Új Szó, 1991. november (44. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-22 / 274. szám, péntek

5 HIRDETÉS ÚJ szól 1991. NOVEMBER 22. KÚTFŐ A MAGYAR GILGAMES „Mindent látott, hallott, tapasztalt—jelenvalót és régenvoltat; mély kútforrása bölcsességnek: mindent tudott, mindent megértett; átallátott minden homályon, a titkok sűrű takaróján, átallátott hétszer hét burkon, mely elfödi a bölcsességet. A rejtett írást fölkutatta, betemetett nyomokra bukkant, emlékek rönkjét emelé ki a hajdankor özönvizéből..." Azok számára, akik egyáltalán olvasnak ilyesmit, e sorok immár halhatatlan klasszikusok soraiként visszhangzanak, egy Arany, egy Babits, egy Vikár Béla remekmívű magyarításainak soraiként. Noha magyarítójuk itt él közöttünk, most tölti be éppen, november 25-én a hetvenedik évét. Noha az is igaz, hogy az idézett sorok, a magyar Gilgames bevezető sorai immár több mint harminc éve zengenek magyarul, fordítójuk harmincegynéhány évesen tette asztalunkra s azóta állja a versenyt halhatatlan magyarításainkkal. Rákos Sándorról beszélünk természetesen, őt köszöntjük hetvenedik születésnapján a ditirambusokkal. E sorok íróját baráti szálak fűzik idősebb kollégájához, megbecsülő szeretetének örvendhet, így semmiképpen nem akarja azt a látszatot kelteni, hogy köszöntője elfogulatlan lesz. Nem is lehet az. Rákos Sándor, az előbb mondottak ellenére, eléggé meg nem becsült alkotója a kortárs magyar költészetnek. Annak ellenére, hogy Kassáktól Papp Tiborig, Örkénytől Határ Győzőig a legnagyobb elismeréssel írtak fontos, a magyar költészetben senkivel nem hasonlítható lírájáról. Mindezek ellenére, mondom, a most hetvenesztendős Rákos Sándor a magyar költészet nagy félreszorítottja. „Voltaképpen azt csináltad, hogy egy aszfalt-fúróval fölrepesztetted, amit versnek nevezünk, és szilánkból-törmelékből hoztad létre a magad egyszemélyes szintézisét" — írta annak idején Örkény István. S így folytatta: „...hogy létezhetsz te egy ilyen szituációban, melyre a »mellőzöttség« a legenyhébb kifejezés? Magad vagy-e rossz árusa portékádnak, vagy süket-e az egész körülvevő világ? Persze, lehet, hogy a forrás mélyebbről tör föl. A te költészeted »Leitmotívja«, hogy semmit sem vagy hajlandó megbocsátani, sem magadnak, sem másnak. Úgy látszik, mások megértőbb bírák, hajlékonyabbak, vagy legalább szívhez szólóbbak. Márpedig az olvasó nemcsak azonosulásra, hanem fölmentésre is vágyik. Az elsőt megkapja tőled, a másodikat nem. Persze, ha ebből engednél, összeomlana, amit építettél. Dehát úgysem engedsz te, s így inkább miránk, olvasókra hárul, hogy végre fölléptessünk a dobogóra, hiszen már rég ott a helyed." íródott mindez, gondolom, jó másfél-két évtizeddel ezelőtt, hiszen már annak is tizenkét éve, hogy Örkény meghalt, de a képlet azóta sem változott. Rákos még most sincs az őt megillető dobogón, Weöres, Pilinszky, Juhász, Nagy László mellett, akikkel egyenrangú alkotó. Magad vagy-e rossz árusa portékádnak, vagy süket-e az egész körülvevő világ? Ez is, az is, válaszolhatjuk Örkénynek, immár a léten túlra. Rákos nagy „baja" ugyanis, hogy sehová sem tartozik. Ráadásul egy olyan erős nemzedék tagja, amilyen csak ritkán volt líránkban. S ő sem a Juhász Ferenc—Nagy László nevével fémjelezhető vonalhoz nem tartozik, sem a Pilinszky—Nemes Nagy Ágnesék vonalához. Hanem pontosan a kettő között van a helye. Ezért nagy költő, a szintézis költője, s ezért nem fogadta be, s nem propagálja egyik oldal sem. Sem a népiesek, sem az urbánusok. Ez persze, csak egyike a lehetséges magyarázatoknak arra a kérdésre, hogy miért nincs mindmáig kellő visszhangja Rákos Sándor költészetének. Egy másik lehetséges magyarázat, hogy kortársai közül (még az idősebb Weöres Sándort is ideértve) ő merészkedett legmeszebbre a modern költészet területén. E téren csak a következő nemzedék (Erdélyi Miklós, Bakucz József s a Magyar Műhelyesek) előzte meg. Másodszor: a magyar költészetben ő merészkedett a legmesszebbre a múltbamerülés útján, midőn az akkád eposzok vagy az óceániai költészet magyarításai nyomán rálelt e magyar költészetben jóformán ismeretlen (persze, Weöres kivételével) forrásvidékre. Harmadszor: Rákos (talán az egy, 1952-ben megjelent Férfikor című kötet kivételével) soha nem volt „szószék-költő", ami már eleve biztosíték arra Közép-Kelet-Európában, hogy ne lehessen ún. reprezentatív jelenség. Mindehhez azt tehetjük még hozzá, hogy Rákos, épp ezzel a se idese oda nem tartozásával, egyike lehet a nagy előfutároknak, a kettészakadt, népi-urbánus háborúban elvérző magyar irodalom meghaladóinak, szintézisre törekvő alkotóinak példaképe. Hasonlóképpen nagy prózaíró kortársához, az idén ugyancsak hetvenedik születésnapját ünneplő Mészöly Miklóshoz. „Pók korában jól ismertem kegyedet. / Lenge háló csücskén fogtunk legyeket. / Fölöttünk egy kancsal poszméh lebegett. / Nyolc kacsója is volt Önnek s ezeket / mind megkérte az a méh, kit / kegyed három álló hétig szeretett. / S végül persze megevett." Több mint harminc esztendő távolából köszönt rám vissza ez a Pókrománc című,vers is, a Szegények vonulása kötetből, az első nagy Rákos-gyűjteményből, amely még 1959-ben jelent meg, előjátékaként szinte egyrészt Rákos Sándor költészete kiteljesedésének, másrészt a hatvanas években virágbaboruló magyar irodalomnak. És most, íme, harminckét esztendő múltán, a hetvenéves Mestert köszöntjük. S újra megidézzük a nagy Rákos-köteteket és Rákos-verseket, a Kiáltásnyi csöndet (benne a hatalmas Anyasiratóvai, a magyar költészet egyik legszebb versével), Az emlék jelenét, a Társasmonológot vagy a Szólításokat, s a nagy Rákos-opuszokat, a Gilgames a sivatagban címűt, a Berda-liturgiákat, a Catullusi-játékokat (melynek angol fordítása Amerikában jelent meg) a Három Dosztojevszkij-maszkot s az Arcok maszk nélkül ciklust. Isten éltessen 70. születésnapodon, Rákos Sándor!" / M. Nagy Lásztó rajza E

gyre jobb fotókat szállít nekem Mátyás, aki már régesrčg nem kezdő, s akit közös terepjáró útjainkon úgy mutatok be, ha jókedvem van, mint az unokámat. Mostanában ritkán van jókedvem, földre szegzett tekintettel járok-kelek, nem veszem észre a fotózni való „témát", igaz, ez nem is az én föladatom, hanem Mátyásé. Ha meg észreveszem, nincs kéznél a barátom. Például a minap egy tehergépkocsit követtünk, a kocsi egy leszerelt, elhasználódott hatalmas cégtáblát szállított, a cégtáblán egyetlen szó állt: EURÓPA. Vajon hova viszik, és miért viszik el innen, ha már egyszer itt volt? Miért dúlják föl, fosztják ki hazánkat, elveszített Pátriánkat, amely már-már , úgy látszott, újra bekorcolja Európát. Nem volt kéznél Mátyás, hogy lekapja masinájával, miként szállítják ki Tartományunkból EURÓPÁT. Mondom, egyre jobb fotókat szállít nekem mostanában a maga is nagyapává cseperedett „unokám". Legutóbb ezt a FEHÉR HÁZAT. Igaz, valamelyest ludas vagyok benne én is, hogy épp ezt a fehčr házat a még megmaradt néhány fehér ház közül. Valamelyik délelőtt együtt róttuk Temerin utcáit a szóban forgó fotóssal, miközben, noha akkor is földre szegezett tekintettel baktattam Mátyás melleit, megéreztem, hogy a túloldalról valaki erősen néz engem. Egy fehér ház volt. Megkértem kísérőmet, fényképezze le. Lehajtott fővel járok mostanában, mint egy hazátlan, mint egy házatlan. Pedig volt otthonom, ebben a pillanatban mčgvan. Van és mintha mégsem volna. Talán mert mindig is ideiglenes volt az, ami van? Az „igazit" keresem, évtizedeken át kényelmesen, ráérősen, szčp ábrándokat szőve, mostanában egyre nyugtalanabbul, már-már pánikszerűen. Mintha attól félnék, nemcsak a meglévő otthonomat veszítem el, de ha nem iparkodom, nem lelem meg a házamat sem, az igazi házamat, nem lelem meg a saját Pátriámban. * Németh István FEHÉR HÁZ És most azon a kora délelőttön állhatatos, átható tekintetével megállított az utcán az a fehér ház. Mintha egy fehér szárnyú angyal szállt volna le az égből s tisztaságával, fehérségével elkápráztatta földre sütött tekintetemet. Elkápráztatott ez a gyolcs-fehérség, ez a csipke-fehérség, ez a patyolatfehérség, a tisztaságnak ez a megindító egyszerűsége. I la nem lett volna teátrális és feltűnő, leborulok előtte. Talán le is borultam. Mint egy kis ministráns, aki sohase voltam, de mindig megcsodáltam fehér karingüket. Miként nagyanyáink fehér, habfehér, fehérvászon ingvállát, kánikula idején. Talán ennek a fehér háznak a lakója is egy nagyanya, aki ebben a kánikulában, fehér vászon ingvállban a gangon ülve, fehér fejű fokhagymát fon füzérbe. Akinek a szobája fala is ilyen fehérre van meszelve, amilyenre a háza. Amilyenre ez a Fehér Csend. Tovább ballagva jutott csak eszembe, hogy ilyen volt a „mi" házunk is valamikor, ilyen fehérre meszelt. Kívül-belül ilyen fehérre meszelt ház volt. Még a bányakemence padkája, még a kemence kuckója is fehér volt, mint valami templomi szentély. Ezt keresném most, földre szegezett tekintettel, ezt a napfényben megvillanó sirály-fehérséget? Hallom, szülőfalumban legalább kétszáz megüresedett ház vár új gazdára. Itt, Temerinben is igen sok. Az apróhirdetések közt az eladó házak hosszú listája, legtöbb Szabadkán. Nemrég egy lakható, takaros házat kétezer márkáért adtak el Majdánban. Évtizedeken át öreg házak régiségeit árusítottak ki, ma potom pénzért vihetik az egész házat, portástul. Én meg földre szegzett tekintettel járkálok e rengeteg eladó ház között, s keresem, mint a tengerparti fövenyen a milliárd kavics között a nekemvalót. Évtizedek óta keresgélem Hetintői Vörösmartig, Udvarszállástól Szabadkáig, keresem a helyemet, a hazámat, a házamot Pátriámban, egyetlen s fölcserélhetetlen Pátriámban. Keresem, nem a washingtonit, nem a belgrádit, itt a magam FEHÉR HÁZÁT. Odaállt egy Temerinben elébem, vagy csak álmodtam volna? Mátyás komoly fotós, érti a szakmáját, de azért olyan képességgel s masinával még <5sem rendelkezik, hogy egy álombéli képet lekaphasson. Ez a FEHÉR HÁZ tehát nem álombeli kép, egy lélek — egy nép lelkének — tiszta tükre. Igen, tiszta tükre volt. Ezt a voltat keresem, ezt a múló fehéret. * Vajdasági magyar író. A TEHETSÉGTELEN EMBEREK REAKCIÓSOK Legalábbis Anatolij Ribakov szerint, akivel nemrég interjút készített a Literárny týždenník című hetilap. Az Arbat gyermekei világhírű szerzőjét sokan támadták regénye miatt, főleg a sztálinisták, akik azt állították, hazudik. Nos, az idő az írót igazolta, azóta sok dokumentum előkerült ós ismertté vált a nyilvánosság számára is. Pedig Ribakov, aki regényét az ötvenes években írta (s amely csak 1987-ben jelenhetett meg), nem használt levéltári anyagokat, csupán a sajtóban és könyvekben közölt dokumentumokat. Az intuícióra és saját megérzéseire épített. Sok külföldi író és történész írt Sztálinról, mondja Ribakov, mégis, szinte az egész világon kiadták Az Arbat gyermekeit, tehát ebben a könyvben mégiscsak van valami. Az író szerint sikerült megírnia egy nagy nemzet sorsát, s főleg egy fiatal generációét, amely a harmincas évek húsdarálójában végezte. A kérdésre, hogy mi a különbség Lenin és Sztálin között, Ribakov azt válaszolja, hogy Lenin egy gyönyörű ideát akart megtölteni tartalommal, s nála a fegyelem meg a hatalom csak eszközök voltak a cél eléréséhez, míg Sztálint csak a hatalom érdekelte. Gyűlölte az embereket, cinikusan kivégeztette őket, rettegésben tartotta az egész birodalmat. Ribakovnak nem tetszik a mai Arbat, amelyből, mint mondja, második Montmartre-ot csináltak, az eredeti sikertelen kópiáját. Ő az eredeti Arbatot kedveli, a moszkvai intelligencia csöndes utcácskáját. Most egy csomó ember jár oda, akik művészeknek adják ki magukat, és az Arbat gyermekeinek nevezik magukat. A könyv címéből élnek. A sztálini száműzetést, a honvédő háborút, a hruscsovi lazulást, a brezsnyevi bürokratikus hatalmat és a gorbacsovi peresztrojka éveit egyaránt megélő Ribakov ennyi .korszak" után vajon mit gondolt a katonai puccs napjaiban? Nem félt-e, hogy visszatér a diktatúra? Elmondása szerint megijedt, s azonnal tudatosította, hogy meg kell védeni a demokráciát. Szerencsére, a nemzet is megértette ezt, s kivonult az utcára, bizonyítva felnőttségét. Az orosz nép már nem ijedős törpe, aki azelőtt volt, mondja Ribakov. A Szovjet írószövetség és az Orosz írószövetség azonban támogatta a puccsistákat. Egyre több szó esik arról, hogy szétesik a szövetség, s ez Ribakov szerint is be fog következni, hiszen az írószövetség vezetésében nincsenek igazi személyiségek. Mert ugyan ki áll be hivatalnoknak, állandó, hivatalnoki fizetésért? Az igazi író aligha, mert az dolgozik, csak a karrieristák, a tehetségtelenek, akik kiegyeznek bármilyen hatalommal. Ami a szövetségben történt, mondja Ribakov, nem a baloldal és a jobboldal közötti harc volt, hanem a tehetséges írók és a tehetségtelen grafomániások közötti harc. A tehetség progresszív, a tehetségtelen emberek pedig reakciósok. Míg a PEN Klub, amely azonnal reagált az eseményekre, a legjobb írókat tömöríti magában, olyanokat, mint Bikov, Jevtusenko, Ahmadulina, Okudzsava, Voznyeszenszkij. Az írószövetség ennek az ellentéte, bár már ott is megkezdődött a tisztulás: a vezetőség kizárta soraiból a kollaboránsokat, mint Bondarev, Prohanov, Raszputyin. Hogyan segít az elesett országon az író? Különféle adakozásokkal. Pénzadó mánnyal segíti az AIDS elleni kutatást, az injekcióstűk vásárlását, alapítványokat támogat. Mi egyebet tehetnék, mondja, hisz itt mindig is szegénység volt, csak nem beszéltek róla hivatalosan. A szegénységet nem a peresztrojka szülte, hanem a kommunista hatalom, amely leszoktatta a népet a munkáról, elvette a paraszt földjeit, megölte az oroszokban a tulajdon iránt érzett felelősséget. Regényeimben történelmünk más korszakaival foglalkozom, mondja az író, ez azonban nem jelenti azt. hogy hidegen hagyna a jelen. Mint minden oroszt engem is kínoz a látvány, ha megalázott nemzetemet nézem. Ribakov egyébként azt tervezi, hogy még egy regényt ír az 1937—1941-es évekről, s talán a honvédő háború kezdetéről. Nemrég megjelent regénye, A harmincötös és az azt követő évek a határtalan terrort írja le, amely Kirov 1934-ben történt meggyilkolásával szabadult el. Másik regénye, A félelem, eredetileg különálló regénynek készült, de úgy döntött, egybefogja a két művet, a közös A félelem címmel. Ribakov szerint A félelem .nagyon erős könyv", s külföldi sikere biztos (már készül az amerikai és a görög fordítás), ám Az Arbat gyermekei sikerét valószínűleg nem éri el. (k-y)