Új Szó, 1991. augusztus (44. évfolyam, 205-229. szám)

1991-09-17 / 218. szám, kedd

RIPORT 1991 m^m SZEPTEMBER 17. MILYENEK A CSEHEK? A BÁLVÁNYROMBOLÓ FERDINAND PERQUTKA Milyen egy nemzet? Létezik-e egyáltalán érvényes nemzeti jelleg, amely a történelem viharaiban biz­tos iránytűként szolgálhat egy kö­zösség számára? Fölöttébb kényes kérdések ezek, s a leginkább azért, mert a nemzetek többnyire éppen akkor szeretnék jellemüket megha­tározni, amikor súlyos döntések kényszerében élnek. Szekfű Gyula, például, egy pilla­nattal a monarchia végleges bukása előtt, 1917-ben, amikor talán a ma­gyarság históriájában a legnagyobb szükség lett volna a tárgyilagos ön­ismeretre, A magyar állam életrajza című, eredetileg németül írott köny­vének bevezetőjében a történettu­domány eredményeinek méltatása után kénytelen megjegyezni: „A nagy közönség pedig továbbra is megmaradt a negyvenéveseknek immár végképp antikvált, szinte gye­rekesnek tetsző, színpadias történet szemléletében, meg lévén szíve mé­lyéig győződve, hogy ez a felfogás az igazi nemzeti, az őseitől öröklött, amelyhez ragaszkodnia jó magyar­nak kötelessége." Ez a nemzet­szemlélet végzetes tragédiához ve­zetett. Masaryk biztatására Mások talán bölcsebben vették a kor kihívásait? Ferdinand Peroutka egy pillanat­tal a monarchia végleges bukása után, a köztársaság megteremtésé­nek mámorában tett kísérletet arra, hogy Jacíjsme (Milyenek vagyunk) címmel, 1923-ban kiadott könyvé­ben meghatározza: milyenek a cse­hek. A könyvet aktuálisnak érezvén — Prágában most újra megjelen­tették. Peroutka kísérletének pontos ér­telmezéséhez egy-két szót a szerző­ről is kell ejteni. A két világháború közötti cseh hírlapírás alig ismert ra­gyogóbb nevet, mint az övét. Karel Capek mellett T. G. Masaryk elnök környezetében azok közé az írás­tudók közé tartozott, akik nem a köz­társaság egymást meglehetősen sű­rűn váltogató kormányainak szolgá­latát, hanem a cseh demokrácia esz­méjének kidolgozását vállalták. Pe­routka, például, nem egyszer Ma­saryk nézeteivel is vitatkozva. Lapja, a Prítomnost (Jelenkor) valóban be­folyásolta a cseh és a szlovák társa­dalmat, vitákat indikált, betekintést engedett a világba, s Európában akarta tudni frissen teremtett álla­mát. Nem a nacionalizmus szításá­val, hanem őszinte nemzeti önvizs­gálattal. Peroutka szembeszállt a legen­dákkal. Úgy, ahogyan ezt Masaryk­tól tanulhatta. Ám szembeszegült a Masaryk-legendákkal is. Ugyancsak mostanában jelentetik meg újra Prá­gában a Budovánístátu (Az államé­pítés) című többkötetes munkáját, amely a fiatal köztársaság egyik leg­hitelesebb krónikája, vs távolról sem légionárius, netán Stefánik-mesék szellemében íródott. Az elnök, Ma­saryk azonban a kritikát nem vette zokon. Ellenkezőleg: ő biztatta a fia­tal hírlapírót (Peroutka még 30 éves sem volt, amikor a Milyenek vagyun­kat papírra vetette) a bírálat elmélyí­tésére és következetességére. Peroutka, persze, a csehszlová­kizmus híve volt, s így nemegyszer igaztalan a szlovákokkal szemben, s ezért volt, többek között, Ladislav Novomeský vele vitázó írásainak hangvétele oly éles. Ám következe­tes demokrata volt, akit 1939-ben el­hurcolt a Gestapo és 1945-ig Bu­chenwaldban tartották fogva. 1948 után elhagyta hazáját és az Egyesült Államokban halt meg, 1978-ban 83 esztendősen. Amerikában, 1968­ben meglátogatta őt Václav Havel, akit atyai barátsággal fogadott, kü­lönös tekintettel arra, hogy már gyermekkora óta ismerte őt. Legendák és tények Peroutka szerint a cseh nemzeti jellem egyik legfontosabb sajátos­sága annak tudatosítása — a felvilá­gosodás óta —, hogy ez a nép — kis nép. Ezért szorosan követni akarja Európát: „A háború előtt utolsó előtti és legutolsó jelszavunk ez volt— ab­lakot nyitni Európára, utolérni Euró­pát." Ennek érdekében választott egy magatartásformát, melynek lé­nyege: „élni és túlélni". (Ne feledjük, hogy Peroutka esszéjével szinte egyidejűleg születik Jaroslav Hašek Švejkje, amely — egyetlen pillanatra sem kívánva elmosni a két szerző közötti jelentős világnézeti különb­ségeket — sok tekintetben azonos képet mutat a cseh emberről.) Az ilyen tartásból következik a cseh ér­telmiség pedagógusi hajlama, poli­tikusainknak pedig olykor a kicsi­nyességig silányuló realizmusa. Magától értetődik, hogy Peroutka számára nagyon fontos a csehek és a szlávság viszonyának tisztázása, különös tekintettel az orosz kapcso­latokra. Két körülmény ugyancsak időszerűvé tette ezt a leckét. Az egyik ok a hagyományos kötődés az orosz kultúrához. A másik indok pe­dig, hogy még elevenen élt a Szibé­riában harcolt légiók élményvilága, s Peroutka számára nem lényegte­len a bolsevizmussal szembeni ál­landó vita. A legmegragadóbb azonban, ahogyan — a cseh nem­zeti jellemet körülírni akarván — Tolsztoj és Masaryk humanizmusa közötti különbséget meghatározza. Ismeretes, hogy Jasznaja Poljanán Masaryk többször meglátogatta a nagy írót, akinek filozófiája óriási el­lenérzéseket keltett benne. Peroutka azt állítja, hogy Tolsztoj humanizmu­sa rendkívüli feladatokat követel az embertől és a társadalomtól, Ma­saryk pedig olyan leckéket ad fel, amelyeket bármely járási hivatalnok meg tud oldani. „Tolsztoj humaniz­musa valami rejtélyes morális zseni­alitást követel meg. A masaryki hu­manizmus igényeihez elegendő egy normális, fegyelmezett emberi jel­lem. A két nemzet jelleme közötti kü­lönbség megnyilatkozik e két huma­nizmus közötti különbségben. Tolsz­toj humanizmusa anarchista, Ma­saryk humanizmusa államalkotó. Tolsztoj úgy tekinti az államot, mint valami szörnyeteget, mint az Anti­krisztus művét, s előbb engedné meg, hogy a tolvajok az országúton megtámadják az utast, mintsem jo­got adna az államnak, hogy véde­kezzen ellenük. Masaryk humaniz­musa az államot építeni bíztat..." Többször hangsúlyozza Perout­ka, hogy a nemzeti jellem szellemi tartalma önmagában nem elegen­dő. „A nemzet anyagi biztonság, gazdasági rend nélkül soha nem le­het szabad. És az, hogy ezt oly soká­ig nem értettük meg — éretlensé­günkbizonysága." Igen, állítja Pero­utka, szükség volt arra a harcra, amit Masaryk folytatott, amikor hamisított nemzeti ereklyékről bizonyította: egyetlen egészséges nép sem te­kinthet bálványnak álságokat. Ez a realizmus diadala volt. „A realizmus azonban csak akkor párosul érett gondolkodással, ahol a nemzet anyagilag, statisztikailag kimutatha­tóan birtokolja a világ egy darabját. Nemzeti realizmus nemzeti vagyon nélkül — lehetetlenség." Mindez, természetesen, több mint erkölcs és több mint a huma­nista elvek. Ezek nélkülözhetetle­nek, ám korántsem elegendőek egy nemzet jellemének formálásához. Közvetve Masarykkaí vitatkozik Pe­routka, amikor leírja: „a hétköznapi cseh ember, s ő a nemzet, vajmi ke­veset ért meg Hus vallási nézeteiből, s mint vallási jelenségből... Számá­ra Hus egyfajta ködös képződmény, ami valamilyen formában összefügg a németek, illetve a Bécs elleni har­A LENINI MOKUSKEREK A tavasszal Párizsban voltam né­hány napot, s francia vendég­látóm egyszer csak sandán mosolyogva kimutatott a kocsi ablakán, s így szólt: — Ezt az utcát most jól nézze meg, mert ilyet egyhamar úgyse láthat Magyaror­szágon! Az utcát így hívták: rue Lénine. Ösztönszerű elsó' gondolatom az volt, hogy feleletül rávágom: hát nem is na­gyon bánjuk, ha egyhamar nem találko­zunk utcanévként a fönt nevezett úriem­berrel. Aztán hirtelen fölfogtam a francia megjegyzésében rejlő gúnyt. Azt akarta tudtomra adni, hogy mi most, odahazai megújulási törekvéseink túlhajtott lázá­ban törünk-zúzunk, és lám — szokás szerint — a művelt Nyugatra kell men­nünk, hogy toleranciát, ízlést, történelmi jó modort tanuljunk. Egyszóval ez a megjegy­zés körülbelül ugyanazt mondta el a vallá­si-ideológiai türelmetlenségről, mint a híres angol példabeszéd a gyepről, amellyel semmi mást nem kell csinálni, csak néha nyírni és öntözni — négyszáz évig. No most, hát én nem szeretem Le­nint. Pontosabban: rendkívül károsnak tartok majdnem mindent, amit tett. Mél tánytalan dolognak tartom, hogy egy or­szág minden városában legyen egy szobra. Épp ezért nagyon szívesen taná­csot kértem volna a franciáktól: ő miként oldaná meg Magyarország és más állam lenintelenítését. Csak azért nem tettem, mert úgyis tudtam, hogy toleranciát prédikálna. De hát a tolerancia mindig a kibic erénye. Hiszen én is pontosan tudom az ideá­lis megoldást: a lenineket, és az állam­szocializmus egyéb értéktelen szobrait értékes műalkotásra cserélni. Az értékes — történetesen például Varga Imre Le­nint ábrázoló művét — szobrokat múze­umba vagy szoborparkba rakni. Mindezt cirkusz, népünnepély nélkül, szép csön­desen. Szép csöndesen elfeledkezni er­ről a Lenin nevű férfiúról, akinek a nevé­ben elég sok rosszat és bizony elég ke­vés jót kapott ez a nemzet. Elfelejteni an­nál inkább, mert amikor az ő nevében uralkodtak ebben az országban, bizony nagyon kevesen akadtak, akik nemtet­szésüket fejezték ki köztéri szoborállo­mányunk elleninesedése ellen. Ezzel szemben mi történik? Lenin a politikai harcok középpontjába kerül. Azok, akik anno kalaplevéve vagy félre­nézve baktattak el a Lenin-szobrok előtt, most drótkötelet, csörlőt vetve a nyaká­ba, döntögetik (zsebükben új önéletraj­zukkal: josztályidegen családból szárma­zom, már kora gyermekkoromban eskijdt ellensége voltam a bolsevizmusnak"). Azok meg, akik egykor— nem kis veszélyt vállalva — Csepelen tüntetően zsíros ke­nyeret raktak Lenin markába, most rejte­getik a szobrát, s helyére állítását követe­lik. m Őket sem igen értem, ahogy azokat sem, akik bundás indulatokat szítva, bronzot taposva akarnak megfizetni egy­kori meglapulásukért. Mintha mindkét fél mindenáron azt akarná bebizonyítani, hogy Kelet-Közép-Európa Ázsiában van. Ázsia. Valamikor a hetvenes évek elején Odessza katakombáinál jártam. Az ide­genvezető, megtudván, hogy magyar csoport vagyunk, hosszú előadást tartott arról, mennyit kegyetlenkedtek itt a „ma­gyar fasiszta katonák". Majd minden mondatába keményen, agresszíven be­lefűzte ezt a „vengerszkie fasiszti"-t, s ki­hívóan várta, tiltakozni mer-e valaki a Don-kanyari áldozatok nevében. Akkor éreztem, értettem meg közelről azt az ázsiai gyűlöletet, mely még haló porában is kijár az ellenségnek, mely nemcsak megöli, hanem „megsemmisí­ti" azt. Mely rokon az ősemberek szoká­sával, akik az elesettek agyvelejét falták föl. Azután láttam ennek az ideologikus barbárságnak más tüneteit is: a múlt megtagadásának minősített esetét, a ra­dírozást, kiretusálást, a tegnap átírását. Legjobban Milan Kundéra anekdotája foglalja össze a kommunizmusnak ezt a lényegét. Az író 1948-ban, a fordulat feb­ruári napján látta a prágai városháza er­kélyén az ünneplő puccsistákat. A hi­degben Klement Gottwald hajadonfőtt hadonászott, dementis külügyminiszter szeretetteljes (vagy nyalós — végül is mindegy) gesztussal Gottwald fejébe nyomta a saját usankáját. Azután jöttek a tisztogatások, de­mentis lett az egyik első áldozat. Nevét minden könyvből kikaparták, arcát min­den fotóról kiretusálták. Erről a híres képről is. Csak az usankája maradt Gott­wald fején, mert a retusőrök elfeledkez­tek róla. S ez a kép, akárcsak Lenin a Finn pályaudvar páncélautójának tetején, történelmi szimbólum lett. Ott volt min­den tanteremben, minden tanácsi iroda, minden anyakönyvvezető szobája falán. Gottwald — titokban — Clementis kucs­májában. Egy usanka, amely átsiklott a történelem újraíróinak figyelmén. S hány beretusált deszkafalat üres széket furcsa csomagot láttunk azóta is a fotókon olyan emberek helyén, akik vala­mit útszéli meszesgödörben végezték! Később, már idehaza, egy szoborte­metőben jártam, akkor találkoztam ismét ezzel az ázsiai népszokással. Nem Hitler vagy Szálasi szobrait rejtették ott el szem elől, hanem olyan mesterek munkáit, akik valamiért ellentétbe kerültek az új rezsimmel, meg olyan történelmi alakok portréit, akik a bolsevista kategóriák sze­rint az „uralkodó osztályhoz" tartoztak kétszáz évvel azelőtt, hogy ezt a fogal­mat föltalálták volna. Ha valaminek véget kellett volna ér­nie a rendszerváltással, hát ennek. Sokan azt mondják, Kelet-Közép-Eu­rópában ezt a barbár szokásrendszert az államszocializmus csak intézményesítet­te, de előtte is megvolt, létezett. Az em­beri génekben van. A mi utcáinkon nem szobrok, hanem törzsi totemoszlopok állnak. S amikor az új törzs győz, vagy ír­magjáig irtja az előzőt, vagy legalább törzsi totemeit dönti le. Az előzőek mara­déka meg nemzetiségi jelként védi, őrzi a ledöntött bálványt. így lesznek a leninek most megint jel­képek. Én azonban nem szeretnék bál­ványimádó társadalomban élni. Gondo­lom, sokan mások se. Kétségtelen: az ér­demtelen emberek értéktelen szobraitól meg kell szabadulni. Mindezt azonban csöndesen, észrevétlenül, kicsit szé­gyenkezve, hiszen saját nemzetünk tör­ténetének egyik csúf darabjától kell — minél kisebb fájdalommal — megszaba­dulnunk; saját szálkánkat kell a saját tal­punkból kihúznunk. Jó lenne, ha ezt megértenék a szo­bordöntögetők meg a szoborvédők is. Mert ha fanfárszóval, diadallal, látványos vérbosszúként műveljük az egészet, félő, hogy egy nemzedék múlva vagy ta­lán sokkal hamarabb is jön az újabb el­lenhatás. Azoké, akik elvi kérdéssé te­szik, hogy márpedig ragaszkodnak az el­avult, lejárt, megszégyenült totemhez. N em a francia úr megjegyzése mi­att kell tehát aggódnunk (bár amivel itthon „csöndes forradalmunk" ré­szeként büszkélkedünk, odakint talán röstellnivalónak látszik). Inkább azért, mert, úgy látszik, itt a Kárpát-medencé­ben még mindig és újra forog a mókus­kerék. Tapossuk ördögi köreinket... SZÁNTÓ PÉTER NEVTELENUL Nyárvégi délelőtt. A kisfalu álma­tagon fürdik a porban és a napsü­tésben, mintha jobb dolga nem len­ne. Mintha várna valamire, mintha megszakadt volna valami — talán a pulzus, talán a lélegzet Akárha csu­pa kérdésből állna a világ: merre in­dulni, mire várni, mire való az élet? Pedig kéznyújtásnyira az erdő, s a házak fölé emelkedő dombokon szilva- és almafák menetelnek. De csak egy életúnt dió koppan az úton és gurúl a patakba, kis csobbanás­sal. Kamillákon akad meg a tekintet, mintha apró, fehér csillagok mirriád­jával lenne kiverve az udvar. Tyúkok kárálnak, megzavarodott liba csa­pódik a kerítésnek. Megint egy világvége. Egy tes­pedt, megroskadt, érelmeszesedett falu, ahol se fiatalság, se iskola, se elképzelés, csak világvégi várako­zás. Hátha történik valami. De mi tör­ténne? Ki hozná el ide a változást, ahová a pártvezérek is csak egyszer kukkantottak be, választások előtt? Mintha kiszivattyúznák belőlem a levegőt. Talán le kéne heveredni a fűbe, vagy beszédelegni az erdőbe. Gombát szedni, őzekkel találkozni. Nekik legalább nincsenek illúzióik: tudják, a puska őmiattuk van, de ér­tük a csalit is. Hogy az élet küzde­lem, s mindig az erősebb a túlélő. Akinek jobb a fegyvere, aki ponto­sabban célo^. Akinek hegyesebb a könyöke. Mekkorát kéne belerúgni ebbe az ájult vidékbe, hogy felordítson, hogy legalább szavakba öntse, mi baja? „Kimondhatatlan jól van ami van." „Boldogságig lelassult pusztu­lás." De hisz mekkora házak épültek itt! A polgármester nappalijában zongora, itt a végeken. Buszjárat, üzlet, kocsma, mondaná a negyven évnyi pofázásba elrojtosodott szájú propaganda. Rádió, televízió, hűtő­szekrény, autó. Igen. És üresség, céltalanság, cifra nyomorúság, amelyért nagy árat fognak fizetni. Igen, majd hazajön­nek a fiatalok. Ha majd felszökik a lakbér, a viliany, drágul a közleke­dés, ha bezárják a gyárat, a hivatalt, hazakényszerülnek. Talán még az eke szarvát is megfogják. Talán megtelnek újra a falvak, s rendbe szedik a kerteket. Helyrezökken a régi rend. Kiszédelgünk a templom elé. A kertben rogyadozó szilvafák, alig bírják a termést. „Ki eszelhet ki nála szomorúbbat?" Áll, mint egy hatal­mas ősállat, a templom, a gótika ön­teltsége — porladóban. Itt-ott a csontja is átüt a vedlő vakolatbőrön, Egy városnak is sok lenne, nem egy elsorvadt falunak. Dehát így forog az idő: kicsikből lesznek a nagyok és nagyokból a kicsik. A kocsmában megkérdem a csa­post, nem zavarja-e, hogy névtelen a falu? Néz rám értetlenül. Aztán kapcsol: tudjuk mink azt, ha nincs is kiírva. Mintha az ember neve csak arra szolgálna, hogy ő maga tudjon róla. Pedig a név a megkülönbözte­tésre való, hogy az ismeretlenek e­lőtt ne légy névtelen senki. De itt már ez se számít. Csak a várakozás csöndje, a fe­szültséggel terhes álomfürdő, a por­szemek kavargása a napfényben. A közeli üzem káeftéző igazgatója, a szövetkezeti elnök, aki a saját üz­letét kergeti. Ezek már a fülük botját sem mozdítják. Kihasználni az utol­só pillanatokat, hogy gyorsan vált­hassanak. Az újarisztokrácia s a le­endő birtokosok röhögnek a mar­kukba. Átmossák a pénzüket, a ka­bátjukat az utolsó gombig, aztán, évek múlva, kikocsiznak az álmos, nyárvégi napfénybe, s elnéző malí­ciával fogadják a kézcsókokat. S isten malmai szomorú lassú­sággal őrölnek tovább, nem törőd­ve a történelmi tévedések utóhatá­saival. KÖVESDI KÁROLY cunkkal; Hus az ő számára mottó nemzeti küzdelmeink fölött." Tehát jelkép. A jelképnek azonban akkor van értelme, ha a nemzet közös, szorgalmas munkája valós tartalmat teremt hozzá. Az egészséges kételkedés Érkedes összevetni Karel Čapek hasonló ötletével Peroutka mondan­dóját. 1920-ban jelent meg A szavak kritikája, amelyben a szerző, 52 „va­sárnapi prédikációban" a frázisokat állítja pellengérre. A nemzetieskedő frázisokat is „Mi, valakinek a nemze­te"— ez a II. fejezet címe. „Örömmel mondogatják nálunk, hogy mi, Hus, Žižka, Smetana nemzete; mi, Ko­menský nemzete. Ahogy a németek is mondják: Mi, Goethe, Kant, Bis­marck és ki tudja kinek a nemzete. Mi, Goethe nemzete!... Olvasóm, ezek szerint Goethék és Kantok ma­síroztak végig a legázolt Belgiumon; hiszen a németek minden külföldi vádra nagy nevekkel válaszoltak; ol­vasóm, neked is az lehetett az érzé­sed, hogy a nagy neveknek rossz szolgálatot tesznek. —Jobb lett vol­na, ha Žižka egyáltalán nem létezett volna, mintsem gyávák éljenek Žiž­ka népében. Nem az a lényeges, hogy ki vagyunk, hanem az, hogy te kié vagy. A nemzet inkább embere­ket követel, mint neveket." Josef Pekar, a történész (1870— 1937) A cseh történelem üzenete címmel 1928-ban tartott előadásá­ban még két érvvel támogatja meg azt a gondolatot, ameiy Capeknél, Peroutkánál közös, nevezetesen: a nemzeti jellemnek nem szabad frá­zisokban kifejeződnie, mert öncson­kítás lesz a végeredmény. Pekar mindenekelőtt kétségbe vonja, hogy bármely nemzeti történelem­nek egyértelmű üzenete lehetne a mához, a jövőhöz. Ugyanakkor fel­hívja a figyelmet a véletlen történel­mi szerepére. Pontosan a huszitiz­must veszi példaképpen: miért cseh földön lángolt fel a tűzvész, holott hasonló adottságok másutt is vol­tak? Feltételek voltak, ám véletlenül a cseh—német ellentét olyan tarta­lommal töltötte meg a társadalmi fe­szültségeket Csehországban, ame­lyek már szükségszerűvé értek. A nemzeti jellem formálásából te­hát a véletlen szerepe sem zárha­tó ki. Ferdinand Peroutka egészséges kétkedéssel próbálta meghatározni, hogy milyenek a csehek, s mit tarta­na ő fontosnak nemzete fejlődése szempontjából. Kétkedésének forrá­sai Masaryk tanítása, Karel Čapek írói látása, Pekar kutató munkája volt, Hét évtized múltán is sok-sok megszívlelendőt tud mondani témá­járól, s korántsem csak a csehek­nek: nekünk, magyaroknak nemkü­lönben. E. FEHÉR PÁL

Next

/
Thumbnails
Contents