaszthatatlanul jellemzőek az élesen behatárolható helyre, környezetre, talajminőségre és időpontra, ahol és amikor megszülettek." Jeles esszéistánk Győry Dezsőt, továbbá Szabó Béla, Rácz Olivér, Szabó Gyula, Gyurcsó István és Csontos Vilmos néhány versét, valamint Forbáth Imre csehül írt zenei kismonográfiáját (?) és filmforgatókönyvét hozta föl példának. S természetesen Fábry Zoltán általa „nemzetiségi apológiának" nevezett memorandumát, A vádlott megszólalt Koncsol fölvetése azért is korszakos jelentőségű, mert annak a „hallgatás évei" irodalomtörténeti babonájának, prekoncepciójának felszámolásához elvezető következetes végiggondolásával (is) lehetővé válik olyan alkotók és alkotások, olyan értékek és jelenségek bevonása (visszahonosítása) a csehszlovákiai magyar irodalomba, legalábbis ami annak kezdeti szakaszát illeti, melyek addig — és sajnos, jószerivel azóta is — kívül rekedtek rajta. Erről bővebben értekeztem már a korszak magánleveleiből, napló- és börtönnapló-irodalmából, alkalmi és népköltészetéből elsőként szemelgető, Molnár Imrével közösen összeállított antológiánk, az 1990-ben megjelent Mint fészkéből kizavart madár... utószavában. Ezért itt csupán annyit ismételnék meg, hogy — a legújabb kutatások eredményeit is figyelembe véve — e máig a „hallgatás éveinek", irodalom-nélküli esztendőknek hitt időszaknak igen gazdag irodalma van. A sor elejére feltétlenül Szalatnai Rezső és Peéry Rezső neve kívánkozik: ők ketten azok, akik és elsősorban — a hallgatásra kárhoztatott Fábry Zoltán perifériára-szorulása után — az átmenetet, a folyamatosságot, a folytonosságot képviselik a (cseh)szlovákiai magyar irodalom 1918—1938 közötti első és 1938— 1945 közötti második, valamint a második és az 1945-tel kezdődő harmadik korszaka között. De kettőjüknek a csehszlovákiai magyarságot ért „szégyen elhárításáért, az ütések tompításáért, a barbarizmus leleplezéséért" (Szalatnai Rezső fogalmazása) vállalt óriási köz- és jószolgálati feladataikkal párhuzamosan, elsősorban magyarországi lapokban megjelenő, rendkívül értékes publikációi mellett Koncsol László névsorát Sas Andor, Szenes Erzsi, Darkó István, Forgách Géza, Keller Imre, Pozsonyi Anna, Kövesdi László, Hubik István, valamint az érsekújvári Szent György Kollégium fiataljainak és másoknak a nevével tovább bővíthetnénk. Vagyis: a második világháború végével a csehszlovákiai magyar irodalom — hogyan is történhetett volna másként? — egyértelműen a folyamatosság, a folytonosság jegyében és igényével lépett a társadalmi, politikai és szellemi cselekvés porondjára, s két-három, három-négy esztendőre volt szükség ahhoz, hogy onnan le- és kiszoríttassék. Ami értelmezésemben annyit jelent, hogy a második világháború utáni csehszlovákiai magyar irodalom történetéhez a folytonosság megszakításának, illetve a légüres térbe taszításnak, semmibe vettetésnek a folyamata is beletartozik, e nemzeti kisebbségi literatúra történetének a történelemben, sőt a puszta létezésen kívülre helyezése is része kell hogy legyen, miként a nem az eddigi koncepciókhoz és prekoncepciókhoz igazodó valóságban az is. Ha közelebbről szemügyre vesszük a csehszlovákiai magyarság „semmiféle formában sem igazolható és minden jog nélküli Kálváriája" — egy 1946 márciusában íródott memorandum szavai ezek — három-négy esztendejének történetét, azt látjuk — s most csak irodalmára, írásbeliségére összpontosítva figyelmünket —, hogy egy meglehetősen abszurd kép tárul elénk: egyéb legális (első nyilvánosságbeli — csehszlovákiai) lehetőségek híján az egyéni és közösségi önkifejezésnek olyan műfajai kerültek ez idő tájt centrális helyzetbe, s jelentettek a — Koncsol szavait kölcsönvéve — „szó igazi értelmében vett", ám jogfosztott irodalom ellehetetlenülése után bizonyos kontinuitást, melyek normális esetben az irodalom, irodalmi kultura perifériáján foglalnak helyet. Ilyen volt például Fábry Zoltán sokat és valahányszor, s valamennyi összefüggésben jogosan idézett, okkal s joggal elhíresült, Féja Géza által egyhelyütt „történelmi alapokmánynak", „egy nép följajdulásának" nevezett memoranduma, A vádlott megszólal is. És itt szándékosan került a hangsúly az i s-re. Mert — ideje már egyszer s mindenkorra tudomásul vennünk — A vádlott megszólal se nem a csehszlovákiai magyar irodalom első megnyilatkozása a második világháborút közvetlenül követő években, se nem az egyetlen, sőt nem is a legjelentősebb, mint ahogyan azt a meglehetősen amnéziás irodalmi és olvasói emlékezésünk sugalmazza, legföljebb, ez utóbbi minősítésnél maradva: az 'egyik legjelentősebb. S mégcsak 7*— egy további 1945-ös memorandum szavaival: — a „totális törvényen-kívüliség" állapotába taszított csehszlovákiai magyarság botrányos helyzete miatti tiltakozásnak a leghatékonyabb megnyilvánulása is aligha lehetett — emlékezzünk csak: kéziratban, néhány példányban terjedt csupán —; igaz, művészi értékét (is) tekintetbe véve, kétségtelenül a legjelentősebbek egyike volt. A fentiek ellenére mégis mindmáig makacsul tartja magát A vádlott megszólal elsőségének legendája. Erre példa Fónod Zoltán válogatotttanulmányainak nemrég megjelent kötete ( melyben újrakö; magyar irodalo gyorsmérleg cin kezett, ám 1989 „vázlatát". (A m Fónod Zoltáné.) ban olvasható a még két esztend toztatás nélkül „Arra a kérdésre szabadulás utái magyar irodalc egyértelműen Fé megszólal című nünk." Pedig Fó csatlakozott Ko 1976-os korsza dítványához, így a Koncsol által művek egy rész< hány verse péld; randumánál kor nem is (sokkal) vádlott megszóls reteink szerint is zal párhuzamos Rezső nagyszat csehszlovákiai / 1945 között) és értékelő helyzet* vány esztendő c szlovákiai mag) sebbségi '"írsz 1938—1945

j is. Szalatnai merne miért is ne nevez pán 1990-ben ke világot először, t telemszerűen n nek „kiegészítés hatott, Peéry < még a maga id szán megjelent melyhez csupár nevet kellett vol dania. Nem teljesen mondjam így: — vádlott megszóli nak az életművé rat címmel ugy 1945 februárjábi melynek meglé' Fábry Zoltán m módon még a p szintjén sem tud szólallal Fábry 1: gén készült el; ai ezelőtt Lengyel egy Reininger • 1946. március 7let (Tekintet, 198 írt gondos beve: vádlott megszóla ténetét s előkép már tudjuk, hog nak (miként a Re az időből szárma veleinek, így a legfrisebb, 1991 Csanda Gábor i vei, az első közié kítatlaul közread nak szóló, 1946. sűnek is), az Ür juk meg a „közv előképét", mi tö fogalmazványát ningernek írt le' megtalálhatók e az is kiderül, ho András úgy ír, megszólal ne n Fábry, ahol csa annak legfőbb az Antisematizn nak, nem más, r ló szüntelen vis járat ugyanis n sokat tartalmaz veire — így a I re, a Korparanc 41-ben keletke; Palackpostára vádlott megsz( műveinek — A az Antisematiz Európának, sőt nak is az alapg előzményét, e! hatjuk. Az Üre Turczel Lajos c mint „egy iszor nak és ki

'brán dítő bizonyítékí gán a Fábry-éle szerepénél fog\ páratlan jelentő