Új Szó, 1991. augusztus (44. évfolyam, 178-204. szám)

1991-08-09 / 185. szám, péntek

3 HÍREK - VÉLEMÉNYEK Ú J sz ó i 1991. AUGUSZTUS 9. PÉNZT VAGY SZÍNVONALAT? Ezután más rendszer lesz itt, töb­bé pénz nincs, éljetek, ahogy tudtok,, ha meg nem tudtok, majd csak lesz valami veletek. A nyolcvankilences fordulat után lényegében ezt mondta az állam a kis és nagy művelődési házaknak, illetve központoknak. Hogy helyesen cselekedett-e, vagy, sem, amikor így döntött, az egy másik írás témája lehetne, minden­esetre, most bajban van a helyi kultúra eme intézményeinek zöme, különösen ott, ahol azelőtt se na­gyon akarták a kultúrát, a művelődé­si ház legfeljebb lakodalmak, bálok színhelye volt. Vajon hogyan tud manapság lé­tezni, mi több, kultúrát teremteni és terjeszteni egy olyan városi művelő­dési központ, mint a dunaszerdahe­lyi, mely talán a legnagyobb ilyen jellegű intézmény Dél-Szlovákia magyarlakta vidékein - kérdezem Jarábik Imrétői, az idén tizenöt esz­tendős központ igazgatójától. - El kell mondanom, azelőtt évenként 1 millió 300 ezer korona körüli összeget kaptunk, melyből az üzemeltetés, a fenntartás, a korsze­rűsítés költségeit fedeztük. A másik egymilliót, úgymond, mi termeltük ki. Ha azt vesszük, a dotáció nem is jelentett olyan sok pénzt. Amikor egybevettük a kiadást és a bevételt, általában mintegy 150 ezer korona nyereséget könyvelhettünk el. Sike­rült olyan műsorokról gondoskod­nunk, melyekre eljárt a közönség. Az anyagiakat tekintve, nyolcvanki­lenc után megváltozott a helyzet. Ma divat panaszkodni, de azzal nem sokra megyünk. Inkább azon kell törnünk a fejünket, , miként lehet fenntartani egy olyan épületet, mint ez, sőt nemcsak fenntartani, hanem elérni, hogy szolgálja is azt, amiért van. És itt jön a dilemma. Milyen műsorokkal tölteni meg a keretet? Pénzt fogunk keresni, vagy ügye­lünk a színvonalra? A színvonalból eddig még nem engedtem. Nem próbáltunk úgy pénzt csinálni, hogy Lagzi Lajcsiknak adtunk teret. Per­sze, a sportcsarnok megtelik ilyen műsorokra, s ajánlották már, hogy mi is próbáljuk meg. Nem. Én inkább színházat hozok, most a nyári hóna­pokban is, mégha vidám is az a színház. Városunk olyan helyen van, hogy az új ügynökségek min­dent itt rendeznek. Ezt mi megérez­zük, bizonyos értelemben konku­renciát jelentenek számunkra. Volt olyan hét, hogy három nagy műsor ment. Ezt egy huszonötezer lakosú város nem bírja el. De szembe kell néznünk a helyzettel, úgy kell dol­goznunk, hogy a színházba is eljár­janak až emberek. - Egyetértek. Csakhogy ez még kevés a boldogsághoz, jelesül ahhoz, hogy ,,úgy tudjanak dolgozni"... Magyarán, az érdekelne engem, van-e pénzük, és ha van, milyen forrásokból? - Ez a kultúrház sok mindenre alkalmas. Mivel ma már lehetőség van rá, elhatároztuk, hogy bérbe adunk néhány helyiséget, melyek nélkül is el tudják látni feladatainkat. Természetesen, olyan bérlőkre gon­doltunk, akiknek a tevékenysége va­lamiképpen összefügg a kultúrával, így például az ifjúsági klub megma­radt annak, ami, csak színvonala­sabb, a nappali bár rangos kaszinó­vá alakult át. Ha a könyvtárat is idevesszük, akkor elmondhatom, hogy a befolyt összegekből fedezni tudjuk a kultúrház fenntartásához szükséges kiadásokat, és ez nem kevés, hiszen csak maga a fűtés 600 ezer koronába kerül évente. Arra is rá kellett jönnünk, hogy az eddig mesterségesen felduzzasztott kulturális intézményekben - az oko­kat ismerjük - nincs szükség annyi emberre. Ma már nem vagyunk sen­ki fióküzeme vagy meghosszabbított keze. Azokat az osztályokat, melyek elvesztették szerepüket, jelentősé­güket, megszüntettük. Ami béralap így megmaradt, megtarthattuk ma­gunknak, és szeretném felhasználni munkatársaim fizetésének javításá­ra, ugyanis a 2300-2400 koronából nem lehet megélni. Idetartozik még, hogy a mozit már korábban „lead­tuk", és tisztázódtak a szabadtéri színpad körüli - éveken át megol­datlan - kérdések. Ha szükségünk van rá, kibéreljük. - Egy tavaszi beszélgetésünk so­rán azt mondta, a városi önkor­mányzattól egyetlen fillért sem kap­tak még. Azóta eltelt két-három hónap. - Először is, amíg a privatizálás nem megy úgy, ahogy kellene, addig mind a városi, mind a falusi önkor­mányzatok szegények lesznek. Vo­natkozik ez Dunaszerdahelyre is, annak ellenére, hogy önkormányza­tunk mindent elkövet, hogy fedezze legszükségesebb kiadásainkat. Ez ­az épület tizenöt éves, és az állaga egyre romlik. Szigetelni Ŕell a tető- _ zetet; már folyik a tekepálya átalakí­tása kamaraszínházzá, és a gázt is szeretnénk bevezetni az idén. Ezek csak a legfontosabb teendők, és körülbelül kétmillió koronába kerül­nek. Az önkormányzat vállalta, hogy fedezi e költségeket. Ha valamikor nyereségesnek kell lennie egy kul­túrháznak, akkor most kell, amikor nincs pénz. A semmiből kell előte­remteni. Kockáztatni kell, olyan érté­ket hozni a városba, mely mindenki­nek jó. így kerül hozzánk szeptem­berben az István, a király című rock­opera. - Tehát, ha akar, akkor manap­ság is meg tud élni egy művelődési ház, illetve központ. - Persze, de azért vigyázzunk, mi különleges helyzetben vagyunk, nem lehet hozzánk hasonlítani a környékbeli művelődési házakat, ők például eleve képtelenek na­gyobb műsorokat szervezni, kifize­tődő sem lenne számukra. Duna­szerdahelyre bejönnek az emberek, és ez szerencsés helyzet. Ezzel ko­rántsem akarom azt mondani, hogy a munkatársaim nem tesznek meg mindent a sikeres tevékenység ér­dekében. Érzik ők is, hogy dolgozni kell. Nem szeretnénk, ha megszűnné­nek amatőr művészeti csoportjaink, a Csallóközi Dal- és Táncegyüttes, a Fókusz, a Bartók Béla vegyeskar, a Pántlika. Ha másra nem lesz pén­zünk, rájuk akkor is lesz. Csak dol­gozzanak, pénzgondjaik nem lesz­nek. Egyébként, véleményem sze­rint három év szükséges ahhoz, hogy javuljon a helyzet a kulturális szférában. Ugyanis kultúra nélkül élni nem lehet, vagy minek élni. Amint helyrerázódnak az emberek dolgai, újra ránk irányul majd a fi­gyelem. De addig úgy kell dolgoz­nunk, hogy ne dőljön össze a kultúr­ház. (bodnár) . , miként t&h$' v ta ÉVFORDULÓ BIBÓ ISTVÁN IDŐSZERŰSÉGE ,.Életműve immár tankönyvanyag" - mondotta Bibó Istvánról születése 80. évfordulójának nap­ján a Magyar Televízió népszerű reggeli maga­zinjában a neves politológus, Bihari Mihály. Kissé úgy hangzott a megállapítás, mintha e nagyívű szellemi teljesítmény a szó valódi értelmében közkinccsé vált volna. Valójában minden bizony­nyal a szüntelen birtokbavétel fontosságára igye­kezett felhívni a figyelmet. Joggal, mert hisz a bibpi gondolatvilág csak a képzés legfelsőbb fokán emelkedett tananyag rangjára, önmagáért beszélő tény, hogy az Eötvös Loránd Tudomány­egyetem Jogász Társadalomtudományi Szak­kollégiuma éveken át használta „nem hivatalo­san" Bibó István nevét, s 1989 tavaszán, a rend­szerváltás közepette sor került a hivatalos névfel­vételre is. De igazi szellemi táplálékká alighanem csak az értelmiségi lét magasabb régióiban vált Bibó István hagyatéka. Egy, 1976-ból származó beszélgetés nemrég sugárzott televíziós változatában Bibó csodálko­zó szerénységgel nyugtázta, hogy a fiatalok egyáltalán ismerik személyét és munkásságát. Volt rá oka. Neve valamennyi ma kéznél levő lexikonból hiányzik. S micsoda fintora az elmúlt évtizedeknek: az édesapjáról, a filozófiai hajla­mú, közösségi elkötelezettségű (két háború kö­zötti) népművelési kormányhivatalnokról készült szócikk sok helyütt szerepelhetett. Bibó a rákosi rendszer éveiben belső száműzetésben élt. Neve 1956 őszén tűnt fel újra, a Nagy Imre kormány államminisztereként. Ma már jól ismert, hogy utolsóként hagyta el a november 4-ei szovjet beavatkozás után a parlament épületét. Két, személyéhez kapcsolódó dokumentumnak nem­zetközi kihatása lett, amiért külön perben élet­fogytiglani szabadságvesztésre ítélték. Végül is kikerült a börtönből, de életművének újrafelfede­zése csak az 1979-ben bekövetkezett halála után bontakozhatott^. A szlovákiai magyar kisebbségi közegben még nemrégiben is a politikai erőszak által emelt akadályok áthatolhatatlan falába ütközött Bibó István gondolatainak közéleti kisugárzása. A ha­zai magyar olvasó alighanem még csak ezután jut el, a megismerés immár szabaddá vált útján haladva a felismerésig, hogy Bibó István a hu­szadik századi magyar szellemi élet kimagasló egyénisége volt. Annál is inkább, mert a Bibó­portré vonásait akkor sem érzékelhette, amikor - 1945 és 1948 között - azok a legmarkánsab­ban jelentkeztek. A szlovákiai magyarság ezt az időszakot a hontalanság éveiként élte meg. A puszta létét fenyegető számkivetettség hányat­tatásai közepette nem nagyon szerezhetett tudo­mást Bibó nagyszabású közigazgatási tervéről, mely a városok és falvak népét összefűző de­mokratikus politikai kultúra meghonosításának szándékával fogant. Vezető munkatársa volt 1945 után az Erdei Fereőc által irányított belügy­minisztériumnak. Erdeivel még diákkorában ba­rátságot kötött és a népi írók mozgalmának vonzáskörébe került. Ki tudja, felfigyelt-e egyálta­lán tájainkon valaki, hogy a közigazgatás és a civil társadalom összefüggéseinek továbbgon­dolása lett 1947-es akadémiai székfoglalója? Szerteágazó gondolatok jellemzik Bibó István életművét. Elemzései kiterjednek a jogfilozófia, az államelmélet, a közigazgatástudomány, a nemzetközi jogi, a szociológia, a szociálpszi­chológia és a történettudomány területére. De végül is egyik tudományszaknál sem horgonyzott le. Érdeklődésének homlokterében a politika állt, s így politikai központú, átfogó, interdiszciplináris megközelítést alkalmazott. A politikatudomány kiemelkedő művelője lett. Az értékek pluralizmu­sát vallotta, a rivalizáló értékek kirekesztő szem­beállítása helyett azok egyeztetésére törekedett. Még 1942-ben írta: „Egy értékrendnek nem az a legfőbb feladata, hogy az egyéni vagy közössé­gi érdek elvi elsőbbségét mondja ki, hanem az, hogy a közösségi és egyéni érdek elhatárolására és kiegyensúlyozására megoldásokat adjon". Vajon ez a bibói gyakorlati-politikai szemléletmód kap-e fényvillanásokat napjaink Közép-Európá­jában, az európai felzárkózás útjait kereső, sok­szor egymást minden áron kizárni akaró nézetek kavargásában? A lényeglátásból fakad Bibó elemzéseinek időszerűsége. Realista gondolkodó volt. Egy ta­nulmány Karel Kosík, cseh filozófus szavait idéz­ve az „értelem és lelkiismeret" egységének megtestesítőjeként jellemzi egyéniségét. Erkölcsi indíttatású jóakarat és tudatos erőfeszítés páro­sítása hatja át a zsidó kérdéssel foglalkozó, alapműnek számító munkáját, és a kisebbséggel kapcsolatos magatartását. Az egyes ember lelké­ben végzett felelősségvállaló számvetést és a kölcsönös nyitottságot, az indulatmentes igye­kezetet tekintette a megalázónak tartott kisebb­ségi helyzet görcsoldójának. A belátás erőinek céltudatos térhódítását szorgalmazta. Meghatá­rozó szerepet tulajdonított az emberi és közössé­gi magatartásnak. S talán itt ragadható meg életmüvének hatóereje. Gondolatainak tárháza csak akkor válhat igazi tananyaggá,, ha az - em­beri cselekedetek rugójaként - visszajelzéseket kap az élet sűrűjéből. . (kiss) TÁVKAPCSOLÓ TÉVÉS MEGLEPETÉSEK Úgy adódott, hogy az utóbbi hetekben tévéelvonókúrán voltam, önként, minden kényszer nélkül, a legteljesebb tévénézői függetlenségem tudatában döntöttem így. Nem kellett hozzá különösebb hősiesség, mivel a tévéműsorok széles e környéken és a kozmoszban is a nyári uborkasze­zon, pardon cukkiniszezon jegyeit hor­dozzák. Ha nincs a dunai án/íz, akkor talán már a bősi vízlépcső ellen tüntetőket verő kommandósokról készült hazug tévéri­portokat isljnnám. Érdekességként talán akkor is kizökkentett volna cukkinisava­nyító unalmamból a számomra mindeddig ismeretlen nagy klasszikus írónk, akinek immáron telefonhangját is van szeren­csém ismerni. Hozzáhasonlóan én is sze­retem Bőst, mint témát, örömmel tapasz­talom, hogy mások is így vannak vele. Nincs véleményem Bősről. Elégedetten veszem tudomásul, hogy mások is így vannak vele. Velük együtt, nekem mindig másról van véleményem. A bősi vízlépcső csak ürügy. Ezúttal véletlenszerűen az irodalmat, a csehszlo­vákiai magyar irodalmat juttatta eszembe a kora reggel nyilatkozó ismeretlen nagy kisebbségi klasszikus író. Most író. Volt már disszidens, politológus, szociográ­fus, világutazó, politikus, képviselő és leginkább geológus. Most író. Az bárki lehet, akárcsak újságíró, feltéve, hogy egyeztetni tudja az alanyt az állítmánnyal. A többi mellékes... Azelőtt nem bírtam kivárni a Napkelte szignálját. Volt benne egy pucér nő, aki­nek á mellbőségét méregették szakértő férfiak. Aztán mire visszatértem tévéelvo­nókúrámról, eltűnt a mellére büszke nő. Nem tudom, milyen megfontolásból, de helyette tengeri szörfözők töltik be az űrt. Figyeljék csak meg! Ez az új képsor az ékszereit bámuló másik hölgy (ó ugyanis maradt) előtt jelenik meg. Természetesen gyanakszom valamire. Magyarországra jön a pápa, s a műsor szerkesztői talán attól tartanak, hogy a szentatya reggeli ájtatosság helyett vagy közben a Napkel­tét fogja nézni. Az is megfordult a fejem­ben, hogy az inogó trónján egyensúlyozó magyar szépségkirálynői előre leszerződ­tető műsormenedzser alig várja már, hogy hazamenjen a pápa. Ezért is fontos minden új dolog fazon­ja. Jobb lett volna elkerülni a magamfajta piszkos fantáziájú tévénézők fontoskodá­sait is azzal, hogy a TV 2 háromórás reggeli magazinjának szignáljába eleve egy apácarend reggeli imájának képeit montírozzák. Elvégre egy műsorszignál sok mindent bizonyít... Elvonókúrámnak vannak kellemetlen utóhatásai. Reggel ébresztőórával hozom magam éber állapotba. Este már köny­nyebb a dolgom, mert az unalmasan lelkiző francia filmek, a vad amerikai kri­mik és a ládafiából előkotort, valamikor a kommunista pártállamokban betiltott ke­leti filmek ringatnak álomba. És természe­tesen az ismétlések, márha netán a cseh és szlovák adásra fanyalodnék fómüsori­dőben. Ott újabban másképpen is kiszúr­nak a kisebbségi állampolgárokkal, hi­szen a magyar adással együtt nekünk ismétlésnek tűnik a Shakespeare műveit bemutató negyvennégyrészes BBC-soro­zat is. Tehát semmi új a nap alatt. Csak az uborkaszezon változott cukkiniszezonra. Ez utóbbi megér néhány sort. Történt ugyanis, hogy évekig alig láttunk savanyú uborkát, mert mindent letarolt az uborka­vész. Jött az ötlet: termesszünk a mik­roszkopikus penészgombáknak ellenálló cukkinit. Jól savanyítható, szükség is van rá, mert egyelőre nem csökkent a másna­pos piások száma. Jött a jó olasz cukkini, ez a csodanövény. Mire minden gömöri kiskertész cukkinit kezdett termelni, ad­digra az uborka is visszatért a piacra. Mintha a természet is tudná, hogy beve­zettük a piacgazdaságot. így most a cuk­kinit feletetik az állatokkal, mert azt egy valamire való piacorientált konzervgyár is tudja, hogy az évekig savanyú uborka után vágyó hazai másnapos gyomrok minden pénzt megadnak érte. Ráadásul visszaadják nemesveretű értelmét a sajtó elorozta uborkaszezonnak. Vagyis: még­sem lesz cukkiniszezon. Bár ha jól meggondolom, mostanában mintha a tévénézőkkel etetnék fel a cukki­nit. Cuki! Ni-ni! DUSZA ISTVÁN „Kockáztatni kell..."

Next

/
Thumbnails
Contents