Új Szó, 1991. augusztus (44. évfolyam, 205-229. szám)

1991-09-17 / 218. szám, kedd

7 PUBLICISZTIKA I ÚJ SZÓ* 1991. SZEPTEMBER 7. ELÉVÜLÉSSEL MEGÚSZTA A BÖRTÖNT A NEMZETKÖZI SZÓJA-KALANDOR Erre szokták mondani a pesti emberek: ügyes! Ha lenne az egyetemeken „szélhámia—tanszék", Tóth Juan János a professzora lehetne... Az igazságszolgáltatás résein egy vízisikló csusszanásával bújik át, miközben szemfényvesztő' ügyességgel hobbi szenvedéllyel folytatja „mesterségét". A természetrajz azt tanítja a siklóról, hogy élénk, mozgékony állat: a vízben mindig közel marad a felszínhez, hogy fejét kiemelhesse, s közben állandóan öltögeti nyelvét... Ha veszélyt sejt, hirtelen mélyebbre bukik egy jó darabig, míg biztonságban nem érzi magát... Nos, Juan húsz évig cikázott a világban — nyelvét öltögetve a hatóságokra —, míg ügye végleg elévült! Forradalmi találmány? Luxuslakást rendezett be, egyet Münchenben, egyet pedig MonteCarlóban, hogy a szójatalálmány értékesítésére kiszemelt áldozatok szemében tekintélye legyen. Egy ügynökség révén argentin állampolgárságot vásárolt, nevét a jobban hangzó Jüannal megtoldotta. Sikerült is neki jó néhány németországi vállalattól a „világ élelmezését forradalmasító" találmány megvalósításához előlegként csak félmillió, majd később újabb-másfél millió márkát kicsalni. A könnyelműén előNem könnyű feladat egy fordulatos krimiregényt viszonylag rövid újságcikkben érzékletesen leírni... Az, hogy miképpen harácsolt össze bravúrosan sok-sok milliót Tóth Juan János, ez az „argentin—magyar" kettős állampolgárságú kalandor, terjedelmes történet, színes epizódokkal. Az egykor még szerény, egyszerű Tóth János a két világháború között különösebb szakmai iskolázottság nélkül — 4 általános és 4 középiskolai végzettséggel — felcsapott a tűzoltóság anyagbeszerzőjének. A létrák, spriccnik és azbesztruhák beszerzése nem nagyon elégítette ki ambícióit, a véletlen azonban segítségére sietett: hozzájutott valamiféle szójanemesítési recepthez, amely szerint hideg enzimes módszerrel a húshiányos időkben húspótló táplálékot lehet kotyvasztani. A háború után rövidesen Münchenben tűnt fel, s azon törte a fejét, hogyan lehetne gyorsan tőkét szerezni szójanemesítési eljárás bevezetéséhez. Összebarátkozott egy Hegedűs János nevű pesti aranyifjúval, aki ott már régebben is különféle kétes üzletekkel fezőrködött. Kapóra jött neki az egy szál ruhában, fogkefével a zsebében Münchenbe érkezett pesti filmrendező, báró Podmaniczky Félix, akinek közreműködésével a Hegedűs—Tóth duó komoly márkavagyonra tett szert. Emberölés féltékenységből Az egykor sikeres filmrendező a világháború alatt egyenruhát öltött, s egy viszonylag kötetlen katonai beosztásban minden szabadidejét a dunaparti szállodák bárjaiban viruló feketepiacon töltötte. így aztán alig maradt ideje, hogy szép feleségét, az egykori lokáltáncosnőt, Bilinszky Ibolyát szórakoztassa. A magányosságot nehezen tűrő asszonyka megismerkedett egy „iparbáró" könnyelműen költekező fiával, akit a pesti éjszakában Lord Kovácsként tiszteltek a mulatók pincérei. A „lord" a férj távollétében gyakori vendég lett a pasaréti villában, míg egyszer a filmrendező elfáradva a bonyolult valutaüzletekben, a szokásosnál hamarabb nyitott be otthonába... Lord Kovács — amúgy meztelenül — ugrott ki az ablakon, ám a filmrendezőhadnagy pisztolya egyetlen golyóval leterítette a csábítót. A bíróság jogos felháborodásból elkövetett emberölés bűntettéért három és félévi fegyházra ítélte a filmrendezőt, aki — becsületére legyen mondva — mint fegyenc — élenjáró bányadolgozóként „lecsákányozta" a büntetését, majd szabadulása után Münchenbe disszidált. Jövedelem nélkül lézengett az utcákon, amikor „jó sorsa" összehozta a két mákvirággal. Fizessenek az újgazdagok! Hegedűs János ismert egy kitűnő restaurátort, aki Cézanne, Rembrandt, akár Monet modorában remekműveket varázsolt a vászonra. Hegedűs és új keletű barátja „világra szóló" ötletet agyalt ki: impresszionista festők hamisítványaival meglékelni a német újgazdagok kasszáit... Béreltek egy lakást báró Podmaniczkynek. A falakat csupa „családi örökségből" származó festményekkel aggatták tele; és ide vitték fel a kiszemelt vevőket. Drámai forgatókönyvük szerint— ha a pénzes vevő vásárolni akart a „műkincsekből" — Tóth Juan János ténykedéseinek tükre a sajtóban a filmrendezőnek könnyekre kellett fakadni és sírva panaszkodni a vevőnek, hogy milyen nehéz megválnia a családi ereklyeként őrzött festménytől. így aztán sikerült meghatnia az újgazdag vevőket, és csillagászati árakat elkérni a hamisítványokért. A kút és a korsó közmondás alapján a lebukás sem maradt el. Podmaniczky újfent börtönbe került. A két vevőkerítő ügynök azonban megúszta arra való hivatkozással, hogy ők nem sejthették, hogy egy történelmi magyar név viselője, egy arisztokrata hamisítványokkal üzérkedik. A márkamilliók ekkor már a zsebükben lapultak, és Tóth Juan János hozzáláthatott ujabb trükkje megvalósításához. legező vállalatok, amikor látták, hogy Juan húzza-halogatja a találmány valóra váltását, gyanút fogtak és kutatóintézeti tudósokkal vizsgáltatták meg az állítólagos szójanemesítő eljárást. Kiderült, hogy humbug az egész, és Tóth Juan blöffjének estek áldozatul. Másnap már le is tartóztatták a magyar „feltalálót". Vizsgálati fogságából csak az ingatlanokra felvett zálogkölcsönökből felesége által letétbe helyezett óvadékkal került ideiglenesen szabadlábra. Mondani sem kell, a szélhámos nem várta meg a bírósági eljárást és mindent hátrahagyva kereket oldott... Budapesti sajtóhadjárat — - Az ^argentin—magyar" állampolgár a magyar fővárosba tette át székhelyét. Kibérelte az Újságíró Szövetség éttermét, és egy nagyszabású sajtófogadást rendezett homár-, lazac és kaviár-szendvicsekkel, pezsgővel. Elmondta meghurcoltatása megható történetét. — Üldözött vagyok — úgymond' —, találmányomat német tőkések akarták megkaparintani és fondorlatos vádakkal börtönbe juttattak. Az enzimes szójanemesítési eljárást ajándékként hoztam a magyar nemzetnek... Megindult a sajtóhadjárat, sorra jöttek a riportok pro és kontra. A hírekrefelfigyelt a NOVEX és nagy öszszegű előleget adott Tóthnak a szükséges gépek beszerzésére. Óvatosságból a végleges szerződés előtt információkat szerzett be a vállalat. Kiderült, hogy a Süddeutsche Zeitung több alkalommal is hasábos cikkekben számolt be a magyar szélhámos bűnügyéről. Közben az Élelmiszerkutató Intézet is lesújtó véleményt adott, így a szerződés befuccsolt. Ezután a Chemokomplex, a Generálkomplex vállalatokkal és több mezőgazdasági szövetkezettel kezdett tárgyalásokat a kitartó Tóth Juan... Végül is a Budapesti Gép- és Vegyipari Szövetkezetet sikerült beugrasztania az Amyvitt-kisszövetkezet megalapítására, amelynek természetesen ő lett az elnöke. Gyorsan inkasszált mintegy tízmillió forintot, majd elegáns villát vásároltatott magának lakás és műhely céljaira a Farkasréten. Két esztendőn át sikerült partnereit az orruknál fogva vezetni, amikor kiderült, hogy a szerződés egyetlen pontját sem tudja teljesíteni. Kitört a vihar: a „feltaláló" jónak látta egy szép napon elillanni Budapestről. A nemzetközi körözés éberségét kijátszva bujkált a világban. Hol itt, hol ott tűnt fel, egyszer Wienerneustadtban, majd Badenben, de volt, aki a szakállt növesztett, fekete szemüveges szélhámost Columbia állam fővárosában látta feltűnni. Milyen üzleteket hajszolt, sikerült-e neki újabb „palikra" találni, vagy volt mit a kávéjába aprítani? Ki tudja? Annyi bizonyos: ügye az évek folyamán elévült. Most már nyugodtan tölti napjait Baden-Badenben. RÁTONYI JÁNOS A

kis presszóban alig egy-két ember lézeng. A pincérek unatkozó arccal támasztják a bárpultot. Velem szemben, az asztal másik oldalán egy magas, szőke nő ül. Festetlen arca nyúzott, szeme karikás. Lassú, valójában lomha mozdulattal emeli szájához a csészét. Aprókat hörpint a forró feketéből, miközben fürkésző tekintete ide-oda cikázik a teremben. A zöld macskaszemek végül rajtam állapodnak meg. — A forradásomat nézed? Prágában történt, vagy két éve. Összejöttem egy kisebb társasággal. Sokáig mulatoztunk, jártuk a kocsmákat, aztán felmentünk az egyik pasi lakására. Ők hárman voltak, én egyedül. Kefélni akartak, de nekem nem volt hozzá kedvem. Erőszakoskodtak, aztán nem tudom, mi ütött belém, kiléptem a balkonról. Három emeletnyit zuhantam. Szerencsém volt: megúsztam némi zúzódással és egy kis agyrázkódással. De azért nem felejtem el — teszi hozzá, s mutatóujjával lágyan végigszánkázik a bal arcán húzódó forradásort. — De gondolom, nem erről akarsz hallani? — teszi fel a kérdést inkább csak magának, amíg a csészét újból a szájához emeli. Mialatt a kávét issza, nekem folyton arra muszály gondolnom, hogy még egyetlen nőnél sem láttam ekkora kezeket. Szinte elveszik ujjai között a fehér mokkáscsésze. — Hogy miért csinálom? így alakult az életem. A szakmáról azonban ne kérdezz. Bár egyet azért mondok neked: aki azt állítják, hogy belülről a dolog teljesen hidegen hagyja őket — hazudnak. A fehér csésze apró koppanással landol az asztalon. A hangja, mikor újból megszólal, mintha nem is az övé lenne. Mintha valahonnan nagyon messziről szólna — egy másik világból. „ÍGY ALAKULT AZ ÉLETEM" — Alighogy megszülettem, apám lelécelt, anyám meg összeállt egy másik palival. Egész gyermekkorom azzal telt, hogy a féltestvéreimet dajkáltam, s közben számolatlanul kaptam a pofonokat. Csoda-e, hogy ha csak tehettem, leléceltem? Néha napokra is elcsavarogtam. Amikor hazajöttem, anyám jól felpofozott, de másnap kezdődött minden elölről. A nyaraimat rendszeresen úton töltöttem. Volt egypár srác, akikkel egütt jártuk a világot. Hogy honnan volt rá pénzünk? Hát kinek honnan. Én egyszerűen elemeltem az anyám pénztárcájából, máskor nagyit vágtam meg egy-két százas erejéig. Ő meg mindig sopánkodott: „Jaj, fiam, nem lesz ennek jó vége", de azért adott. Már négy éve, hogy meghalt. Kár érte. Hirtelen elhallgat. Kis idő elteltével a táskájáért nyúl, cigarettát vesz elő és rágyújt. — Kérsz? — nyújtja felém a mariborosdobozt.— Ne gondold ám, hogy mindig ilyen jól megy. Most éppen jó passzban vagyok, de lehet, hogy holnapután már én kérek tőled. Mert ez az élet ilyen. Rohadt. A csend újból körénk telepszik. M. szótlanul szívja a cigarettát, én szótlanul nézem. Most nézem meg először alaposabban. Nem az a kimondott szépség, ám kétségtelenül feltűnő jelenség. Darabos, de vonzó— mondaná rá egy férfi, bár a férfiak ízlése éppen olyan kiszámíthatatlan, mint a nőké. Tény, hogy lehetetlen nem észrevenni. Márcsak azért sem, mert minden egy kicsit túlméretezett rajta: a keze, a lába, a melle, a szája... — Hol is hagytuk abba?— hallom újra M. mély és érdes hangját. — Ja igen, az életem. Szóval igazi iskolaBley Olga felvétele Az emberi történetek sorozatból kerülő voltam. Anyám mégis elintézte, hogy felvegyenek az egészségügyibe, de nem fejeztem be. Egyszerűen nem érdekelt. Ma úgy mondanám: kétoldali iskolaundorom volt. Ráadásul volt egy balesetem is. A suli röplabdacsapatában játszottam, s egy mérkőzésen eltörtem a gerincemet. Hónapokig feküdtem a gipszteknőben mozdulatlanul. Azt hittem, beleőrülök. Ezzel a röplabdának lőttek, pedig az volt az egyetlen jó dolog az életemben. Azután döntöttem úgy, hogy otthagyom az egész kuplerájt és elmentem hullatologatónak. Mert ehhez elég volt ahárom év egészségügyi. De ne bírtam sokáig, s egy fél év múlva már a pékségben dolgoztam. Ott meg a hajnali kelés, a talpalás készített ki. Esténként úgy pezsgett a talpam, mintha egész nap forró parázson jártam volna. Totál kipurcantam. Elhallgat. Egy újabb cigarettát vesz elő és szórakozottan gyűrögetni kezdi ujjai között. Aztán egy gyors mozdulattal félretolja az üres csészét és int a pultnál lustuló pincérnek. — Két konyakot legyen szíves! Tiltakozásomat egy apró fintor kíséretében leinti. — Ha neked nem kell, majd megiszom én — s az első konyakot azonnal fel is hajtja.— Tudod, így könnyebb. Emlékezni is, élni is... Aztán megismerkedtem egy hapsival. Mit mondjak, állatira bele voltam zúgva. És ahogy az már ilyenkor lenni szokott, terhes lettem tőle. Én meg akartam szülni azt a gyereket, de ő hallani sem akart róla. Elintézte, hogy kikaparjanak. Nem is kell mondanom, a kapcsolatunk azt követően teljesen megváltozott. Találkozgattunk még, de az már nem volt ugyanaz. Egyszer aztán azzal jött, hogy tehetnék neki egy szívességet. Valami német üzletfelekkel volt tárgyalása, s nekem kellett volna meglágyítanom a fríccek szívét — azzal, hogy lefekszem velük. Szó nélkül összecsomagoltam, és elmentem. Keserű mosoly jelenik meg a széles száj szegletében, s a cigaretta újból felparázslik férfias ujjai között. Már a második konyak után vagyunk. A fáradtság egyre mélyebb ráncokat von a durva metszésű arcra. — Ugye hihetetlen? De hát azóta sok minden megváltozott. Én is. Most már nem lehet hisztizni, a pasim ezt nem tűrné. Első az üzlet. Hogy mi ebben az üzlet? Azt inkább tőle kérdezd meg. Én azt teszem, amit ő mond. Nála lakom, ő ruház, etet, ő gondoskodik arról, hogy békén hagyjanak. Tud minden lépésemről. Még fodrászhoz sem mehetek tudta és engedélye nélkül. Előbb-utóbb itt is meg fog jelenni — emeli tekintetét a bejárati ajtóra.— Még szerencse, hogy a nőkről nem kell elszámolnom. Lassan szedelőzködünk. Dél felé jár már az idő, de a presszó még mindig üres. M. „takarít". Lesöpri a hamut a térítőről, összegyűri a kiürült cigarettásdobozt, elteszi az öngyújtóját. Tizenkét óra múlt két perccel. Felállunk. Az utolsó kérdésre már az utcán válaszol. — Hogy meddig akarom csinálni? Jó lenne egy kis pénzt összegyűjteni, hogy majd kedvemre utazgathassak, élvezzem a világot. Lehet, hogy egyszer még férjhez is megyek. De nem biztos. Egy gyereket viszont mindenképpen szeretnék. Majd... egyszer... — azzal búcsú nélkül sarkon fordul és eltűnik az utcán siető emberek között. S. FORGON SZILVIA