Új Szó, 1991. augusztus (44. évfolyam, 205-229. szám)

1991-09-17 / 218. szám, kedd

1991. SZEPTEMBER 17. ! ÚJ SZÓ. SPORT EXTRA 8 A KESELYŰ Minden spanyoi gyerek álma, hogy futballista vagy torreádor iesz. Ha egyik „szakma" se érdekli, állítólag nem spanyol származású. EMILIO BUTRAGUENO SANTOS (1963. VII. 22-én született) egyáltalán nem az ibériai típus megtestesítője. Mégis focista lett. Mert akarta. Sehol a fekete haj, a napszítta barna bőr, „civilben" — akár a neve — csupa lágyság, finomság, a szökés, egyszerűen oldalra fésült hajával, szelíd tekintetével Inkább idézi a félszeg, de jóravaló fiatalembert, mint a kapusok rémét. Hiába no, a látszat ezúttal is csal... Tizenhárom évesen került a madridi Colegio Calasancio együtteséhez. Apró termetű, gyenge, bátortalan legényke volt, de a labdával fölöttébb ügyes ós mozgékony. Alig múlt tizennyolc esztendős, amikor a Real szerződtette, ám a nagy hírű klubba csak „áttétellel" léphetett; előzőleg három évig (1981-84) a fiókcsapat, a II. ligás CF Castillát erősítette, s jutott bajnoki és gólkirályi címhez, tagja volt az Európa-bajnokságot nyert spanyol utánpótlásválogatottnak. 1984 januárjában lett a Real teljes jogú játékosa, azonban sem di Stefano, sem Amancio edző nem állította a „királyi gárdába". Törékenynek, alacsonynak tartották a most 170 cm magas és 68 kg súlyú labdarúgót. A későbbi szakvezető, Luis Malowny másként gondolkodott. Cádizban 2:0-ás hazai vezetésnél pályára küldte és Butragueno — hírnevéhez méltóan — három góllal hálálta meg a bizalmat. Olyan volt, mint a keselyű — írták róla az újságok... El Buitre — Keselyű. Igy hívja ot mindenki. Nem véletlenül. És nem csupán rokonhangzású neve miatt. A „Keselyű" inkább csak a 16os környékén szokott körözni, hogy aztán villámgyorsan lecsapjon az ellenfélre. Számára elengedő pusztán egy négyzetméter a kapu közelében, s a portás máris feladhat minden reményt. Nem maratoni futó, nem tör-zúz a pályán, csak egyszerűen csodákat tud a labdával. Fantasztikus a kezdősebessége, nagyszerűen és könnyedén cselez, taktikai érzéke pedig egyenesen zseniális. Ifjonc korában szerette maga befejezni az akciókat (1984-ben első válogatott meccsén Wales ellen — hogy is másként — rögtön góllal mutatkozott be, az 1986-os világbajnokságon négyszer talált a dánok hálójába, a Real—Anderlecht kupamérkőzés visszavágóján — Brüszszelben a belgák nyertek 3:0-ra — mesterhármast ért el és továbbjutottak) ma sokkal inkább az előkészítés az igazi erőssége. Persze a gólszerzésről egy pillanatra se mondott le: a tavalyi bajnokság gólkirálya lett, a tavaszi Európa-bajnoki selejtezőn négyszer rezegtette meg az albánok hálóját. Hatvanszor szerepelt a válogatottban, s „termése" 27 gól. Enynyit senki se rúgott a piros-kék-fekete színekben. 1986-ban és 1987-ben harmadik helyen végzett az Aranylabda-ankéton. Butragueno oroszlánrészt vállalt a madridi fehérek bajnoki érmeiből (1986, 1987, 1988, 1989, 1990), s UEFA Kupa-sikereiből (1985, 1986). Pozíciója megingathatatlan a Reálnál, amelyet semmi pénzért nem hagyna el. Pedig már akadtak gazdag „kérői". A „Keselyű" azonban nem eladó. Holnap „bemutatórepülést" tart a Slovan téglamezei stadionjában. (t-v.) NAVRATILOVA NŐÜGYEI VÁLÁS AMERIKAI MODRA Ma már nincs semmi rendkívüli abban, ha két ember egymástól el akar válni és az sem ritkaság, hogy a vagyonelosztás nem éppen zökkenőmentes. Különösen akkor, ha súlyos milliók, dollármilliók forognak kockán. Esetünkben a dolog pikantériáját az adja meg, hogy két nő válóperéről van szó. Ráadásul az egyikük a teniszvilág legnagyobb csillagai közé tartozik, így ügyük nemzetközi érdeklődésre tarthat számot. Martina Navrátilováról szól a történet, s élettársáról, a 43 éves Judyról. Martina, a kilencszeres wimbledoni teniszbajnoknő Csehszlovákiát elhagyva az Egyesült Államokban telepedett le. Úgy látszik, nemcsak játéka színes, hanem érzelmi élete is, hiszen barátnőkben sosem szenvedett hiányt. Első ismertebb kapcsolata 1977-ben Sandra Haynievel, egy golfjátékossal alakult ki. Két évvel később már egy írónővel, bizonyos Rita Mai Brownnal az oldalán mutatkozott, akivel azután két esztendőt töltött együtt. Szakításukat követően az írónő — hivatásához híven — nem szalasztotta el az alkalmat és sokatmondó, Gyors halál címen megosztotta olvasóival együttlétük boldog és kevésbé boldog perceit. Persze Navrátilová nem sokáig maradt egyedül; 1981-ben már a kosárlabdázónő Nancy Liebermannel élt együtt, de románcuk csupán három évig tartott. Egyszer mindenki rátalál az igazira — gondolta Martina, amikor 1984-ben összeismerkedett Judy Nelsonnal, aki egyébként már korábban is nagy tisztelője volt. A hat évvel idősebb szőke, texasi hölgy akkoriban szolid középosztálybeli életet élt egy fogorvos oldalán, két gyermekük volt, s úgy látszott, semmi sem zavarja meg boldogságukat. Meglátni ós megszeretni egy pillanat műve — gondolhatta Judy, a hajdani texasi szépségkirálynő; Martinával való első találkozása után otthagyott csapot, papot, a bridzsklubját, golfot, estélyeket, társasági összejöveteleket, és új életet kezdett a teniszezőnővel. Kezdetben minden csodálatos volt. A nyugodt, kiegyensúlyozott családi élet után Nelsonnak rendkívül tetszett az állandó utazás, mindig új környezet, a hírnév, ami Navrátilovát körülveszi. Úgy tűnik, ő is jó hatással lehetett a bajnoknőre, hiszen az sorra nyerte a tornákat, többek közt Wimbledont, és partnernője segítségével jobban adott megjelenésére, öltözködésére. Sőt, közös céget alapítottak, mégpedig Martin N. Corporation néven, sportöltözékek gyártására. Életük semmiben sem különbözött azokétól a sikeres, tettrekész emberkétől, akik kölcsönösen szeretik egymást. Lassan, de biztosan kezdett megváltozni az idilli kép, kiütközött a kettejük közti különbség. Judy megunta a vándoréletet, a folytonos utazást, megcsömörlött a szállodai szobáktól, és inkább az otthoni légkör után vágyódott. így Martina időnként egyedül ment a viadalokra és kisebb kirándulásokra. Az egyik kiruccanásán ismerkedett meg Cindy Nelsonnal, az egykori válogatott síelőnővel, akinek szépségéről elég legyen annyi, hogy a lesiklópályák Marilyn Monroe-jának becézték. A 35 éves „havasi Monroe" később fotómodellként is dolgozott, s csak természetes, hogy Navrátilová szeme rögtön megakadt rajta. Tavaly ősszel Martina és Judy utoljára mentek együtt kirándulni a Karib-tenger partjára. Akkor már vibrált köztük valamiféle feszültség, és karácsonykor a teniszcsillag egyedül indult síelni a hegyekbe. Igen, jól sejtették, „véletlenül" újra találkozott Cindyvel... Élettársa természetesen valamit megtudhatott párja kalandjairól, s megpróbálta vásszaédesgetni őt: „Kértem, térjen vissza hozzám, de csak annyit válaszolt, időre van szüksége, hogy dönteni tudjon" — nyilatkozta Judy az újságíróknak. Áprilisban aztán megszületett a döntés, partnernője megkapta az „elbocsátó szép üzenetet". A hétéves kapcsolat felbomlását nem lehet egykönnyen elviselni, ráadásul Judy fájdalma dühhé fajult és kemény lépésre szánta el magaát. Bírósági keresetet nyújtott be, miszerint igényt tart Martina Navrátilová pénzbevételeinek felére, amit együttlétük alatt szerzett. Nem kis összegről van szó, hiszen szerény becslések szerint is 10 millió dollárt teniszezett össze ez idő alatt a bajnoknő. Hogy nevetséges a pereskedés, hiszen nem rendes házastársakról van szó? Első pillanatra talán annak tűnhet, de ne feledjük, az Egyesült Államokban vagyunk, ami tudvalevőleg a korlátlan lehetőségek országa. Az USA-ban mintegy 25 millió homoszexuális és leszbikus él, és a társadalomba való integrálódásuk több-kevésbé zökkenőmentes. Kaliforniában és néhány más szövetségi államban az azonos neműek együttélését szinte ugyanolyan komolyan veszik, mint a heteroszexuálisok házasságát. Ráadásul Judynak nagyon komoly fegyver van a kezében, mégpedig egy videokazetta 1985-ből, amelyre felvették egybekelésük meghitt pillanatait, sőt a gyűrűcsere felemelő aktusát is. E mellett Martina, aki akkor még azt hitte, holtomiglan-holtodiglan fog tartani kapcsolatuk, a kazettán megörökítette ígéretét, miszerint, ha útjaik mégis elválnának, az együtt töltött évek alatt összeteniszezett jövedelmének fele Judyt illeti meg. Az ígéret állítólag írásban is megvan. És Amerikában még a szóbeli egyezség is elegendő a bíróság előtt... Persze Martina sem maradt rest, mozgósította ügyvédeit, akik máris ellentámadásba lendültek. Azt állítják, a videofelvételnek nincs semmi jelentősége, mivel híres ügyfelük akkor még nem tudta, miről van szó. A jó kifogás nem rossz — mondhatnánk erre, s hozzátehetjük: a legjobb védekezés a támadás. Ugyanis Navrátilová módfelett megsértődött volt élettársnője keresetén, és azt állítja, tudatosan indította el a lavinát, éppen Wimbledon előtt. Hiszen barátnője tudva tudta, a bajnoknő milyen jelentőséget tulajdonít a tenisz legrangosabb rendezvényének. Talán ez lett volna az oka, hogy nem sikerült megszereznie 10. bajnoki címét a fehér sport Mekkájában? (MS-só) 4239 KILOMETER KEREKPARON KÖZÖS TÚRA A KÖZÖS EURÓPÁBAN Az egységesülő Európa eszméje a sportban is érezteti hatását. Ennek szép példája a francia kerékpárosok által szervezett út, amely Angouleme-ből, a gall kakasok földjéről indult, s a szovjet Gvelendjikben ért véget. Hogy miért e két település volt a kiindulópont, illetve a végcél? Testvérvárosokról van szó, s köztük lévő 4239 km sem riasztotta el a kerekezőket a táv megtételétől. Közös hazánk, Európa gondolatát a szervezők úgy próbálták még inkább kidomborítani, hogy a 16 francia résztvevő mellé két-két német, csehszlovák, magyar és szovjet vállalkozót is meghívtak. Abban a szerencsében részesültem, hogy Ivan Hargaš barátommal Csehszlovákiát képviseltük az izgalmas túrán. Alig egy hónapom volt a felkészülésre, így kissé tartottam a hosszú távtól. Június 27-én Bécsből Párizsba repültünk, ahol a szervezők már vártak, s a TGV szuperexpresszel a helyszínre repítettek. Valóban mindent megtettek az ügy sikeréért, hiszen gondoskodtak a teljes felszerelésről, a remek kerékpárokról. A rajt előtti estén valóságos népünnepélyt rendeztek a városban a táv résztvevőinek tiszteletére, egyenként bemutattak bennünket, folyt az eszem-iszom, szólt a térzene, s természetesen a szponzorok méltatása sem maradhatott el. Június 29-én délelőtt 10 órakor a városháza előtti térről indították a mezőnyt, s nekivágtunk a 23 naposra tervezett útnak. Ekkor még egyedül mi ketten demonstráltuk a rendezvény nemzetközi mivoltát, ugyanis a szovjetek nem kapták meg a vízumot, a magyarok csak Pozsonytól Makóig tartottak velünk, és a németek pedig a francia—német határnál csatlakoztak hozzánk. A mezőnyt szabályos konvoj követte: két Renault Espace, egy Ford kempingautó, DAF kamion hűtőboxokkal, valamint tízfőnyi kisegítő személyzet tartott velünk, közte fényképész, szakács, masszőr és technikus. Már a rajt után kellemetlenségem támadt. Elbámészkodtam, néztem a számomra ismeretlen és szép tájat, egy szó mint száz: leszakadtam a társaimtól. Szerencsére előző nap egyeztettük az útvonalat, így nem kellett vaktában keresgélnem. Ennek ellenére sem volt egyszerű megtalálnom őket, de éppen rövid pihenőt tartottak, s beértem a csapatot. Később már jobban ügyeltem a többiekre. Dimbes-dombos tájakon haladtunk keresztül, nézelődésre nem sok időnk maradt, hiszen átlagosan 30 kilométeres sebességgel hajtottunk. A második szakasz volt számomra a legnehezebb. Még kellően be sem melegedtem, máris 234 kilométeres távnak vágtunk neki. Ezt egyfajta tűzkeresztségnek vettem, mint ahogy a negyedik etápot is, amely 216 kilométer hosszú volt és a német Feldbergben ért véget. Csak maradék erőm teljes bevetésével tudtam végigkerekezni, ráadásul 1000 méteres szintkülönbséget kellett leküzdenünk. Különösen megragadó szépségű a táj a Duna mentén. Németországból Ausztriába tartottunk, s hosszan, egészen Komáromig követtük az öreg folyamot. Talán ez a rész volt a legváltozatosabb. Kellemes felüdülést jelentett a monoton taposásban a Bécs melletti nudistastrand látványa, egyesek szerint éppen itt láthattuk hosszú utunk legszebb „domborzatait". Pozsonyba július 6-án érkeztünk, s az eredeti tervek szerint Vágsellye, Galánta, Érsekújvár, Párkány érintésével jutottunk volna Esztergomba. Azért csak volna, mert Ivánnál elcsaltuk a társaságot a Csallóköz sajátságos világába. Somorja után Baka, majd Bős felé vettük az irányt, így jutottunk Medve, Szap, Csicsó és Csallóközaranyos után Komáromba, a csehszlovák— magyar határra. Mint utóbb kiderült, francia barátainknak nagyon tetszett e vidék. Sőt, Szapon majdnem táncra is perdültünk, mivel Ivan a nevenapját ünnepelve mindenkit hűtött sörrel vendégelt meg. Előkerült a harmonika, a vigasság azonban rövid ideig tartott, hiszen programunk feszes időbeosztása nem engedte meg az efféle lazaságot. Magyarországon Tóth Albert, a magyar sportszövetség turisztikai osztályának titkára védőszárnyai alá kerültünk. Igazi magyaros vendéglátásban részesültünk. Úgy szervezte a műsort, hogy az összes útba eső csárdát meglátogathassuk. Igazi „terülj, terülj, asztalkám" hangulatú megállók után volt mit behoznunk, mivel Esztergomban, Budapesten és Makón szintén olyan ellátásban volt részünk, hogy még a sík tájon való kerekezés is nehezünkre esett. A nagy lakomáknak megjött ám a böjtje! Következett Románia és hepehupás útjai gyorsan visszaráztak bennünket a rideg valóságba. Élelmiszer-tartalékainkat nem tudtuk többé feltölteni, kerékpárjainkat pedig alaposan próbára tették a „vendégmarasztaló" kátyúk. Bizony, voltak olyan gondolataink is, hogy feladjuk, visszafordulunk. Talán a vállalkozás legnehezebb óráit éltük át román földön. Aztán győzött a kitartás, küzdeniakarás, s a lovak, akarom mondani, a kerekek közé csaptunk, s összeszorított foggal tekertünk tovább. Kellemetlen fekete „élményt" jelentett a román—szovjet határon a sok huzavona, adminisztratív akadály. Talán még Hannibál is könnyebben átkelt az Alpokon, mint mi az államhatáron. De már nem lehetett minket eltántorítani célunktól. Nem kényeztettek el bennünket a szovjet útviszonyok sem. Különösen megterhelő volt a végtelen sztyeppéken való monoton taposás, a 30-35 fokos tűző napsütés. Nem csoda, hogy amintfelcsillant a Fekete-tenger kék víztükre, a szemünk is felcsillant. Gyorsan odahajtottunk hűsölni. A Krim-félsziget közismerten szép tájai végre megtörték az egyhangúságot. A keresi földnyelv, amely elválasztja az Azovi-tengert a Fekete-tengertől, jelentette szárazföldi utunk végét. Hajóra szálltunk, s csak a Kaukázus lábaináltetettük ki magunkat. Innét már csak 200 kilométer választott el a végcéltól, ezt is két szakaszban tettük meg. A nyúlfarknyi táv szinte kéjutazásnak tűnt a román és szovjet megpróbáltatások után. Július 21 -én végre megérkeztünk Gvelendjikbe, a francia Angouleme testvérvárosába. A helyi stadionban tett díszkörök után rendkívül forró fogadtatásban részesültünk. Három napig élveztük a városka lakóinak vendégszeretetét, gazdag műsort biztosítottak számunkra, s a tengeri fürdőzések kellemesen ellazították izmainkat a nagy vállalkozás után. Valóban, csak a legnagyobb elismeréssel szólhatunk gondoskodásukról. A visszautat jobb elfelejteni, mivel a szovjet hivatalos szervek — peresztrojka ide vagy oda — akadékoskodása nem ismert határokat. Ám ez sem csökkentette a túra élményét, hiszen csodálatos három hetet tölthettünk francia barátainkkal. Kíváncsi vagyok, vajon jövőre földrészünk melyik tájékára vezérli el őket barangoló kedvük? ŠAŠA ORVISKÝ Azok a szép napok! Még mindenki mosolyog... Balról jobbra Judy Nelson, Martina Navrátilová és a teniszbajnoknő „anyósa", France Nelson néz derűsen...