Új Szó, 1991. október (44. évfolyam, 230-255. szám)
1991-10-08 / 236. szám, kedd
7 RIPORT ŰJSZQ Í 1991. OKTÓBER 8. TÖBB VOLT, MINT „EGY" ISKOLA JEGYZETSOROK A KASSAI PREMONTREI RENDI GIMNÁZIUM EGYKORI DIÁKJAINAK TALÁLKOZÓJÁRÓL „Kedves Osztálytársunk! Ez év szeptember 7-én és 8-án megrendezzük a kassai premontrei gimnázium öregdiákjainak első találkozóját, amelyre szeretettel meghívunk és várunk. Célunk, hogy annyi sok év után már mint apák és nagyapák újra találkozzunk és elbeszélgessünk, felelevenítsük a halványodó diákkori emlékeket. Huszonkilenc osztály találkozójáról van szó..." — állt egyebek között a meghívóban, melyből a szervezők félezret postáztak a szélrózsa minden irányába, szerte a nagyvilágba. Szerkesztőségünk is kapott belőle. Rövid iskolakrónika A nem mindennapi eseményre készülve, felütöttem Wick Béla néhány, Kassáról írt könyvét. A következőket olvastam a gimnáziumról: Premontrei kanonokrend II. Rákóczi Ferenc gimnáziuma, Kovács utca 28 szám. Alkotó része annak az épülettömbnek, ahol a Kisdy Benedek által alapított kassai egyetem állott, s ahol 1773-ig a jezsuiták, 1811 óta a premontreiek nevelték a haza művelt generációit. A jelenlegi renaissance hatású saroképületet, az 1732-ben épült régi épület helyén, 1904-1905 években emelték. Dr. Takács Menyhért prépost prelátus szerelte fel s adta át rendeltetésének. 1919-től 1938. november 2-ig állami szlovák reálgimnázium volt. További adatok: — 1811-ben vette át a premontrei rend a hatosztályú gimnázium vezetését. — Az 1844-45. iskolai évben a kassai gimnáziumban a latin tanítási nyelvet a magyar váltotta fel. — A világosi fegyverletétel után az osztrák császári udvar elérkezettnek látta az időt, hogy a Magyarországot Ausztriába bekebelező ősi szándékát megvalósítsa. Ennek a célnak érdekében egész kormányzati rendszerét mozgósította, hogy a magyarságot megfossza nemzeti jellegétől és az örökös tartományok népébe olvassza. 1852-ben elrendelte a német nyelv használatát az egész vonalon, hivatalokban és azon kívül. Ezt a nyelvet tette meg a tanítás nyelvévé is az iskolákban. Ezért 1853-ban kivette az 1851-52ben nyolc osztályúvá lett gimnáziumot a premontrei tanárok kezéből... Ámde meddőnek bizonyult minden beolvasztó törekvés... A Bach-rendszerrel való kísérlet csődöt mondott... 1861-től ismét a premontreiek végzik az iskolában a nevelő-oktató munkát. Egy másik krónikából véve: — 1919-ben a csehszlovák állam állami reálgimnáziummá alakítja át, míg a premontrei magyar gimnázium levonul Gödöllőre, s ott 1924-től működik tovább. — 1935-ben visszaállítják Kassán a premontrei fiúgimnáziumot, tanítási nyelv szlovák. — 1938-ban visszaállítják a magyar tanítási nyelvű (állami) premontrei, majd 1939-ben a premontMéhi, ez a Sajó menti gömöri kisközség, már évezredekkel ezelőtt létezett Igaz, az nem ez a Méhi volt, hanem, mai szemmel nézve, egy kezdetleges település. Arra a kérdésre, hogy milyen volt az ősfalu, hányan laktak benne, ma még nincs egyértelmű válasz, hiszen még folynak az ásatások, a tényfeltáró kutatások. Jelenleg is két helyen ásnak, s szinte naponta gazdagodik a gyűjtemény. Szakemberek véleménye szerint Méhiben tizenkét négyzetkilométer területen az őskori és újkori tárgyi bizonyítékok, leletek oly gazdag lelőhelye található, mely nemcsak a község és Gömör, hanem bizonyos vonatkozásokban egész Európa történelmi fejlődéséről tanúskodik. A méhi múltébresztésről, a többéves ásatások eredményeiről két illetékes, a kutatásokban résztvevő szakembertől kaptunk információkat. A MÚLT RÖVID KRÓNIKÁJA Dr. Václav Furmánek: — Bár sokkal korábbi leletek is vannak — pattintott kőre/ gimnáziumot, s az 1944 őszéig működik. Mint egy nagy család Közel kétszázan jöttek el a találkozóra. Többségük Kassáról és Kassa környékéről, néhányan Pozsonyból, Prágából, Magyarországról s a tengeren túlról. Láttam rajtuk, szívesen jöttek, nem fárasztotta el őket a hosszú utazás sem. A viszontlátás öröme ezúttal mindennél erősebbnek bizonyult. Azok is örültek egymásnak, akik 1944 óta rendszeresen eljártak az osztálytalálkozókra, illetve, akik csak egy-két évet töltöttek a nagynevű, nagy múltú iskolában, hát még azok, akik negyvenhét év múltán először foghattak egymással kezet, először ölelkezhettek össze, először emlékezhettek közösen a diákévekre, s az azóta eltelt évtizedek eseményeire. „Mikor kerültél haza a hadifogságból?", „Pistával mi van?", „Hallom, gyárigazgató voltál évekig...", „Láttalak a televízióban a parlamenti ülésen szónokolni..." Vendégként fültanúja voltam annak is, amint az egyik volt tanáruk így szólt az ősz hajú társasághoz: — Büszke vagyok rátok, fiúk! Mint egy nagy család. Ültek a Kassai Thália Színházban, szemükben örömkönnyekkel hallgatták az üdvözlő, köszöntő beszédeket, megjelent két tanáruknak, Duruttya Istvánnak és Mátéffy Antalnak a felszólalását, a Mécs László-verseket, s elérzékenyülve énekelték a Gaudeamus igiturt.. „ Ültek a Slovan Szálló éttermében és ünnepeltek. Előttük megterített asztal, valamint fényképalbumok, s... s talán még néhány év, vagy évtized... Mögöttük egy majdnem teljes életpálya. Méghozzá nem akármilyen! Egy hányatott sorsú és sokat próbált nemzedék tagjai ők... Mint egy nagy család. Ültek a templomban, s együtt imádkoztak Bartal Károly Tamás jászóvári apáttal, valamint a volt gödöllői testvériskolából érkezett egykori diáktársaikkal, egyebek mellett azért is, hogy a szíveket az igaz szeretet töltse be, s az emberek tiszteljék, segítsék egymást. szerszámok, fegyverek és így tovább —, az itteni őskori település a bronzkorban virágzott leginkább. Ezt bizonyítja az a gazdag régészeti lelet is, melyet 1907ben Loysch Ödön talált a Lászlófala kataszterben. 117 darab ékszer, kezdetleges szerszámok, használati tárgyak és egyebek kerültek elő, melyek most javarészt a rimaszombati Gömöri Múzeum birtokában vannak. Az igazi kutatások 1983-ban kezdődtek meg a rimaszombati múzeum munkatársainak köszönhetően, az általunk vezetett szakszerű feltárási munkálatok pedig 1985-ben, és a mai napig tartanak. Régészeti szempontból páratlan értékű terület ez, ahol a hatvani és otománi kultúrával kezdődően egészen a pilinyi kultúráig minden megtalálható. A települést, vagy nevezzük ősfalunak, évezredeken, évszázadokon keresztül lakták. A korai bronzkorból a kyjaticei kultúra tárgyi emlékeire bukkantunk, és érdekes — annak ellenére, hogy a kelták érkezésekor a mai Szlovákia déli Ültek az autóbuszokban és cserkészdalokat énekelve, régi történeteket mesélve utaztak Jászóra, hogy ott megkoszorúzzák dr. Buczkő Emil iskolaigazgató sírját, s meglátogassák a jászóvári prépostságot. Vélemények az alma materről Meghívásukra velük tartottam Jászóra, s a buszban, majd a kolostor kertjében és a tóparti fák alatt néhányukat arra kértem, mondják el, mit jelentett számukra a premontrei gimnázium. A legidősebb résztvevő, a 96 esztendős Feri bácsi (vezetéknevét kérésére nem jegyeztem fel) így vallott: — 1906-ban egyszerre kezdtem ebbe az iskolába járni Mécs Lászlóval. Egy év után ugyan elbúcsúztam a Kovács utcai híres tanintézettől s Szegeden folytattam tanulmányait, ám az első iskolámtól, illetve az ottani tanároktól nem szakadtam el. Tanulmányaim befejezése után sokáig Jászon voltam postamester, s naponta megfordultam a prépostságon, gyakran folytattam ott hasznos eszmecserét a közismert, papköltővé nőtt Mécs Lászlóval is... Úgy éreztem mindig, hogy ez a gimnázium nemcsak az iskolát jelentette a diákoknak. Több volt annál. A mai találkozó is bizonyítja, hogy mekkora tartással, mekkora lelki erővel ruházta fel növendékeit. Mátéffy Antal: — A negyvenes évek elején a helyi leánygimnázium tanára voltam, s čsak óraadó vendégtanárként tanítottam ásványtant a premontreiben, Buczkó igazgató úr felkérésére. Fogalom volt ez az iskola a városban és a széles környéken. Az ottani egészséges közösségi élet, az oktatás kiváló színvonala tették azzá. Szívesen jártam oda tanítani, s akkor is tartottam a tanáraival a kapcsolatot, amikor a leánygimnáziumból átkerültem a magyar királyi szlovák tannyelvű gimnáziumba. Jó viszony alakult ki a két iskola cserkészcsapatai között is. Kovács Béla: — 1944-ben érettségiztem, s azóta is hálás vagyok szüleimnek, hogy annak idején Resrésze eléggé lakatlan volt, itt e korból is vannak leletek. Egy másik lelőhely a Feketesár parcellán van, ahol a latén korból (korai vaskor) kerültek felszínre használati tárgyak. A harmadik szintén értékes és a mai napig nem teljesen feltárt lelőhely a Halomszer dűlőben, pontosabban a Halomdombon található. 1908-ban Füvessy Lajos felsőpokorágyi lelkész ásott itt először. Egy, vaskorból származó hatalmas tömegsírra, sírboltra lelt. Azóta kiderült, körülbelül 70 méter átmérőjű és 4 méter magas volt. Ez a lelet az akkori Gömör legnagyobb feltárási akciójaként sokat adott a régészeknek. Több évtized elteltével, most itt is munkához láttunk. A nyári hónapokban Méhiben, télen pedig a nyitrai intézetben folyik a munka, a leletek osztályozása, feldolgozása. Ebben évek óta dr. Klára Marková is részt vesz. — Anyagi lehetőségeinknek megfelelően, az idén két helyszínen folynak a kutatások — mondja. — Tavaly és részben az idén a régi temető melletti lászlófalai téről felutaztak velem Kassára, s beírattak ide. Hiszem, az alma maternak köszönhetem azt is, hogy amikor az ötvenes évek elején — bizonyára a kántori tevékenységem miatt is — elbocsátottak a tanítói állásból, nem csüggedtem el, hanem feltaláltam magam. Kerekes György: — Apám itt érettségizett 1913-ban, s Krasznokvajdáról nekem is közelebb volt Kassa, mint mondjuk Eger. Bizonyára az én gyermekem is itt tanult volna, ha... Magyar Ferenc: — Szólamnak tűnne, ha azt mondanám, a tudással egyszerre jellemet, emberséget, emberi tartást is adott nekünk, hiszen tulajdonképpen minden iskolának ez lenne a küldetése. A különbség csak annyi, hogy ez az iskola ezt meg is tudta valósítani. Mi tagadás, azért is, mert a tantestület felét paptanárok alkották, s nekik az oktatáson kívül kevés más elfoglaltságuk akadt, tehát jóformán csak az oktatásnak éltek. Binder László: — Egyensapkát hordtunk. Már nem emlékszem pontosan, kötelező volt-e a viselése, ám azt tudom, hogy én büszkén hordtam a fejemen... Szőke István: — Szerintem két dologgal vívta ki az elismerést, a magas rangot. A színvonalas oktatással, valamint a rendkívül okosan szervezett szabadidő-kihasználással, azaz az cnképzőköri tevékenységgel. Mindezt úgy valósította meg, hogy mi az egyikben is, másikban is örömünket leltük. Nem volt ott vasfegyelem vagy katonai szigor, „csak" kellő pedagógiai felkészültség, s rend. Rend minden fokon. Szerintem ennek köszönhető, hogy abban a közösségben jól érezte magát magyar és szlovák, katolikus, izraelita és református... Milyen volt? A hangulatos találkozóról a rendezők közül Czima Györgytől kértem rövid összefoglalót. — Januárban, amikor néhány volt diákkal meglátogattuk a premontrei rendház kassai vezetőjét, Pásztor Zoltán Ágoston atyát, s közösen elhatároztuk, hogy hozzáfogunk egy rendhagyó „érettségi találkozó" megszervezéséhez, körülbelül ilyennek képzeltük el az összejövetelt. Azért került idézőjelbe az iménti fogalom, mert valójában nemcsak az érettségizettek összejövetele volt ez, hanem azokat is meghívtuk, s azok is szép számban megjelentek, akik különböző okokból csak néhány évig voltak—lehettek a premontrei gimnázium diákjai, majd másutt folytatták tanulmányaikat, másutt érettségiztek. Úgy látom, aki tudott a találkozóról, s tehette, örömmel jött. Hogy sokan voltunk, az elsősorban azt igazolja, volt a mi iskolánknak egy leírhatatlan varázsereje, több volt „egy" gimnáziumnál. Ugyanakkor azt is tükrözte a megjelentek száma, hogy ilyen téren is szabadabbak vagyunk, mint voltunk majd ötven évig. Fellélegezhetünk, lerázhatjuk magunkról a félelmet, azok szerint az elvek szerint élhetünk, amelyeket a premontrei rend is hirdetett, illetve, amelyekre a mi gimnáziumunk is tanított. GAZDAG JÓZSEF ősrégi település bronzkori maradványait tártuk fel. Az archeológiai világkongresszus résztvevőinek a település bejáratát, illetve egy erődítményrendszer maradványait tártuk fel és készítettük elő. Igaz, a gyakori esőzés és a viharok megnehezítették munkánkat. Jólesett viszont hallani a helyszínre érkezett szakemberek elismerő szavait, ez erkölcsi támaszt és önbizalmat adott a további munkához is, bár jövőre itt már nem kutatunk. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a munka befejeződött. Sok értékes és érdekes lelet, rajz és fénykép-dokumentáció vár még feldolgozásra, tanulmányozásra, melyet Nyitrán folytatunk majd. A feldolgozott anyagot a Gömöri Múzeumnak adományozzuk. Az idén kezdtük el a Halomszer-domb újbóli feltárását, a maga nemében szintén páratlan lelőhelyről van szó. Itt jövőre is kutatunk, annál is inkább, mert a sírfeltárásnak már most vannak reménykeltő részeredményei. Sok titkot és meglepetést tartogat még számunkra Méhi. Izgatottan kutatunk tovább, európai hírű és rangú, páratlan gazdagságú „polikultúrás" lelőhelyek titokzatos földalatti világa vár még itt ránk. POLGÁRI LÁSZLÓ MOHI VAGYOK Cs. Gizella az életéről mesél. Felfigyelek arra, amikor hangsúlyozottan, szinte fájdalommal a hangjában ejti ki, hogy csak tíz éve lakik Léván. Az arca elkomorodik, szomorúság árad belőle. A tíz kerek szám. Ez nem lehet vigasságra okot adó évforduló. Meg is kérdezem: azelőtt hol lakott? Azt feleli: Léva közelében, a hegyen túl fekvő kis faluban, ahol az atomerőmű épül. — Mohi vagyok... — magyarázza. — A geológusok éppen a mi falunkat tartották a legmegfelelőbbnek, a vulkáni eredetű masszív kőalapra nyugodtan építhetik az atomerőművet! Tőlünk nem kérdezték meg, hogy beleegyezünk-e az építkezésbe, egyszerűen „felmondtak" a falunak, kitelepítették lakosait. Szép, helyes magyar falucska volt, igaz, a háború után kissé „megkeverve", de a szlovákok is beszélték a nyelvünket. Három-négy év alatt ki ürült a községünk. A családunk az utolsók között csak nyolcvanegyben költözött el. A házunk szinte új volt, hetvennégyben épült. Huszonkét éves voltam akkor... Ha kártalanítottak is bennünket, el tudja képzelni, hogy milyen érzéssel távoztak a mohiak, amikor a családokat szétszórták mindenfelé, a rokonok, komák, jó ismerősök más-más helyre kerültek?! A költözködés előtt egy idős néni feketébe öltözött, befeküdt az ágyába, s amikor másnap érte jött a bútorkocsi, holtan találták. A bútorait már nem kellett elszállítani... Több család, köztük a miénk is, lévai bérházakban kapott új otthont. Szörnyű volt nézni az idősebbeket, letörten üldögéltek: nincs már visszaút, már sosem térhetnek haza! Hol a tyúkocska, a liba, a kertecske, ahol kapáigathatnának?! A bérházban már nem találhatták meg azt, ami az életösztönt tarthatta volna bennük. A testvéreim fiatalabbak, a húgom, az öcsém már Léván nőtt fel, a nagy változást könnyebben vészelték át, megszokták új környezetüket. De engem néha-néha elfogott a „honvágy". Csak a temetőbe mehettem, apuka sírjához. Az is megfájdította a szívemet, amit a falumban láthattam. A régi házakat lebontották, az újépületeket, köztük a miénket is, amelyek nem voltak útban, meghagyták irodának, raktárnak. Még szőlőnk is van ott, Kálna felé. A hajlókba, a pincénkbe háromszor is betörtek, száz liter bort is elvittek. A tettesek munkaszolgálatos katonák voltak, a kár nem térült meg. Szüreteléskor szinte nincs mit leszednünk, mert az idegenek ügyesebbek, gyorsabban szüretelnek, hiszen a szőlőskertek tulajdonosai messze laknak... Az öcsém a kitelepítés óta felnőtt, Mohovcében dolgozik. így kell mondanom, mert azt, ami ott van, már nem nevezhetjük Mohinak. A kis magyar falu eltűnt, betonvár épült a helyén, az atomerőmű nyolc vaskos fehér betontornya a domb, a hegyecske fölé magasodik. A Léva felé érkezők a vonat ablakából is láthatják. Kevés emberben ébreszthet örömet ez a látvány. Nagy veszélyt is rejt magában. Csernobilt juttatja az eszünkbe. Mi is átéltük. Azon az emlékezetes napon Léván bennünket is felsorakoztattak, hogy a május elsejei menetben elvonuljunk a díszes tribün előtt. A csernobili kisugárzás bennünket sem hagyott ki. Csak utólag jöttünk rá, hogy a sugárfertőzés miatt például én miért remegtem, miért szökött fel egyszerre a vérnyomásom, sok kisgyerek miért kapott hasmenést... Akkor nem féltünk, mert nem tudtunk róla, hegy milyen veszély fenyeget bennünket. De most valamiről tudunk, a közelünkben épült fel az, ami félelemmel tölt el bennünket. Az öcsém az atomerőmű szivattyútelepén dolgozik, a hegyen keresztül, a Garamból szivattyúzzák a vizet. Emlékszik, a napokban az újságjaink is megírták: a bohunicei atomerőműből kifolyó víz normán felüli „dózist" kapott. Borzalmas arra gondolni, hasonló eset itt is előfordulhat, a visszaszivattyúzáskor a Garam vize is „megbetegedhet'... És!... Nem is merem folytatni. ..Ha az a Csernobil nem lett volna! De volt! És csak rettegéssel gondolunk már a mi egykori falunkra... Megértettem, hogy Cs. Gizella miért beszélt fájdalommal a hangjában. Azóta is jajkiáltásként, mementóként fel-felcseng fülemben a kijelentése: Mohi vagyok... PETRŐCI BÁLINT MÚLTÉBRESZTÉS GÖMÖRBEN EGYEDÜLÁLLÓ LELETEK MÉHI HATÁRÁBAN Buczkó igazgató úr sírjánál (A szerző felvétele)
