Új Szó, 1991. augusztus (44. évfolyam, 205-229. szám)

1991-09-06 / 209. szám, péntek

PUBLICISZTIKA IÚJSZÓI ÚJBÓLI NEKIRUGASZKODÁS ELÖN AMATŐR SZÍNJÁTSZÁSUNK SZÍNEVÁLTOZÁSÁRÓL. Lehet tagadni, de ez a tényeken mit sem változtat: annak idején a Csemadok megalakulásával az akkor hatalmat szerzett sztalinista kommunista párt a zsdanovi,,kultúrpolitika" nemzeti kisebbségre kényszerítésének szándékával engedélyezte az anyanyelvi külsőbe politikai tartalmat szorító kulturális szervezetet. Ennek a letűnt korszaknak nemzeti kisebbségi kultúránkban két erjesztője volt: a tömegbázisra alapozott „ műkedvelő művészeti tevékenység" és az „olvasó népért" íródott ,,szocialista-realista irodalom". Lényegét tekintve mindkettő kifejlődésében fontos szerepet játszott a csehszlovákiai magyarokat a kommunista eszmeiség nevében tömörítő Csemadok. A hatvanas évek közepéig, amikor a már önmagával szenvedélyes vitákat folytató irodalmunk legjobbjai (Fábry Zoltán, Tőzsér Árpád, Dobos László) kimozdították a sematizmus kátyújából irodalmunk szekerét, s az ő igen erőteljes hatásukra a műkedvelő művészeti mozgalomban megjelentek az „irodalmi színpadoknak" mondott oratórikus és pódiumi színjátékok. Sajnálatosan, ennek a törekvésnek is megszülettek a vadhajtásai, hiszen az uralkodó kommunista eszmerendszer minden új törekvést igyekezett a maga képére formálni. Ha visszatekintünk az akkoriban dolgozó amatőr színjátszó csoportok és akkor még „irodalminak" mondott kisszínpadok munkájára, mégis nyomon követhető a szemléleti polarizálódás. Megmaradt ugyan a ,,tömegesített kultúra" sok esetben támogatott operettes, daljátékos műkedvelő színjátszása, de a színmüveket, komédiákat, tragédiákat játszó igényesebb társulatok megpróbáltak kilépni a falut szórakoztató dalitársulatok világából. Mellettük, meghatározó gondolkodással, megjelent a nem egy esetben avantgárd formanyelvet kereső, 1968 tájékán még nyíltan beszélő „irodalmi színpadok" sora. Nem a semmiből keletkeztek, hiszen a hatvanas években olyan irodalmárok, illetve későbbi színházi szakemberek bábáskodtak fölöttük, mint Tőzsér Árpád, Gálán Géza, Kulcsár Tibor, Beke Sándor, Gágyor Péter. Tehát az amatőr színjátszás progresszív ága szoros kapcsolatot tartott fenn az irodalmunk európai szellemiséggel (Folytatás az 1. oldalról) A minisztériumok dolgozóinak létszámnövelése nem örvend túl nagy népszerűségnek manapság, és ez abban nyilvánul meg, hogy a pénzügyminisztérium nem engedélyezi az ehhez szükséges költségek növelését. Szerintem nem is tehet mást. Ezenkívül számtalan olyan javaslatot is kaptunk, hogy növeljük az egyházi, művészeti stb. iskolákkal foglalkozó munkatársaink számát. • Néhány héttel ezelőtt hivatalos látogatáson Magyarországon járt. Tárgyalt Andrásfalvy Bertalannal, a magyar közoktatási miniszterrel és meglátogatott néhány szlovák iskolát is. Milyen eredményekkel zárultak magyarországi tárgyalásai és milyen tapasztalatokat szerzett az említett iskolákban? - Andrásfalvy Bertalan úrral a közelmúltban kétszer is találkoztam: első íz- ' ben Pozsonyban, amikor a Magyar Köztársaság állami ünnepe alkalmából itt járt, másodszor pedig az ön által említett hivatalos látogatásom idején Budapesten. A találkozásainkat nagyon hasznosnak tartom, és meg vagyok győződve róla, hogy az alapvető problémákat illetően nagyon közeliek álláspontjaink. Nagyon kellemes és tanulságos beszélgetést folytattam Kálmán Attila való beoltásán fáradozó alkotókkal. (A nevek ebben az esetben inkább jelzőbólyák, mintsem egy, teljességre törekvő felsorolás részei.) Voltak fiatal pedagógusok is - Turay Péter, Vas Ottó -, akik a középiskolák „irodalmi színpadain" keresztül vallottak mindarról, ami a szabadabban lélegző magyar nemzeti kisebbség sorsáról és a világra kinyíló fiatalság gondolatairól fontosnak tarottak elmondani. Akkor született meg az amatőr színjátszásunk kettőssége, sőt az előbb vázolt fejlődési stádiumra alapozva véleményemet: hármassága. A hetvenes években, amikor egyes rendezők az amatőrökből hivatásossá lettek, és igen reményteljes dolgokat produkáló új együttesek alakultak (közülük egy-kettő meg is haladta az inspiráló időszak produkcióit), már nyilvánvaló volt az ideológiai nyomás alatt erősödő ellenzékiség. Tény, hogy ennek az ellenzékiségnek az amatőr színjátszó mozgalomban kezdetben a színpadi formanyelv, a feldolgozott (dramatizált) irodalmi anyagi és maga a művészeti gesztus volt a hordozója. A gondolatiság minden esetben ezek mögé rejtve, a legtöbbször metafórákban, szimbólumokban, egyezményes nemzeti kisebbségi jelképekben, vagyis afféle közönséggel való összekacsintásban volt. Ennek a színpadi gyakorlatnak minden szempontból legkiválóbb művelője a Gágyor Péter vezette Szép Szó volt. A kassai Csemadok 1 támogatta csoport már megalakulása utáni első színpadi produkciójával, A nap árnyéka című, gyimesi és mezőségi népballadákból, népdalokból és néptáncokból szerkesztett pódiumjátékával megosztotta az 1974-ben a „konszolidáció" első éveit élő színjátszómozgalmat. Volt eset, amikor a Csemadok hetilapjában neves költő rótta meg a csoportot, mondván, döntsék el végre, hogy irodalmi színpadot vagy néptáncegyüttest akarnak-e önmagukból csinálni. Ennek a megállapításnak a tükrében is helyesnek látom, hogy amolyan állatorvosi lóként megmaradjak a Gágyor Péter, majd utolsó éveiben Gágyor Ildikó vezette Szép Szónál. Bár voltak vitathatatlanul értékes előadások amatőr mozgalmunkban, ám a több mint egy évtizedig az élvonalban dolgozó kassai kisszínállamtitkár úrral is, aki az útitársam volt, amikor Budapestről Békéscsabára látogattam. Az alatt a négy vagy öt óra alatt, amit akkor együtt töltöttünk, megállapítottuk, hogy nemcsak az érdeklődési körünk közeli - ő matematikus, én pedig fizikus vagyok -, azonosak a különböző kérdésekről vallott nézeteink is. A miniszter úrral és az államtitkár úrral folytatott beszélgetéseink után arra a meggyőződésre jutottam, hogy mindketten demokratikus gondolkodású, toleráns emberek, és előre örülök a további hivatalos vagy nem 'hivatalos tárgyalásainknak. Több olyan terület is van, melyekkel kapcsolatban együttműködésről egyeztünk meg, mindegyik benne lesz az adott, nemzetközi együttműködésről szóló egyezményben. • Még egy kérdés erejéig Mapad útja a kiteljesedő virágzást nyomban követő, megszűnést jelentó hervadásig, példaerejű. Most már bizonyítható, hogy 1974-től 1982-ig az amatőr színjátszó mozgalomban, mérce és irányjelző voltak. Mérce a tudatos és minden elemében kidolgozott, s az utolsó esztendőben már iskolát is teremtő sajátos színpadi formanyelvvel, illetve színházesztétikai tudatossággal. Irányjelzők abban az értelemben, hogy A nap árnyéka című balladaösszeállításuk óta végig a magyar és a világirodalom szerves egységére alapoztak. Ezzel a törekvésükkel számos esetben kivívták a Csemadok kultúrfelügyeló pártmunkásainak a haragját. A Szép Szó esetében dokumentumokkal bizonyítani tudom, hogy ezek a kommunista csinovnyikok milyen piszkos eszközökkel dolgoztak nemzeti kisebbségi kultúránkban. 1979. május 26-án a Jókai Napokon a Bertold Brecht Koldusoperája alapján készített Koldusjáték című kisszínpadi produkciójuk után Gecse Jolán olvasta fel azt a szöveget, amellyel előadásukat kivonták „a nemes versengés örömeiből". Ez a tiltakozó gesztus annak az apparátusnak szólt, amely 1969 után legtöbbször szervezési nehézségekre és okokra hivatkozva a számára kényelmetlen előadásokat akkor és úgy diszkriminálta, amikor, illetve ahogyan jónak látta. Márpedig a célja ebben az esetben a zsűri manipulálásával az volt, hogy megóvja magát az ideológiai cerberusoktól és bíráló bizottságban ülő besúgóktól. Vagyis: versenyen kívülre szorította az igencsak kényelmetlen Koldusjátékot. A Szép Szó válasza erre egyértelmű volt: kivonták másik produkciójukat (a Gilgamest) is a versenyből. Amatőr színjátszásunk Csemadokon belüli támogatásához ez is hozzátartozik, s ez nem egyedi eset, hiszen a mostani áldatlan állapotokhoz egy évtizedes leépülés, illetve leépítés eredményeként jutottunk el. Szimbolikus erejű időpont 1982, amikor támogatás hiányában, a vezetők egyre inkább ellehetetlenülő egzisztenciájának nyomására megszűnik az együttes, majd Gágyor Péter és Ildikó távoznak az országból. Ráadásul ők igen erősek voltak, tíz évig bírták a harcot, s eljutottak a csúcsra, ahonnan már csak a félhivatásos vagy hivatásos státuszhoz vezethet út. De ehhez sem erkölcsi, sem anyagi támogatást nem kaptak a kommunista pártállam ideológusai „mecenatúráját" végrehajtó Csemadoktól. Nem véletlenül emlékeztettem sokakat és önmagamat - nem tudom hányadszor - arra az időre, amit meg kell haladnunk. A most kezdődő új amatőr színjátszó szezon elején már látom a veszélyét, hogy a tavaly megalakult Csehszlovákiai Magyar Amatőr Színjátszók Egyesületének ismét meg kell vívnia önmaga létjogosultságáért a harcot egy olyan Csemadok vezetéssel, amely pedig ugyanazt szeretné: megmozgatni az állóvizeket. A nézetkülönbségek ezúttal már nem a hatalom kiszolgálása és az ellenzékiség közötti különbségből adódnak. Jelenleg a minőségi amatőr színjátszás értelmét vitató Csemadok-tisztségviselők, illetve a falusi színjátszócsoportok operettes, daljátékos, sok esetben pénzkereseti lehetőséget jelentő műkedvelését nem szívesen látó szakmabeliek, amatör rendezők, színjátszók között folyik. Pillanatnyilag az ellentét feloldhatatlannak látszik, mert egyelőre nem teremtődtek meg azok az anyagi feltételek, amelyek lehetővé tennék a falusi műkedvelők rendezőinek az igényes szakmai továbbképzését. Ugyanakkor a minőségi, színházművészeti igényeknek is megfelelő produkciókra nem kapnak pénzt az élegyüttesek. Mostanra előállt az a helyzet, hogy ahol van pénze a színjátszócsoportoknak, ott szakmailag minősíthetetlen produkciók születnek. Másutt pedig igényes vállalkozások fulladoznak az alapvető anyagi támogatás elmaradása miatt... Most vállalkozáscentrikussá teszi a Csemadok az országos rendezvények megvalósítását? Nem a gondolat rossz, hanem a gazdasági körülmények. Ugyanis, nincsenek közöttünk még olyan vállalkozók, akiknek jövedelméből futná az ilyen mecenatúrára. Ráadásul ezzel a majdani pályázati rendszerrel megfosztjuk önmagunkat attól a lehetőségtől, hogy a kulturális minisztérium által kiírt pályázatokon indulhassunk, mondjuk a Jókai Napok megrendezésére előkészített tervezettel. Félő, hogy adófizető állampolgárokként nemes gesztussal lemondunk a bennünket részarányosán megillető állami támogatásról. Tartok tőle, hogy miközben a Csemadok és a Csemasze az áldatlan helyzetről vitatkozik, a félig üres állami húsosfazék teljesen kiürül. DUSZA ISTVÁN 1991. SZEPTEMBER 6. VILLÁMINTERJÚ VENDÉGKÉNT LUZERNBEN Ma kezdődik a svájci Luzernben a Liberális internacionálé kongresszusa. Az Együttélés politikai mozgalmat Gyurcsík Iván és Flórián László képviselik a tanácskozáson. • Flórián úr, milyen elvárásokkal utaznak a kongresszusra? - Folytatni szeretnénk azt, amit tavaly elkezdtünk. Egy éve ugyanis a három csehszlovákiai mozgalom között ma is jelen voltunk az Internacionálé tanácskozásán. Vendégek voltunk, ugyanúgy, mint az idén is. Már kértük felvételünket a szervezetbe, de még nem született döntés, hogy a csehszlovákiai jelentkezők közül kit vesznek fel megfigyelői státusba. A tanácskozás központi témája a kisebbségek helyzete lesz; így tájékozódni akarunk, milyen a Liberális Internacionálé tagjainak a hozzáállása ehhez a kérdéskörhöz. • Hogyan kapcsolódnak be a konferencia munkájába? - Nem tudom, milyenek lesznek a konkrét lehetőségek. A konferencián szavazati és hozzászólási joguk ugyanis csak a rendes és a megfigyelői státusban levő tagoknak van. Tavaly azonban szót kaptak a Kelet-Európából meghívott vendégek, így röviden mi is beszámolhattunk a szlovákiai magyarság helyzetéről. Azóta nagy előrelépés történt az Internacionáléban, felvetették a kollektív jogok kérdését, és készülnek a kisebbségi jogok kódexének a kidolgozására. Ez nagyon fontos lesz, és reméljük a mi segítségünket is igényelni fogják hozzá. -rEGY FLEKK A HIVATALOKRÓL Gomba módra szaporodnak a hivatalok, melyekben újra ott látjuk a régi arcokat is, csak éppen más székben, más névtábla alatt. Ha így megy tovább, az egy főre eső hivatalnokok száma magasan túlszárnyalja a pártállam idején elért, megdönthetetlennek tetsző rekordot. Megroggyant életünkre nézve, már önmagában elég nagy katasztrófa ez a „bürógráfiai" robanás, de a legnagyobb az, hogy új hivatalaink képtelenek bármit is elintézni, a polgár idegein és vérnyomásán kívül. Mert: 1. olyanok kerültek megint oda, akik egy sima fülemile-ügyhöz sem értenek, sőt szerintem fogalmuk sincs arról, hogy hova kerültek (tisztelet a kivételnek), 2. a legjobb esetben is csupán sejtik a hivatalok, hogy mi tartozik a hatáskörükbe. Hol egymástól oroznak el egy-egy ügyet vagy egész területet, hol meg éppen az ellenkezőjét cselekszik, igyekeznek átpasszolni, lerázni magukról. Folyik a tili-toli. Mert folyhat. Sóhivatalok. Hivatali show. És a törvényhozás meg az élet között csak nő, egyre nő a távolság. Szlovákia kompetenciája, Csehország kompetenciája, a szövetség kompetenciája. Foglalkoztak volna inkább azzal a parlamentek és kormányok, tisztázták volna inkább azt, félreérthetetlenül, mi tartozik az önkormányzatok és az egyes hivatalok kompetenciájába! Horrorfilmbe illő jelenetek sora kezdődik, zárt, félig nyitott, becsapódó ajtókkal, furcsa képet vágó, gesztikuláló emberekkel, öklökkel és vörösödő arcokkal, amikor a polgár elindul egy nyomorult kis nyomtatvánnyal a községi hivatal - körzeti hivatal - járási hivatal - munkaügyi hivatal - adóhivatal - környezetvédelmi (meg mit tudom én, még milyen) hivatal vonalon, oda-vissza, és hetek múlván is üres a nyomtatványa. Meg már a zsebe. Meg a szíve is már, mellyel régóta óhajtotta ezt a rendszert. Uraim, ne hagyják, hogy csalatkozzon! (bodnár) NYUGALOMRA VAN SZÜKSÉGÜNK (Štefan Puškáš felvétele) gyarországnál maradva: ön nem tartja furcsának, hogy ha a magyarországi szlovák iskolákról esik szó, akkor mindenki fel van háborodva, hogy a diákjaik csupán néhány tantárgyat tanulhatnak anyanyelvükön, a szlovákiai magyar iskolákban azonban szinte évente kísérlet történik ugyanennek a bevezetésére? - Az imént már említettem, hogy fizikus vagyok. Az elméleti fizika közel harminc esztendeig tartó oktatása után az emberbe egyszerűen belerögződnek a problémák megoldásának alapvető megközelítései és a fizikusnak elsősorban a kísérleti eredményeket kell tisztelnie. Ugyanígy tekintek az oktatásügyre, beleértve a nemzetiségit is. Egy komoly vita, eszmecsere előtt meg kell ismerkedni az alapvető statisztikai adatokkal. Ha a magyarországi szlovák iskolákban folyó oktatásról beszélünk,\ akkor becsületesen meg kell mondani, hogy ott egy, a hatvanas évek elején született minisztériumi rendelet eredményeképpen nincs egy olyan iskola sem, ahol - a magyaron kívül - mindent szlovákul oktatnának, tehát a szlovák iskolákban folyó anyanyelvi oktatás néhány tantárgyra van korlátozva a Magyar Köztársaságban. Olyan kezdeményezésekről, melyek tovább csökkentenék a szlovákul oktatott tantárgyak számát, nem tudok - ezt el se tudnám képzelni. Azt viszont - a miniszter úrral és az államtitkár úrral folytatott beszélgetéseink nyomán - igen, hogy fokozatosan igyekeznek javítani a szlovák iskolák helyzetén. Remélem, hogy idővel - mert ezt nem lehet azonnal megoldani - sikerrel fog járni az igyekezetük. De ez nagyon ' nehéz lesz, mivel a szlovák nemzeti kisebbség nagyon rossz helyzetben van Magyarországon. Az érem másik oldalát nézve, Szlovákiában az első köztársaság óta napjainkig a szlovák kivételével minden tantárgyat magyarul oktatnak a magyar tanítási nyelvű iskolákban. A szlovák nyelv oktatásával ezekben az iskolákban mostanában sokat foglalkozunk. Javítani szeretnénk a minőségén. Ami annyit jelent, hogy kommunikációs eszközként kell tanítani a szlovákot és lényegében második (ez sok esetben azt is jelentheti, hogy idegen) nyelvként. Meg vagyok győződve arról, hogy ha az önök lapja vagy bármelyik másik valóban tárgyilagos vitát szeretne nyitni a nemzetiségi iskolák helyzetéről, nálunk és Magyarországon, akkor el kellene kezdenie az alapvető statisztikai adatok publikálását, például, hogy hány és milyen típusú iskola van itt és ott, mely tantárgyakat oktatják bennük anyanyelven, hogyan változott az iskolák száma 1918-tól napjainkig stb. Ezek közlése nélkül nehezen tudok komoly vitát elképzelni. Ami a kérdés utolsó részét illeti, igaz, hogy Szlovákiában időnként fel-felbukkan a javaslat, hogy a magyar iskolák anyanyelvi okatása csupán azokra a tantárgyakra korlátozódjék, melyeket a magyarországi szlovák iskolákban szlovákul tanítanak, de ezek a javaslatok mindig nagyon korán el lettek vetve. Semmi esetre sem bukkantak fel évenként, ahogy azt ön a kérdésében jelezte. KLUKA JÓZSEF