Új Szó, 1991. október (44. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-08 / 236. szám, kedd

1991. OKTÓBER 8. ÚJ SZÓI KULTÚRA 6 Kis NYELVŐR FELVEHETJÜK-E A TELEFONT? Helyes-e, ha azt mondjuk: fel­vesszük a telefont, amikor cseng, holott csak a kagylóját vesszük fel, nem az egész készüléket? — kér­dezte egy ismerősöm a minap. Effajta kérdést azok szoktak fel­tenni, akik ügyelnek arra, hogy he­lyesen fejezzék ki gondolataikat, pontos képet fessenek a valóságról, vagyis a nyelvi kifejezések logikus voltát is szeretik vizsgálni. Ha ellent­mondást fedeznek fel a valóság és az ábrázolására felhasznált nyelvi eszközök között, kétely ébred ben­nük: nem helytelenül fejezték-e ki magukat, hiszen amit mondtak, az il­logikus. Csakhogy a nyelvben nem mindig az a helyes, ami logikus, s nem mindig helvtelen, ami logikát­lan. Vajon logikus-e, ha azt mon­dom: Fejembe tettem a kalapom, mivel csak a fejemre tettem? De mondatszerkesztési szabályaink szerint e kifejezésmód ellen nem emelhetünk kifogást, sőt nyelvünk magyarossága szempontjából a belviszonyragos alak jobb ebben az esetben, mint a külviszonyragos. És vajon csakugyan félreérthető-e, ha azt mondjuk, hogy felvesszük a tele­font, amikor csupán a kagylóját emeljük fel? Ez sem érthető félre, hi­szen a telefon szó értelme ilyen eset­ben a kagylóra szűkülhet le. A magyarban — de más nyelvek­ben is — közismert jelenség a névát­vitel. Ennek segítségével nagyon sok szót alkotunk: ismert szavakat viszünk át bizonyos összefüggések alapján új dolgokra, fogalmakra. így alakultak ki többjelentésű szavaink; így szabadulunk meg attól a gond­tól, hogy minden új dolognak, foga­lomnak új nevet találjunk ki. Az írás­ra használt eszköznek azért toll a ne­ve ma is, mert egykor a madártoll töltötte tje ezt a szerepet. Egy edényfajtának azért lábas ma is a neve, mert régen lábakon helyezték el a tűz fölött. S kit zavar, hogy en­nek ma már nincs lába? Tehát az alaki hasonlóság, a közös funkció és sok más szempont ok lehet arra, hogy egy ismert szóval egy másik fogalmat nevezzünk meg. Ilyen szempont a dolgok közötti kapcso­lat, összefüggés felismerése is. Ki­rándul holnap az iskola— mondjuk, noha az, amit általában az iskola szón érteni szoktunk, a helyén ma­rad. Csak a pedagógusok és a tanu­lók kirándulnak. Ebben az esetben az iskola szó őket jelöli. „Nekünk Mohács kell" — írta Ady, de nyilván nem a városra gondolt, hanem az ott történt tragédiára: csatavesztésre. Gyakran nevezünk meg egy-egy dolgot valamelyik részének a nevé­vel: a hajót a vitorla szóval; az elha­józik helyett azt mondjuk néha: elvi­torlázott. A 'fej' jelentésű fő szó oly­kor az embert jelentheti: Harminc fő volt jelen. A lélek szó szintén jelent­het embert, személyt: „Lélek az aj­tón se' be, se' ki!" — írja Arany Já­nos Tetemre hívás című költemé­nyében. A kéz úgyszintén, ha azt mondjuk: Elkel itt a dolgos kéz. A kagyló helyett a telefon említé­se ennek fordítottja: az egész nevé­vel jelöljük a részt. Az eszközt egyik alkatrészének nevével. Bár ez rit­kább jelenség az előbbinél, azért ta­lálunk rá példát. Megszól a világ — mondjuk olykor, de korántsem a vi­lágmindenségre, csak az emberek­re gondolunk. Szépen kinyílt a ba­rackfa — halljuk, noha csak a virágai nyíltak ki. Az alma, a körte rendsze­rint magát az ehető, a fogyasztható gyümölcsöt jelöli, de a szőlő nem csupán az ehető szőlőszemek neve, hanem ezzel nevezzük meg az egész fürtös termést, ennek cserjé­jét, sőt termőterületét is. De ha azt mondjuk: Szívesen eszem szőlőt, akkor csupán a bogyók, szemek fo­gyasztására gondolunk. A harangok hangja helyett előfordul a kissé köl­tői tornyok hangja kifejezés: A tor­nyok hangja messze elhallatszott tiszta időben. De kevésbé költői pél­da is akad. Hányszor rászól a szülő a gyermekre: Húzd le rendesen a WC-t! Pedig nem a WC-t húzza le, hanem az öblítőjét, illetve az öblítő láncát, zsinórját. Kiöntöm a szemét­kosarat — mondjuk, noha csak a benne levő szemetet öntjük ki. JAKAB ISTVÁN KÚTFOT KARL R. POPPER: A HISTORICIZMUS NYOMORÚSÁGA „E könyv alapvető gondolata — hogy a történelmi e/rendeltetésbe vetett hit puszta babona, és sem tu­dományos, sem más racionális módszer nem képes előre jelezni az emberi történelem menetét — 1919—1920 telére nyúlik vissza... célja annak megmutatása, hogy a historicizmus terméketlen mód­szer... Azóta sikerült megcáfolnom a historicizmust. Megmutattam, hogy szigorúan logikai okokból le­hetetlen előre jeleznünk a történe­lem jövőbeli menetét" — írja a szer­ző, az 1902-ben született, a tudtunk­kal még élő Kari Popper, korunk nagy filozófusa. Ehhez már csak az ajánlást kell idéznünk: „Emlékül mindazoknak, bármely felekezet­hez, nemzethez vagy fajhoz tartoztak is, akik a történelmi elrendeltetés megmásíthatatlan, törvényeibe ve­tett fasiszta vagy kommunista hit ál­dozatául estek." Az, hogy a könyv gondolata az el­ső világháború utáni korszakra nyú­lik vissza, s hogy 1935—36-ban író­dott és jelent meg, pontosan jelzi, minek nyomán jutott Popper a histo­ricizmus nyomorúságának gondola­tára: az első világháború, majd a hit­lerizmus hatalomrajutása s a sztálini perek — mindez együtt formálta a popperi gondolatot. Csupán a gyöngébbek kedvéért tesszük hoz­zá, hogy a cím, természetesen, uta­lás A filozófia nyomorúságára, Marx első jelentős munkájára, követke­zésképpen éles polemika „annak a nagy »historicista« gondolkodónak a művével, aki Popper szerint oly je­lentős mértékben tehető felelőssé a XX. század totalitárius tendenciái­ért." Dehát kicsoda is Kari Popper, s miért jelentős ez a több, mint fél év­százada született tanulmánya? Mint említettük, 1902-ben szüle­tett a „nagy Bécsben" Freud, Schö­berg, Musil, Wittgenstein ifjabb kor­társaként, a széthulló Monarchia légkörében. Ám hamarosan tovább áll a válságos évek s a fenyegető fa­sizmus miatt, s előbb Új-Zélandban telepedik le, majd véglegesen Ang­liában. Tudománnyal és történelem­filozófiával foglalkozik mindeneke­lőtt, s nevét nem is e mostani tanul­mánya teszi világszerte ismertté, ha­nem a következő írás, amely A nyílt társadalom és ellenségei címmel je­lent meg s tette egycsapásra isteni­tetté avagy gyűlöltté Popper nevét. (Talán emlékszünk rá, magyarul is megjelent egy ilyen című könyv, úgy másfél—két évtizeddel ezelőtt, az „antimarxista" Kari Popper cáfo­latául.) Térjünk vissza A historicizmus nyomorúságához. „Galilei és Newton működésével a fizika sikerei minden várakozást fölülmúltak, s így messze maga mö­gé utasította az összes többi tudo­mányt. S amióta föltűnt Pasteur — a biológia Galileije —, a biológia is csaknem ugyanilyen sikeres. Úgy látszik, hogy a társadalomtudomá­nyoknak még alighanem várniuk kell egy Galileire" — hangzik el az alaptétel tüstént a tanulmány legele­jén s következnek a historicizmus té­telei, illetve azok cáfolatai. Mindenekelőtt a historicizmus antinaturalista tételei: az általánosí­tás, a kísérlet, az újdonság, a komp­lexitás, az előrejelzés pontatlansá­ga, az objektivitás és értékelés, a hó­lizmus, az intuitív megértés, a kvan­titatív módszerek és az esszencializ­mus avagy nominalizmus. Vala­mennyi közül az általánosítás „cáfo­latából" idézünk, mutatóba: „A historicizmus szerint az általá­nosítás lehetősége és sikere a ter­mészettudományokban a természet általános egyöntetűségén nyugszik: azon a megfigyelésen, hogy hason­ló körülmények között hasonló dol­gok történnek. Ez a térben és időben egyaránt érvényesnek tartott elv ala­pozza meg a fizika módszerét. Ez az elv szükségképpen használhatatlan a szociológiában, állítják a histori­cisták" — írja Popper s következik a cáfolat, amelyet, persze, nem részle­tezhetünk, ahogyan a többi tétel cá­folatát sem, csupán felhívjuk termé­keny gondolataira az olvasó figyel­mét. Mert az antinaturalista tételek után következnek a pronaturalisták s aztán mindkettőnek a kritikája: A kritika gyakorlati céljai — A szocioló­gia technikai megközelítése — Fo­kozatos és utópikus társadalomáta­lakítás — Szentségtelen Szövetség az utópizmussal — Az általánosítás korlátairól — Van-e törvénye az evo­lúciónak — A redukció módszere. Előrejelzés és prófécia — A haladás intézményes elmélete — A histori­cizmus érzelmi vonása — íme, né­hány cím e kritikákból, megintcsak jelzésszerűen. S végezetül Kari Popper üzenete: „Ha hiszünk a történelmi elren­deltetésben, lényünkben éppen azt oltjuk ki, ami sajátszerűségét adja. Az eljövendő nem megmásíthatat­lan, amiként mi sem vagyunk téved­hetetlenek: racionalizmusunk kriti­kai racionalizmus. A dolgok formál­hatók, s mi arra rendeltettünk, hogy formáljuk őket. Próbálkozunk és té­vedünk, s csak hibáinkból tanulha­tunk. " Popper dolgozata az Akadémiai Kiadó kitűnő Hermész Könyvek so­rozatában látott napvilágot. MÁSOK ÍRTÁK A HITÉLET FELLENDÜLÉSE CSEHSZLOVÁKIÁBAN A csehszlovákiai valláslélektani ku­tatások rohamos, a Nyugaton lezajlott folyamatra emlékeztető fellendülésé­nekfontosságára hívja fel a figyelmet a Kultúrny život idei 38. számában Juraj Zelman. Az elmúlt időszak a hitéletben ugyanis rendkívüli lelki sivatagot ha­gyott maga után. A szerző a hozzáfér­hető szakirodalmi források és statiszti­kai adatok alapján kísérletet tesz an­nak megragadására, hogy Csehszlo­vákiában, de főleg Szlovákia területén miként alakult a hívők és nem hívők aránya és társadalmi szerepe. Hivat­kozik az 1890 és 1950 közötti nép­számlálási adatokból megállapított té­nyállásra, mely szerint a szóban forgó időszakban Szlovákia lakosainak 99 százaléka vallásos volt, tehát valami­lyen felekezethez tartozott. A vallás­gyakorlás 1950-et követően már nem szerepelt a népszámlálási kérdőíve­ken. Mára Csehországban a népes­ség 30 százaléka vallásos, 47 százalé­ka pedig nem hívő. Szlovákiában ez az arány éppen fordított, 61,5 százalék vallásos, míg 22,3 százalék nem. A negyvenes évek elején egyébként je­lentkezett a korábbi konzervatív hitélet megváltoztatására irányuló igény, minthogy — František Mikloško sze­rint— ráébredtek: „A hagyományos és formálissá vált katolicizmus tartalmat­lan és üres". Radikális változások álltak be a szlovákok vallásosságában 1948-at követően. Csehszlovákia egész terü­letén elkezdődött a papok üldöztetése, a kolostorok és rendházak felszámolá­sa, a társadalom minden területére ki­terjedő ateizmus erőszakos terjeszté­se. A teljes értékű hitélet felújítására 1968 tavaszán ugyan kísérlet történt, de az végül is, mint ismeretes, meghi­úsult. A hetvenes években a vallást érintő kutatások és felismerések doku­mentumértékét alaposan lerontotta a megideologizálás. De az eredménye­ket jócskán torzította már maga az adatgyűjtés, a sugalmazó kérdésfelte­vés és a kérdezetteknek a saját valós véleményüket elhallgató magatartása. Az 1968-ból, 1989-ből és 1991-ből származó adatok összevetése alapján úgy tűnik, hogy a szóban forgó két év­tized alatt hozzávetőleg 10 százalékkal csökkent a hívők és 7-8 százalékkal nőtt a nem hívők aránya. A hivatalos enciklopédiái adatszolgáltatás által eszközölt ideológiai csúsztatások 12­21 százalék között mozogtak. Az újból életre kelő valláslélektani kutatások mindenekelőtt a vallásgya­korlás pszichológiai vonatkozásait, a vallásoktatás lélektanát, a hitélet minő­ségének és a hívő ember egyéniségé­nek, a vallási közösség szerepének vizsgálatát ölelik fel. Csak ilyen átfogó megközelítéssel mutatható ki — hang­súlyozza befejezésül a szerző —, ér­demlegesen a vallás befogadását és el­utasítását befolyásoló tényezők szerepe. KORLATOKTOL MENTES KÖNYVCSERÉT! A hazai könyvtárakat sújtó postai díjszabás és vámrendszer bénító kép­telenségeiről írt cikket aNárodna obro­dában (1991. augusztus 20.) Miroslav Bielik szlovák könyvtári szakember. Felhívja a figyelmet arra, hogy a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság­ban mindmáig nem érvényes az a ked­vezmény, melyet a Nemzetközi Posta­ügyi Szövetség kilátásba helyez bizo­nyos sajtó- és nyomdatermékek eseté­ben. Sőt, a csehszlovákiai postai díj­szabás valójában jóval magasabb, mint más európai országokban. Az a kedvezmény, amely jelentős számú címzett és nagyobb könyvszállítmá­nyok együttes meglétekor kijár, csak­úgy az egyes sajtótermékekkel kap­csolatos 30, illetve 50 százalékos en­gedmény — amit a könyvtárak joggal követelnek — függőben van. Úgyszintén komoly, a nemzetközi könyv- és folyóiratcserét, valamint a nemzetközi könyvtárközi kölcsönzést bonyolító tehertétel az érvényes vám­szabályok betartása. Az idevonatkozó előírások értelmében minden könyv­küldeményt, akár behozatalról, akár kivitelről van szó, három példányban elkészített elvámolási javaslattal kell el­látni, ami a szlovákiai könyvtáraktól hozzávetőleg 500 óra többletmunkát és másfél tonnányi felesleges papírfel­használást követel. A kevés rendelkezésre álló pénz és a magas postadíj egyenesen veszély­be sodorja az effektív dokumentum­cserének azt az útját, amely lehetővé tenné a külföldi információszerzés leg­olcsóbb lebonyolítását. A könyvtárak és vámigazgatóságok szintjén folyó közös kiútkeresés bizonyítja, hogy köl­csönös jóindulat esetén a fenti problé­mára található megoldás. A külkeres­kedelmi miniszter egyébként ez év februárjában mentesítette a szállítmá­nyokat a magas elvámolási javaslat benyújtásától, ami elsősorban a tudo­mányos és műszaki jellegű, valamint a tömegtájékoztatási eszközök révén megvalósuló ismeretterjesztő kiadvá­nyokra és a könyvtárak, tudományos intézmények, múzeumok közötti, pén­zelszámolás nélküli cserére vonatko­zik. Javaslat készül a vámolási eljárás leegyszerűsítésére olyan esetekben is, amikor a könyvszállítmány értéke nem haladja meg a 10 ezer koronát. A MAGÁNKÖNYVTARAK GONDJAI Fél kezén is meg tudná számolni a prágai, sajátos, eredeti kínálatot nyújtani képes magángalériák szá­mát — nyilatkozta a Lidové noviny­ban (1991. szeptember 11.) Tomáš Procházka, az MXM magánképtár tu­lajdonosa. Elmondta, szívesen várja a versenytársakat, mert ennek a mű­vészet látja hasznát. A tulajdonos igyekszik bécsi, frankfurti és mün­cheni tárlatokon külföldi kapcsolato­kat teremteni. „A nyugati galériák vé­gigjárása rendkívül hasznos volt szá­momra. A műpártoló ember éppúgy megtalálja a maga társát, mintha csak saját on/ost keresne" — mon­dotta. Itthon az állandó érdeklődők körének kialakulását, szerinte, meg­nehezítik a modern művészet isme­retében mutatkozó roppant hézagok. Haszonról nehéz beszélni, mint álta­lában a kultúra területén; a kockáza­tot csak a művészet iránti áhítattal le­het vállalni. Azt viszont meglehető­sen nehezményezi a képtártulajdo­nos, hogy a művelődési minisztéri­um kiválasztás alapján támogat egyestárlatokat. -sf­A KÖHYV FÖLDÍSZÍTI LELKÜNK E letünk csupa vándorlás. Állandóan úton vagyunk. Csillagok játszanak velünk. Hív­nak, csalogatnak bennünket új tájak és célok felé, hogy végre-valahára megpillantsuk a csodát. S mi e kettős vándorlázban hol föllelkesülünk, hol el­csüggedünk. Azért kettős ez a vándorlás, mert egyrészt a külső világban utazunk, másrészt bent, a lélekben. Itt is, ott is gyűlnek a tapasztalatok, itt is, ott is sokasodnak az élmények. Hol borongó, hol meg színesen villódzó tájak kerülnek elibénk. Ami a külvilágban megesik velünk, azt lelkünkben újra átéljük. Az eseményeket át is afakfthat/uk, szí­nezhetjük. Fantáziánk játékos csapongásában olybá varázsolhatjuk, amilyenné akarjuk. A világban, a való életben csalódások érnek, érhetnek bennünket, akkor is, ha nem akarjuk. Belső világunkat azonban mi alakítjuk, belső ván­dorlásainknak mi szabunk irányt. Még akkor is, ha a valóság szorosan egybefonódik lelki életünkkel. Hogy szépen, értelmesen, emberhez méltóan él­jünk, állandóan gazdagítanunk kell lelki világun­kat. Ennek föltétele, hogy megismerjük mindazt a szépet és jót, amit az emberiség több ezeréves kultúrája fölhalmozott. A zene, a képzőművészet, az építészet és az irodalom holt hanggá, anyag­gá, betűvé változna, ha az ember nem lényegítené át, nem tenné a magáévá, s nem keltené életre új­ra meg újra. Bizony mondom, sivatagban vándo­rol az az ember, akit soha meg nem érintett a mű­vészetek varázspálcája, aki soha könyvet nem vett a kezébe. Még ma is a könyv a legalkalmasabb, legcélra­vezetőbb művelődési eszköz. Aki már zsenge gyermekkorában könyvet vesz a kezébe, többé nem tud szabadulni varázsköréből. Még a televí­zió képernyője sem tudja eltántorítani az olvasás­tól. Az olvasó ember vándorútja nem vezet, nem is vezethet pusztaságon át. Gazdag, színes, változa­tos tájon vándorol, a nap, a hold és a csillagok ra­gyogásában. S mindig távol tartja a tolakodó sö­tétséget, tudatlanságot, közönyt. Hogy szép és gazdagon művelt lesz-e a lelkünk, vagy muharos, gazos táj, elsősorban az dönti el, ki mit olvas, ki mennyit olvas, s olvasmányaiból mennyit halmoz föl szellemében. Az olvasó ember vágya csillapít­hatatlan. Mindig több szépségre vágyik, mindig több tudományra kíváncsi, mindig nagyobb részt akar kisajátítani a kultúrából. A gyermekkor a mesével kezdődik. A ka­r i maszkor a kalandregények világa. Az ifjú­és felnőttkor a világ- és kortárs irodalom meghódí­tásának időszaka. Igazán akkor lombosodik ki az erdő, amely olvasmányaink minőségét és soka­ságát jelenti. De akkor már válogatunk, mert rájö­vünk, mindent nem tudunk elolvasni, amit a világi­rodalom kínál. Ám a legjelentősebb alkotásokat magunkévá kell tennünk. S mit kapunk mindezért cserébe? Értelmes, gazdag életet, kalandot és tu­dást, élmények garmadáját, szellemünk gyarapo­dását és kiegyensúlyozottságát, a tájékozódás széles horizontját. Olyan változások mennek vég­be bennünk, mint a Stradivári-hegedűben. Az évti­zedes, évszázados hegedűjáték kirostálja a fa anyagából a durvább rostokat, s a hang egyre tisztább, egyre áttetszőbb lesz. A könyv is kirostál­ja belőlünk rossz tulajdonságainkat, szellemünk érzékenyebbé finomul, gondolkodásunk tisztáb­bá nemesedik. Anatole France mondja: „A könyv minden szava egy-egy rejtelmes ujj, amely úgy érinti agyvelőnk egy-egy idegszálát, mint valami hárfa húrját, és hangot ébreszt zengő lelkünk­ben". D.Gy.

Next

/
Thumbnails
Contents