Új Szó, 1991. augusztus (44. évfolyam, 178-204. szám)

1991-08-12 / 187. szám, hétfő

1991. AUGUSZTUS 12. .ÚJ szói KÖRKÉP MÁSOK ÍRTÁK SZLOVÁK BÍBOROS A MAGYAR PÜSPÖKSÉGRŐL Magyar polgártársaink körében fogalmazódott meg az igény, hogy Dél-Szlovákiában hozzanak létre magyar püspökséget. Mi erről a véleménye Jan Chryzostom Korec bíboros úrnak? - A nemzeti kisebbségeknek az igazságosság szellemében minden jogot biztosítani kell. Ezzel kapcsolatban nem merülhetnek föl semmiféle fenntartások. Az egyházi dokumentumok - amelyekre hivatkoznak - a nemzeti kisebbségekkel való nyelvi kommunikáció szükségességét rögzítik. Ami a bérmálást és más szentségek fölvételét illeti, Tóth, Filo, Kojnok és részben Tkáč püspök úr, sőt maga a metropolita is teljes mértékben vagy nagyon is elfogadható szinten beszélnek magyarul, eleget tesznek tehát az egyház rendelkezéseinek. A papi utánpótlás kérdése a nemzetek és a nemzeti kisebbségek ügye. Közvetlenül a föltett kérdésre azt válaszolhatom, hogy a püspökség létrehozása a Szentszék hatásköre. Az nagyon megfontoltan cselekszik és minden lehetséges szempontot mérlegel. Éppen ezért ez a folyamat eléggé hosszadalmas. A szlovákok például a nagyszombati érsekség megalapítására hetven esztendőt vártak, az önálló egyháztartományra pedig több mint ezer évet. A cédrusok lassan nőnek... (Život, 1991. 32. szám) REMÉNNYEL TELI VASÁRNAP DÉLELŐTT Vett egy kocsit és azzal rótta a környéket. Rendszeresen feltűnt megszokott körútján, mindig ugyanazon a helyen parkoló kocsijáról felismerhető volt: újra itt van. A vasárnapi körutakat még inkább kedvelte. Vasárnap reggel csend honol, nincs nyüzsgés, kevesebb gépkocsi ontja mérgező gázait. Meg hát a vasárnapoknak sajátos az ízük, a nap is másként süt, az égbolt kéksége is ünnepélyesebb. Ezen a fülledt, nyári vasárnap délelőtt a padon ült a játszótér mellett, a magasba nyúló panelház árnyékában. Tisztes távolságból is láttam: a guberáló aszszony a degeszere tömött gyerekkocsi mellett pihen, s a maga módj'án elégedett. Éreztem: a nyugodt derű ritka pillanatait éli át, s talán álmodik - múltról, jövőről. -zsárBARBRA Barbra Streisand 48 éves, másodszor ment férjhez a két évvel fiatalabb filmproducerhez, John Petershez, akinek 1979-83 között a felesége volt. Azt mondják, a frigyet* Barbra 24 éves fia (Eliot Gould színészszel kötött házasságából született) hozta létre, eléggé leleményes módon. Mindkettőjüket meghívta vacsorára, maga pedig eltűnt. A sztár és volt férje beszélgetni kezdtek, s közben rájöttek, hogy még mindig van mit mondaniuk egymásnak. Barbra Streisand egyébként jelentős összeggel támogatja a INSIGHT szervezetet - amely a szemináriumok részvevőinek az univerzális szeretet felfedezését ígéri. A szervezetet a mormon egyház John-Rogerként ismert régi tagja hívta életre. (k) AZ IDŐ UJJAI KÖZÖTT DAVID TERÉZ NYOLCVANÖT EVES Ő volt az első csehszlovákiai magyar író, akivel személyesen, hús-vér valóságában beszélhettem. Pár évvel hatvannyolcat követően, talán hetvenegyben B. Gy. barátommal (aki rövidesen felhagyott a költészettel), elhatároztuk, leutazunk Pozsonyba, ,, megtapasztalni" az irodalmi életet. Két zöldfülű, tollszárgyulladásos süvölvény, írásokat vittünk egy-két szerkesztőségbe. Máig nem tudom, mi volt a titkos iránytű, talán barátom ismeretsége, amely a Kalapos utcai sarokház hűvös zsúfoltsággal berendezett lakásába vetett, ahol Dávid Terézék laktak. Az emlékezet könyörtelenül selejtez: csak arra emlékszem, hogy szívtuk Géza bácsi (a jónevű fogorvos) cigarettáit, ittuk a kávét és feszengtünk. A lassan alkonyi félhomályba boruló bútorok árnyai között talán ott mocorgott bennünk a titkos vágy, be jó is lenne egy ilyen dolgozó-, nappali, vagy alkonyi szoba, teli könyvekkel, ahol írni lehet és álmodozni, kizárva a világot, a tanárok vaskalaposságát, a szürke vidékiséget, elmerülni a könyvek birodalmában. Miközben odakint javában dúlt a konszolidáció. Miközben éppen szárnyát bontogatta az Egyszemű éjszaka lázadása, a Fekete szél új szelei söpörtek végig az ásatag, megereszkedett vidéki prózán. Hamarosan rá kellett döbbennünk a csehszlovákiai magyar irodalom véges, s ugyanakkor megújuló lehetőségeire. S a kamaszos álmok megmosolyogtató naivitására. Mert nem a dolgozószobák hűvös csöndjében szökik szárba az irodalom. Oda csak menekülni lehet a valóság elől. Dehát hol volt nyiladozó horizontunkban a csehszlovákiai magyar irodalom! Világirodalmat olvastunk - szerencsére. Húsz év telt el azóta, s Dávid Teréz is két ikszét írt hozzá szaporodó éveihez. Nők esetében nem illik évszámot emlegetni, írónők kapcsán is inkább a műveket ildomos felemlegetni. Dávid Teréz esetében a színműveket: a Dódit, a Lidércfényt, a Fekete bárányt, a Vidor családot, s a próza nyelvére átültetett drámákat, az Ifjúságból elégtelent, a Kásahegyet, néhány elbeszélést, verset, mesét. Nem az én tisztem, hogy értékeljem méltó helyére tegyem Dávid Teréz életművét, azt tegyék az ítészek s a kritikusok, akik eddig is tették. Manapság, amikor (ki tudja, hányadszor) ismét fel-felmerül a bátortalan kérdés: van-e csehszlovákiai magyar drámairodalom, sőt egész írásbeliségünk identitását keresi, arcait, maszkjait próbálja más fénytörésbe, tágabb világba helyezni, nyilván Dávid Teréz család-drámái is más megítélés alá esnek. Az évek könyörtelenül szaladnak, s mossák az életműveket. Kiét tisztára, kiét fakóra. Ujjai között, akár egy óriási szűrő szálai között, ott forgunk valamennyien. (kövi) A SZOVJETUNIÓBA ELHURCOLT POLGÁROK NÉVSORA (Mivel az eredeti lista nem tartalmazza a nemzetiséget, csak feltételezés alapján tüntethetjük fel a neveket magyarul.) 383/91 Baráth Ferenc, 1916. X. 8., Chyndice (Leningrád) 367/91 Balog István, 1923. X. 3., meghalt, Gesztete (Kujbisev) 368/91 Blénessy Béla, 1903. IX. 15., Kassa, meghalt a SZU-ban (Szambor) 374/91 Bošák Karol, 1922, I. 21., Hody (Groznyij) 375/91 Bajnovič Koloman, 1922. IX. 13., Nagysalló (Mariopol) 376/91 Báncze Lajos, 1914. X. 18, meghalt, Nagysalló (Asztrahány) 377/91 Budik Július, 1915. II. 11. Tartoskedd (Sevasztopol) 378/91 Bajnok Ondrej, 1922. IX. 24, Dobrá Niva (Komi) 379/91 Bárdos János, 1918. I. 18, meghalt, Szene (Jereván) 385/91 Balog Béla, 1920. V.21, Kassa (Novorosszijszk) 387/91 Bezák Belo, 1919. VIII. 12, meghalt, Zsolna (Donbasz) 393/91 Behyňa Vojtech, 1925. XII. 29, Borsi (Moszkva) 394/91 Beluš Ján, 1921. IX. 24, Veľký Slavkov (Szánok) 395/91 Blatnický Ján, 1911. XII. 7, Körmöcbánya (Szverdlovszk) 396/91 Brezovský Michal, 1918. IV. 15, meghalt, Nálepkovo (Alagír) 397/91 Bröstl Vavrinec, 1909. VII. 19, meghalt, Kassa (Donbasz) 398/91 Bence János, 1919. VIII. 14, Nyír (Rusztava) 399/91 Bodnár Gyula, 1923. III. 1., meghalt, Szomotor 401/91 Benčo Ján, 1915. VI. 11., Igló (Jena, Kijev, Donbasz) 402/91 Broško Ján, 1911. X. 29, lliašovce (Nuzal) 403/91 Bogdányi Béla, 1913. VIII. 24, meghalt, Leléd (Kirov) 404/91 Bača Michal, 1913. XII. 10, Kiskeszi (Tagarov) 405/91 Bakonyi Ferdinánd, 1922. III. 27, Kiskeszi (Záp. Sura) 406/91 Bodnár János, 1911. IX. 11, Stránya (Szverdlovszk, Jegorcsina) 407/91 Bíró Štefan, 1913. IV. 12, meghalt, Svit (Nuzal) 409/91 Benyüs Béla, 1922. II. 16, Melléte (Taganrod, Lublinov) 410/91 Bernáth Ján, 1904. X. 26, Krasznahorkaváralja (Minszk) 411/91 Bányász János, 1906, IV. 11, meghalt, Chorváty (Moszkva) 412/91 Bálint Sándor, 1911. III. 25, meghalt, Szentpéter (Taskent, Szibéria) 413/91 Bán Elemér, 1920, III. 13, meghalt, Tamási (Krasznovicš) 414/91 Biba Štefan, 1925. X. 30, Zólyom (Szaratov, Ural-Kolovinka) 415/91 Barbuš Tomáš, 1907. III. 7, meghalt, igló (Donbasz) 416/91 Blaško František, 1908. V.4., Igló, meghalt a SZU-ban (Zaporozs) 418/91 Breško Michal, 1909. X. 18, meghalt, Igló (Donbasz) 420/91 Bakoš Ladislav, 1921. VII. 1, Igló (Szánok, Szambor) 464/91 Benko Pavel, 1899. VI. 17, meghalt, Terebes (Donbasz) 1318/91 Bajcsi István, 1916. XI. 30, Lakszakállas (Szuhumi) 1319/91 Bakos Károly, 1923. V. 11., meghalt, Dernő (Krásznyij Kreszt) 1321/91 Bajová Júlia, 1915. VIII. 23, Kövecses (Donbasz) 1322/91 Bajzáth József, 1924. X. 17, Nagytoronya (Donbasz) 1323/91 Babík Ján, 1908. I. 9, meghalt, Lőcse (Donbasz) 1324/91 Bakó István, 1920. XI. 13, Fülek (Cserepovec) 1326/91 Balázs István, 1915. VII. 19, Csorna (Krasznodar, Krapotkin) 1327/91 Balázs Gyula, 1921. IV. 14, meghalt, Dernő (Kraszna Ural) 1329/91 Balázs László, 1921. II. 12., Derné (Leningrád) 1328/91 Balázs Barnabás, 1917. I. 2, Nagyzellő (Boriszov, Minszk) 1330/91 Balco Ján, 1910. III. I., Hucín, meghalt a SZU-ban (Donbasz) 1331/91 Bálint Béla, 1924. VIII. 3, Bátorkeszi (Orel, Moszkva) 1333/91 Balégh László, 1915. V. 18, Radnót (Pokint) 1334/91 Balogh Imre, 1926. XI. 6, Michaľany (Donasz, Jenatkievo) • (Folytatás a holnapi számban) EMLÉKGYALÁZÁS Felemelő élményben volt részem a múlt héten. A televízió nemzetközi csatornája egyenesben közvetítette, ahogy egy brit állampolgár hazaérkezett a fogságból. Egy közönséges állampolgár, amilyenből van ebben az országban legalább ötvenmillió. Érkezésekor Londonban megkondították valamennyi templom összes harangját. Azt jelentette, hogy ebben az országban számontartanak minden embert. Azt is, aki jókedvében utazik a világ körül, azt is, aki szerencselovagként modernkori aranyásóként járja a világot, és esetleg átlépi valamelyik országban a törvény határát, de azt is, aki banditák fogságába esik valahol az arab világban. Nem felejtik el egy hónap múlva, fáradságot és költséget nem kímélve kutatják hollétét még két, három, öt év múlva is. Állampolgári alapon... Nagyjából a londoni harangzúgás időpontjában újságcikk jelent meg nálunk (Nový Čas 1991. aug. 8.), és szerzője azt latolgatja, érdemes-e válogatás nélkül rehabilitálni mindazokat, akiket a második világháború végén, illetve a béke első heteiben a szovjet hadsereg török módon a szó szoros értelmében rabláncra fűzött, és kényszermunkára elhurcolt. Tudjuk, nem harci cselekmények közben fogságba esett katonákról volt szó, hanem polgári személyekről, akiket válogatás nélkül összefogdostak a nemzetközi jog teljes semmibe vételével. Bizonyítható, hogy nők és serdületlenek is voltak közöttük. És most Roman Hofbauer, az említett újság cikkírója káderezni kezdi őket. Úgy állítja be a dolgot, mintha a Szovjetunióba hurcoltak listájára felvett magyar nemzetiségű személyek harci cselekmények közben kerültek volna szovjet fogságba, és most vagy ők, vagy még életben levő utódaik igyekeznének visszaélni a kártérítési törvény nyújtotta lehetőségekkel. Horthy-hadsereget és Szálasi-hadsereget, illetve -katonákat emleget a szerző. Az lehet, hogy az elhurcoltak közül nem kevesen szolgáltak a magyar hadseregben, mint ahogy bizonyára szolgáltak a Szlovák Állam hadseregében is. Aki azonban a hadseregek szétzüllésekor megszökött, netán a fegyverletétel után szülőfalujába hazament, az már nyilvánvalóan nem katona, hanem egyszerűen állampolgár. Éppen úgy állampolgár, mint az a személy, aki életében soha nem volt katona. A szovjet politikai rendőrség (NKVD) ilyen személyeket is a rabságba vetettek közé tett. A harci cselekmények közben elfogottak hadifogolytáborba kerültek, míg a „málenkij robotra" invitáltakat konkrét céllal, konkrét szovjet üzemek újjáépítésére marhavagonban elszállították, és igen sokukat - teljesen alaptalanul - 10-15-20 évre elítélték. Hogy az ilyen háromperces bírósági komédiáknak mi értelme volt, azt ma már senki sem tudná megmondani. Az igazságszolgáltatás látszatát akarták kelteni? A rossz lelkiismeret játszott szerepet? De hát lelkiismeretről beszélhetünk-e a szovjet titkosrendőrség esetében? Olvasom a rabszolgamunkára hurcoltak névsorát, és mindjárt az első oldalon nem tudom észre nem venni, hogy sok itt a magyar név. Netán innen fúj a szél? Ez a körülmény késztette Roman Hofbauert ,,A fasisztákat az ártatlanokkal együtt kártalanítjuk?" című cil<k megírására? Megáll az ész, hogy a sajtószabadság örvén milyen ízléstelenségre tud vetemedni egy újságíró. Nyilván azt is belekalkulálta a számításába, hogy az újság írószervezetben Ugyancsak gyatrán működik az etikai bizottság. Cikkének bevezetőjéből egyértelműen kilóg a nacionalista lóláb. Azon morfondírozik, hogy minden előzetes nemzetipárti számítással ellentétben miért van még többségben a kormánykoalíció. A válasza: azért, mert szavazáskor azt az Együttélés, az MKDM és a Független Magyar Kezdeményezés támogatja. „Nagy árat fizetünk a kormánykoalíció támogatásáért" - írja cikke felcímében a szerző a Demokrata Pártra utalva, egyúttal pedig az összes hejszlovákhoz szólva. Az írás egyenes folytatása annak a nyilatkozatnak, amit jó egy hónappal ezelőtt néhány nemzetire orientált szlovák közéleti „kitűnőség" tett közzé. A dokumentum lényege: a szlovákiai politikai válságnak az az oka, hogy a parlamentekben a magyar nemzetiségű képviselők beleszólnak a szlovák ügyekbe. Az aláírók között voltak nemzeti színű nacionalisták, de voltak vörösből rózsaszínné fakult nacionalisták is. Lényegében azt bizonyították, hogy nekik bizony nem felel meg a parlamenti többpártrendszer. Annyira azért még türtőztették magukat, hogy nem mondták ki: nekik egy vezér felelne meg leginkább, aki összefogná az összes szlovákot, és mindig megmondaná, mi a teendő. Egyesek hazatértek a rabszolgamunkáról, sokan pedig ott porladnak valahol a Szovjetunióban. Amióta alakulgat náluk a többpártrendszer, már sok mindent felhasználtak politikai érvényesülésre. Egyesek a nemzeti érzést és a populizmust vegyítve élnek vissza a demokráciával, mások az általános demagógia lehetőségeivel igyekeznek szavazatokat szerezni. Van, aki Bős-Nagymaros hullámait lovagolja meg, netán a csehellenességre épít. Roman Hofbauer zsurnaliszta újabban már a hullagyalázást is besorolta a politizálás eszköztárába. Az ilyen magatartás mindennél jobban választ ad arra, hogy a nacionalista erők miért nemzeti és miért nem állampolgári alapon kívánnak alkotmányt kidolgozni. Angliában harangzúgás köszöntötte azt az egyetlen megszabadult állampolgárt. Félő, hogy ha a nemzeti koncepció valósul meg, nálunk a lélekharang szólal meg. A demokráciát parentálja el. TÓTH MIHÁLY Régi(ház), új(vaskapu). Nagy László Ritkuló parasztporták című sorozatából.