Új Szó, 1991. október (44. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-15 / 242. szám, kedd

1991. OKTÓBER 15. PUBLICISZTIKA , ÚJ szól A PARIPA IS, A FEGYVER IS - MEGVAN BESZÉLGETÉS ZALABAI ZSIGMOND TANSZÉKVEZETŐ EGYETEMI TANÁRRAL — Legelőször is azt kérdezem, az új tanév elején mi újság a pozsonyi Komenský Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén. — Kezdeném talán a hallgatókkal. Örvendetesen megnövekedett az angol szakosok száma. Az angol tanszék mintegy száz elsőéves hallgatója közül tizenhárom a „magyarangol színekben" induló, akik kiváló teljesítményt is nyújtottak a felvételiken. A magyar-német szakosok esetében, érdekes módon nem tapasztaltunk hasonlókat, sem a mennyiséget, sem a minőséget tekintve. Ez különben évek óta így van. Felhívnám itt mindjárt az iskolák és a szülők figyelmét: jó lenne, ha minél több diák jelentkezne ezekre a szakokra, és főként fiúk. A nyelvi kombinációk másodévesei között egyetlen fiú van. Mondom mindezt azért, mert megnövekedett az idegen nyelvek társadalmi presztízse, másrészt, nem feltétlenül kell pedagógiai pályán elhelyezkednie annak, aki nyelvszakosként végez. További hozadéka az új tanévnek, hogy a hagyományos szakpárok, tehát a magyar—szlovák, magyar—történelem, valamint a magyar—angol, magyar—német mellett az idén, hosszú idő után, ismét nyílt magyar—esztétika szak. Mint tudjuk, ez utóbbi középiskolai tantárgy lett, de szellemi-kulturális életünk más területein is szükség lesz esztétikában jártas emberekre. Még mindig a felvételiknél maradva, kedvezőtlen jelenség, hogy a középiskolák nem éltek azzal a lehetőséggel, mely szerint a diákok maguk is meghatározhatják, milyen szakpárokat kívánnak tanulni. Ha például van öt fő, akik a magyar mellett a kínait akarják, akkor a főiskolának kötelessége megteremteni hozzá a feltételeket, gondoskodni tanárokról. Hazai magyar oktatásügyünkben, közművelődésünkben hiányként mutatkoznak az olyan szakok, mint magyar—levéltáros, magyar—népművelés (felnőttoktatás), magyar—pszichológia, magyar—könyvtáros és így tovább. — A hallgatókról térjünk át a tanárokra, pontosabban, a tanszék oktatói állományára, melyhez, gondolom, szintén közelíthetünk a menynyiségi és minőségi szempontok felől. — Szeptember harmincadika előtt mindössze héttagú volt a tanári kar. Ebből olyan abszurditások, anomáliák is adódtak, hogy egy-egy ember három-öt diszciplínát volt kénytelen oktatni, ez lehetetlenné tette az elmélyültebb munkát és az oktatáson kívüli szakköri tevékenységet. Az alacsony létszámból, a hihetetlen leterhelésből — heti tíz-tizenkét óra tanítás, amikor pedig a norma négy — következett, hogy tanszékünk az oktatásban és a pedagógiai tevékenység során elért eredményeken kívül valódi sikerekben nem vagy csak elvétve tudott kifelé is megnyilvánulni. Örömmel közlöm, szeptember harmincadikától gyökeresen megváltozott a helyzet, másfél évig tartó erőfeszítés, levelezés, politikai tárgyalások eredményeképpen megvalósult régi álmunk, tanszékünk keretében létrehoztuk a nyelv- és irodalomtudományi kabinetet, melynek gárdáját négy tudományos munkatárs és egy dokumentarista alkotja majd. Megszületésében hatékonyan támogatott az oktatásügyi és tudományszervezési gondjainkat kitűnően ismerő A. Nagy László, Végh László, valamint rendkívüli jóindulattal a kar dékánja, Ivan Slimák docens. Örömmel közölhetem azt is, hogy ellentétben az áldatlan nyitrai állapotokkal, a tanszékünkre erősítésként felvehető emberek részére szeptember harmincadikától rendelkezésünkre áll a béralap, melyet egyelőre extern munkaerők fizetésére fordítunk. Külső munkatársként olyan kiváló szakemberek vesznek részt mostantól a tanszéki oktató-nevelő munkában, mint Tőzsér Árpád, Koncsol László, Kovács László, a nyitrai főiskola egykori tanára, valamint a nyelvész Olexa Anna. Tehát: egyszeriben tizenegyen lettünk. — Magyarországi vendégtanár? — Igen, továbbra is van, Bencze Loránd személyében, és egy finn lektor, Marija Seilonen. Emellett, a múlt tanévhez hasonlóan, szinte korlátlan számban hívhatunk meg vendégelőadókat Magyarországról, a bécsi magyar tanszékről vagy akár Kolozsvárról. Arra törekszem, hogy minél több új arcot, új nevet, új ingert hozzak, hogy ezzel párhuzamosan növekedjék az új szellemi reflexek száma is. Megteremtettük a vendégtanárok honorálásának lehetőségét, a Szenei Molnár Albert Alapítvány kamattömegét — a diákélet támogatásán kívül — erre is fordítjuk. Különben az egyetem huszonnyolc tanszéke közül egyedül a miénknek van alapítványa, egyedül mi vagyunk képesek önálló gazdálkodásra. Aranyt idézve, a pénz melMennyi mindenre jó egy alapítvány... (Méry Gábor felvétele) lé előteremtettük a „paripát, fegyvert", vagyis az eszközöket is, beleértve a műszaki infrastruktúrát. Tan* székünknek van számítógépe, fénymásolója, képernyős szövegszerkesztője, villanyírógépe. Mindez természetesen nem a

z égből hullott az ölünkbe, hanem az alapítvánnyal kapcsolatos szervezőmunka eredménye. — Milyen a kapcsolat a kar vezetése és a tanszék között? — Annyira jó,'hogy például a dékán megbízott bennünket, nézzünk utána a csehszlovák—magyar államközi szerződés oktatásügyi vonatkozásainak, illetve annak, hogy az Eötvös Loránd Tudományegyetem és a Komenský Egyetem között létezik-e kapcsolat, és ha igen, akkor miért nem telítődött eddig tartalommal. Az anyag áttanulmányozása után, konzultálva a kollégákkal, javaslatot tehetünk egy új programtervezetre — nemcsak a mi hallgatóink magyarországi részképzését illetően, hanem az egész kar vonatkozásában. A dékán úr kívánatosnak látná annak az elképzelésnek a megvalósulását, mellyel különben a magyar fél szándéknyilatkozata szerint egyetért, hogy tudniillik a magyarországi egyetemeken a szlovákiai magyar hallgatók mellett magyarul tudó szlovákok is részesüljenek többszemeszteres részképzésben, történész-, politológus-, pszichológusjelöltek és mások. — Az elmúlt évtizedekben főiskoláink talán legnagyobb hibája az volt, hogy a hallgatóknak sem adtak lehetőséget az elmélyültebb, kreatív munkára, kutatótevékenységre, tisztelet a kivételnek, a jelenléti ív volt a fontos. Tapasztalható-e már változás e téren? — Egyelőre még panaszkodnak a hallgatók, és okkal. A forradalmat követően sok fölösleges tárgyat kisöpörtek a felsőoktatási intézményekből, de kísért még a múlt. Kötelező például két nyugati nyelv. Félő, hogy a hallgatók az egyiket sem fogják jól megtanulni. Es ha meg akarják, akkor a szakjukkal, a szakmával mikor foglalkoznak majd? Ettől függetlenül, nekem meggyőződésem, hogy a jó munkához minden iskola minden tantestülete megteremtheti a feltételeket, a lehetőség már megvan rá. Ami bennünket illet, nagy reményekkel várom az új embereket, akik pályázat útján, a feltételeknek megfelelve, január elsejétől a kabinet tagjai lesznek. Velük is új szellem érkezhet tanszékünkre, s ezzel, valamint a régi kollégák szellemi potenciáljának mozgósításával olyan eredményeket érhetünk el, melyek révén egyaránt emelkedik majd az oktatás és a szakmai munka színvonala. Terveink között pedig szerepel egyebek között a Széchenyi István Irodalmi Emlékpályázat kiírása (versre, prózára, tanulmányra, nyelvészeti dolgozatra, publicisztikai munkára), In memoriam Nemes Nagy Ágnes címmel egy versmondó verseny, és ha óhajtják hallgatóink, lapot, időszaki antológiát jelentethetünk meg. Ilyenkor látja az ember, mennyi mindenre jó egy alapítvány, az egyetemen is, milyen sokat ér. Csak szervezni kell, dolgozni kell. BODNÁR GYULA FILMJEGYZET MARSLAKÓ A MOSTOHÁM Hollywoodban sémit sem bíznak a véletlenre. Nem csoda, hiszen csakis a bombabiztos filmsikert engedhetik meg maguknak, hogy az ott készülő filmek ma már csillagászati összegeket elérő költségvetései megtérüljenek. Sajnos, van egy kis probléma a tizedik múzsával. Amilyen fiatal — száz éves sincs még —, olyan kis mohó, szinte falja a témákat. így érthető, hogy nem könnyű feladat mindig valami újat, eddig soha nem Iátottat-hallottat-f

iImesítettet kitalálni. A megoldás: maradnak a régi, jól bevált „alapanyagok", új „keverésben". Mert láthattuk már párszor a filmvásznon a gyermekét egyedül nevelő, új társat kereső apa történetét. Volt szerencsénk az űrből Földünkre látogató barátságos és kevésbé barátságos idegenekhez is, minden mennyiségben. De mindezzel egyszerre, könnyed hangvételben próbálkozik Richard Benjamin rendező az 1988ban készült, Marslakó a mostohám című amerikai komédiában. A magányos apa ilyen esetben nem lehet más, csakis egy szórakozott, tudós férfiú, akinek egyetlen szenvedélye a Földön kívüli civilizációk kutatása. Dr. Steven Millsnek (Dan Aykroyd játssza, akit már láthattunk a Szellemirtók című filmben) így nem sok ideje jut arra, hogy szépen cseperedő kislányának új mamát keressen. Társaságban való forgolódás, ismerkedés helyett inkább radarjeleket küldözget az űrbe fáradhatatlanul. Nem is hiába. Egy távoli bolygó veszi a tudós küldte jeleket, sőt, az ottani Öregek Tanácsa azt is megállapítja, hogy csakis az effajta radarjelek menthetik meg bolygójukat a végső pusztulástól. Nincs más választásuk, küldeniük kell valakit az elmaradott Földre, hogy megfejtse a radarjelek kódját. Ha most akadékoskodni szeretnék, megkérdezhetném: miképpen lehetséges, hogy egy több száz évvel előttünk járó civilizáció képviselői nem tudják megállapítani egy vacak kis radarjelzés összetevőit?! De ezt inkább nem bolygatom, mert egy sci-fi komédia fabatkát sem ér földönkívüli nélkül - s ha az ellenállhatatlanul vonzó Kim Basinger alakítja, akkor duplán nem. Valamilyen indokkal mégiscsak ide kell csalogatni a csillagokból. A gyönyörű Celeste tehát megérkezik a Földre, és nem vesztegeti drága idejét, azonnal felkeresi az éppen egy - valamilyen ritka véletlen folytán - baráti társaságban tartózkodó tudóst, és a bizalmába férkőzik. Tekintettel fizikai adottságaira, nincs túl nehéz dolga - már ami a hódítást illeti. Dr. Millst egyszerűen elbűvöli az űrhölgy. Celeste egyfolytában a titokért nyaggatja a teljesen elkábult tudóst, s közben a helyi viszonyokkal ismerkedik. A földi élet azonban ahogy ezt már számos, hasonló témájú film bizonyította - nem mindig egyszerű egy űrből idecsöppent látogató számára. Celeste is a megszokott klisék szerint csetlik-botlik édesen e számára idegen világban, mert hát egy szuperintelligens lénynek - ez, úgy látszik, filmes rögeszme - nehezen kiismerhető, rendkívül bonyolult a mi világunk. Itt-ott felbukkan egy-egy eredeti ötlet, például amikor Celeste szendvics helyett egypár cigarettacsikket fogyaszt el nagy élvezettel, a vendégek legnagyobb megrökönyödésére. A másik nagy élmény természetesen a szerelem. Mi mást is várhatunk, mint hogy az űrnő beleszeret a rokonszenves, dundi Stevenbe. És marad. Hiszen annyi szépség van ezen a kék bolygón, hogy kár lenne itthagynia... Lehet, hogy valóban ez „a létező világok legjobbika"? Még szerencse, hogy Celeste Amerikában landolt. Nem vagyok benne biztos, hogy a világ más tája is ilyen marasztalóan hatott volna rá... MISLAY EDIT AKADÉMIAI „NYELVFOGLALÓ" EZENTÚL ŇÁRI, ILEŠHÁZI, PÁZMAŇ, RÁKOCI A MÓDI Természetes és érthető törekvés, hogy valahány nyelv igyekszik lépést tartani a korral, minden nép igyekszik egyszerűsíteni, egyértelműbbé és áttekinthetőbbé tenni írott nyelvét. Ehhez tartozik az a törekvés is, hogy a szókincs bővülése mellett „nyirbálni" kell az idegen hatásokat, s lehetőség szerint „honosítani" az idegen kifejezéseket. Vannak azonban bizonyos normák, a kultúrnépek által tiszteletben tartott szokásjogok, amelyek értelmében más nemzetek és népek történelmi neveinek eredeti írásmódját illik alkalmazni. Aki fellapozza A szlovák helyesírás szabályai (Pravidlá slovenského pravopisu) legújabb, a közelmúltban megjelent kötetét, valószínűleg megrökönyödve tapasztalja, hogy a szlovák nyelvészek milyen „salamoni" döntéssel igyekeznek rendet teremteni a magyar történelmi személynevek írása terén uralkodó fejetlenségben. A Szlovák Tudományos Akadémia nyelvészkollektívája szerint a kérdés megoldása rendkívül egyszerű és frappáns: a mai Szlovákia területén egykor (1918 előtt) élt, előfordult, emlegetett magyar (vagy szlovákból „magyarosított") történelmi személyneveket szlovákul kell írni. A Ľudovít Štúr Nyelvtudományi Intézet által kidolgozott új helyesírási szabályzat külön fejezetet szán e kardinális kérdésnek, Písanie historických osobných mien z uhorského obdobia slovenských dejín (A szlovák történelem történelmi személyneveinek írása a magyar korszakból) címmel. Eszerint a fejezet szerint 1991. szeptember elsejétől ,A szlovák történelem magyar korszakában fellépő személyek neveit (1918-ig), amelyek írása eddig nem volt egységes hagyományos vagy magyar helyesírással íródtak), a szlovák helyesírás elvei szerint írjuk; eltávolítva belőlük a kettőzött és más, funkciótlan hangzókat, főleg a h-t, s hosszúságukat a ritmustörvény szabályozza. Például: a Pázmány Pázm

aňnak, a Rákóczy/Rákóczi Rákocina/c, a Forgách Forgácnak, a Zichy Z\č\nek, a Bercsényi Berčénine/c, a Nádasdy Nádašdynak, a Pálffy/Pálffi PálfinaA-, az lllésházy llešházinak, a Károlyi Károlinak, a Ghyczy Gici

nek, a Thurzo Turzonak írandó. Ezekben a nevekben az i, y írására érvényes, hogy a magánhangzók és az összes mássalhangzó után, kivéve a kemény d, t, n mássalhangzókat, i-t írunk (Šemšei, Šomodi, Ebergéni, Ňári, Kohári, Čáki, Károli, Tököli). A d, t, n kemény mássalhangzók után y-t írunk (Erdődy, Nádašdy, Platy). Kivételt képez a Bočkaj név, ahol a megszokott j-ŕ írjuk. Szlovák alakban használatosak azok a nevek, amelyeknek ez az alakja történelmileg alátámasztható (a magyarosított Szentiványi, Kubínyi, Palugyai helyett Svätojánsky, Kubínsky, Palucký)." A Szlovák Tudományos Akadémia jeles nyelvészeinek zseniális újítását olvasva, természetesen néhány aprócska kérdés is megfogalmazódik az emberben. Vajon honnan ez a hirtelen fordulat, amellyel a szocialista nyelvészet és történetírás „termékeny" évtizedei után az eddig jeles vehemenciával szidott magyar nemeseket a szlovák nyelvtudomány megtért báránykákként a nemzet keblére ölelni óhajtja? S miért csak a magyarokat? Miért nem részesíti ebben a kitüntetett szerencsében a történelmi Magyarország mai szlovákiai gyepüin egykor élt németeket, lengyeleket, szászokat, ruténeket, oroszokat? Netán ők geopolitikai, faji, vagy ne adj'isten, szellemi vonatkozásban kevesebb súllyal esnek a latba? Vagy talán nyelvész uraimék elunták a történészek totojázását, s úgy gondolták, majd ők kettévágják a gordiuszi csomót? Ami egyszer leíratik, az úgy is vagyon? Ha már Svätojánsky-ból, Kubínsky-ból és Palucký-ból „magyarosítással" lett Szentiványi, Kubínyi és Palugyai, akkor a többi néven is lehet csavarintani egyet, s a Hej, Rákoci, Berčéni kezdetű dalt is szlovák ajkú anya dúdolta először a Dunatájon... Mert elképzelni is méltánytalanság lenne, hogy a jeles nyelvészeket egyszerűen a szellemi restségre való nevelés indítéka ösztökélte volna, amikor, úgymond, „könnyítettek" az olykor nehéz és kacifántos magyar nevek írásmódján. Nem, a jeles kollektívát tiszta szándék vezérelte, hiszen, mint az új helyesírási szabályzatban is leírják, a Szlovák Tudományos Akadémiával és az oktatási minisztériummal kötött egyezség alapján a szabályzat az iskolák számára is érvényes, mint kézikönyv, miáltal kiküszöbölhető az a zavar, amit a hivatalos szabályzat és az eddigi Szlovák Helyesírási Kézikönyv eltérései okoztak. Lőn tehát világosság, diákfejekben is ezután. Szinte látni vélem zavarát annak a diáknak, aki Károlyi Mihályt Károli Gáspárral fogja összekeverni, hisz Károlyi Károlinak írandó. De az a kettősség se kutya, hogy míg Mikszáth Kálmánt és Móricz Zsigmondot eredetiben kell írni, addig Pázmány Péternek ez a tisztesség nem jár ki, Zichy Mihály hazánkban fellelhető képein meg vagy átfestik a szignót Zičire, vagy a megboldogult Michaltól megvonják a festői mivoltát. S vajon a nagy szlovák költő, Pavol Országh Hviezdoslav neve ezek után hogyan írandó? Ha a „könnyítési" szándék vezette nyelvész uraimékat, vajon miért nem tanúsítottak hasonló „toleranciát" esetleg más európai (vagy nem európai) nyelvekkel, illetve történelmi nevekkel szemben is? Miért ne írjon a szlovák nebuló szeptember elsejétől Mócartot, Vašingtont, Šekspírt, Bokaččot, netán Tallejrandot, Niččét? Hisz ez a fonetika, a szóbeliség, a beszélt nyelv diadala az írásbeliség fölött! Nyelvész legyen a talpán, aki így megalkuszik a hivatásával! Persze, van azért egy szörnyű sejtésem is, alig merem kimondani. Talán az egykori Magyar Királyság, majd monarchia területeit felosztó határokat kell a nyelvben is kiparcellázni? Ez esetben lenne néhány, nem kevésbé épületes javaslatom a történelmi nevek teljes és maradéktalan tisztázására, hogy ne legyen huzavona akörül, ki volt magyar és ki volt szlovák történelmi személyiség ezen a tájon: 1. Azoknak a történelmi személyiségeknek, akiknek egykori birtokai a mai országhatár által kettészelettek, s az egykori birtok nagyobb része a mai Szlovákia területére esik, azoknak neve írassék szlovákul. Aki birtokának nagyobb része a mai Magyarországra, annak nevét magyarul. 2. Ha ez az eset nem áll fenn, tisztázni kell, hogy az illető történelmi személy hányszor fordult elő a mai Szlovákia területén. Ha több mint féltucatszor, neve írassék szlovákul, ha kevesebb alkalommal, magyarul. 3. Tisztázni kell, hogy az illető történelmi személy milyen minőségben fordult elő tájainkon (elnyomóként, elnyomottként, semleges jogi személyként), s hogyan viszonyult a majdani trianoni, versailles-i határok problematikájához. 4. Melyik nyelvet beszélte anyanyelvi szinten, illetve tökéletesebben: a magyart, a szlovákot? Idegen (latin, német stb.) nyelvek esetében az illető emlékét ki kell szolgáltatni a megfelelő nyelvterületen található államalakulatoknak. S végül, tréfa nélkül: el kellene már dönteni, volt-e közös történelme a szlovákságnak és a magyarságnak a Kárpát-medencében, s ha igen, osztható-e ez a történelem, vagy kisajátítható-e bármilyen (így nyelvi) vonatkozásban is? Vagy írjuk már tisztességesen, helyesen egymás nevét, úgy, ahogy illik. KÖVESDI KÁROLY