Új Szó, 1991. augusztus (44. évfolyam, 205-229. szám)

1991-09-07 / 210. szám, szombat

KULTÚRA .ÚJ SZÓ, AZ ÉLETMŰ: MAGA AZ EMBER BALOGH EDGÁR NYOLCVANÖT ÉVES 1991. SZEPTEMBER 7. Ritka sorsadomány, hogy olyan egyéniség, mint Balogh Edgár, életének kilencedik évtizedét járva, annak felezővonalához egy uj világba kerülve érjen el. Pedig így van. Ö maga közvetlenül a Ceausescudiktatúra megdöntése után a megújuló Korunkban ezt írta: ,,Rám, öreg plebejusra merednek a szóba jött új fogalmak: országmentés, román -magyar kiegyezés, többpártrendszer, parlamentáris demokrácia, jogállam, nemzetiségi önkormányzás, anya- és érintkezési nyelv, egyéni és köztulajdon, személyi és csoportvállalkozás, város- és falu védelem, nyílt vita, szabad szervezkedés... Boldog leszek, ha e fogalmak tisztázásához egy élet tapasztalataival még hozzájárulhatok hasábjaitokon. " A tapasztalatok mint tudjuk, valójában egy életművet jeleznek. S ennek mibenlétére gondolva, önkéntelenül is felidéződik, amivel a barát és küzdőtárs, Dobossy László 1981ben, a budapesti Magyar Nemzet hasábjain köszöntötte őt születésének 80. évfordulóján. Mű és egyéniség vizsgálatát feszegetve megállapította: ,, Balogh Edgár azok közé tartozik, akik egyéniségükkel túlnőttek az önmaguk alkotta hagyatékon. Az ember több mint a mű," - hangzott az aforisztikus erejű megfogalmazás. Lehet, hogy mindez akkor csupán a szellem közvetlen emberi kisugárzásának érzékeltetéseként kapott hangot. A történelem örvénylésének mai áramaiban azonban minden bizonnyal mélyebb értelmet nyer. Balogh Edgár életművében a nemzeti és a közösségi elhivatottság összekapcsolódott azzal a meggyőződéssel, hogy a szocialista eszmeiség, rendszerré szerveződve képes perspektívákat nyújtani. Magát a megvalósulási módot tekintve voltak persze kiutat kereső, bizakodás fűtötte - fenntartásai. A közép- és kelet-európai fejlemények azonban szertefoszlattak minden ez irányú illúziót. Hisz jómaga nemcsak tanúja, hanem szenvedő alanya volt a Ceausescu-uralom szabályszerű fasizmusba torkollásának. S ott volt azok között, akik a romániai magyarság körében elsőként tettek hitet a demokratikus megújhodás mellett. A már említett korunkbeli írás, mely a biblikus - Hegyibeszéd fordulatkor - címet viseli, ennek folyamányaként született. Az újrakezdés hívei fontosnak tartották, hogy Balogh Edgár tanulságkereső számvetése is segítsen új csapást vágni. Vajon kijárt volna-e neki ilyen szerep, ha tényleg igaz lenne, amit immár több mint öt évtizede nagy előszeretettel állítanak arról a szellemről, amelyet Balogh Edgár testesít meg - hogy ez valójában naiv álmodozás. A kérdés azért is megkerülhetetlen, mert ezúttal nemcsak azok tehetik fel, akikből egyébként az őszinte tisztelet szól. Sőt, az ilyenek is, kiábrándultságot átélve nem hallgatják el: maga az egykori alapállás alól veszett ki a talaj, hisz a társadalom eddigi szocialista átalakításáról vallott hit és elképzelés bizonyult álomnak, sőt rossz álomnak mely lehet, hogy egyeseket képes továbbra is kísérteni. Nos, a Balogh Edgártól elvárt összegező vallomás és jelenlét mindezek ellenére alighanem nagyonis a körültekintéshez, a megfontoltsághoz ragaszkodó reálpolitikus iránti igényből fakad. Hogy Balogh Edgár a múlt tehertételeivel és az új kihívásokkal egyszerre szembenézve jelent erkölcsi támaszt - nyilván nem véletlen. Egy magatartás minden belső ellentmondáson felülemelkedő hatóerejét tükrözi. Talán épp a mű és az ember fentebb jelzett viszonyát, kölcsönhatását szem előtt tartva érhető tetten ennek lényege, miközben Fábry Zoltán szavai jelentik a kulcsot: „Európa volt a hazájuk, szegény nemzet a szerelmük, szocializmus a törvényük, demokrácia a mértékük és emberség a magyarságuk." - írta arról a csehszlovákiai magyarok köréből indult nemzedékről, amelyhez Balogh Edgár is tartozik. Fábry Zoltán jellemzésében valamennyi felsorolt meghatározó mellérendelt viszonyban áll egymással. Úgy tűnik, a törvénnyé emelt szocializmus kap valamiféle kivételezett, meghatározó szerepet. A fábry-i szemléletben ez a társadalmi haladással azonosul. A figyelemreméltó viszont az, hogy nem öncéllá válva, hanem csak a többi ismérvvel együtt jelenti úgymond a törvényt. Végül is a szóban forgó ismérvek összhangjának hiánya, annak szüntelen - sokszor be nem vallott érzékelése - adta a lökéseket Balogh Edgár és társai számára, hogy keressék a fenti értékek egyeztetésének útjait, módjait, ragaszkodva azok összefonódásához. S hogy végül is összeegyeztethetetlennek bizonyultak, annak Fábry Zoltán é|S Balogh Edgár életművében is megvan a maga sajátos lenyomata. Közép-európai nemzetiségi lét, e térség népei közötti viszony demokratizmusának előmozdításáért vállalt fáradhatatlan igyekezet tükrözi leginkább az előbb jelzett összefüggéseket. Balogh Edgár a szemlélet és a gyakorlati politika mindennemű, még a legdurvább korlátai között is igyekezett kitapintani a nemzetiségi jogegyenlőség és megértés érdekében tehető lépések lehetőségeit. Közírói és tudományos munkásságának szinte minden rezdülését áthatja a nemzetiségi felelősségvállalás. Éppen ezért homályosulnak el a zátonyra futott társadalompolitikai kötődések és kötöttségek. Balogh Edgár nem vált ezek foglyává. A célok tisztaságának jegyében fogant állandó készenlét és cselekvőkészség kölcsönöz szinte műfajjá avatott magatartásának kivételes erkölcsi hitelt. S itt vetődik fel újólag mű- és ember kapcsolata. Balogh Edgár művei a szakadatlan útkeresés termékei. így nem értelmezhetők önmagukban. Aki eszerint járna el, alighanem zavarba ejtő mozzanatokkal találná magát szembe. Balogh Edgár ugyanis képes volt a politikusi beszédek üresjárataiban is kapaszkodókat találni. A hetvenes évek elején még Ceausescu egyes megnyilatkozásait is próbálta nemzetiségpolitikai fedezékül használni. A lényeg azonban nem a műegyedekben van. Az életmű megragadó erejét a reagálások sokféleségének célirányossága adja. Balogh Edgár életeleme az álláspontokat közelítő párbeszéd, a vitakészség volt. Számtalan, könyvekbe összeállt írás tanúskodik erről, felidézve a Sarló csehszlovákiai színrelépésének, a közép-európai antifasiszta összefogásnak, a királyi Romániának és Petru Groza háború utáni kormányzatának politikai légkörét. Bőven kijutott számára a támadásokból és az elmarasztalásból. Vajon miben jelenthet újat számára a politikai pluralizmus közép-európai kibontakozása, a rendszerváltás? A kérdésnek talán megfordítva lehet igazi létjogosultsága: mit jelent Balogh Edgár egyénisége ma KözépEurópában. Alighanem a politikum és a nemzetiségi érdekvédelem kapcsolódásának bonyodalmai szolgáltatják a magyarázatot. A kettő összhangbahozása kiváltképp Csehszlovákiában jelent problémát. A magyar nemzetiségi közegen belül a politikai megosztottság talán itt a legszámottevőbb. Sokan hátrányként kezelik e tényt, megfeledkezve arról, hogy a természetes, az ember szuverenitását elősegítő politikai érdekérvényesítés indítékai meghaladják a nemzetiségi kereteket. Persze, önmagában nem zárja ki a nemzetiségi érdekvédelmet szolgáló összefogást. Balogh Edgárdnak az elmúlt negyven év alatti szerepvállalása bizonyíték arra, hogy miként tudott dacolni egy kimagasló egyéniség a béklyóvá vált politika szorításával. Ma puszta szellemi jelenléte is bizonyosság, hogy igenis van és lehetséges a politikai megosztottság és a nemzetiségi együvétartozás közötti konszenzus. Persze, ez nem önmagától adódik. önnön példája bizonyítja, hogy nélkülözhetetlen a szüntelen önszembesülő perlekedés és az állandó önmeghaladás. Vagyis Balogh Edgár példaadása abban rejlik, hogy az életmű maga a cselekvő ember. így köszöntjük, a magunk érdekében is a 85 éves Balogh Edgárt. KISS JÓZSEF CSEH MUZSIKA MAGYARORSZÁGON Újvilág Szimfónia, Szláv táncok, h-moll gordonkaverseny - nagyjából ezek azok a művek, amelyeknek alapján a magyarországi közönség ismerheti a most százötven évvel ezelőtt született cseh zeneszerzőt, Antonín Dvoŕákot, a cseh nemzeti muzsika egyik megteremtőjét. A nála tizenhét esztendővel korábban született Smetanával, valamint Janáčekkel együtt a cseh zenét a múlt század második felében ők emelték a lehető legmagasabb színvonalra. Dvorák azonban két kortársával ellentétben az operaszínpadon nem aratott igazi sikert, Budapesten például Ruszalka című dalművét ugyan két esetben láthatta a közönség cseh társulatok előadásában, ám magyarországi együttes nem vállalkozott bemutatására. Annál gyakrabban szerepel a magyarországi koncerttermekben a hároméves amerikai út emlékeit őrző, néger és indián dallamokat is felhasználó Az új világból című IX. szimfóniája, valamint gordonkaverseny, amelyet Perényi Miklós ihletett előadásában két magyarországi lemezfelvétel is őriz. A magyar zenei élet valaha szoros kapcsolatot tartott a kortársak zenéjével. Ennek egyik szemléletes jele, hogy már 1879-ben az akkor alig negyvenesztendős komponista egyik szláv tánca szerepelt a Filharmóniai Társaság műsorán a Vigadóban, és ugyanitt húsz év múlva Dvorák vezényletével hangzott föl először Hősi dal című szimfonikus költeménye. GONDOSABB NYELVI ELLENŐRZÉST A SAJTÓBAN! A szabad véleménynyilvánítás szemmel láthatóan fokozza az újságírók alkotókedvét: jóval többet írnak, mint a cenzúra időszakában. Akik meg akkor nem politizálhattak, most mintha kárpótolni szeretnék magukat a tilalmas évekért: ontják a cikkeket. Ez talán érthető is, és önmagában nem lenne baj. A baj csak az, hogy egyrészt nincs mindig olyan esemény, amely az olvasó érdeklődésére tarthatna számot, másrészt a ,,bő termés" létrehozásához szükséges alkotómunka olykor mind tartalmi, mind nyelvi szempontból nélkülözi a gondosságot, pontosságot. Már nem egy cikk elolvasásakor érezzük, a szerző azért írta, hogy teljesítse a penzumot, nem pedig azért, mert fontos mondanivalója van a témáról. S bizony nemegyszer fokozzák az olvasó bosszúságát azok a nyelvi-nyelvhasználati hibák, amelyek a sietség, a felületes munka következtében a cikkbe kerülnek. Mert - sajnos - ott még nem tartunk, hogy minden újságírónk megfelelő módon - és felelősséggel - tudjon bánni a nyelvvel; és - sajnos - már ott sem, hogy legalább az olvasószerkesztők - az itteni szóhasználat szerint: lektorok - kijavítsák a kéziratokban legalább a súlyosabb nyelvhelyességi és helyesírási hibákat. Erre az úgynevezett lektori munkára a mi körülményeink között a múltban is szükség volt, ma is szükség van. Igen, ma is, mert a demokrácia csak a szabadabb véleménynyilvánítást teszi lehetővé, az újságírók nyelvi ismereteit nem gyarapítja. Ezt nekik maguknak kell megtenniük. Igaz, azt mondják: gyakorlat teszi a mestert, de a legtöbb újságíró főként a „szakmában" fejlődik, a nyelv használatában kevésbé: az ösztönösség, a nyelv mechanikus használata ilyen tekintetben nem sokat segít rajta. S ha már sem ideje, sem lehetősége a nyelvi fejlődésre, legalább az olvasószerkesztőre támaszkodhatna! Tudomásom szerint azonban a nyelvi ellenőrzés kérdését a szerkesztőségek nem kezelik fontosságának megfelelően. Tudjuk, hogy ahol a lap fennállása is kockán forog anyagi okok miatt, ott nem az az elsődleges kérdés, hogy pillanatnyilag milyen a nyelvi színvonala. De, sajnos, ott sem veszik komolyan ezt a kérdést, ahol már kilábaltak a nehézségekből. Az Új Szó szerkesztőségében valamikor három-négy tagú testület javította a kéziratokat, most két személy van/Természetesen minden cikket nem is nézhetnek át - de némely szerkesztők mentesülnek is az ellenőriztetés kötelezettsége alól -, így nem csoda, ha a lapnak a nyelvi színvonala - amely az utóbbi egy-két évtizedben már tűrhető volt - csaknem a kezdeti évekére süllyedt vissza. Olyan hibákkal találkozik benne az olvasó - elsősorban az új szerkesztők cikkeiben -, amelyeket nyelvművelésünknek - szerkesztőségi összefogással - régen sikerült száműznie a csehszlovákiai magyar sajtó nyelvhasználatából. „Brigádosok", „ünnepi akadémiák", „művelődés és pihenés park", „tendenciók" „kompetenciós kérdések" és egyéb nemkívánatos szavak, kifejezések terjednek a lap közvetítésével, erősítve a beszélt nyelv kevésbé választékos stílusszintjén még polgárjogot élvező „csehszlovákiai magyar" nyelvi elemek pozícióját, arról már nem is szólva, hogy a közelmúltban majdnem minden lapszámban „lusztráltak". Ha így haladunk, öt év sem kell hozzá, s „eléri" a sajtónk nyelve a kezdeti - az 1949-50-es - színvonalat. A kisebb vagy ritkábban megjelenő lapok általában egy olvasószerkesztőt alkalmaznak. A jobb tollú emberek nem szívesen vállalják ezt a hálátlan munkát, azért néha elméletileg kevésbé felkészültek és gyakorlattal nem rendelkezők töltik be ezt az állást. Igen, állást. Egyesek ugyanis ennek tekintik ezt: állásnak, amely Pozsonyhoz köti őket. S hályogkovács módjára végzik munkájukat. Nem csodálkozhatunk tehát, ha a szerzők és olvasószerkesztők között ellentétek vannak. A megoldás az lenne, ha mindkét tanárképző intézményünkben úgy„oktatnák a nyelvművelést és stilisztikát, hogy a végzettek el tudjanak látni szerkesztőségi feladatokat is (a bölcsésztudományi karon ez már gyakorlat napjainkban). De ez önmagában nem elég: a szerkesztőségeknek meg kell teremteniük a lehetőséget az olvasószerkesztők alkalmazására is, és olyan légkört kell teremteniük, hogy ezek az emberek ne másodrendű munkatársaknak, de ne is főnököknek érezzék magukat a szerkesztőségi közösségekben. Vagyis ők és a szerzők ne ellenséget, hanem munkatársat lássanak egymásban. JAKAB ISTVÁN EMLÉKKÉP -SZÜLETÉSNAPRA A kolozsvári bíró portájának helyén álló épület hűvös boltívei alatt került sor arra a számomra emlékezetes pillanatra, amikor először ültem szemtől szembe Balogh Edgárral. A hetvenes évek legvégén járhattunk ott, a kolozsvári magyar színházban Sütő-darabot játszottak, tavasz volt, s az Ursus vendéglőben Edgár bácsi mesélt az egykor Fadrusz János lakta épület históriájáról. A szobrászművész háza helyén állt hajdanában annak a bizonyos bírónak a háza, akit gonoszságáért a favágónak öltözött Mátyás királyunk alaposan móresre tanított. Balogh Edgár elbűvölő mesélő volt, szinte minden kolozsvári utcakőről tudott történeteket, noha ez a város második hazája lett. Mennyi minden újat tudott még mesélni szülőföldjéről, „Szlovenszkőról", ahol küzdelmes ifjúságát töltötte, Pozsonyról és Prágáról, a regösdiákokról, a sarlós összejövetelekről! Viszont ugyanilyen részletességgel követelte meg a külföldről érkezettől, hogy beszámoljon róla, milyen a széljárás arra őfeléjük. A beszélgetés a Strada Rákóczi negyvennyolcas számú házban folytatódott. Emlékszem, első feladat volt a kisunoka fotótárlatát megtekinteni. Családi fotókat állított ki az akkor kisiskolás Emese, s egy lejes beléptidíj leszurkolása ellenében megtekinthettük, hogyan nézett ki a „nagypapi" Móricz Zsigmonddal, Petru Grozával, Tamási Áronnal, Gaál Gáborral, Asztalos Istvánnal. Csak látszatra voltak ezek családi fotók, magát a történelmet nézegettük, egy irodalomóra illusztrációs anyaga feküdt kiterítve a széles heverőn. Aztán a hatalmas ebédlőasztal köré telepedtünk. A dolgozószobában alig akadt hely, onnan nemcsak a vendég, már-már a házigazda is kiszorult, mindent elborítottak a papirosok, jegyzetek, cetlik kartonok, levelek. Folyt a munka a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon első kötetének összeállításán. S ugyan hol másutt lehetett volna a szerkesztősége, mint a legavatottabb s a legbuzgóbb szervezőjének lakásán?! Fűztük tovább a szót, folyt a „mesélés", a kölcsönös tájékoztatás. Alkonyodván Rebekka néni fölgyújtotta a terebélyes csillárt, ezt a remek távközlési eszközt, melyen keresztül, mint vendéglátónk mesélte, közvetlen kapcsolatot lehetett tartani az akkori legfölsőbb pártvezetéssel. A kapcsolat ugyan picit egyoldalúra sikeredett, ám kétséget kizáróan hasznosnak bizonyult. Edgár bácsinak ugyanis, ha valamit a Ceausescuék tudomására kívánt hozni, elég volt jó hangosan elmondani a dolgot a csillár alatt. Az „üzenet" garantáltan megérkezett az illetékesekhez, nem úgy, mint holmi levél vagy beadvány, mely többnyire elvész a bürokrácia labirintusaiban, kivált, ha a magyar kisebbség ügyével foglalkozik. Márpedig ebben a házban többnyire ezzel foglalkoztak. Edgár bácsi fáradhatatlanságáról legendák keringtek, akár abból az időből is, amikor alighogy kihúzta a lábát egy éppen soros börtön kapuján, azonnal „munkához" látott. Ha az „ügyről" volt szó, késedelem nélkül bekapcsolódott. így volt ez tavaly, midőn Fábry Zoltán, a régvolt harcostárs halálának huszadik évfordulójára postafordultával küldte Pozsonyba emlékező miniesszéjét. Az időközben halálraítélt lexikonkiadás föltámasztásán dolgozott újra, mint kísérőlevelében írta, s tudom, azóta a harmadik kötet is elhagyta a nyomdát. Idén személyesen szerettem volna megkérdezni tőle, mint gondol arról a kijelentésről, amelyet utolsó - régen volt - szlovákiai látogatásakor mondott, hogy ugyanis itt az ideje a szlovákiai magyarság „önösszeszedésének". Meg akartam tudni, hogyan látja onnan, Kolozsvárról, ma a helyzetet, a mi rokon kisebbségi létünket. Es egyáltalán, milyen tanulságokat tud fölfedni számunkra, e Duna-tájon élőkre, ebben a megváltozott világban ő, aki megélte, megtapasztalta az első Csehszlovák Köztársaság demokráciáját? De a nemrég beköszöntött szabadság nem minden országhatáron egyformán érvényesül. A román hatóságok megszorító rendelkezései Kolozsvár felé útközben értek, nem kaptam beutazási lehetőséget. S nem tudtam személyesen átadni szülőföldjének születésnapi köszöntőjét sem. Ma, nyolcvanötödik születésnapján sokunk nevében kívánom, legyen még sokáig ereje ahhoz a szolgálathoz, mely egész életét betöltötte, s melyhez következetesen hű tudott maradni. Ez a szolgálat még korántsem járt le. Figyelő szeme legyen rajtunk, miközben valamennyien azon munkálkodunk, hogy európai módon rendezzük be otthonainkban a demokráciát. BROGYÁNYI JUDIT