Új Szó, 1991. október (44. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-12 / 240. szám, szombat

MOZAIK FÚJSZOL 1991. OKTÓBER 12. A KŐSZENTEK, A KERESZT ES A CSEMPEK ESETE Néhány hónappal ezelőtt egyik ankétunkban megszólaltattunk több polgármestert. Válaszaik egyvalamiben teljesen azonosak voltak. Valamennyien pénzhiányra panaszkodtak. Ennek ellenére, és ez igen örvendetes tény, sok helyen nemcsak az üzlethálózat, a gáz és a vízvezeték stb. építésén, kibővítésén, vagy korszerűsítésén fáradoznak, de figyelmet szentelnek a község műemlékeinek felújítására, restaurálására is, és nem hagyják figyelmen kívül a polgárok vallási érzelmeit sem. Pozitív példaként - még ha a dologba sajnos üröm is vegyült - Nyárasdot említjük, ahol az év elején ügy döntöttek: restauráltatják két, jobb sorsra érdemes kőszentjüket, Vendelt és Jánost. Szent Vendel, a pásztorok patrónusa már megújulva áll talapzatán, János viszont csak moha-gúnyájától szabadult meg, az ő rendbehozatalát a jövő évre halasztották. Az okok felettébb érdekesek és tanulságosak (különösen azután, hogy a véletlen folytán fény derült a restaurátor más inkorrekt eljárására is). De ne vágjunk a dolgok elébe, hallgassuk meg Bacsó Auréliát, Nyárasd alpolgármesterét. -Az év elején a tisztelendő úr összehozott Ferenczy József mesterrel, aki vállalta a tizenhat-tizenhetedik századból származó szobraink felújítását. Én ugyan nem vagyok szakember, de mivel hallottam olyan esetekről is, amikor hasonló szobrokat vízüveggel konzerváltak, melyek kiadós eső után „beáztak" és megrepedeztek, tudásomhoz mérten - vegyészmérnök vagyok - igyekeztem megtudni a kivitelezőtől, milyen módszert készül alkalmazni. Ő elmagyarázta, hogy szilikátos, illetve kitöméses módszerrel dolgozik. Akkor megkértem, készítsen egy tanulmányt a munkák menetéről. Amikor az elkészült, megbeszéltük az anyagiakat is. Ferenczy úr 30 ezer koronáért vállalta a két szobor felújítását. Mi jutányosnak tartottuk az árat, hiszen néhány évvel ezelőtt, amikor elvben már felvetődött a restaurálás gondolata, a szakemberek százezer korona feletti összegekről beszéltek. A tisztelendő úr, aki ugyancsak szívén viselte a szobrok sorsát, is örült a felújításnak, mert községünkben a rendszerváltás óta rendszeressé váltak az úrnapi körmenetek. A kegyhelyek a szobrok mellett találhatók, ott szoktak az emberek imádkozni. - Plénumunk 20 ezer koronát hagyott jóvá a restaurálásra. A maradék 10 ezret közadakozásból akartuk pótolni. Már folytak a felújítási munkák, amikor községünkben megjelent Péntek Mária, a Műemlékvédő Intézet képviselője. Ő, szakember lévén, véleményt tudott mondani a restaurátor képességeiről, és ezt kertelés nélkül meg is tette. Figyelmeztetett bennünket, hogy a Monument nevű cég vezetőjének nincs engedélye az ilyen munkák elvégzésére. Ferenczy úr fejléces levépapírján valóban az állt: Objektumok restaurálása és konzerválása. Ebből viszont nem lehet(ett) egyértelműen megítélni szakképzettségét és azt, milyen munkákra jogosult. Amikor közöltük Ferenczyvel a Műemlékvédő Intézet képviselőjének kifogását, hozott egy listát, melyen szakemberek - többek között építészek, szobrászok - szerepeltek, akik állítólag neki dolgoznak. Állítását nem tudtam ellenőrizni. Hamarosan megjelent Péntekné komáromi főnöknője, aki úgyszintén figyelmeztetett, hogy saját érdekünkben keressünk más kivitelezőt, mert restaurátorunk csak kárt okoz. Mi végül kompromisszumos megoldást választottunk: a már félkész Szent Vendelt befejezi Ferenczy, de Szent János restaurálásának megbízását visszavonjuk. Az elvégzett munkáért 15 800 koronát fizettünk. A minőséget nem tudom megítélni, az idő majd eldönti, mennyire volt szakszerű a munka. Jánost - mintegy 30 000 koronáért - két másik restaurátor fogja felújítani. Szerencsére ez az értékesebb szobor, s ha van alapja Péntek Mária állításának, akkor valóban nincs helye a takarékosságnak. Inkább kerüljön többe a javítás, de legyen szakszerű. A munkákra viszont csak jövőre kerülhet sor, mert a plénum erre a célra már nem hagyhat jóvá újabb összeget. További gyűjtést sem rendezhetünk, hiszen a polgárok nem fejőstehenek. Az idén ugyanis - a többi községhez hasonlóan - lakosaink is hozzájárultak a járási kórház kazánjának felépítéséhez. Péntek Máriát, a Műemlékvédő Intézet szakdolgozóját felhívtuk dunaszerdahelyi irodájában és megkértük, mondjon véleményt a restaurált szoborról. - Nem nyilatkozhatom, mert még nem láttam'a szobrot kész „állapotában". Ottjártamkor - ismerve Ferenczy urat - elleneztem, hogy ő végezze Szent Vendel felújítását. Megkértem, jöjjön el hozzánk és beszéljünk a dolgokról. A mai napig nem jelentkezett. Ezzel akár pontot is tehettünk volna a nyárasdiak dicséretes, ám nem a legszerencsésebben végződő szoborfelújítási kezdeményezése után. Csakhogy közben Kiss Lajos, a tósnyárasdi MKDM elnöke levelet küldött szerkesztőségünkbe, melyben arra kért bennünket, látogassunk falujukba és írjuk meg, legalább mások okulására, hogy bedőltek egy szélhámos vállalkozónak, akivel ugyan szabályos szerződést kötöttek, de az, miután felvette a 6000 korona előleget, eltűnt mint a kámfor, és azóta bottal ütik a nyomát. Sejtésünk beigazolódott. Kiss Lajos szerződésén a Monument cég pecsétje, és Ferenczy József aláírása szerepelt, A történet pedig, a levélíró elmondása alapján a következő. - Az év elején falugyűlésen megbeszéltük, hogy az új temetőbe csináltatunk egy nagy keresztet. A munka elvégzésére Ferenczyt ajánlották nekünk. Kapcsolatba léptünk vele, és megkérdeztük, vállalja-e a megbízatást. - Igent mondott. Ekkor a községházán a polgármesternő jelenlétében megírtuk a szerződést. A betonalapozást mi vállaltuk, neki a 3,30 méter magas kereszt elkészítése lett volna a feladata, melyre egyik polgártársunk értékes ajándékát, egy acéljézust akartunk felerősíttetni. A megállapodást február 21-én írtuk alá. Teljes mértékben respektáltuk Ferenczy úr anyagi igényeit. 9000 koronás honoráriumról volt szó, és előlegként rögtön kifizettük az említett összeg kétharmadát. Az volt a kívánságunk, hogy augusztus elejére elkészüljön a munkával, mert az István napi búcsúkor már az új kereszt alatt akartunk imádkozni. „Akár május végére is elkészülhet" - ígérte a mester, s mi hittünk is neki. Amikor a szerződésileg lekötött terminus közeledett, s nekünk semmi hírünk sem volt, milyen stádiumban van a kereszt, felkerestem a kivitelezőt, aki égre-földre esküdözött, hogy a munkát idejében befejezi. Aztán egyszerűen eltűnt, nem lehetett vele kapcsolatot teremteni. Ezért táviratoztunk neki és kértük, okvetlenül jöjjön el. Nem jött. Másnap telefonon értesített, hogy későn kapta meg a sürgönyt, és tíz napi haladékot kért. Mi mást tehettünk volna, beleegyeztünk. Ez a terminus is rég lejárt, de a keresztnek se híre. se hamva. Az emberek pedig léptennyomon megállítanak s kérdik, - teljes joggal, hiszen ők adták össze a pénzt - mi van a kereszttel. Sajnos, fogalmam sincs róla. Ferenczy úr ugyanis állandóan bujkál. Ha felhívjuk, felesége egyszerűen letagadja. Legutóbb, vagy három hete, amikor véletlenül sikerült elcsípnem, azt mesélte, hogy a keresztet Szencen fogja befejezni és azért késik, mert nem mérte ki pontosan a kereszt nagyságát Jézus karjaihoz. Azóta a mesternek ismét nyoma veszett. Egyetlen megoldás maradt: feljelentést tettünk a galántai rendőrségen. Úgy látszik, már csak a bíróság tud segíteni. A faluban aztán megtudtuk, másoknak is volt hasonló „sztorijuk" az említett vállalkozóval. Szilvásiék - mondták az emberek - regényeket mesélhetnének megbízhatatlanságáról. A házaspárt Sindy nevű, most nyíló galántai butikjukban kerestük fel. Panaszáradatuk lényege: Ferenczy vállalta, hogy kicsempézi, illetve műmárvánnyal dekorálja butikjukat. Felvett 5000 korona előleget, majd nekilátott a csempézésnek. De amit egyik nap lerakott, az - akárcsak a Déva vár esetében - másnapra „leomlott". A reklamálásra nem reagált. Szokásához híven bujkált, letagadtaltta magát. Amikor mégis sikerült a nyomára bukkanni, megígérte; másnap délben jön és befejezi a munkát, de azóta sem jelentkezett. Az újracsempézést - a tulajdonosok megelégedésére - közben taksonyi mesteremberek végezték el. Felkerestük Ferenczy Józsefet. Nyugodtan végighallgatta megbízói általunk tolmácsolt panaszait, majd a privatizáció útvesztőire hivatkozott, na meg arra, hogy véletlenül „elszabta" a kereszt méreteit, mely különben már elkészült. A feljelentésnek pedig - legalábbis szerinte - semmi jogalapja sincs. És hogy a butikban leesett a csempe? Hát istenem. (Ezzel az írással nem Ferenczy úr lejáratása volt a célunk. 0 még a hírén esett csorbát sorozatosan jól végzett munkával kiköszörülheti. Csak a sokszor nagyonis jóhiszemű polgártársainkat szeretnénk figyelmeztetni, hogy komoly összegekbe kerülő munkákkal való megbízatásoknál nagyobb körültekintéssel járjanak el.) ORDÓDY VILMOS AKIK SZERETETTEL DOLGOZNAK BESZÉLGETÉS KEMÉNY ÁRPÁD DÍSZLETTERVEZŐVEL ÉS PAPP JUDIT JELMEZTERVEZŐVEL A Háy Gyula Mohács cimü történelmi drámáját hirdető plakátokon a több mint harminc szereplő és munkatárs között találjuk Kemény Árpád díszlettervező és Papp Judit jelmeztervező nevét is, akik vendégként dolgoznak a Komáromi Jókai Színházban. Megismerik a színház mindennapi gondjait, segítenek a tervek kivitelezésében és felügyelik a műhelyekben folyó munkát is. Mivel házaspárról van szó - és mindketten díszlet- és jelmeztervezők - természetesen együtt alkotnak, figyelembe veszik egymás véleményét mind művészi, mind gyakorlati vonatkozásban. - A Mohács elolvasása után adódtak-e vitás kérdések, vagy ,, egy f orma szemmel" olvasták a darabot? - Ebben az esetben nem teljesen egyformán értelmeztük a művet - mondja Papp Judit. - Sőt, az első terveim nem feleltek meg egészen a rendező elképzelésének sem. Túl szépet csináltam, túl historikusát. A megbeszélés után azonban módosítottam a kosztümterveket, így közelebb hoztam II. Lajos uralkodásának idejét a ma emberéhez. - Hogyan lehet korhű környezetet varázsolni a színpadra, s ugyanakor a ma emberének felfogásához, életritmusához is igazodni? - A jelmeznek és a díszletnek segítenie kell a színész és a rendező munkáját - válaszol Kemény Árpád. - Ezt szem előtt tartva egy állandó mozgásban levő diszletet terveztem, amely úgy alakul, ahogy a dráma fejlődik és kifejlik a tragédia Az író óhaját nem szó szerint értelmeztem. Háy konkrét helyszíneket határoz meg, például hálószoba a budai várban. vagy egy másik szoba ugyanott. Én azonban elvonatkoztatok a megadott helyszíntől. Egy olyan teret kreáltam, amelyben a formák és külsőségek a játékteret szolgálják. - A kosztümtervezónek okozott-e gondot, hogy olyan, valamikor létező történelmi figurák jelennek meg a színpadon, akikről a nézőnek lehet némi ismerete? - Lehet, hogy csalódást okozok a nézőknek, és nem azt fogják látni, amit az albumok és a képeskönyvek alapján elvárnak - válaszol Judit, de férje közbeszól: - Nevetségesek lennének a színészek, ha Lajos-korabeli viseletben pompáznának. A kor magyar nemességének ugyanis európai viszonylatokban is olyan gazdag volt az öltözéke, hogy azzal a nyugati uralkodók udvaraiban is feltűnést keltettek. A darab mondanivalóját tekintve, a pompa elhanyagolható, és a kosztümöknek inkább viselőjük jellembeli tulajdonságait kell kiemelniük. Érzékeltetni kell például, hogy Lajos udvarában szerephez jutottak olyan főurak is, akik tevékenységének következtében tönkre ment az ország. - Kemény Árpád és Papp Judit vajon mindig közösen vállalnak munkát? - Eddig még csak három közös munkánk volt: az egri Úri muri, a nyári kisvárdai Chioggiai csetepaté és most a Mohács a harmadik - válaszol a dízslettervező, akinek nevét nem csak Magyarországon ismerik, de Románia-szerte is, hiszen ott szinte minden magyar színházban dolgozott. Kiállításai voltak Prágában és Újvidéken is, és 1980-ban ő volt Románia legjobb díszlettervezője. Jelenleg a Szolnoki Szigligeti Színház tagja. Papp Judit jelmeztervező (jobbról) a szabásznövel Mária királyné ruháját igazítja. Balról Kemény Árpád. (Nagy Tivadar felvétele) - Papp Judit éveken keresztül a marosvásárhelyi színművészeti főiskola díszlet- és jelmeztervezője volt. Hogyan emlékezik vissza az ott eltöltött évekre? - Szerettem ott dolgozni. Az intézménynek van egy szép kis színháza, amelyben a végzős diákoknak rendes színházi évadjuk van. Heti négy-öt előadást tartanak, és évente három-négy. esetleg öt premier van. S mivel két szekció - a magyar és román - működik párhuzamosan, ez évi nyolc-kilenc tervezést jelentett. - A kosztüm-, vagy a díszlettervezés áll-e közelebb szivéhez? - Az előbbi... - Én is szeretem a kosztümtervezést - szól közbe Árpád-, de az én habitusom nem engedi, hogy egyéni óhajokat ízlésem ellenére kielégítsek. Engem zavarnak azok a sokszor elkerülhetetlen diplomáciai fogások, amelyekkel meg kell győzni a színészeket igazamról. - Én hajlékonyabb vagyok - mondja Judit -, mert az az elvem, hogy a tervező ne ragaszkodjék mereven az elképzeléseihez, mert végül is a színész hordja a ruhát, s neki kell magát jól éreznie benne. - Sokszor bizony nem könnyű megtalálni azt az utat, amely ugyan más mint az általunk elképzelt de még nem megalkuvás - mondja a díszlettervező. - A tervezőművészet végül is alkalmazkodó művészet, sokszor az alkalmazkodás művészete. Ha van olyan, amivel nem értek egyet, azt úgy próbálom megfogalmazni, hogy a kecske is jól lakjon, a káposzta is megmaradjon. Fontosnak tartom, még ha ez furcsán hangzik is, hogy elmondjam: mi szeretettel dolgozunk, és komolyan vesszük a munkánkat. A képességeinktől és tudásunktól függ, hogy mennyire sikerül eleget tenni az elvárásoknak. A Mohács esetében ez október 18-án kiderül. SZÉNÁSSY EDIT w ÉVFORDULÓ EMBERI MÉLTÓSÁGOT YVES M0NTAND HETVENÉVES Új önéletírás megjelentetésével éli meg hetvenedik születésnapját Yves Montand. Majd négy évtizeddel ezelőtt egyszer már közreadta életrajzi emlékeit. Magyarul is megjelent a könyvecske, mely már címében is - Csupa napfény a szívem - jelezte, hogy a másoknak is örömet adó siker és a lelkiismeret kiegyensúlyozottságának légkörében született. Körülrajongott sanzonénekesként hat hónapon át tartó szakadatlan fellépéssorozatot tudhatott maga mögött. Akkor mutatták be a Hősök elfáradtak című filmjét is. A párizsi Sarah Bernhardt Színház közönsége a McCarthyzmus elleni tiltakozás valóságos hőseként ünnepelte őt - feleségével, Simoné Signoret-val együtt - a Salemi boszorkányok Proctor-házaspárjának szerepében nyújtott alakításért. Egyébként a magnetofonba mondott emlékek jórésze a gyermekéveket idézte. Felelevenítette azt a légkört, mely az olasz fasiszták elől Dél-Franciaországba menekült és Marseille-ben letelepült toscanai paraszt (Giovanni Livi) otthonában uralkodott. Fülében csengett édesanyja ellágyuló hangja, amint esténként olaszra váltva kiszólt az ablakból kisebbik fiához: Ivo, monta! (Ivo, gyere fel!) E számára oly kedves szavakból született meg később a művészneve. Gyermekkorára emlékezik most is legszívesebben, s eközben egy küzdelmekkel teli, egész életút vállalásáról tesz tanúbizonyságot. Ő ugyanis - ezt egyébként többször ki is mondta - magáénak tekinti az eszmei meghasonlás keserveit, az önmeghaladás gyötrődéseit is. Tiszteletreméltó magatartás ez, amikor itt, tájainkon divat lett úgy szabadulni a múlttól, mint egy eldobott kesztyűtől. Családi örökség volt számára az a politikai kötelék, amelynek szorításából csak ötvenedik életévén túl szabadult ki. Gyakran mondogatta, hogy sorsa születésétől fogva öszszefonódott a kommunista mozgalommal. Kötelezőnek érezte azt a politikai meggyőződést, amelyet számára apja magasztossá emelt alakja testesített meg. Jorge Semprun író, aki Montand-nal azonos utat járt be, megírta róla: apjával még annak halála után is - az eligazító szóra várva - lélekben beszélgetést folytatott. Mígnem a hetvenes évek közepén egyszer csak úgy érezte, apja nem válaszol, hanem gorombán arra figyelmezteti, hogy próbáljon egyedül boldogulni. A lengyelországi rendkívüli állapot kihirdetése adta meg számára 1981-ben a lökést, hogy végleg szakítson a szocializmus megreformálhatóságába vetett reményekkel. De azt a kapcsolatot, melyet a Francia Kommunista Párt útitársaként vállalt, már a csehszlovákiai, 1968-as bevonulás megingatta. Ez volt szerinte az utolsó ,,égő állomás, ahol le lehetett ugrani a halálvonatról". Kételkedéseinek, persze, már jóval korábban hangot adott - a legmagasabb politikai körökben is. Meg merte kérdezni Hruscsovtól 1956-ban, hogy mit csinált ő a koholt perek idején. Később Montand aláírta a Nagy Imre kivégzése elleni nyilatkozatot. Az 1968-as csehszlovákiai demokratizálási kísérlet elfojtása után elvállalta az Artúr Londonnak, a Slánský-per életben maradt áldozatának könyvéből készült filmben, a Vallomásban a főhős szerepét. Egy francia lap szerint: „,.. az azonosulás itt oly mély, olyan fájdalmasan teljes, hogy már nem is lehet alakításról beszélni". Semprun szerint ez volt Montand számára a tehetség kiteljesedésének és az önállóság kivívásának esztendeje. Azóta támadások érik, jobbról is, balról is. Arra a kérdésre, hogy hol is áll valójában, a budapesti televízióban azt válaszolta: „Nekem mindig elég tudni annyit, hogy kik vannak ezen az oldalon, és kik vannak a másik oldalon". Az emberi méltóság megóvása számára a mérvadó. (kiss)