Új Szó, 1991. augusztus (44. évfolyam, 178-204. szám)

1991-08-13 / 188. szám, kedd

RIPORT - INTERJÚ 1-991. AUGUSZTUS 13. NÉVA-PARTI DUALIZMUS — I. A SZMOLNIJ TARTJA MAGAT Jurij Pavlovics Belov Jurij Pavlovics Belov a leningrádi területi pártbizottság ideo­lógiai titkára, az Oroszországi Föderáció Kommunista Pártja Központi Bizottságának tagja. Keményen rendreutasít, amikor kiejtem a számon Szent-Pétervár nevét. Figyelmeztet, hogy köz­ben már győztek a bolsevikok, s mostani nehézségeik csak át­menetiek. Holmi Szobcsakok, Popovok rövidesen el fognak tűn­ni a színről, a Sevardnadze- és Jakovlev-féle ügyeskedőket min­den tisztességes ember megveti, Gorbacsov pedig áruló, azt a pártot rombolja szét, amelynek még mindig a főtitkára, s amely­nek mindent köszönhet. Tartva attól, hogy kútba esik az egész interjú, megpróbálok békésebb vizek­re evezni: — Milyen a kapcsolat a Szmol­nij és a városhá­za között? — Semmilyen. Te jó ég, ho­gyan lesz ebből beszélgetés? Te­szek még egy el­keseredett kísér­letet: — Ön szerint hogyan fordul­hatott elő, hogy egy ilyen gaz­dag munkás­mozgalmi múlt­tal rendelkező városban a kom­munisták elve­szítették a hatal­mat? Talált! Jurij Pavlovics bele­lendül, ömlik belőle a szó: — Nem könnyű nekem, mint a párt egyik vezetőjének erről beszél­ni. Bár még csak egy éve dolgozom itt a Szmolnijban, addig lenn voltam, a tömegben, tehát akár el is háríthat­nám magamról a felelősséget, mondhatnám azt, hogy az elődeim rontottak el mindent. De nem te­szem. Nem lenne tisztességes. Rágyújt. Kicsit elmosolyodik. Mintha azt mondaná, hát igen, az emberek gyarlók, leküzdhetetlen szenvedélyeik rabjai. Ő maga azonban nagyon határozott szemé­lyiség benyomását kelti. Nem kön­törfalaz, sőt, meglepően keményen fogalmaz. — Leningrád volt Moszkva után az a város, ahol a kommunista párt talán a leginkább lejáratta magát. Az apparátus élte a maga életét, a saját szája íze szerint irányított, fel sem merült benne, hogy odafigyeljen a „lentről" jövő hangokra, jelzésekre. Erre a nagy magabiztosságra aztán csúnyán ráfizetett. Most meg már nagyon nehéz meggyőzni az embe­reket arról, hogy ne csak a rosszat lássák, hanem az eredményeket is. Mert eredmények igenis voltak. Ha, például, az elmúlt télen a pártveze­tés nem tett volna nagyobb határo­zott lépéseket, akkor valódi éhínség tört volna ki a városban. Talán nem olyan szörnyű, mint a blokád idején, de nem nagyon maradt volna el tőle. A párt mégis elveszítette a választá­sokat. S csak azért, mert meg volt győződve saját felsőbbrendűségé­ről, megfeledkezett arról, hogy szol­gálnia kell. Ráadásul tévedhetetlen­nek hitte magát. — S most? Most már tudják, hol volt a hiba? Mit tesznek a tévedé­sek megismétlődésének elkerülé­sére? — Visszatérünk a lenini módsze­rekhez. Látva elképedésemet, szívből fel­nevet. — Ne gondolja, hogy újabb pro­letár diktatúrára készülünk. Egysze­rűen arról van szó, hogy Lenin ide­jén a pártban még nem volt boszor­kányüldözés, mindenki szabadon kifejthette a véleményét, a határoza­tok valódi vita után születtek. Zinov­jev, Kamenyev, Trockij nem ellen­ség, hanem elvtárs volt. A hatalmi pi­ramis csak később épült fel, csak Sztálin idején vált szabállyá, hogy aki feljebb van a létrán, az okosabb is, aki pedig a piramis csúcsán ül, az tévedhetetlen. Ezt a hierarchiát kell lerombolnunk és újra megnyerni a tömegeket. — Ön valóban hisz abban, hogy az eljátszott bizalom gyorsan vissza­szerezhető? — Ha nem hinnék benne, nem ül­nék ebben az irodában, Az emberek egyre elégedetlenebbek, a város és a terület új vezetése egyelőre mást se tesz, csak igyekszik megerősíteni hatalmát. Ugyanúgy magához akar ragadni minden hatalmat, mint egy­kor a kommunisták. — Ezzel azt akarja mondani\ hogy minél rosszabb a helyzet, an­nál jobb? Mármint a kommunis­táknak? — Ez egy nagyon sarkított meg­fogalmazás, de lényegében igaz. — S mikor lesz jó végre az egy­szerű embereknek? — Majd ha ismét mi leszünk ha­talmon, mert most már okosabban fogunk politizálni, még egyszer nem követjük el ugyanazokat a hibákat. Ezek a demokraták pedig ugyan mást mondanak, de ugyanazt teszik, mint egykor a pártvezetés. Teljes ha­talmat akarnak. S onnan fentről nem látják, hogy hibáznak. De nem cso­da, hogy így járnak el. Gondoljon csak bele, hiszen Szobcsak is a mi kutyánk kölyke — teszi hozzá rava­szul mosolyogva, utalva a polgár­mester nevére. A szobaka ugyanis oroszul kutyát jelent. Tanácstalan vagyok. Innen mer­re? Milyen irányba próbáljam terelni a beszélgetést? Megpróbálok visz­szakanyarodni oda, ahonnan elin­dultunk, — Három nap múlva, augusztus 5-én hatályba lép Jelcin elnök ren­delete, amely depolitizálja a munka­helyeket, az intézményeket. A le­ningrádi pártszervezet mit fog tenni ebben a helyzetben? — Természetesen ez nagy csa­pás számunkra, hiszen egész mun­kánk az üzemekre épül. Nem is be­szélve arról, hogy egy csomó kiváló emberünk az utcára kerül, mivel a nagyvállalatokban függetlenített tisztségviselőink vannak. De mi vég­rehajtjuk a döntést, mert törvénytisz­telők vagyunk. Ez azonban nem je­lenti, hogy elveszítjük minden befo­lyásunkat. Az igazgatók szinte kivé­tel nélkül kommunisták és még egyi­kük sem adta vissza a tagkönyvét. Valamennyien tagjai — pontosab­ban többségük tagja — a gazdasági tanácsnak, amelyet már Anatolij Szobcsak polgármester hozott létre. Kénytelen velük együttműködni, mi­vel ők a . szakemberek, nélkülük összeomlana a város gazdasága. Tehát ezen alapul Belov és egyáltalán a Szmolnij magabiztos­sága! Ez az adu, amellyel befolyá­solni tudják az új vezetést. De mi van akkor... — És ha Szobcsakék leváltják ezeket a gazdasági vezetőket? Bizo­nyára képesek találni hibákat, hiá­nyosságokat munkájukban. — Ók szakemberek. Csak nehe­zen pótolhatók. A műszaki értelmi­ség zöme pedig megtartotta párt­tagságát. Igaz, többen átpártoltak Ruckoj táborába, de azért kommu­nisták. Csúnya dolog, de bosszant ez a fene nagy magabiztosság. Közép­Kelet-Európából nézve szinte meg­hökkentő ez a derűlátás. Valóban ilyen gyengék lennének még a de­mokratikus mozgalmak pozíciói? Óvatosan, de megpróbálom „meg­kaparni" ezt a fényes mázt. — Az SZKP alkotmányellenes­nek minősítette Jelcin határozatát. Csakhogy az államfő, aki egyben az SZKP KB főtitkára, nem ítélte el az ukázt. — Hát ezért mondom én, hogy Gorbacsov áruló. Mint ahogy Jelcin is az, de ő legalább távozott a párt soraiból. Ennyivel tisztességesebb. Csak nem veszi komolyan az ellen­téteiket, a kompromisczumaikat? Ez csak blöff, minden egy előre elhatá­rozott koreográfia szerint zajlik. Gor­bacsov elhatározta, hogy a párt se­gítségével építi ki saját hatalmát és Jelcin ebben segít neki. A július vé­gi, szakadással fenyegető KB-ülés előtt egy nappal hozta meg az orosz elnök ezt a szégyenteljes döntést. Tegnap meg maga vallotta be, hogy ezzel Gorbacsovnak akart segíteni, az ő pozícióin akart javítani a konzer­vatívokkal szemben. Hát csoda, ha Gorbacsov hallgat? Ezek ketten már rég elosztották egymás között a sze­repeket. De még nem nyerték meg a csatát... — Gondolja, hogy az őszi rendkí­vüli kongresszuson Gorbacsov tá­vozik a főtitkári tisztségből? — Biztosan. Más kérdés, hogy milyen módon. Azt hiszem, nem lesz ideje lemondani, le fogjuk váltani. — Ki az a „mi"? — Mi, az Oroszországi Kommu­nista Párt. Mi teljes mértékben elé­gedetlenek vagyunk vele, márpedig nélkülünk nincs SZKP, ez tény. — Akkor miért nem robbantottak már most? — Mert mi nem pártszakadást akarunk, hanem egy erős pártot. — Akár a főtitkár ellenében? — Nem ellene, hanem nélküle. Vannak jó képességű embereink. Egyenesek, akik nem a saját javukra taktikázgatnak. Gorbacsov fütyül a pártra, ő elsősorban egy nagyhata­lom elnöke akar lenni. Tudatosan nem használom a Szovjetunió ne­vét, mert az Gorbacsov számára nem szent. Ó uniót akar, hogy nagy legyen a birodalma, de szovjeteket már nem. Gondoljon csak vissza, hogyan változtatott fokozatosan a terminológián. Először azt mondta, vissza kell adni a hatalmat a taná­csoknak, amivel mindenki egyetér­tett. Ebben az időben még a párt fon­tos szerepéről sem feledkezett meg. S most, amikor készül az új szövet­ségi szerződés? Már szó nincs szov­jet köztársaságokról, már szuverén államok szövetségéről beszél. Az ál­tala követett állítólagos centrizmus csak mellébeszélés. Centrizmus ott lehet, ahol stabilitás van, ahol meg kell tartani az erők egyénsúlyát. Már­pedig nálunk nincs egyensúly, itt nincs mit őrizni. Itt harc van, amely­ben színt kell vallani. Belov nem hajlandó komolyab­ban belemenni ebbe a témába. Azt mondja, nem akarja megelőzni az eseményeket. Augusztus 6-án ösz­szeül az Oroszországi KP Központi Bizottsága, ott majd meghozzák a fontos döntéseket. Szerinte az a fon­tos, hogy a köztársasági párt még az SZKP előtt megtartsa rendkívüli kongresszusát, s így kész tények elé állítsa Gorbacsovot. A múlt héten más határozatok születtek. Éppen ellentétesek azzal, amit a Szmolnij remélt, amiben Belov bízott. De — amennyire sikerült megismernem őt — nem hiszem, hogy veszített volna optimizmusából. A Szmolnij tartja magát. Az oldalt írta: GÖRFÖL ZSUZSA A Szmolnij (Marina Liszocskina felvételei) MOSZKVAI MINIATŰRÖK Seremetyevo-2. A nemzetközi re­pülőtér parkolójában legalább há­rom tucat taxi várakozik, az állomá­son bezzeg egy sem. A sofőrök vi­szont mind ott nyüzsögnek és teljes köztük az egyetértés. A tarifa a vá­rosközpontba 150 rubel vagy tíz dol­lár. Rubelje senkinek nincs, mert a külföldi bankok nem vezetik. A tíz dollár pedig kb. 300 rubel. Kezdődik a licitálás. Még jó, hogy előre érdek­lődtem, így elég gyorsan eljutunk 5 dollárig, a szokásos tarifáig. Nagyon óvatos vagyok. Csak a Belorusz Pályaudvar környékén közlöm a vezetővel, hogy be kell jön­nie velem a szállodába, mivel nincs apróm. Elsápad. Ki akar rakni. Majd zálogot követel, az utazótáskám. „Ha nem először van itt" — mordul rám — „akkor tudhatná, hogy en­gem a szállodába be nem enged­nek." — Nincs az az admirálisnak álcá­zott portás, akit én meg nem győzök — válaszolok magabiztosan. — Portás? Mikor volt itt utoljára? Minden szállodában az OMON-nak van posztja. — Megoldjuk — ígérem neki, és kész a tervem. — Itt foglaltattam szobát — vála­szolom az ugyan civil ruhát viselő, de nagyon katonás fiatalembernek, aki az ajtóban állít meg. Tovább en­ged, én meg nagyvilági gesztussal magam után intem a „hordáromat", a megszeppent taxist. Miután kivár­ta a pénzváltást, egészen a felvo­nóig kísér, oda nem látni a bejárat­tól. Nézem távozó alakját, s már nem vagyok rá dühös a magas tak­sáért. Holmi zabszemek jutnak az eszembe... XXX Jó szovjet szokás szerint a feke­tepiac mindig ügyesebb, mint a le­gális gazdaság. Pedig úgy kell en­nek az országnak a valuta, mint a jegyre árusított kenyér. Csakhogy a beváltás bonyolult, időigényes. A Menater bank kapta meg a licencet a szállodai pénzbeváltásokra. Még nem épült ki igazán, csak három bel­városi szállóban van fiókja. így könnyen előfordulhat az egyénileg utazókkal, hogy éhesek maradnak, mert a szállók éttermeiben csak „fá­ból rubellel" lehet fizetni. Pocsék egy helyzet, ha az ember egész nap loholt, dolgozott. Ha viszont igazak az értesüléseim, akkor nincs min csodálkozni. Elég jól tájékozott moszkvaiak szerint a Menater bank az SZKP vállalkozása. „Fa" pénzben fekvő hatalmas vagyonát ilyen mó­don akarja kemény valutába átmen­teni. Márpedig a pártapparátus so­sem volt rugalmas. Bár az is lehet, hogy a külföldiek ilyen módon törté­nő bosszantását is az ideológiai harc egyik válfajának tekinti. XXX Jól működik az újságírók szolida­ritása. A szovjet—amerikai csútalál­kozó idején a két sajtóközpont kö­zött ingázóknak sokat segítettek a „hazaiak", a moszkvai állandó tudó­sítók. A belorusz—litván határon tör­tént vérontás reggelén az egyik ja­pán tévéstáb visz magával készsé­gesen a Hammer-központba, másik munkahelyünkre. Természetesen az éjszakai eseményekről, az OMON akcióiról beszélgetünk. Amikor megérkezünk, látjuk, hogy tegnap óta tovább szigorítot­ták a biztonsági intézkedéseket: a kocsik már nem hajthatnak a bejárat elé, csak egy szűk átjáró maradt a gyalogosoknak, előtte egy rendőr meg egy teljes harci díszbe öltözött, géppisztolyos OMON-os. — Kollégák, elő az akkreditáció­kat — adja ki az utasítást a japán operatőr. — Itt nincs joguk kérni, hiszen itt egy szálloda is van — jegyzem meg. — Vegyük fel a harcot. — Hogyan gondolod? — Megmutatom — és nekivágok. Megcélzóm a rendőr és a katona közti rést, odaérve szelíden félreto­lom a bozótharcost, aki ekkora szemtelenségtől teljesen kiakad. Hátranézek. A japánok vigyorognak és követik példámat. Nagyon büsz­kék vagyunk magunkra. Vagy öt per­cig. Utána rádöbbenünk, könnyű vagánykodni a moszkvai utcán, s egészen más dolog céltáblának len­ni a litván éjszakában.

Next

/
Thumbnails
Contents