Új Szó, 1991. augusztus (44. évfolyam, 178-204. szám)

1991-08-13 / 188. szám, kedd

RIPORT - INTERJÚ 1-991. AUGUSZTUS 13. NÉVA-PARTI DUALIZMUS — I. A SZMOLNIJ TARTJA MAGAT Jurij Pavlovics Belov Jurij Pavlovics Belov a leningrádi területi pártbizottság ideológiai titkára, az Oroszországi Föderáció Kommunista Pártja Központi Bizottságának tagja. Keményen rendreutasít, amikor kiejtem a számon Szent-Pétervár nevét. Figyelmeztet, hogy közben már győztek a bolsevikok, s mostani nehézségeik csak átmenetiek. Holmi Szobcsakok, Popovok rövidesen el fognak tűnni a színről, a Sevardnadze- és Jakovlev-féle ügyeskedőket minden tisztességes ember megveti, Gorbacsov pedig áruló, azt a pártot rombolja szét, amelynek még mindig a főtitkára, s amelynek mindent köszönhet. Tartva attól, hogy kútba esik az egész interjú, megpróbálok békésebb vizekre evezni: — Milyen a kapcsolat a Szmolnij és a városháza között? — Semmilyen. Te jó ég, hogyan lesz ebből beszélgetés? Teszek még egy elkeseredett kísérletet: — Ön szerint hogyan fordulhatott elő, hogy egy ilyen gazdag munkásmozgalmi múlttal rendelkező városban a kommunisták elveszítették a hatalmat? Talált! Jurij Pavlovics belelendül, ömlik belőle a szó: — Nem könnyű nekem, mint a párt egyik vezetőjének erről beszélni. Bár még csak egy éve dolgozom itt a Szmolnijban, addig lenn voltam, a tömegben, tehát akár el is háríthatnám magamról a felelősséget, mondhatnám azt, hogy az elődeim rontottak el mindent. De nem teszem. Nem lenne tisztességes. Rágyújt. Kicsit elmosolyodik. Mintha azt mondaná, hát igen, az emberek gyarlók, leküzdhetetlen szenvedélyeik rabjai. Ő maga azonban nagyon határozott személyiség benyomását kelti. Nem köntörfalaz, sőt, meglepően keményen fogalmaz. — Leningrád volt Moszkva után az a város, ahol a kommunista párt talán a leginkább lejáratta magát. Az apparátus élte a maga életét, a saját szája íze szerint irányított, fel sem merült benne, hogy odafigyeljen a „lentről" jövő hangokra, jelzésekre. Erre a nagy magabiztosságra aztán csúnyán ráfizetett. Most meg már nagyon nehéz meggyőzni az embereket arról, hogy ne csak a rosszat lássák, hanem az eredményeket is. Mert eredmények igenis voltak. Ha, például, az elmúlt télen a pártvezetés nem tett volna nagyobb határozott lépéseket, akkor valódi éhínség tört volna ki a városban. Talán nem olyan szörnyű, mint a blokád idején, de nem nagyon maradt volna el tőle. A párt mégis elveszítette a választásokat. S csak azért, mert meg volt győződve saját felsőbbrendűségéről, megfeledkezett arról, hogy szolgálnia kell. Ráadásul tévedhetetlennek hitte magát. — S most? Most már tudják, hol volt a hiba? Mit tesznek a tévedések megismétlődésének elkerülésére? — Visszatérünk a lenini módszerekhez. Látva elképedésemet, szívből felnevet. — Ne gondolja, hogy újabb proletár diktatúrára készülünk. Egyszerűen arról van szó, hogy Lenin idején a pártban még nem volt boszorkányüldözés, mindenki szabadon kifejthette a véleményét, a határozatok valódi vita után születtek. Zinovjev, Kamenyev, Trockij nem ellenség, hanem elvtárs volt. A hatalmi piramis csak később épült fel, csak Sztálin idején vált szabállyá, hogy aki feljebb van a létrán, az okosabb is, aki pedig a piramis csúcsán ül, az tévedhetetlen. Ezt a hierarchiát kell lerombolnunk és újra megnyerni a tömegeket. — Ön valóban hisz abban, hogy az eljátszott bizalom gyorsan visszaszerezhető? — Ha nem hinnék benne, nem ülnék ebben az irodában, Az emberek egyre elégedetlenebbek, a város és a terület új vezetése egyelőre mást se tesz, csak igyekszik megerősíteni hatalmát. Ugyanúgy magához akar ragadni minden hatalmat, mint egykor a kommunisták. — Ezzel azt akarja mondani\ hogy minél rosszabb a helyzet, annál jobb? Mármint a kommunistáknak? — Ez egy nagyon sarkított megfogalmazás, de lényegében igaz. — S mikor lesz jó végre az egyszerű embereknek? — Majd ha ismét mi leszünk hatalmon, mert most már okosabban fogunk politizálni, még egyszer nem követjük el ugyanazokat a hibákat. Ezek a demokraták pedig ugyan mást mondanak, de ugyanazt teszik, mint egykor a pártvezetés. Teljes hatalmat akarnak. S onnan fentről nem látják, hogy hibáznak. De nem csoda, hogy így járnak el. Gondoljon csak bele, hiszen Szobcsak is a mi kutyánk kölyke — teszi hozzá ravaszul mosolyogva, utalva a polgármester nevére. A szobaka ugyanis oroszul kutyát jelent. Tanácstalan vagyok. Innen merre? Milyen irányba próbáljam terelni a beszélgetést? Megpróbálok viszszakanyarodni oda, ahonnan elindultunk, — Három nap múlva, augusztus 5-én hatályba lép Jelcin elnök rendelete, amely depolitizálja a munkahelyeket, az intézményeket. A leningrádi pártszervezet mit fog tenni ebben a helyzetben? — Természetesen ez nagy csapás számunkra, hiszen egész munkánk az üzemekre épül. Nem is beszélve arról, hogy egy csomó kiváló emberünk az utcára kerül, mivel a nagyvállalatokban függetlenített tisztségviselőink vannak. De mi végrehajtjuk a döntést, mert törvénytisztelők vagyunk. Ez azonban nem jelenti, hogy elveszítjük minden befolyásunkat. Az igazgatók szinte kivétel nélkül kommunisták és még egyikük sem adta vissza a tagkönyvét. Valamennyien tagjai — pontosabban többségük tagja — a gazdasági tanácsnak, amelyet már Anatolij Szobcsak polgármester hozott létre. Kénytelen velük együttműködni, mivel ők a . szakemberek, nélkülük összeomlana a város gazdasága. Tehát ezen alapul Belov és egyáltalán a Szmolnij magabiztossága! Ez az adu, amellyel befolyásolni tudják az új vezetést. De mi van akkor... — És ha Szobcsakék leváltják ezeket a gazdasági vezetőket? Bizonyára képesek találni hibákat, hiányosságokat munkájukban. — Ók szakemberek. Csak nehezen pótolhatók. A műszaki értelmiség zöme pedig megtartotta párttagságát. Igaz, többen átpártoltak Ruckoj táborába, de azért kommunisták. Csúnya dolog, de bosszant ez a fene nagy magabiztosság. KözépKelet-Európából nézve szinte meghökkentő ez a derűlátás. Valóban ilyen gyengék lennének még a demokratikus mozgalmak pozíciói? Óvatosan, de megpróbálom „megkaparni" ezt a fényes mázt. — Az SZKP alkotmányellenesnek minősítette Jelcin határozatát. Csakhogy az államfő, aki egyben az SZKP KB főtitkára, nem ítélte el az ukázt. — Hát ezért mondom én, hogy Gorbacsov áruló. Mint ahogy Jelcin is az, de ő legalább távozott a párt soraiból. Ennyivel tisztességesebb. Csak nem veszi komolyan az ellentéteiket, a kompromisczumaikat? Ez csak blöff, minden egy előre elhatározott koreográfia szerint zajlik. Gorbacsov elhatározta, hogy a párt segítségével építi ki saját hatalmát és Jelcin ebben segít neki. A július végi, szakadással fenyegető KB-ülés előtt egy nappal hozta meg az orosz elnök ezt a szégyenteljes döntést. Tegnap meg maga vallotta be, hogy ezzel Gorbacsovnak akart segíteni, az ő pozícióin akart javítani a konzervatívokkal szemben. Hát csoda, ha Gorbacsov hallgat? Ezek ketten már rég elosztották egymás között a szerepeket. De még nem nyerték meg a csatát... — Gondolja, hogy az őszi rendkívüli kongresszuson Gorbacsov távozik a főtitkári tisztségből? — Biztosan. Más kérdés, hogy milyen módon. Azt hiszem, nem lesz ideje lemondani, le fogjuk váltani. — Ki az a „mi"? — Mi, az Oroszországi Kommunista Párt. Mi teljes mértékben elégedetlenek vagyunk vele, márpedig nélkülünk nincs SZKP, ez tény. — Akkor miért nem robbantottak már most? — Mert mi nem pártszakadást akarunk, hanem egy erős pártot. — Akár a főtitkár ellenében? — Nem ellene, hanem nélküle. Vannak jó képességű embereink. Egyenesek, akik nem a saját javukra taktikázgatnak. Gorbacsov fütyül a pártra, ő elsősorban egy nagyhatalom elnöke akar lenni. Tudatosan nem használom a Szovjetunió nevét, mert az Gorbacsov számára nem szent. Ó uniót akar, hogy nagy legyen a birodalma, de szovjeteket már nem. Gondoljon csak vissza, hogyan változtatott fokozatosan a terminológián. Először azt mondta, vissza kell adni a hatalmat a tanácsoknak, amivel mindenki egyetértett. Ebben az időben még a párt fontos szerepéről sem feledkezett meg. S most, amikor készül az új szövetségi szerződés? Már szó nincs szovjet köztársaságokról, már szuverén államok szövetségéről beszél. Az általa követett állítólagos centrizmus csak mellébeszélés. Centrizmus ott lehet, ahol stabilitás van, ahol meg kell tartani az erők egyénsúlyát. Márpedig nálunk nincs egyensúly, itt nincs mit őrizni. Itt harc van, amelyben színt kell vallani. Belov nem hajlandó komolyabban belemenni ebbe a témába. Azt mondja, nem akarja megelőzni az eseményeket. Augusztus 6-án öszszeül az Oroszországi KP Központi Bizottsága, ott majd meghozzák a fontos döntéseket. Szerinte az a fontos, hogy a köztársasági párt még az SZKP előtt megtartsa rendkívüli kongresszusát, s így kész tények elé állítsa Gorbacsovot. A múlt héten más határozatok születtek. Éppen ellentétesek azzal, amit a Szmolnij remélt, amiben Belov bízott. De — amennyire sikerült megismernem őt — nem hiszem, hogy veszített volna optimizmusából. A Szmolnij tartja magát. Az oldalt írta: GÖRFÖL ZSUZSA A Szmolnij (Marina Liszocskina felvételei) MOSZKVAI MINIATŰRÖK Seremetyevo-2. A nemzetközi repülőtér parkolójában legalább három tucat taxi várakozik, az állomáson bezzeg egy sem. A sofőrök viszont mind ott nyüzsögnek és teljes köztük az egyetértés. A tarifa a városközpontba 150 rubel vagy tíz dollár. Rubelje senkinek nincs, mert a külföldi bankok nem vezetik. A tíz dollár pedig kb. 300 rubel. Kezdődik a licitálás. Még jó, hogy előre érdeklődtem, így elég gyorsan eljutunk 5 dollárig, a szokásos tarifáig. Nagyon óvatos vagyok. Csak a Belorusz Pályaudvar környékén közlöm a vezetővel, hogy be kell jönnie velem a szállodába, mivel nincs apróm. Elsápad. Ki akar rakni. Majd zálogot követel, az utazótáskám. „Ha nem először van itt" — mordul rám — „akkor tudhatná, hogy engem a szállodába be nem engednek." — Nincs az az admirálisnak álcázott portás, akit én meg nem győzök — válaszolok magabiztosan. — Portás? Mikor volt itt utoljára? Minden szállodában az OMON-nak van posztja. — Megoldjuk — ígérem neki, és kész a tervem. — Itt foglaltattam szobát — válaszolom az ugyan civil ruhát viselő, de nagyon katonás fiatalembernek, aki az ajtóban állít meg. Tovább enged, én meg nagyvilági gesztussal magam után intem a „hordáromat", a megszeppent taxist. Miután kivárta a pénzváltást, egészen a felvonóig kísér, oda nem látni a bejárattól. Nézem távozó alakját, s már nem vagyok rá dühös a magas taksáért. Holmi zabszemek jutnak az eszembe... XXX Jó szovjet szokás szerint a feketepiac mindig ügyesebb, mint a legális gazdaság. Pedig úgy kell ennek az országnak a valuta, mint a jegyre árusított kenyér. Csakhogy a beváltás bonyolult, időigényes. A Menater bank kapta meg a licencet a szállodai pénzbeváltásokra. Még nem épült ki igazán, csak három belvárosi szállóban van fiókja. így könnyen előfordulhat az egyénileg utazókkal, hogy éhesek maradnak, mert a szállók éttermeiben csak „fából rubellel" lehet fizetni. Pocsék egy helyzet, ha az ember egész nap loholt, dolgozott. Ha viszont igazak az értesüléseim, akkor nincs min csodálkozni. Elég jól tájékozott moszkvaiak szerint a Menater bank az SZKP vállalkozása. „Fa" pénzben fekvő hatalmas vagyonát ilyen módon akarja kemény valutába átmenteni. Márpedig a pártapparátus sosem volt rugalmas. Bár az is lehet, hogy a külföldiek ilyen módon történő bosszantását is az ideológiai harc egyik válfajának tekinti. XXX Jól működik az újságírók szolidaritása. A szovjet—amerikai csútalálkozó idején a két sajtóközpont között ingázóknak sokat segítettek a „hazaiak", a moszkvai állandó tudósítók. A belorusz—litván határon történt vérontás reggelén az egyik japán tévéstáb visz magával készségesen a Hammer-központba, másik munkahelyünkre. Természetesen az éjszakai eseményekről, az OMON akcióiról beszélgetünk. Amikor megérkezünk, látjuk, hogy tegnap óta tovább szigorították a biztonsági intézkedéseket: a kocsik már nem hajthatnak a bejárat elé, csak egy szűk átjáró maradt a gyalogosoknak, előtte egy rendőr meg egy teljes harci díszbe öltözött, géppisztolyos OMON-os. — Kollégák, elő az akkreditációkat — adja ki az utasítást a japán operatőr. — Itt nincs joguk kérni, hiszen itt egy szálloda is van — jegyzem meg. — Vegyük fel a harcot. — Hogyan gondolod? — Megmutatom — és nekivágok. Megcélzóm a rendőr és a katona közti rést, odaérve szelíden félretolom a bozótharcost, aki ekkora szemtelenségtől teljesen kiakad. Hátranézek. A japánok vigyorognak és követik példámat. Nagyon büszkék vagyunk magunkra. Vagy öt percig. Utána rádöbbenünk, könnyű vagánykodni a moszkvai utcán, s egészen más dolog céltáblának lenni a litván éjszakában.