Új Szó, 1991. október (44. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-22 / 248. szám, kedd

1991. OKTÓBER 22. ÚJ szól PUBLICISZTIKA 6 MIT OLVASSON A NÉP? MAJD ELDÖNTI A KÉPVISELŐ ÉS A KORMÁNYELNÖK LAPSZÉLEN AZ ELVESZETT IDŐ Kislánykoromban, amikor csak úgy ücsörögtem és a nagy semmibe bámultam, rám-rám szólt az édesapám: ne lopd az időt, édes gyermekem". A mi családunkban ugyanis szégyen volt, otthoni szóhasználatunkkal élve, lébuskálni, vagyis — henyélni. A minap jutott eszembe mindez, amikor a kezembe került egy tanulmány arról, hogyan használja ki munkaidejét a közép-európai ember. A tanulmány a Managemen Praxis felmérése alapján készült és egyebek között megtudtam belőle: E térség aktív lakosságának harminchat százaléka 8-10 órát, 57 százaléka 10-12 órát, a fennmaradó 7 százalék viszont legalább 16 órát dolgozik naponta. A tények arról tanúskodnak, hogy a legkevesebb időt a volt NSZK-polgár tölti a munkahelyén és neki van a legtöbb ünnep- és szabad napja is. A magyarországiak viszont három műszakot is vállalnak, és a törvényes szabadság jogával is ritkán élnek, miközben sokan a többletmunka lehetőségét is megragadják. Sajnos, a mi életstílusunk egyre inkább az ő életvitelükhöz hasonlít— s ez különösen a csallóközi emberekre érvényes, akiknek többsége fóliázik, kertészkedik, s az ott termelt árut igyekszik pénzzé tenni. A szóban forgó felmérésnek mégsem a munkaidő hosszának megállapítása volt az elsődleges célja, hanem az: mennyi időt fecsérelünk el a munkahelyünkön. Sajnos, e tekintetben is Csehszlovákia és Magyarország az élen van. A megkérdezettek 57 százaléka két, 34 százaléka három-négy, 3 százaléka pedig hat (!) elpazarolt órát vallott be. És hogy miként jönnek össze az elbliccelt percek, órák? A volt szocialista tábor országaiban a dolgozók sok időt veszítenek a munka rossz szervezésével, az anyaghiánnyal és a gyűlésezésekkel. A Managment Praxis hozzá fűzi: úgy tűnik, az emberek a váltás után sem képesek rossz szokásaikat levetkezni. Egyrészt azért, mert többnyire a vezető pozíciókban ugyanazok az emberek maradtak, akik annak előtte is ott voltak, másrészt azért, mert a beosztottak mindenképpen megkapják átlagbérüket. Mivel ís telik hát az idő, ha nem munkával? A felmérésben részt vevők egynegyede szerint a váratlan látogatók (családtagok, barátok) fogadásával, a velük való fecsegéssel. A megkérdezettek 17 százaléka bevallotta, hogy túl sokat telefonál és ugyanennyien azt mondták, őket hívják gyakran. A választ adók 8 százaléka szerint azért ácsorognak, mert a főnökök fölöslegesen kizökkentik őket a munkából, 7 százalékuk pedig beismerte, hogy a hiba bennük keresendő: nincs önfegyelmük, ott lógnak, ahol lehet. Úgy vélem, e tények felett nem szabadna csak úgy, simán elsiklanunk. Főként most nem, hogy egyre növekszik a munkanélküliség, hogy a munkaadó bizony megnézi kit foglalkoztat, milyen az illető munkaerkölcse. Erről jut eszembe egy japán üzletember észrevétele, aki néhány hónappal ezelőtt az egyik hatalmas üzemünkben járt, hogy tanulmányozza: érdemes-e üzletet kötni a szóbanforgó üzemmel? Végül is úgy vélte: nem! Többek között így érvelt: „Észrevettem, hogy az emberek lopják a napot. Le-föl sétálgatnak, bár nem tudtam hová és miért, a büfé állandóan tele volt és tárgyalásainkkor a szakemberekkel csak hosszasan jutottam el a lényegig." A felmérést végzők azért készítették tanulmányukat, hoay tanáccsal is szolgálhassanak. íme, néhány megszívlelendő dolog: szégyenkezés nélkül utasítsunk vissza minden váratlan látogatót; bátran mondjuk meg a főnöknek, hogy gyűlésezéskor térjen a lényegre; keveseboet telefonálgassunk és a bennünket hívókkal közöljük, hogy nem érünk rá, dolgoznunk kell. Ilyen egyszerű ez! Mert: „Ne lopd az időt, édes gyermekem!" Csak mi látjuk a kárát... (ozorai) Valószínűleg nem én voltam az egyetlen, aki felkapta a fejét, amikor (még úgy a nyár derekán) a szlovák politikai élet egyik prominens képviselője olyan szellemben nyilatkozott a televízióban, hogy, ellentétben a liberalizmusra fogékony csehekkel, a szlovák nép mélyen vallásos, más értékeket tart meghatározónak, mint a nyugatról hozzánk beáradó szabadelvűséget. Bár a kijelentés merész általánosítása önmagáért beszél, lassan volt időnk és alkalmunk megszokni, hogy a hazai politikai berkekben túl sokan és túl magabiztosan nyilatkozgatnak a nemzet és a nép nevében — mintha egyetlen kiválasztott személyben reinkarnálódhatna egy országnyi ember világnézeti, esztétikai, ízlésbeli hovatartozása. A váteszi kijelentések annál meglepőbbek, mivel a szocializmus „mindentudó" néplélektana szinte gyökeréig kiirtotta ezen a tájon a szociológiát. Emiatt nem tudjuk, ki a vallásos minálunk? A fiatalok? Az öregek? A középgeneráció? Az árvaiak, liptóiak vagy a szepességiek? A kommunisták? Nekik tiltja a világnézetük. A demokraták? Ők a pártállammal is kiegyeztek, fogják be a szájukat. A liberálisok? Aligha, így válik pártos kortesbeszéddé a fölényes általánosításokba burkolt rókamosoly, a leendő, vagy már megvalósulgató kurzus gyöngéd sejtetése. Holott a szabadelvűség nem pusztán (sőt, nem elsősorban) politikai kategória, mint ahogyan a vallási meggyőződés sem kormányok ügye és pártoké. Dehát ilyen a közép-európai örökség — az egyén szabadságának kiteljesítése helyett a homogén, megfoghatatlan tömegre való utalgatások gyakorlata. Nem csoda aztán, ha parlamenti ügyet lehet csiholni egy középszerű irodalmi műből, különösen akkor, ha a zsarátnokot fújó képviselő a kormánypárt színeit hordozva, magát mindenek felett álló cenzornak képzeli. Martin Kasardát, akinek „(talán) Utolsó vacsora" című elbeszélése a Kultúrny život augusztusi számában jelent meg, azóta kikiáltották szlovák Rushdie-nek, s a sajtóban nyilatkoztak az érintettek: Rozinajová képviselő - egyetemi tanár (aki a pártállam idején buzgón kilincselt pártfórumokon professzori címért), Ivan Štrpka, a kulturális folyóirat főszerkesztője (aki bátortalanul védekezik), s végül Ján Čarnogurský kormányelnök is, aki egy huszárvágással „oldotta meg" az ügyet: megvonta a Kultúrny živottól a kormány támogatását. Mint a főszerkesztőnek címzett levelében írta, ő ugyan egyetért a sajtó pluralizmusával, „nem osztja azonban azt a véleményt, amely olyan gondolatok terjesztéséhez vezet, mint amilyet a lap prezentált 1991. augusztus 5-i számában közölt egész oldalas cikkében, "(talán) Utolsó vacsora" címmel." Természetesen senki sem várhatja el a kormánytól, hogy olyan lapokat támogasson, amelyek ténykedésével nem ért egyet. Kérdés azonban, kit képvisel a kormány? S milyen hatáskörrel bír a kormány elnöke? Kapott-e valakitől felhatalmazást, hogy a tömegkommunikációs eszközök, a sajtó ügyében (amikor még valamirevaló sajtótörvényünk sincs) önhatalmúan rendelkezzék, s az általa is áldásosnak tartott pluralizmus elvével homlokegyenest ellenkező döntést hozzon? Hogy megnyuvasszon (az amúgy is színtelen irodalmi életben) egy lapot pusztán azért, mert annak egyik írása nem tetszett a parlament egyik képviselőjének? Azt már nem is nehezményezi az ember, hogy „újságcikké" degradálnak egy irodalmi alkotást, ám a mindenható cenzori szerepkör gyakorlása mindenesetre baljós előérzettel tölti el az embert, különösen, ha maga is tollforgató, s ha van némi tapasztalata a pártállamban gyakorolt „egységes ízlés" gyakorlatával kapcsolatban. Az egész ügy (ügyecske) megmosolyogni való közjátéknak tűnne, ha nem hasonlítana kísértetiesen Mark Twain: A lóvátett város című elbeszélésének tartalmára, s ha nem vetítené előre más, hasonló szellemű intézkedések és „megoldások" lehetőségének baljós árnyékát. Mert az egész ügy kapcsán mindenről esett szó (a vallásos nép ízléséről, a teisták és ateisták közötti viszony elmérgesedéséről, az elbeszélés rossz időzítéséről — bár a cenzúra mindig ilyen megfoghatatlan kategóriákkal operál), csupán egy dologról nem beszél senki: magáról az elbeszélésről. Az irodalmi' alkotásról, amely, műfajánál fogva, nem több és nem kevesebb egy elbeszélésnél. Egy irodalmi mű értékeinek eldöntése pedig senki másra nem tartozik, mint az irodalmárokra, az irodalomkritikusokra és esztétákra. Nagyon rosszul értelmezik az alkotói szabadságot ott, ahol prűd képviselők, pártelnökök és politikusok tartják magukat hivatottnak eldönteni, milyen értékeket hordoz egy prózai alkotás, egy vers, egy festmény. A világirodalom több évszázados történetében Jézus szerepét, a (témák témáját), nagyon sokan megírták és sokféleképpen értelmezték. Tartották Jézust megváltónak, csalónak, exhibicionistának, gyávának és bátornak, mitikus személynek és egyszerű pszichotronikusnak. A téma, önmagában, kihívó, megkerülhetetlen és számtalanszor újra és újra értelmezhető, már csak azért is, mert az emberiség egyik alapkérdése (talán a legfontosabb) éppen az émberi szervezet, az ember megválthatósága, „megnövelhetősége" és megmentése az önpusztítás rémétől. S teljesen természetes, hogy minden valamirevaló írót az alapkérdések izgatják. Ebben a kontextusban Martin Kasarda elbeszélése is egy számtalan Jézus-kép közül, s bár sajátságosan mai környezetbe helyezi Jézust, alapjában véve nem vallásellenes írásról van szó, nem a hívők és az ateisták közötti ellentét szításáról, sokkal inkább az emberi vívódás ábrázolásáról, a felelősségvállalás és a gyávaság feloldhatatlan kettősségéről. Hogy az író ezt hogyan, mi módon, milyen művészi eszközökkel jeleníti meg, teljes mértékben az írói, alkotói szabadság gondja és felelőssége — ettől nem válik könnyebbé az alkotó feladata. Nem árt azonban hangsúlyozni: minden irodalmi mű értékét csak más alkotásokkal történő összehasonlítással lehet mérni, s nem eleve elutasítani. A mindenkori cenzúra pedig éppen ezt veszi célba: az összehasonlítást mellőzve igyekszik gátolni a kommunikáció szabadságát, a szabadon való gondolkodást: stupid, rövidlátó, vagy önös érdekeit szem előtt tartva. Megfosztva a polgárt, az egyént a választás, az ízlés szabadságától, átutalva az olvasót a gyerekkor infantilizmusába, amikor másoknak kell eldönteniük helyette, milyen szellemi táplálék való neki. Két elgondolkoztató tanulsága van a Kasarda-ügynek (vagy nevezzük Kultúrny život-úgynek). Az egyik, hogy teljesen érthetetlen a szlovák írók hallgatása. Mintha nem érintené őket az eset, mintha nem is az írói szabadság nyirbálására menne ki a dolog, precedenst szolgáltatva hasonló retorziók lehetőségére. Mert a cenzúrát nem kell deklarálni és intézményesíteni, elég, ha gyakorolják. A másik sokkal prózaibb és spekulatívabb: lehetséges, hogy a „nemzeti vonalat" képviselő Literárny týždenník mellett a mérleg másik serpenyőjét képviselő Kultúrny život „megfojtása" lenne az ügy hátterében? Hisz hallottunk már olyan hangokat is, amelyek az Echo című, szintén „kevésbé nemzeti" és szabadelvű kulturális lap betiltását célozgatták. Ezek után logikusan következhetne a Fragment K és a többiek... S van még egy harmadik tanulság is, bár inkább kérdés: vajon Rozinajová képviselő asszony miért nem akkor háborodott fel, s miért nem adta tanújelét határtalan keresztényi erkölcsének, amikor más sajtótermékekben leplezetlenül folyt (folyik) a cseh-, magyar-, zsidó-, német-ellenes uszítás? Mert vajmi kevéssé megnyugtató számunkra, hogy a tisztelt képviselő annak idején a „maticás" nyelvtörvénytervezet ellen szavazott. Lehet, hogy akkori „bakiját" próbálja kompenzálni? S a kormány akkor miért nem nyugtalankodik, amikor a keresztényi türelemmel és émberszeretettel aligha jellemezhető uszító cikkek garmadája jelenik meg a bulvársajtóban? Ilyenkor talán „liberális"? KÖVESDI KÁROLY először pénzt kínáltak, majd megfenyegették: ha nem száll le a témáról, elterjesztik róla, hogy az ŠtB ügynöke volt. A fenyegetésüket be is váltották. Az már Radek John mázlija, hogy annak idején, amikor még lehetett, „lusztráltatta" magát, így nem volt félnivalója. A többi újságírónak azonban van, mivel újabban már jókora nehézségekbe ütközik azok átvilágítása, akikre nem vonatkozik az a bizonyos, nemrégiben elfogadott törvény, és egy céltudatosan elterjesztett mendemondával bármelyikü(n)k „kivonható a forgalomból", illetve bármelyikü(n)k neve bemocskolható. Azt hiszem, nem kell külön hangsúlyoznom, hogy az egytizedét sem írhattam le mindannak, ami a találkozó során elhangzott. Tartok tőle, hogy már ezzel a terjedelemmel is túlléptem az olvasmányosság (napilapi) kereteit. Egyvalamit azonban még megjegyeznék: a találkozó címe ugyan Profi újságírás Európában volt, utólag alighanem valamennyi résztvevő egyetért velem abban, hogy találóbb lett volna, ha a Csehszlovák és német újságírás ábécéje cím alatt rendezik meg. Mert hát jelenlevőként nem mást csináltunk, minthogy ismerkedtünk egymás újságírásának csínjávalbínjával, sajátos körülményeink predesztinálta nehézségeivel, melyekből jelenleg kétségkívül tájainkon van több, annak idején azonban a németországi újságírók is megküzdöttek velük, éspedig sikeresen. Tapasztalataik alapján egyikük, Bernd-Jürgen Martini a következőket ajánlotta csehszlovákiai kollégáinak: igyekezniük kell, hogy túléljék ezt a nem könnyű, de mindenképpen átmeneti időszakot, ám nem akárhogyan — emelt fővel, kritikusan és függetlenül írva, hogy az átmeneti időszak végeztével is belenézhessenek olvasóik szemébe. Kérdés, hogy a csehszlovákiai újságírók közül hányan lesznek — leszünk — erre képesek... KLUKA JÓZSEF „BOSZORKÁNYKONYHA-NÉZŐBEN" AVAGY AZ ÚJSÁGÍRÁS (CSEHSZLOVÁK ÉS NÉMET) ÁBÉCÉJE Utólag bevallhatom: amikor (szeptember közepe táján) megkaptam a németországi Bertelsmann-alapítvány és a prágai Károly Egyetem Szociáltudomanyi Karának meghívóját a rostéži nemzetközi újságírótalálkozóra, azonnal az jutott az eszembe, hogy ezek a németek háztűznézőbe jönnek Csehszlovákiába. A meghívó kézhezvétele előtt néhány nappal ugyanis megtudtam, hogy a müncheni székhelyű Bertelsmann Kiadócsoport — „mellesleg" a világ egyik legnagyobb kiadója és a Népszabadság fő részvényese — a nyáron százszázalékos részesedéssel megvette a budapesti Officina Nova könykiadót is, melyet a kiadócsoport képviselője a részvénytársaság első magyar kiadójaként mutatott be egy sajtótájékoztatón. A Bertelsmann tehát terjeszkedik. Igyekszik Közép-KeletEurópában is megvetni a lábát. Magyarországon már többé-kevésbé sikerült, tehát irány Csehszlovákia, gondoltam magamban, s attól a pillanattól kezdve időm nagy részét — azt a bizonyos rezzenéstelen pókerarcot gyakorolva — a tükör előtt töltöttem, mert hát mi van, ha a találkozó egyik szünetében valaki beránt egy sötét sarokba és a csekkkönyvét elővéve (német akcentussal) a fülembe súgja: tizenőt-, (húsz-, százötven-, nyolcszázharminc-,) millió márka? Tartani, persze, nemcsak ettől tartottam: többek között attól is, mit fogok én ott egy szem magyarként csinálni, ha a jelenlevő szlovák és cseh újságírók, tegyük fel, hogy az akkor még nem parafált csehszlovák—német szerződés ürügyén egymás torkának esnek? Az esély — nem túl nagy ugyan, de mégis — megvolt rá. Es a balsejtelmeim csak erősödtek, amikor észrevettem, hogy szeptember 30-án, a találkozó színhelyére indulván, egy kivételtől eltekintve, külön mikrobuszba szálltak a szlovák és a cseh újságírók. A gondolatmenetüket követve nekem egy harmadik mikrobusz dukált volna (a németek a saját személyautóikon érkeztek a helyszínre), gondoltam is, hogy az asztalra csapok, aztán beletörődve legyintettem egyet, és beültem — a csehekhez... Es ettől a ponttól kezdve vegyük szépen sorjában a történteket, már amennyire az lehetséges. A cseh újságírószővetség rostéži kastélyába érve, rövidesen kiderült, hogy mind a szlovák, mind a cseh fél a mérsékeltebbnek számító újságíróit delegálta a találkozóra, és mindannyiunkat „csupán" az vezérelte az egész idő alatt, hogy bepillantsanak a másik (illetve a harmadik, a német) fél „boszorkánykonyhájába", ahogy azt Čestmír Suchý, a Károly Egyetem Szociáltudományi Karának dékánhelyettese a megnyitójában találóan meg is fogalmazta. Külön bekezdést szentelt annak a meglehetősen abszurd jelenségnek is, hogy a szlovákiai és a csehországi újságírók szakmai találkozójához német kezdeményezésre volt szükség, majd megköszönte a Bertelsmann-alapítvány jelenlevő képviselőinek, hogy jóvoltukból végül is sor kerülhetett rá. Ami a találkozó érdemi részét illeti: a csehszlovákiai és a németországi sajtó helyzetének részletekbe menő elemzésétől kezdve az immáron már aláírt csehszlovák—német szerződés körüli bonyodalmak lehetőségeinkhez mért tisztázását célul kitűző vitán keresztül a hazai újságírók feddhetetlenségi vizsgálatának szükségességét taglaló (és, megjegyzem, valamennyi résztvevő helyeslését kiváltó) felszólalásokig sok mindenről esett szó a három nap alatt.. A németországi résztvevők (a Bertelsmann képviselőin kívül a Frankfurter Allgemeine Zeitung, a Hannoversche Allgemeine Zeitung, a berlini Neue Zeit és a müncheni Abendszeitung újságírói) érdeklődve hallgatták Juraj Alnernek (Slobodný piatok) és Jaroslav Veisnek (Lidové noviny) az előadásait a hazai sajtó — egyebek mellett a nyomdák és a Postai Hírlapterjesztő Vállalat monopolhelyzetéből, valamint parlamentjeink nem éppen minden igényt kielégítő tevékenységéből fakadó — nehézségeiről, majd megjegyezték, hogy hasonló problémákba ütköztek „az új szövetségi tartományokban", azaz a volt NDK területén az egyesítés után, ám nagyrészt sikerült megoldaniuk őket. Annak illusztrálására, hogy az általuk felkínált-javasolt „receptek" nagy része nemigen alkalmazható a mi sajátosnak tekinthető körülményeinkre, talán elég annyi, hogy míg egy németországi napilap kiadásvezetőjének az okozza a legnagyobb fejtörést, a hét fizetett hírügynökség hírei közül melyeket válogassa be a másnapi lapszámba, addig egy hazai kénytelen naponta azon töprengeni, vajon mit tenne, ha egyik napról a másikra „bedöglene" a Csehszlovák Sajtóiroda. Azt, hogy a hazai újságírók azonnali, a novemberi forradalmat követő feddhetetlenségi vizsgálatának elmulasztásával-halogatásával az új vezetés óriásit vétett a csehszlovákiai — mondjuk ki őszintén: jócskán hitelét vesztett — újságírótársadalom ellen, már Radek John, a Mladí svét riportere mondta ki — tegyük hozzá, valamennyiünk élénk bólogatása közepette. A kijelentését alátámasztandó elmondta, hogy amikor nemrégiben egy, az ausztriai biztosítótársaságok csehszlovákiai tevékenykedésének törvénytelenségeit leleplező cikket publikált a lapjában, azonnal felkeresték az érintett biztosítótársaságok ügynökei, s