Új Szó, 1991. november (44. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-22 / 274. szám, péntek

í iÚJSZÓi MOZAIK MARTIN PORUBJAK KÓRRAL KÜSZKÖDVE* A MÁSSÁG ELISMERÉSE NÉLKÜL NINCS EMBERSÉG REFLEX NEMZETI EGYSÉG - HA TÖRIK, HA SZAKAD Már több mint 200 esztendeje vitatják a klerikálisok és a szabadgondolkodók, hogy Voltaire megtért-e halálos ágyán az egyház kebelére vagy sem. Will Durant, a Voltaire-kutatók egyik legnagyobbika szerint a nagy francia életének utolsó napjaiban megjelent betegágyánál egy pap, hogy feladja az utolsó kenetet. „Ki küldte önt, abbé úr?" - kérdezte Voltaire. „Maga az isten" - hangzott a válasz. Mire a filozófus: „Helyes. De hol a megbízólevele?" Az abbé zsákmány nélkül távozott. Voltaire halála közeledtét érezve a következőket írta egy papírra: „Úgy halok meg, hogy imádom istent, szeretem barátaimat, nem gyűlölöm ellenségeimet, és megvetem a babonát. Voltaire, 1778. február 8.". Párizsban megtagadták tőle a keresztény temetést. Végül barátai egy hintóban csempészték ki a holttestet Párizsból, és egy egyszerű falusi plébános jóvoltából mégis megszentelt földbe került a század legnagyobb gondolkodójának a porhüvelye. Egy műveletlen vidéki pap mentette meg a nemzet becsületét; Voltaire-t nem úgy temették el, mint egy kutyát. 1791-ben a diadalmas nemzetgyűlés rákényszerítette XVI. Lajosra, hogy a földi maradványokat visszahozassa Párizsba, és a Pantheonban temették el. A gyászkocsira ezt írták: „Nagy lendületet adott az emberi elmének; előkészített bennünket a szabadságra". Ez a történet jutott a napokban az eszembe egy megtérítés kapcsán. Megint működésbe léptek a „lélekmentók", pedig lelkemre mondom, hogy az ezúttal megtérített lélek össze sem hasonlítható Voltaire-ével. De hát ne is hasonlítgassunk most össze, már csak azért se, mert a Tanítás szerint a Teremtő előtt mindannyian egyformák vagyunk. Ha lehet, még a megmentésre kiszemeltet se kárhoztassuk. Próbáljuk meg magunkat beleélni egy halálosan beteg ember lelkivilágába... így tehát nem az érdekel, megtért-e a tegnap eltemetett politikus az egyház kebelébe. Az utóbbi napokban körülötte lezajlott események, a temetési szertartás már nem öt minősítik, hanem némelyeket azok közül, akik jelen voltak. Lassan már két esztendeje, hogy ebben az országban minden lehetséges és lehetetlent a politika szolgálatába állítanak. így tesznek a villanyerőépítéssel, így a történelemmel, az aktuálpolitika szolgálójává teszik a lusztrálást és a jogszolgáltatást, de még az anyanyelvhasználatot is. És most tessék, még a politikai hullákat is kiállítják a nemzet oltárára. Nem számít, hogy penetráns búz lengi körül a szertartást, az sem számít, hogy mit mondanak az emberek, és hogy mit szól a világ. Fontos a nemzeti egység. És az a fontos, hogy egyszer majd elmondhassák: végső soron ő is szlovák volt. Most már csak azt várom, hogy akad egy politikus, aki a parlamentben majd arról tart szónoklatot, hogy: rohamra hív a vér szava. Ahogy az szokás volt itt a Kárpát-medencében. És azon sem csodálkoznék ezután, ha a jövő héten nemzeti antropológus jelenne meg a házamban, és mérecskélni kezdené az orrom formáját. Nem csodálkoznék azon sem, ha legalább három nemzedékre visszamenően származási igazolást kérnének tőlem. Egyperces néma csönddel adóztak törvényhozóink. A televízió nem mutatta, hányan maradtak abban a percben a teremben. Annyit azonban leszögeztek, hogy azt a képviselőt, aki engem képvisel a pozsonyi parlamentben, én abban a percben megszűntem saját képviselőmnek tekinteni. Én az ilyen kegyeleti aktusra senkinek sem adtam felhatalmazást. Hogy miért? Egy festőművész barátom figyelmeztetett, hogy a vörös és a fekete keverékéből barna szín keletkezik. Fel vagyok háborodva, és félek. TÓTH MIHÁLY 1991. NOVEMBER 22. A NYITRAI PIACON TŐKMAGDÖMPING... Szívesen járom a piacot. Elnézegetem a portékájukat kínálókat és a vásárlókat. Mostanában gazdag a választék. A minap Nyitrán is ezt tapasztaltam. Szinte roskadoztak az asztalok az egykor hiánycikknek számító banántól és sok más déligyümölcstől. A nálunk termesztett zöldségből és gyümölcsből is volt bőven. Akadt rádió, magnó, kazetta, farmernadrág, bőrszoknya, blúz, terítő, külföldi baba és ki tudná elsorolni, mi minden még. Gyermekkori emlékeimet idézte a rengeteg tökmag. Egyes helyeken már szinte teljesen feledésbe ment. Pedig a hosszú téli estéken de jól esett tökmagozva beszélgetni, elmélkedni. Igaz, időközben a beszélgetést fölváltotta a tévézés. A nyitrai piacon tökmagtengerre leltem. Anynyit persze senki sem vásárolt, amennyi egész esti tökmagozáshoz elég, hiszen egy deci öt koronába kerül. Ennyiért mérte Lörincz Mártonné is, azaz, mérte volna, ha akadt volna vevő. Nem igen vitték többi portékáját sem: a kétféle babot és a majorannát, a kalácskenőkre használatos lúdtollból font ecsetet. - Ma rossz piac van. Tegnap eladhattam volna 40 liter tökmagot, méghozzá egyben, de nem tettem, csak 4 koronát adtak volna érte. Meg is bántam. Tavaly a város nem engedélyezte a tökmagárusítást, mert akik fogyasztják, szemetelnek vele. Más városokban nem tiltották be. Beszélgetésünkbe bekapcsolódott az ugyancsak berencsi Lörincz Ilona, aki már eladta az összes zöldpaprikáját. - Az itteni piacon nagyon sok a berencsi - mondta. - Meg a nagykéri, a cétényi és a csehi. - Ez a tökmag nem a legszebb - szóltam. - Amilyen az esztendő - válaszolta önérzetesen Lörincz Mártonné. - Ki kellett volna válogatnom, de arra nincs időm. Több mint száz liter lett. Holnap is kijövök a piacra, mert később már hideg lesz. A babot ráérek eladni tavasszal is. - Mi lett a tökkel? - Azt megették a kacsák. A disznónak mag nélkül nem kellett. Öt kacsát tömök. - Én hatot - igy Lörincz Ilona. - Jó étvágyuk lehet... - A kacsáknak? - Nem, önöknek. Vagy a kitömött kacsákat eladják? - Dehogy! Nagy a család, két lányom, unokáim vannak. A 400 liter bor, amit saját szőlőnkből készítettünk, is biztosan elfogy. Négy mázsa szőlőt viszont eladtunk. A piacra járásból hasznuk van, de mindketten panaszkodtak a magas helypénz miatt. - Naponta az asztaldíj 90 koronába kerül, a félasztal 45-be. Húsz koronát fizetnie kell annak is, aki padról árul. Ez a legkevesebb. Ha valaki csak 50 tojást hoz, akkor is 20 rokona helypénzt fizet. A buszjegy Berencsről Nyitrára és vissza 8 korona. - Engem ma a férjem hozott be autóval - mondta a másik asszony. - Értem is jön. Ma szabadnapos, mert éjjeli műszakban dolgozott. Hirtelen felcsillant a szeme, mivel egyszerre két vásárlója is akadt. Egy asszony babot, egy másik pedig tökmagot vett. Volt miből, hiszen még több mint 20 liter tökmag eladásra várt... (fülöp) Olvasóink figyelmébe Anyagtorlódás miatt holnapi számunkban folytatjuk a Szovjetunióba elhurcoltak névsorának közlését. Tudom, hogy nagyra becsült nemzetközi tudományos tanácskozás résztvevői között vagyok, mindazonáltal bátorkodom feleleveníteni egy már-már banális személyes emléket. Egy pozsonyi bérházban, a városi közlekedéstől elzárt sikátorban nőttem fel, úgyhogy az utca volt a fiúk - vagy ahogy Presporkban hívták őket -, a srácok egyedüli találkozóhelye. Zárt közösséget alkottunk, minden szabad percet együtt töltöttünk, fociztunk, társasjátékokat űztünk és nyeltük a diófalevelekból sodort cigaretta füstjét. Idegen, a szomszéd utcából átköltözött fiú került hozzánk egy szép napon, aki valahogy más volt, mint mi. Árvagyerek volt, a nagyapja nevelte, akinek a fejéről sohasem hiányzott a nevetséges barettsapka és zsinagógába járt. Ha azt hinnék, hogy igyekeztünk kegyeinkbe fogadni azt a fiút, mert nem voltak szülei, akkor tévednek. A sihederek hada nehezen fogad be maga közé idegent, aki még ráadásul „más" is, s ezt meglehetősen drasztikusan juttatja kifejezésre. így a mi jövevényünknek egy ideig ki kellett állnia a megaláztatást, a kicsúfolást, a verést és a gonoszkodás okozta gyötrelmeket. Afféle beiktatási szertartás volt ez, amilyent az újoncoknak rendeznek az „öreg" katonák, az új tanoncnövendékeknek a felsőbb osztályokba járó társaik és az újonnan jött sittesnek a börtönlakók. A rituálé a jövevényt átgyúrja, mássá teszi, a maga képére formálja, s ha már elvesztette másságát - a miénk lesz. A mi szomszéd srácunknak is át kellett esnie ezen az avatási tortúrán, hogy a miénk lehessen. Végül is a társaság hajlandó volt megbékélni a „másságával", amiről nem tehetett - hogy árvagyerek volt. Ugyanis a Szlovák Állam idején, a szeredi zsidó gyüjtótáborban született, ahonnan a rokonoknak sikerült ót - csecsemóként - kicsempészniük, a szüleinek viszont Oswiecimben nyoma veszett. Már felnőttként tanultam meg becsülni a szomszéd utcabeli barát másságát. Ráébredtem, hogy bármely közösség embersége a „mások", a másként gondolkodók, a más kulturális közegben, hagyományvilágban, vallási életben és nyelvi rendszerben nevelkedettek iránti tolerancia mértékétől függ. A kommunista totalitarizmus - amelyben a mi nemzedékünk felnőtt - nem túrt meg, elfojtott mindennemű másságot. *A častái nemzetközi tudományos értekezlet pozsonyi megnyitóján elhangzott felszólalás szövege. A kutatás során eljutottak a szibériai Barguzin városának egy régi temetőjébe, ahol különféle dokumentumok alapján ásni kezdtek. Csodák csodájára másfél méternyi ásás után találtak egy csontvázat, amelyre ráillettek azok a jegyek, amelyekről a Petőfi-kutatók a kordokumentumok alapján már régóta regélnek. Az álkapocsból kiállt az a két farkasfog, amelyre az egyetlen Petőfiről készült dagerotipián is láthatóan rálógnak a költő felső ajkai. Továbbá a két lábszáron ott voltak azon csontbetegségre utaló jegyek, amely gyermekkorában támadta meg a nagy hazafit. Ám mielőtt bárki is kézlegyintéssel intézné el a bizonyítékokat - bár Petőfi nevével nagyon sokan próbálnak visszaélni - megemlítem, hogy Morvái Ferenc az ásatás vezetésére - több mint 20 millió forintjába került - a világ egyik legnevesebb archeológusát, Kiszely István professzort kérte fel. Azt a Kiszelyt, aki világhírnevét az egyiptomi királysírok feltárásával szerezte, s aki a magyar királysírokon is dolgozott. Azt a neves profeszszort, aki jelenleg Párizsban a SaintDenis székesegyház körüli feltárásokat vezeti. Morvái Ferenc azonban a korántsem mellékes részletekre is gondolt. A feltárást filmszalagon örökítette meg, s minden egyes történést dokumentált. Csak az egyetlen érvényes, elfogadható képmásra gleichschaltolt embereket tartotta megfelelőnek. A totalitárius külsőségektől már úgy-ahogy megszabadultunk, de nem váltunk meg a bennünk levő totalitarizmustól. Az egész poszttotalitárius, egykori „béketáborban" a szélsőséges nacionalizmus, az összeférhetetlenség, a rasszizmus, az antiszemitizmus és a xenofóbia fellángolásának vagyunk tanúi. Mintha csak ki akarnánk tombolni magunkat azért a megaláztatásért, amelyben évtizedekig éltünk, áldozatul választva azt, aki gyengébb, sebezhetőbb, aki kisebbségben van. Évtizedekig a civilizált Európa vörös foltja voltunk, most ez kezd barnává válni. Meggyőződésem, hogy sikerül ennek a kórnak gátat vetnünk, ha a civilizált Európa nem fordul el tőlünk, ha nem utasít el bennünket a viszszataszító szélsőségek miatt, ha visszafogad bennünket, mint a hazatérő, eltévelyedett gyermeket. Szükségünk van erre a bizonyosságra és erógyarapodásra. Nincs ugyanis annál lesújtóbb, megalázóbb helyzet, mint amikor a tisztességes, toleráns emberekből álló többséget az agresszív kisebbség sanyargatja. A közös államért október 28-án itt, ebben a városban rendezett, majd félbe szakadt nagygyűlést követően levelek tucatjait volt módomban olvasni, olyan sorokat, amelyek az agresszív kisebbség által túlharsogott, agyonsértegetett és megalázott emberektől származnak. A szóban forgó levelekből kiérzódött a békeszerető, tisztességes embereknek a brutalitással szembeni tehetetlensége. Szükségét érezték, hogy elmondják kételyeiket az államhatalommal kapcsolatban, amely nem képes megvédeni a törvényességet a törvénytelenséggel szemben. Minden zárt csoport elszigetelődik a mássággal szemben, bezárkózik a környező tarka világ elöl, s ezentúl vezérre van szüksége. Minél kisebb a szóban forgó csoport, annál nagyobb vezérre áhítozik, olyanra, aki mindenkinek megmutatja, hogy ők nem törpék, olyanra, aki mindenkit túlharsog, aki megszabadítja őket a kisebbrendűségi komplexustól és a jelentéktelenségtól. S ráadásul az ilyesfajta vezér az ellenséget is meg tudja nevezni, akit okolhatnak törpeségükért. Csakhogy a hóbörgó vezér rendszerint fél, s olyan ellenséget keres, aki védtelen, ártatlan s a lehetőség szerint kisebbségben van. A kör tehát bezárul. „Mindenről a zsidók és a biciklisták tehetnek" - mondja Slomo Herzl Tábori Mein Kampf című darabjában. Mire a bölcs öreg Lobkowitz így válaszol: „Mi bajod neked a biciklistákkal?" Nemzetközi szakértői csapatával régészeket hívott Svájcból, Japánból, illetve a csontanyag elemzésére az FBI igazságügyi orvosszakértójének laboratóriumát kérte fel! Ahogy azt vámi lehetett, Magyarországon mindez betonfalba ütközött. A tudósok egyenesen szentségtörésnek tartják még azt is, ha valaki azt állítja, hogy a költőt nem egy orosz dzsida nyársalta fel a segesvári hadszíntér melletti kukoricásban. niszen mindez nem fér bele a költő köré emelt mítoszba. Egyszerűen hihetetlen annak gondolata is, hogy a költő fogságba esett s száműzték ót Szibériába, ahol családot alapított s állítólag verseket is irt. Az akadémikusok meg azt vitatják, hogy a talált csontváz egyáltalán férfi. A baj az - s ezt Morvái úr videofelvételekkel is igazolni tudja -, hogy mindezt a csontváz Moszkvába szállítása után, ám azelőtt jelentették ki, mielőtt a Burját Köztársaságban lepecsételt koporsót felnyitották volna. Kiszely professzor úr e kijelentéseket sérelmezte, mondván: annak a párszázezer csontváznak a tanulmányozása, amelyekkel életében eddig találkozott, feljogosítja arra, hogy eldöntse első látásra: a talált csontok nőtől avagy férfitól származnak-e. Az akadémikusok a kérdés eldöntésére negyven vizsgálat elvégzésére kötelezték Morvái úr stábját. Ezekből a nemzetközi team 39-et elvégzett, s érvek ide, érvek oda - továbbra is kitartanak azon véleményük mellett, hogy ez az igazi Petőfi, s nem az, amelyik az irodalomkönyvek szerint egy névtelen tömegsírban fekszik. Most a negyvenedik vizsgálat előtt állnak, ez nem más, mint a fejlett laboratóriumokban már perdöntőnek számító DNS-vizsgálat. Ehhez azonban a Petőfi család - a budapesti Kerepesi úti temetőben nyugvó - valamelyik tagjának egy grammnyi csontdarabkája szükséges kontrollanyagként. A családi kripta felbontásához azonban a fővárosi önkormányzat engedélye szükséges, amely viszont egy szakértői gárda véleményéhez köti a sir felbontását. Nos, a főpolgármester-helyettes a Tudományos Akadémia és intézményeinek szakértőit kérte fel, ám azok a dolgok természetéből eredően - lévén, hogy ők kérték a vizsgálatot - nem javasolják a sir felbontását. Marshall Miklós főpolgármester-helyettes áthidaló megoldásként azzal a javaslattal állt elő, hogy ha a két szakértői csapat egy nemzetközi konferencia után (ennek költségeit, a 30 ezer dollárt „természetesen" Morvái úrnak kell állnia) mégis szükségesnek tartja a sír felbontását, akkor nem zárkózik ei a hivatalos „sírgyalázástól". Jelenleg itt tartanak a fejlemények. Az olvasó nehezen érti a szükséges engedély kiadásának megtagadását. Annál is inkább, mert a fővárosban eddig közel 200 nemzeti, történelmi híresség kriptáját dúlták fel nem hivatalos sirrablók. O. KOVÁCS ATTILA, Budapest - Népszavazással kéne eldönteni, hogy segesvári hőst akarunk, vagy barguzini polgári halottat... (A Népszabadság karikatúrája) AZ FBI PETŐFI NYOMÁBAN... EGYELŐRE ÚGY TŰNIK, A MÍTOSZ FONTOSABB Történt mindez úgy két éve, amikor az új magyar vállalkozók egyik fenegyereke - aki még a pártállam idején próbálta nem is akármilyen sikerrel, egyszerű józan ésszel, no meg némi vagánysággal kijátszani az akkori szorító gazdaságpolitikai szabályokat, törvényeket - gondolt egy nagyot. Morvái Ferenc, akit nemes egyszerűséggel a nagyrédei kazánkirályként szoktak emlegetni, elhatározta, hogy megtalálja Petőfi Sándort. Azért a dolog mégsem ilyen egyszerű.