Új Szó, 1991. október (44. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-22 / 248. szám, kedd

PUBLICISZTIKA I ÚJ SZÓi 1991. OKTÓBER 22. KONCSOL LASZLO BOCSÁSSANAK MEG NEKÜNK K

edves deregnyőiek, vendégeink, barátaink, tisztelt gyászolva ünneplő gyülekezet! Amikor pár hete megkaptam lelkészünk, Csorna László levelét, s megtudtam, mire kér, tudniillik arra, hogy szólnék néhány szót a második világháború deregny<5i áldozatainak fölszentelendő emlékműve előtt, élmények és érzések zuhatagai szakadtak föl lelkemben. A múltat, lám, nem lehet elhantolatlan és beszenteletlen hagynunk, hiába szeretnénk szabadulni az aktus lelki súlyától, s hiába követelnék mások, ilyen vagy olyan eszméktől vezérelt idegenek, hogy hagyjuk, hogy fojtsuk magunkba vagy feledjük el, ami szörnyűség népünkkel történt, ami bűnt rajtunk a világ gonosz és ostoba vezetői elkövettek. Hiába kerültek föld alá, hevenyészett harctéri sírjainkba halottaink, s hiába kapta föl és sodorta minden égtáj felé zsidó testvéreink, tizenkét deregnyői család elhamvasztott tagjainak füstjét az oswiecimi szél, hiába tudtuk szeretteinkről, hogy golyó, akfta, bomba vagy a halálkamrák fojtógáza végzett velük, s közel öt évtized telt el azóta, mert amíg a falu, melyben születtek, felnőttek, éltek, szerettek és reméltek, nem állíthatott nekik nemzedékekre szóló, tartós anyagba vésett emlékeztetőt, olyanok voltak, mintha fedetlen gödrökben porladtak volna. Megannyi takaratlan sír volt a lelkünk, s a nyitott üreg éjjelnappal jótékony hantokért kiáltott, modern Antigonéjára várva, hogy kedveseinkre legalább a lelkünkben, jelképesen földet szórjon, s valóságos, tapintható emléket állítson mindnyájunknak. Mert a helyzet antigonéi. Az antik Théba mítoszi baja jut róla eszünkbe: két fivér egymás ellen fordult, s mások romlására hadat gyűjtött, s amikor mindkettő a csatamezőn maradt, Kreón, a király csak egyiküket, Eteoklészt hagyta „jog és törvény szerint" a föld göröngyeivel betakarni, mert szerinte az alvilágiak közt csak annak a lelkét övezheti tisztelet, míg a másikat, a vesztes ügyért elvérzett Polüneikészt sem „eltemetni, sem siratni nem szabad". így adja elő az alaphelyzetet húguk Antigoné, a görög Szophoklész drámájában, hogy ezzel folytassa: „Hagyják, heverjen ott megkönnyezetlenül, / A dögmadár kívánatos zsákmányaként", mert aki mégis, a király kemény parancsa ellenére elhantolná, arra nyilvános megköveztetés vár. I

^gy bántak a második világháború áldozataival is korunk Kreónjai. A győztes fél hőseit minden tisztelet megillette, méltán, míg a veszteséit csak hallgatás, elmarasztalás meg feledés, mintha ők, az egyszerű katonák, a hadkötelesek, a SAS-behívókkal hadra fogottak tehettek volna mindenről, s nem a politikusok, akik a hadakat irányították. Emlékekről szóltam, s éppen a bevonulások, az emléktáblán fölsoroltak bevonulásának emlékképei jöttek elő, amikor a kérő levelet kézhez kaptam. Úgy emlékszem, édesapám mindig kézen fogott, s kivitt az állomásra, ha egy-egy férfi katonaládával a kezében alakulatához indult. Sírásra emlékszem, sok keserves, hangos zokogásra az Ungvárra induló motoros vonat lehúzott ablakai alatt, asszonyok és gyerekek sokaságára a i állomásépület előtt, a síneknél, jajongó nőkre, ott, majd később, ha egy-egy katona halálhírét meghozta a hadiposta, ordító, az egész deregnyői utcát fölverő zokogásokra. Gyermekkorom, eszmélkedésem a háború idejére esett, s itt éltem meg Európa véres tragédiáját, a kolosszusok eget-földet szaggató marakodását Deregnyő kicsiny világában: a magyar, a német, a szovjet hadsereg vonulásait, a két bombázást, a bombák szaggatta földeket, kerteket és házakat, áldozataik temetését, égő házainkat és szérűinket, az ungvári zsidók deportálását, amikor az ittenieket is a halál felé szállították, s láttam szüleimmel egütt a Szambor felé hajtott Ung-vidéki és bodrogközi magyar civilek ezreit a Lónyay-kastély termeiben és pincéjében eltöltött napjaik után a szürke latyakban támályogni. Jó lenne megemlékeznünk megboldogult Lakatos Imre bátyámról és mindazokról, akik falunk férfijait az NKVD karmai közül kimenekítették: ki tudja, lélekjelenlétük nélkül hány tucat névvel sorakoznék most több ezen az emléktáblán? S emlékszem, bizony emlékszem ennek a turulos emlékműnek avatására, mely az első világháború deregnyői áldozatainak nevét örökíti ránk; ott voltam, fényképem van Mozdulatlanul (Méry Gábor felvétele) róla, egy kedves deregnyői család lepett meg vele pár esztendeje, szövegét annyiszor olvastuk játék, kergetőzés vagy húnyás közben, hogy ma is tudom: „Mindent a hazáért! Hőseink életüket áldozták érte. Nekünk maradt a vesztés fájdalma és az a hálás kegyelet, mely emlékezetükre ezt az emlékművet állította." Gondolom, édesapám fogalmazta ezeket a szép mondatokat, de megvallom, csöndesen és tisztelettel, ahogy egy fiúhoz illik, ezen a helyen és ebben a pillanatban vitáznom is kell vele. Mire kellett nekünk az átkozott első, és mire a még átkozottabb második világháború? A hazáért-e, amikor éppen általuk vesztettük el őseink hazáját, s váltunk le róla, mint bogarak a fáról a vihar letörte ággal? A hazáért-e másodszor, amikor a kortársak sem látták semmi józan értelmét, csak azt tudták, hogy egy nagyhatalom elvakult szándéka szerint küldik őket a majdnem biztos pusztulásba? Az egyik véres diktatúra támadt a másik ellen, gonosz a gonosz ellen, s kiket vezényeltek a tűzbe? A vétleneket, az ártatlanokat, a gyalázatosan rosszul fölruházott és fölfegyverzett szegényeket, szülők támaszait, családok fönntartóit — a nemzet jövőjét, a hazát! N

em az elesettek hősiességét tagadom, távol maradjon tőlem! Állni az ellenfél tüzében, szembemenni a tűzzel, amelyben föld az éggel keveredik, mindenen túl, mégis mindent odadobva, mások életéért halni készen — ez ahősök erénye, s halottainkat minden tisztelet megilleti érte. Csak haláluk reménytelenül értelmetlen volta ejti kétségbe az utókort. Tizenhat életképes, életerős, munkára, szeretetre, szerelemre, életadásra termett ifjú ember veszett oda — és miért, miért, miért? S miért ez a tizenkét zsidó család, mintegy ötven teljesen ártatlan, békés, jóravaló, szegény ember, kedvesek, szerények, halkak, kultúráltak, törvénytisztelők, Istenünk parancsolatait kínos gonddal megtartók asszonyaikkal és gyermekeikkel együtt egy őrült, zavaros, eszelős elméjű gazember és zagyva, velejéig hazug fajelmélet áldozataiként. Ha van időszerű értelme ennek az emlékavatásnak, hát éppen ez: a keletről örökölt diktatúra abroncsa lehullt, s ezekben az átmeneti zűrzavaros időkben zajos kis sovinizmusok lobbannak lángra körülöttünk, sovinizmusok és fasizmusok német, szlovák, szerb és román rítus szerint, fasiszta karlendítéssel, fasiszta jelszavakkal és köszöntő formulákkal, s az ember kölyköket lát közöttük, akiknek sejtelmük sincs a fasizmus igazi mibenlétéről, nincs élményük a háborúról, a letépett végtagokról, a haslövésekről, a fagyásról, a kifolyt szemekről, szétloccsant agyvelőkről, tetvekről, éhezésről és szomjúságról, az elevenen égő emberekről, foszló tetemek százainak bűzéről: nekik Nagyszlovákia, Nagyrománia, Nagyszerbia kell bármi áron, nagy és egynyelvű országokat akarnak, fegyver a kenyerük, gyűlölet az italuk. Isten őrizzen meg bennünket ezektől az érzésektől, minden aljas, embertelen indulattól, tartsuk tisztán a lelkünket és az elménket, s mutassuk meg nekik szóban és anyagban, emlékeinkben és képeken ezeket a kőemlékeket a nevek tucatjaival és százaival és millióival: ismét ezt akarjátok? Nem emberhez egyedül méltó, Krisztustól rendelt szeretetben és érdektől kívánt együtt munkálkodásban telő életet, hanem véres erőszakot, dorongokat, bunkókat használt nemzeti zászlórudakat, lőfegyvert, vadászbombázót, öldöklést és rombolást? Vigyázzunk érzelmeinkre, gondolatainkra és kapcsolatainkra, mert a napi képes tudósítások mutatják, milyen gyilkos indulattal fordítható a gyönge emberi lélek a szomszéd, a barát, a rokon ellen. Legyenek emlékműveink mementók, nehogy az új nemzedékek hagyják véres és esztelen szörnyűségekbe, gyilkolásba és gyilkoltatásba hajtani egymást és önmagukat! Azért állnak szerte a világon ezek az emlékművek, mert földrészünk harcai az ország* és birodalomhatárok megváltoztatásáért dúltak. A szenvedélyes, ám békés politikai küzdelem most egy egészen másfajta, egy tisztult eszményért, az európai határok földúlásáért dúl, s két világháború után reményeink szerint ez hozza meg kontinensünk tartós békéjét, emberi és közösségi jogaink csorbítatlan gyakorlásának lehetőségével együtt. D

eregnyő népe, ez a kollektív Antigoné, íme, eltemeti halottait, s reméljük, hogy ez az utolsó deregnyői emlékmű, amelyet háborús halottaink, elesettjeink, hőseink és áldozataink emlékére állítunk. Nyugodjanak ismeretlen sírjaik, ismert nyughelyeik mélyén s a távoli szántók, rétek, erdők hantjaival keverten békében, bocsássanak meg nekünk, élőknek, ha nem vigyáztunk rájuk eléggé, fogadja be lelküket az üdvösség, s gondoljunk rájuk örök kegyelettel! * Elhangzott Deregnyőn, október 6-án délután, a II. világháború deregnyői áldozatainak szentelt emlékmű felavatásán. AZ MANY NEM VÉSZ EL A balti államok függetlenségének elismerése elhomályosít egy vele összefüggő külpolitikai bejelentést: Franciaország és az Amerikai Egyesült Államok bankjai visszaszármaztatják azt az aranykészletet, amit e balti köztársaságok kérésére — bekebelezésük előtt — befagyasztottak, és máig őriztek páncélszekrényeikben. Pár hónappal ezelőtt még szenzációnak számított volna egy ilyen hír. Hisz Vitautas Landsbergis tavalyi franciaország! látogatása során a Francia Bank képviselője úgy nyilatkozott: az arany visszaadásának nincs akadálya, de csak olyan kormánynak, amely megszabadul a moszkvai függéstől. Ez a helyzet most bekövetkezett. Több mint ötven évvel ezelőtt, 1940 nyarán került sor a litván aranyalap részbeni külföldre menekítésére. Olyan helyzetben történt ez, amikor a kis balti államokat ért viszontagságok évtizedekre megpecsételték sorsukat. Persze, akkortájt a balti politikusok, ha talán sejtették is, de nem akarták elhinni, hogy országaik elvesztik, s ilyen hosszú időre a függetlenségüket. Ekkortájt már több mint nyolc hónapja érvényben volt a sztálini Szovjetunió által erőszakolt barátsági szerződés. Észtországot, Lettországot és Litvániát szovjet csapatok szállták meg. A szovjet követségek élére kinevezett magas rangú moszkvai megbízottak valóságos helytartókká léptek elő. „Segítségükkel" megindult a Moszkva érdekeinek megfelelő, illetve szovjetbarát kormányok létrehozása. Igaz, ezekben tisztességes polgári politikusok is vállaltak posztot. Abban a hiszemben tették ezt, hogy jelenlétükkel sikerül pozícióikat megóvni és enyhíteni az országra nehezedő nyomást. S persze, voltak illúzióik is, hogy Moszkva betartja ígéretét és nem változtatja meg az ország belső rendjét. így lett litván miniszterelnök és külügyminiszter Vincas Krévé, akit a 20. század egyik legkiválóbb litván írójaként tartanak nyilván. Épp vele közölte elsőként Molotov — a szokásos sztálini stílus szerint, éjjel rendelve őt magához —. hogy Litvániának és a többi balti államnak csatlakoznia kell, ahogy szó szerint idézi Molotov szavait „a Szovjetunió dicső családjához". Krévé akadályozni igyekezett a litván törvények olyan módosítását, mely lehetővé teszi, hogy a bekebelezés választási színjáték formájában menjen végbe. A miniszterelnök ellenállását Moszkva körmönfont módszerekkel igyekezett letörni. Kormányülésről volt kénytelen kihívni Paknys, a litván jegybank igazgatója a miniszterelnököt, hogy közölje vele: Dekanozov, a szovjet megbízott a moszkvai kormány nevében ellentmondást nem tűrő követeléssel állt elő. Arra szólította fel a jegybankot, hogy az ott őrzött aranyat szolgáltassa ki, s ugyanakkor utasítsa a külföldi bankokat, utalják át a náluk letétbe helyezett aranykészletet a Szovjetunió számára. A veszélyt ezúttal még sikerült elhárítani. Ellenállással találkozva a szovjet kormány visszavonta a követelést. De ki is volt a grúz Dekanozov? Talán nem érdektelen egy rövid kitérő. A hetvenes évek közepén a Szokolovo című, a Szovjetunióban alakult csehszlovák zászlóalj első harci bevetéséről készült dokumentáris játékfilm nézői rendkívül megnyerő, rokonszenves beállításban találkozhattak alakjával. Akkori külügyminiszter-helyettesként fogadta Svoboda ezredest, aki közbenjárását kérte ahhoz, hogy a zászlóalj mielőbb kikerüljön a frontra. Gondterhelt, éjt nappallá téve dolgozó, a csehek és a szlovákok sorsáért aggódó politikust jelenített meg a Dekanozovot alakító színész. Csak kevesek agyán villant át — lehet, hogy csak egypár újkori történészén —, hogy a néző kettős alakításnak a tanúja. A valódi Dekanozov számára egy ilyen esetleges póz ugyanis csak álarc lehetett. A harmincas évek végén az NKVD külügyi osztályát vezette. Sztálin halála után Berijával együtt őt is kivégezték. Azt pedig, talán a Szovjetunióban is csak kevesen tudták, hogy mit művelt a Baltikumban. Dekanozov nemsokára újból jelentkezett. Ekkor már nem teketóriázott. Kijelentette: „Paknys úr... Mi. amikor a Szovjetunió kormányának a célkitűzéseit próbáljuk életbe léptetni, akkor nem szoktunk félúton megállni, ha valakit meg kell fosztanunk a fejétől." Paknys ezt felelte: „Igen, tudom, hogy önnek megvan minden eszköze ahhoz Litvániában, hogy bárkit megfosszon a fejétől. Az talán nem is olyan nehéz. Jóval nehezebb egy fejet kiművelni." Viszszaemlékezésképpen szerepel e párbeszéd, mely 1988-ban jelent meg Litvániában. A szerző, az a kommunista Vaišnoraš, aki 1940-ben lett miniszter, alighanem hiteles tanúnak számíthat: a háború végén neki is meg kellett járnia a szibériai büntetőtáborokat. Az idézett részlet egyébként magyarul számos korabeli dokumentumból vett szemelvénnyel együtt a jeles irodalomtörténész, Bojtár Endre: Európa megrablása című könyvében olvasható. Krévé miniszterelnök nemsokára visszavonult a politikai élettől. Ezt megelőzve viszont, kapcsolatba lépett annak az öt országnak a nagykövetével, amelyek között 1939-ben, a német—szovjet paktum aláírása előtt a nemzetközi elszámolási bank feloszlatta Litvánia külföldi aranytartalékait. London és New York 50 millió litas értékű aranyat befagyasztott, viszont Stockholm és Bern 19 milliót kiszolgáltatott a Szovjetuniónak. Hasonlóan járt Észtország és Lettország is. így a balti köztársaságok Bojtár Endre szellemes megállapítása szerint, saját bekebelezésük költségeit részben arannyal fizették meg. Hiába követelte évtizedeken át a Szovjetunió a külföldön maradt baltikumi aranyat. Megmaradt azok számára, akiket megillet, avagy az arany nem vész el... (kiss)