Új Szó, 1991. november (44. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-16 / 269. szám, szombat

5 KULTÚRA ÚJ szói 1991. NOVEMBER 16. „SZÁNDÉKUNK NEM SÉRTI ŠTÚR EMLÉKÉT" MIÉRT PARKAN? Két évvel ezelőtt, 1989 novemberével remélhetően olyan korszak köszöntött ránk, amikor is bizonyos esetekben végre saját magunk dönthetünk a minket érintő dolgokról. Az egyik ilyert probléma városunk nevének megválasztása. A legrégebbi ismert elnevezés még a római korból maradt ránk Onabium vagy Anavum, Anabum formában, amely római erődítmény (Castellum) kb. egy évszázadon keresztül állott fenn, majd Commodus császár a barbárok kezére juttatta, akik a földdel tették egyenlővé. Egy későbbi, a már jóval ismertebb és elterjedt Kakath megnevezés először a 11. századi oklevelekben fordul elő. A történelem folyamán ez a sok vihart megért ősrégi Kakath mezőváros (Oppidum) a török pusztítás martaléka lett. A 16. század közepén a törökök egy új erődítmény építésébe kezdtek. A helyiséget Dsigerdelennek nevezték el, amit az itteni lakosság a könnyebb kiejtés végett Csekerdénnek mondott. Az 1546-47-ben felépült új erődítményt palánkkal erősítették meg és mély árok vette körül, melybe a Duna vizét vezették. Az árkon belül kettős borona falat húztak, melynek közét földdel töltötték meg. Ezt nevezték akkor palánknak, párkánynak, castellumnak. Az erődítmény neve Dsigerdelen Parkan lett, melynek értelme májlyukasztó végvár. Számos szakember innen eredezteti a Párkány elnevezést, így például Gabriel Viktor szlovák vagy Kammerer német történész, aki szerint párkány egyenesen török szó és várat, erősséget- jelent. Gábriel Viktor többek közt ezt írja: ,,Keletkezett ott egy település, amely 1948-ig a leegyszerűsített török Parkan megnevezést viselte. A szakirodalom is ezt a kifejezést használja a nagyobb várak előtti kisebb erődítmények megnevezésére, ami a történelmi Parkan valóban volt is. Más, törökök által alapított településünk nincs, sem török eredetű városnevünk. Ezt az egyet pedig töröltük. Mivelhogy nem vagyunk törökök, így ezt az emlékünket likvidáltuk. De ne várjanak csattanót: Š túrt semmi sem köti Parkanhoz" - így Gábriel Viktor, szlovák történész. Hogy ez valóban így van-e, az a nyelvészek, történészek dolga bizonyítani. Mindenesetre, ha belelapozunk a régi oklevelekbe, láthatjuk, hogy már 1295-ben párkány alatt a vár külső erődítményeit, sáncait, palánkjait értették, és egyszerűen parkan formában használták. Tehát ha ebből a szemszögből nézzük a problémát, így ez már idestova 700 éves megnevezés. Szlovákiában a századfordulón lezajlott magyarosító tendenciák után egy fél évszázaddal, a kommunista ideológia érdekeinek megfelelően, az SZNT belügyi megbízottjának 1948. június 11-én kelt 964. sz. rendelete alapján több mint 700 település kapott új nevet, ugyanakkor megszüntették a községek magyar és német megfelelőinek egyidejű használatát. Ez a hullám magával sodorta Párkány városát is, amikor 1948. június 26-án a belügyi megbízott 55/48-as számú rendelete alapján városunk új neve Štúrovo lett. Ez a névváltoztatás teljesen önkényesen lett végrehajtva - nélkülözve mindenféle tudományos vagy történelmi indoklást - a kor eszmerendszerének megfelelően, diktatórikus módon. Sok példát lehetne felhozni arra, hogy nem mindenütt szokás településeket átkeresztelni a helybeli lakosság megkérdezése nélkül. Dél-Szlovákia helységnévtáblái szinte „vonzották" az olyan történelmi személyiségek neveit, akiknek semmi közük sem volt az érintett helységekhez. Ezért vált időszerűvé a város történelmi nevének visszaállítása, Parkan, mely sok évszázad távlatából reménykedve tekint a ma élőkre. Szándékunkkal nem sértjük Ľudovít Štúr emlékét és személyiségét. Mi, párkányiak is becsüljük életművét, nemzete és anyanyelve iránti rajongó szeretetét. Az általa hirdetett elvekből és eszmékből okosan merítve szeretnénk mi is olyan jogokat, amelyekért ő harcolt nemzete számára. J. Gy. NEM VAGYOK POENGYILKOS BŰNÜGYI TÖRTÉNET A KASSAI THÁLIA SZÍNHÁZBAN Az a néző, aki gondolatokat, valamifajta halovány rendezői koncepciót keres Robert Thomas Szegény Dániel című bűnügyi komédiájának előadásában, nem fog unatkozni. Végigizgulhatja a két rész mind a négy képét, mert csak a végén derül ki, hogy esetleg valójában unatkozott, hiszen rendezői gondolat nincs. Viszont az a néző, aki véletlenül még nem látta volna e „vérbeli krimiszerző" (írja valaki az előadás műsorismertetőjében) ezen „remekét" (írom én, mint kritikus, jelezve, hogy az idézőjel minimálisan kétértelmű), az bizonyára jót izgul azon az estén, amikor látja. Ebből is kiderül, mennyire irigylem azt a nézőt, aki a szórakozás szenvedélyén kívül a színház gondolatokat is (nemcsak felhőtlen jókedvet) gerjesztő szokásaira számítva ült be a számára ismeretlen bűnügyi komédia előadására. Ő az egyedüli, aki unalmában lerágta a körmét. Jómagam nem először láttam Robert Thomas ügyes iparosmunkáját, éppen ezért eszméletvesztésig izgultam azon, hogy Dezsényi Péter m. v. rendező kitalál-e valami ötletet a darabból hiányzó gondolat helyett. A szerző tudta, hogy ötlete, amelyről erkölcsi kötelességem hallgatni, elég jó. A rendező meg tudta, hogy ez az ötlet elég jó ahhoz, hogy ne kelljen vele sokat szöszmötölni. így hát nem következhetett más, mint hogy kezdődhetett a játék. Az a játék, amelyben nemcsak a szerző, a rendező és a színészek „sárosak", hanem Jozef Haščák m. v. is, aki oly ügyesen megtervezte a bűnügyi komédia díszletét, hogy még a rendező sem derítette ki - nemhogy a néző! -, miért rakatott a hálószobaajtókra vasrácsos, ovális kukucskáló ablakot. A néző meg tehetetlen volt a rejtéllyel szemben, hiszen a jelenések előtt a teljes színpadi teret kitöltő halszerű lakótér függönyös ablaka mögött jártak el a színészek. Az utcáról bekukucskált a felügyelő, aztán valahol oldalról besomfordált. Az ismét egy rejtély, hogy a rendező Fábó Tibornak megengedte a színészi utánérzést egy Colombo nevű amerikai filmdetektív figurája nyomán. Bekukucskálnak a többiek is, akik a történetben plébánosként, feleségként, csavargóként,, ápolónőként és rendőrökként játsszák el szerepüket. Dudás Péter, Bocsárszky Attila f. h. és Sárközy V. Zsuzsa alakításáról szinte lehetetlen úgy írni, hogy ne áruljam el a poént. A plébános figurája sokkal hitelesebb volt, mint ahogy azt egy, a drabban valójában amatőr színészként megjelentő valaki valaha is eljátszana. Ez színészi és rendezői tévedést. Sárközy V. Zsuzsa visszatérése a Thália Színház színpadára igazából egy olyan szerepben történt meg, amely szinte kötelezi a színészt egyfajta stilizáltságra. Nem árulom el, milyen fajtára, mert akkor nyomban kiderül a játék egyik poénja, hiszen másképpen volt érdekes Dudás Péter Dánielje. Bár a figyelmes olvasó az eddigiekből is következtethet arra, hogy ez a történet valójában egy nagy színészi „átverés". Voltak persze olyan színészek, akik igazi szerepet játszottak, s csak egy bűnügyi történetben oly gyakori ravaszkodó szembesítés alanyai voltak. Gombos Ilona Ápolónője több volt, mint típus. Meg-megmutatta ennek a kisembernek a jellemét is. Várady Béla Csavargója olyan típusként mozgott a színpadon, aki valójában nemcsak Gombos Ilona, Sárközy V. Zsuzsa, Bocsárszky Attila f. h. és Dudás Péter a színpadi krimi egyik izgalmas jelenetében (Bodnár Gábor felvétele) saját életét ügyetlenkedi el, de olykor a nyomozásban neki szánt szerep ösvénye mellé is lép. Nem tudtam eldönteni, mennyiben volt ez a szerző, a rendező vagy a színész tudatossága. Ráadásul az is lehet, hogy egyiküké sem, s akkor mi van? Túl sok volt ebben az előadásban a szakmai véletlen és az annak tetsző tudatosság. így amikor gondolatot emlegetek, meg halvány rendezői koncepciót, nem óhajtok mást, mint könyörtelen rendelői profizmust. Hiszen aligha lehet más gondolatisága egy bűnügyi komédia bemutatásának, mint a borotvaéles precizitás. Amikor minden a helyén van, amikor semmi sem véletlenül történik és nem véletlenül van ott, ahol éppen látjuk. Amikor a színész úgy lép színpadra, hogy nemcsak az ő alakítását építi fel, hanem az általa megformált figura szerepbeli alakítását. Amikor következetesen megjelenített az a szerepjáték, melyet valójában a profi színészek által életrekeltett „amatőröknek" kell eljátszaniuk. Izgalmas színészi feladat ez, izgalmasabb, mint Robert Thomas bűnügyi komédiája, aki erre a színészi „átverésre" írta meg az egészet. DUSZA ISTVÁN RÉGMÚLTAK A JELENBEN EGY HASZNOS RÉGÉSZETI KIADVÁNY A Nyitrai Régészeti Intézet gondozásában jelont meg a három kötetesre tervezett népvándorlás és koraközépkori lelőhelyek jegyzékét, forrásanyagát közreadó kiadvány Nyugat-Szlovákiát tárgyaló I. kötete (Pramene k dejinám osídlenia Slovenska z konca 5. až z 13. storočia). A corpus, amint az a címéből is következik, az 5. század végétől a 13. század második feléig tárgyalja az említett területek régészeti lelőhelyeit, Pozsony főváros után járásonként bemutatva őket (Pozsony és vidéke, a dunaszerdahelyi, galántai, komáromi, lévai, nyitrai, érsekújvári, senicai, tapolcsányi, trencséni és a nagyszombati járás). Az adatgyűjtések során az összeállítók felhasználták a Nyitrai Régészeti Intézet és az érintett járások múzeumainak adattári ásatási dokumentációit, az ott őrzött régészeti leletanyagot, a régészeti és történeti szakirodalmat. Az összeírásból nem maradtak ki a bécsi Naturhistorisches Múzeumban és a budapesti Nemzeti Múzeumban található, a mai Szlovákia területét érintő régészeti leletanyagok sem. Az adatgyűjtés 1985 végével zárult. Az összeírás a fent említett járások régészeti lelőhelyeit tartalmazza, pontokba sorolva röviden jellemzi a község határának domborzatát, vízrajzát, utal a lelőhelyek elhelyezkedését befolyásoló talajtani viszonyokra. Ezt követi az adott falu első okleveles említése, majd a feltárás időpontja, az ásató(k) neve, az előkerült leletanyag rövid jellemzése, időbeli besorolás, a szakirodalom felsorolása. A kiadványt a járási, valamint a községi lelőhelytérképek színesítik. A mai Nyugat-Szlovákia régészetileg leggazdagabb járásai közé tartozik - a számunkra leginkább vonzó - galántai, komáromi, lévai és az érsekújvári járás. Különösen jól kutatott a komáromi és az érsekújvári terület, az utóbbi évtizedekben itt igen komoly régészeti feltárómunka folyt, jórészt a nyitrai intézet munkatársainak jóvoltából. A leletanyagot elemezve elmondhatjuk, hogy az említett járások területén nagyon sok helyütt találkozunk az avarság és a honfoglaló magyarság emlékanyagával. Hiszen tudjuk, hogy e két nép tömegei nagyszámban települtek a Kárpátmedence sík területeire, benépesitve azt egészen a hegyek lábáig. Miután e sorok írója szakterületét tekintve az avar kor kutatója (és a kötetben szereplő Komáromi járás lelőhelyeinek feldolgozója), így örömmel említi meg, hogy járásaink területén európai hírű, jól publikált avar temetők találhatók pl. érsekújvárott, Komáromban, Alsógelléren a Zsitvatőn, melyek állandó szereplői a régészeti konferenciáknak és az egyes kiadványoknak. Meggyőződésem szerint e kiadványt nemcsak a régészek és a rokontudományok művelői forgathatják haszonnal, hanem a kultúra egyéb területein munkálkodó szakembereink is (pedagógusaink, diákságunk, helytörténészeink stb.) és természetesen minden érdeklődő, akit vonz szülőföldjének múltja, egykori története TRUGLY SÁNDOR Kis NYELVŐR MIT JELENT A MEZŐ SZÓ? Hárman ülünk együtt egy csallóközi ház tornácán, s beszélgetünk. Két társam csallóközi, jómagam a Laborc mellett születtem, tehát az északkeleti nyelvjárásterületen tanultam anyanyelvemet. Csakhamar jelentkezik közöttünk a szóhasználati különbség. Kétféleképpen értelmezzük a mező és a határ szavakat. Egy nyelv, s milyen értelmi eltérések bizonyos, nem is ritkán használt, lényeges fogalmakat jelölő szavak között! A község határának egy olyan területéről van szó, amely ma legelő, vagy ahogy itt mondják: legellő. Ez a mássalhangzó-nyúlás nem zavar engem, sőt a nyelvtani ismereteim alapján természetesnek is tartom. De arra már felkapom a fejem, amikor egyikük ezt mondja: „Ott régen is mezzó volt; ott legeltették a teheneket". A hosszú z-s mezzó sem zavar, de az már igen, hogy a mezőn legeltettek. Ez sem az én északkeleti szóhasználatommal nem egyezik, sem más falvakban szerzett tapasztalatommal, amelyekben a mező a rétet, a kaszálót jelöli. Úgy sejtettem, olyan eltérések vannak itt, amelyeket érdemes felfedni. Társaim meglepődnek, amikor azt mondom, hogy ha mi keleten a mezőre megyünk, akkor a szántóföldre megyünk - szántani, vetni, kapálni, aratni stb. - S nem a határba mennek? - teszik fel kíváncsian a kérdést, mert nálunk a határ szóval leggyakrabban a szántóföldet jelölik. Azt a területet, amelyen szántanak, vetnek, kapálnak, aratnak. - De a határba is - mondom mert a szántóföld, vagyis a mező a határban van. A határ ugyanis az egész község külterületét jelenti: a szántóföldet, rétet, legelőt, erdőt. Beszélgetőtársaim főként azon csodálkoznak, hogy a mezőn szántani, kapálni lehet, vagyis a szó szoros értelmében vett földművelő munkát végezni. Előbb nem értem csodálkozásuk igazi okát, s meg is jegyzem: abban lehet az eltérés, hogy az Ung-vidéki és bodrogközi ember a szántóföldet nevezi mezőnek, a csallóközi meg a legelőt, esetleg a rétet. Tehát, amikor a mezőre mennek, egyik a szántóföldre, másik a legelőre vagy a rétre megy. De kiderül, leegyszerűsítettem a kérdést: ők ugyanis nem szoktak a „mezőre menni", mert náluk a mező nem területet jelöl, sőt a legelőnek is csak a füvét; olykor a rétét is, amíg az a fű nem nagy. Mint később megállapítottam, nem mindenki értelmezi így ezt a szót, még ugyanabban a községben sem. Mások a fűvel benőtt területet tartják mezőnek, nem csupán a rajta nőtt füvet. Esetleg mind a kettőt. De elég bizonytalanok az értelmezésben, ami nem is csoda, hiszen itt ez a szó jóval ritkábban használatos, mint keleten. Az ilyenkor elmaradhatatlan kérdésre még válaszolnom kellett beszélgetőtársaimnak: melyik vidéken használják helyes értelemben a mező szót, náluk vagy a keleti részeken? Válaszom, hogy mindkét helyen, meglepi őket. Az nem lehet, kötik az ebet a karóhoz. Megnyugtatom őket, hogy ilyenkor nem a helyes és a helytelen áll egymással szemben, hanem esetleg a köznyelvi és a tájnyelvi - egymás mellett. Megígérem, hogy utánanézek, melyik értelmezés tekinthető köznyelvinek, melyik tájnyelvinek. De a kérdés nem olyan egyszerű. Még az értelmező szótárak sem egységesek a megítélésében. Az egyik szerint a mező a helység határában levő szántóföld, rét, legelő közös megnevezője, a másik szerint az alacsony növényzetű, rendszerint füves, sík területet jelöli. De mindkettő szerint jelölheti csupán a szántóföldet is. Ezek a szó köznyelvi jelentéseinek tekinthetők. A tájnyelvi jelentés megítélésében is különbséget találunk a két szótár között: egyik szerint akkor fordul elő a mező tájnyelvi jelentésben, ha a szénának való füvet, másik szerint akkor, ha a rétet, kaszálót nevezik meg vele. Nem lehet tehát még a jelentéseit sem egyöntetűen meghatározni, használatában így vidékenként lehetnek eltérések. Eredetére nézve a mező szó egy feltételezett mez igének az -ó képzős melléknévi igeneve, amelynek jelentése: takarót, öltözetet, mezt, vagyis növényt, füvet magára öltő. Ez az igenév vált főnévvé. Ma már a mez ige nem él, de főnévként használatos a mez alak, sőt ez fordul elő fosztóképzővel a meztelen melléknévben is. JAKAB ISTVÁN