Új Szó, 1991. augusztus (44. évfolyam, 178-204. szám)

1991-08-06 / 182. szám, kedd

RIPORT - INTERJÚ lÚJSZÓi 1991. AUGUSZTUS 6. r-g iini'i»a«iMMHi Hiii'iin ii NYITOTT ÉGBOLT UTAN NYITOTT FÖLD BESZÉLGETÉS HUNČÍK PÉTERREL A GENFI KONFERENCIÁRÓL — Hunčík úr, a genfi kisebbségi és etnikai konferenciáról folyamatosan beszámoltunk olvasóinknak. Ennek ellenére bizonyára sokan nem tudják, miért, milyen kezdeményezésre jött létre ez az európai kisebbségi fórum. — 1975 óta zajlanak a helsinki konferencia utótalálkozói. Bizonyára mindenki érdeklődéssel figyelte a madridi, a párizsi vagy a koppenhágai találkozókat. Ezen fórumok „kosarakba" gyűjtik az egyes problémaköröket, és az egyes találkozókon külön foglalkoznak velük. Gorbacsov kezdeményezésére a következő fordulót Moszkvában tartják, és ez a genfi fórum tulajc "'képpen előkészítő jellegű tanácsko r volt. — Gen'oen csak a nemzeti kisebbségekről tárgyaltak, vagy egyéb kisebbségekről is szó esett? — Annak ellenére, hogy néhány küldött komplex kisebbségi fórumot szeretett volna, a nemzeti kisebbségeknél maradtunk. Ha a konferencia munkája az összes olyan embercsoportra kiterjedt volna, amely valamely okból kisebbségben él (faji, vallási, szakmai vagy akár szexuális vonatkozásban), akkor annyit sem értünk volna el, mint amennyit sikerült. Hadd tegyem hozzá, hogy azok a delegációk, amelyeket otthon nagyban érint a nemzeti kisebbségek problémája, komoly dokumentumokat szerettek volna elfogadtatni. Voltak viszont olyan küldöttségek is, amelyek valóban csak azért jöttek el, mert a helsinki folyamat részeseiként illett jelen lenniük. Ok voltak azok, akik inkább az elméleti konferencia felé hajlottak, s az elodázás taktikáját választották. — Milyen formában zajlott a munka? — A nyitott plenáris ülések mellett, amelyeken természetesen bizonyos protokoll szerint zajlott a tanácskozás, még három szekcióban tárgyaltunk. Az egyik feladata volt értékelni és rendberakni a múltat, a másik a jelen aktuális kérdéseivel foglalkozott, a harmadikba pedig a jövőt illetően készültek tervezetek. Ezenkívül természetesen folyt a „lobbyzás", amelyet nem ítélnék el úgy, mint azt néha újságíróink teszik. A lobbyzás roppantul fontos, sok ínformációt szerezhetünk, de még többet adhatunk át azoknak, akik a dokumentumok elfogadásánál szavazati joggal, a döntés lehetőségével rendelkeznek. Megemlíteném, hogy különböző nem formális csoportosulások is dolgoztak a konferencián (pl. a Hexagonale, vagy az el nem kötelezett országok küldöttei). Újdonságként hatott, hogy együttes elképzelésekkel, saját javaslatokkal jöttek a NATO-tagállamok, hiszen a NATOnak több olyan országa is részt vett a konferencián, mely nem tagja a „tizenketteknek". A kormányküldöttségeken kívül a nem kormányszintű delegációk tagjai, megfigyelői is jelen voltak (NGO csoport). Nem elhanyagolandó a szerepük, hiszen ezek a szervezetek a kormánytól független álláspontokkal rukkolhatnak ki, és befolyásuk Európa-szerte lassan meghatározóvá válik. Az egyik amerikai küldött szerint nincs messze az idő, amikor a nemzetközi fórumokon az NGO-csoportosulások komolyabb képviselethez jutnak, mint a mindenkori kormánydelegációk. A konferencia idején több ad hoc csoportosulás is született— pl. Magyarország és Franciaország vagy Ausztria, Lichtenstein, Dánia, Belgium —, amelyek egy adott részproblémával kapcsolatban dolgoztak ki sajátjavaslatokat, vagy kapcsolódtak más csoportosulások javaslataihoz. — Nemcsak a csehszlovák, hanem a Hexagonale-javaslat kidolgozásában is részt vettek. Mi volt e javaslat lényege? — A Hexagonale küldöttsége két nagyon komoly javaslattal érkezett. Az egyik lényege, hogy az országok területi átrendezése során ne érhesse hátrány a kisebbségeket. Ez a javaslat annyiban is időszerű, hogy éppen most készül Csehszlovákia új területi elrendezésének tervezete. A másik javaslat lényege egy szóban foglalható össze: transborder. Ez tulajdonképpen határok fölött végzett tevékenységet jelent. Kisebbségi problémakörre lebontva: a kisebbség tagjai és szervezetei gond nélkül, a születés pillanatától minden szinten függetlenül teremthessenek kapcsolatokat a szomszédos országok szervezeteivel. Az egész nem más, mint a „nyitott égbolt" új változata: a „nyitott föld", főleg, ha az ellenőrzés lehetőségét is megteremtjük. Hadd tegyem hozzá, hogy ezt a javaslatot Csehszlovákia terjesztette be. A Hexagonale a jugoszláviai helyzetre való tekintettel Genfben visszalépett ettől. Ugyanígy elhangzott a konferencián az „ombudsman" intézményének kérdése is. E fogalom „megbízott embert" jelent. Azokban az országokban, ahol a kisebbség számaránya nem biztosítja a parlamenti és társadalmi képviseletet, parlamenti és társadalmi szinten ez a poszt szavatolja a kisebbségek érdekeinek képviseletét Vannak országok, ahol bizonyos kérdésben, különböző jogkörökkel bevált ez az intézmény. Magyarország többek között ezzel szeretné megoldani a kisebbségek* parlamenti képviseletét. — Bizonyára sok nyugati küldöttel volt lehetősége találkozni a hivatalos programon kívül is. A kuliszszák mögött miről folytak a beszélgetések? — Talán néhány példa. A kisebbségek kérdésében rossz az információk áramlása. Néhány száz kilométerre tőlünk pl. Romániát és Csehszlovákiát egy kalap alá teszik, és nem látják a különbségeket. A külföld csak akkor foglal állást bizonyos nemzetiségi sérelmek ügyében, ha azok legalább a marosvásárhelyi vérengzéshez hasonlíthatók. Kötetlen beszélgetés során sikerült román küldöttekkel tisztázni néhány kérdést. Két amerikai küldött a beszélgetést hallva másnap nagyobb figyelmet fordított a romániai kisebbségek ügyének. — Sokszór hangzik el nálunk, hogy Nyugaton nem divat a kollektív jogokról beszélni, hiszen az egyéni jogok kérdéskörébe minden belefér... — Nyugaton a kollektív jogok kérdését iiletően ellenszenv tapasztalható. Egyrészt azért, mert a nyugateurópai emberek eleve ódzkodnak mindenféle kollektivizmustól, másrészt nem mindig ismert a kollektív jogok címzettje. Itt is többször mutattunk rá arra, hogy az egyéni jogok felé vezető út a keleti blokk országaiban hosszadalmas, és nem baj, ha annak közbülső állomásai is lesznek — mint a már említett „ombudsman", vagy a kollektív jogok. Az amerikai küldöttség szerint a kollektív jog nem politikai, hanem technikai kérdés, meg kell találni a jogok címzettjét, a képviselet formáit, az ellenőrzés lehetőségét, és a fenntartások rögtön megszűnnek. Az ebben a kérdésben „hideg" vatikáni küldöttségnek pl. Gémesi Károly ízes francia nyelven ecsetelte, milyen problémákkal jár, ha a katolikus egyház nem biztosítja hívői számára a nyelvüket beszélő, közülük való lelkipásztort. — Folytatódik a Genfben elindult folyamat? — Természetesen igen. Azt hiszem, a közeljövőben a romakérdés lesz a legidőszerűbb gondok egyike. Érthető, hiszen minden európai országnak van kisebb-nagyobb roma kisebbsége, ez az a probléma, amely minden országban hozzávetőleg azonos. A roma kérdésben közös nevezőre juthatunk, ha már atőbbi kisebbség helyzete országonként más. Emellett viszont fontos, hogy legalább a terminológiában rendet teremtsünk, hiszen sokszor volt olyan érzésem, hogy nem ugyanarról beszélnek a küldöttek. LOVÁSZ ATTILA K

özel egy hónapja már, hogy nyilvánosságra kerültek a legutóbbi népszámlás adatai. Azé a népszámlálásé, amelytől hoszszú idő után a legmegbízhatóbb adatokat vártuk. S lám, az utóbbi évek legmegbízhatóbb adatai alapján kiderült, nem vagyunk sokkal többen, mint tíz évvel ezelőtt voltunk. Csalódtunk? Meglehet. Mindenesetre itt az ideje, hogy az önámítás helyett — szembenézzünk a tényekkel, s magunkba szálljunk. Egy gímesi ismerősöm pár éve arról próbált meggyőzni, hogy a falu lakosságának többsége magyar, s ha a hivatalos statisztika mást is mutat, az csak azért van, mert (félelemből, érdekből, más ok miatt) sokan letagadták magyar voltukat. — Majd meglátod, hogy igazam van! Most végre kiderül! — közölte magabiztosan az „első szabad" népszámlálás megtartása után. Hát kiderült. A négy fő híján kétezer lakost számláló faluban a lakosság 46 %-a vallotta magát magyarnak. 1,1 %-kal kevesebben, mint 1980ban, amikor a falu lakossága még 1936 fő volt, Ezek után elhatároztam, utánanézek, mi minden van, lehet egy ilyen adat mögött. A faluba látogató idegen a kétnyelvű felíratok alatt, mögött és előtt jobbára szlovák szót hall. És főleg a fiatalabb generációhoz tartozóktól. Már a helybeliek is bevallják: visszafordíthatatlanná vált az asszimiláció folyamata. Az okokat keresve szóba került az erős bevándorlás (a szlovákok részéről), a szintén jelentős elvándorlás (a magyarok részéről), a vegyesházasságok növekvő aránya, a szlovák tanítási nyelvű iskolába járó magyar gyerekek számának növekedése. Jellemző például, hogy az elmúlt öt év során alig egy-két magyar esküvőt tartottak a faluban. A temetőben a magyar, az anyakönyvben a szlovák nevek szaporodnak. — Itt úgy gondolkodnak az emberek — mondja Molnár Gyula, az Együttélés helyi csoportjának elnöke, a képviselőtestület tagja —, hogy nekik mindegy, magyarnak vagy szlováknak vallják-e magukat. De talán mégis jobb, ha szlováknak. Abból csak előnye származhat az embernek. Egyszóval nincs erő, ami a magyarságot megtartsa. A Csemadok már két éve nem működik, bár munkáját már régebben is a pangás jellemezte. Ahogy megszűnt a rendszeres Csemadok-munka, úgy esett vissza a magyar diákok száma az iskolában. Azelőtt volt olyan, aki azért lépett át a magyar tagozatra, mert a tánccsoportban akart táncolni. Ma meg már a magyar szülők gyerekei is szlovák iskolába járnak. E

gyre több Janiból, Évából, Marciból lesz hatéves korára Janko, Evička, Martinko, akik (magyar) szüleikkel szlovákul beszélnek — otthon is. A nagyszülőkkel sok esetben már nem is tudnak kommunikálni. Pedig a hivatalosan ugyan szlovák tanítási nyelvű óvodában a gyerekeket magyar óvónők tanítják, akik a magyar gyerekekkel magyarul, a szlovák gyerekekkel szlovákul foglalkoznak. Hogy miért nincs legalább egy magyar osztály az óvodában? —Amikor pár éve a szülőkkel egütt kérvényeztük, a járási iskolaügyi osztály nem engedélyezte — adja meg a választ Hók Edit óvónő. — Most meg már hiába kérvényeznénk, nem lenne meg hozzá a kellő létszám. Sok szülő egyáltalában be se adja a gyerekét az óvodába, aztán meg a szlovák iskolába kötnek ki. Ha megkérded, miért, nem egy esetben azt a választ kapod, hogy mivel az anya szlovák iskolába járt, agyerek is oda fog járni, mert úgyis az anyja fog vele foglalkozni. Meggyőzni őket az ellenkezőjéről — lehetetlen. Gímesen található egyébként a környék egyetlen teljes szervezettségű alapiskolája. A magyar tagozaton az elmúlt tanévben 139 diák tanult— ez a szám felöleli az 5. osztálytól bejáró koloni, lédeci, zsérei gyerekeket is. Az alsó tagozaton a kétosztályos összevont évfolyamokban 28 diák van, közülük is heten a szomszédos Lédecről járnak be. Első osztályba az idén mindössze három gyerek járt, jövőre Ignác Frajka, a szervezet elnöke tudomásomra hozta. — Amikor áprilisban itt, Gímesen megalakítottuk a Maticát, voltak, akik féltek belépni, mivel attól tartottak, hogy emiatt problémáik lesznek a szomszédjukkal vagy a munkahelyükön. Pedig mi nem támadunk senkit, s nem akarjuk elszlovákosítani a falut, mint ahogy azt rólunk terjesztik. Mi készek vagyunk kulturális téren együttműködni a helyi Csemadokkal. Ami a jövőt illeti—én optimista vagyok. A békés egymás mellett élés elképzelhetetlen tolerancia, kölcsönös tisztelet—és persze a törvények tisztelete nélkül. Ignác Frajka még azt is elmondta, hogy a hét év után végre átadásra kerülő kultúrház megnyitójára közös műsort szeretnének szervezni a helyi CsemaÖNÁMÍTÁS HELYETT — SZEMBENÉZNI A TÉNYEKKEL GÍMESI HELYZETKÉP állítólag már kilencen lesznek — hacsak a szülők egyike-másika meg nem gondolja addig a dolgot. Volt már rá példa. Puchovszky Lászlóné szerint ahhoz, hogy idáig fajult a helyzet, nagy mértékben hozzájárult az öt évig itt plébánoskodó szlovák nemzetiségű pap, aki sok esetben nemhogy csitította volna az ellentéteket — amint az a krisztusi szeretet felkent hirdetőjéhez illene —, hanem maga is szította azokat. A magyár gyerekeket például arra kényszerítette, hogy szlovák misére járjanak, míg a szlovák gyerekektől számon kérte, ha esetleg a magyar misére mentek el (noha félig-meddig az is szlovákul folyt). Hogy mi köze van mindennek a magyarság asszimilálódásához? Gímes szigorúan vallásos falu, ahol a pap mindig is a legfőbb tekintélynek számított. A szószékről hirdetett soviniuzmus épp ezért hatásosabbnak bizonyult minden más propagandánál. Puchovszkyné úgy mondja, a mostani plébános türelmesebb, lojálisabb ember. Hogyisne. Stefan Lašák Romániából áttelepült szlovák, aki a nemzetiségi lét minden gyötrelmét át tudja érezni, meg tudja érteni. — Én a romániai szlovák kisebbség életén keresztül tapasztaltam, ahol nincs óvoda, nincs iskola, nincs hitélet anyanyelven, ott a nemzetiség pusztulásra van ítélve. Épp ezért vallom, az egyháznak nem szabad különbséget tennie nemzet és nemzet között. Ahogy Szent Pál is mondta: Mindenkinek mindennek kell lennie. Tisztelni kell egymást, el kell tudni fogadni egymást. A nemzetiségünket pedig meg kell őriznünk, mint valami kincset, miközben a másik nemzetiségét se nézzük le, becsüljük alább. Ezt megmondtam a Matica slovenská helyi képviselőinek is. Hát igen. Csemadok már két éve nincs a faluban, megalakult viszont a Matica slovenská helyi szervezete. A szlovákok érdekeinek védelmére — mint azt dokkal, ami — mint tudjuk — mér két éve nem létezik; s erősen kétlem, hogy most hirtelen föltámadna poraiból. Ahhoz iegalábbis isteni csoda szükségeltetne. Pedig akár elhiszik, akár nem, egy működő szervezet még föl tudná rázni tespedtségükből, közönyükből az itteni magyarokat. — Erős kultúrbázis kellene — vallja Simek Viktor, a helyi alapiskola igazgatóhelyettes is. — Csak legyen, aki megszervezi. Sajnos, a gímesieket nagyon nehéz megmozgatni. Ha akad is valami program, jó, ha 30-40 ember összejön. Vannak szülők, akiket a saját gyerekük fellépése sem érdekel. Pedig lenne mire építeni. A népszokások, a népviselet — az élő néphagyományok! Jókai Marikával együtt minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy ezek az értékek fennmaradjanak. Mert mi marad nekünk, ha feladjuk múltunkat, megtagadjuk gyökereinket? így, gyökértelenül még könnyebben asszimilálódunk. Ezt kellene tudatosítani mindannyiunknak, s nemcsask Gímesen. Tenni kell valamit — hiszem, hogy nem reménytelen. De vajon akad-e valaki, aki felvállalná e nemes, de embert próbáló feladatot? Talán igen. Talán éppen azok közül a fiatalok közül, akik olyan lelkesen kezdték el szervezni a tánccsoportot. Mert érdekük, hacsak nem akarnak üres nézőtér előtt fellépni — a szülőfalujukban. G

ímes csupán egy kiragadott példa a sok hasonló helyzetű szlovákiai magyar község közül, de az ottani magyarság sorsa talán másokat is gondolkodóba ejt, s csodavárás helyett cselekvésre ösztönöz. Csak rajtunk múlik, hogy a következő népszámláláskor ne legyünk kevesebben, mint az idén voltunk. S. FORGON SZILVIA „TÓTÁGAST ÁLL AZ ÉRTÉKRENDEM" HATÁR GYŐZŐ NYILATKOZATA A MAGYARORSZÁGI DEMOKRÁCIÁRÓL Magyarországon is az a helyzet, hogy rengeteg csúnya kinövése, tályoga van a szabadságnak. És hogy ez meggyógyuljon, ahhoz — ahogy John Stuart Mill mondta egyszer — nincs más orvosság, mint még több szabadság. Az elgondolkoztató, talán sommásnak is mondható ítélet a magyar irodalom élő klasszikusától származik, aki 1957-ben távozott Magyarországról. Az író a közelmúltban harmadszor látogatott haza Angliából, s ez alkalomból nyilatkozott Sándor L Istvánnak. Az interjút a Magyar Napló, a Magyar írószövetség kéthetenként megjelenő lapjának július 12-ei száma közli, Nyugatról nézve címmel. Milyennek látja Kelet-Közép-Európát, s ezen belül az irodalom jelenlegi és jövőben várható sorsát a zseniális tehetségű filozófus-író-költő? Rózsásnak semmiképp, hisz „...sokkal kisebb lesz a közönsége a költészetnek, és a rangja is alacsonyabb lesz. És nyilvánvaló, hogy a lektűr meg a közepes irodalom elözönli a könyvesboltokat'. Nehéz sors vár Magyarországon is az irodalomra, s az íróknak meg kell szokniuk az új helyzetet, amely Nyugaton egyébként rég „beköszöntött", hogy a nagy irodalmat egy kisebbség, egy elit műveli, s ki kell alakulnia egy egészséges polgári rétegnek, amelyet nem az uborkafára felkapaszkodott újgazdag réteg alkot, hanem egy intellektuális igénnyel bíró, gazdag tömegbázisú polgárság, amely áldoz is a kultúrára. A rendszerváltás politikai vonatkozásairól s annak külföldi visszhangjairól szólva Határ Győző kissé szomorúan szól. „Kicsit fáj nekem, hogy Nyugaton az emberek hajlamosak elfelejteni, hogy a szovjet uralom alóli felszabadulás igazi jégtörője Magyarország volt. Isten tudja, miért. Talán nagypolitikai okai vannak"—mondja az íro, aki a kádárizmust egy vidám barakkhoz hasonlítja. A barakk azért volt vidám, mert Kádárnak sikerült kölcsönöket szereznie. Ezeket elköltve ingott meg a „szekér", s kezdett omladozni a rendszer. A rendszerváltás másik sarkalatos oka, amelyet Határ Győző egyik regényében Labdakida-sorsnak nevezett: „Laiosz kárály nem tudja, hogy ki az, aki a kocsiján halálosan eltalálja a kővel. Oidiposz, aki a követ hajítja, nem tudja, ki az, akit eltalál. Szóval a hatalomra került sztálinista elitnek a fiai megundorodtak apáik bűneitől, és elkezdtek a rendszer ellen dolgozni. Tulajdonképpen az egész rendszertörő fejlődés belül történt." A mindenkori elit szerepváltásairól is tömör és frappáns az író véleménye, hisz „...ezekben a kis országokban nincs két garnitúra elit. Most is ennek az egyetlenegynek a vedlése következik be". Véleménye szerint a baloldali ideológia hatalomra jutásával a bankárok és az arisztokraták gyermekei „mimikrizáltak", vagyis hozzáidomultak az új ideológiához. Ez afolyamat játszódik le napjainkban, visszafelé. A politizáló írók szerepvállalását illetve az irodalomnak a politikában betöltött szerepét Határ Győző rendkívül egészségtelennek tartja, s egyáltalán a közép-európai irodalmak tájbetegségének. Az irodalom legyen par exellence irodalom. Az az író, „..aki elmegy politizálni, aligha talál vissza az irodalomhoz. És ha visszatalál, nagyon sokáig tart, míg megleli az elkötetlen szálakat. A hatalom el is neveli az írókat az alkotói magánytól meg az írógéptől. Különösen azokból az írókból, akiknek a műveltségi poggyásza csekély, óhatatlanul demagógok lesznek". Határ Győző, akinek művei is lassanként „hazatalálnak", a kérdésre, miszerint alkalmasnak tartja-e a magyar nyelvet a bölcseletre, meglepő választ ad. Őt is megkísértette ugyan a gondolat, hogy a modern bölcseletre a magyar nyelv nem készült fel, viszont maga a nyelv nem alkalmatlan a filozófiára. „Inkább a magyarországi rangsorolással van baj. Nekem ehhez képest tótágast áll az értékrendem. Az az érzésem, hogy mindenféle irodalmi műformának a legtetején a bölcselet áll." Talán nem távoli a remény, hogy a magyarul is megjelent regényei (Pepito és Pepita, Éjszaka minden megnő, Anibel, A fontos ember) és drámakötetei (Görgőszínpad, Golghelóghi) után az 1914-ben született nagy magyar író bölcsletével előbb-utóbb mégis csak megismerkedhetünk. (kövesdi k.)