Új Szó, 1991. augusztus (44. évfolyam, 178-204. szám)

1991-08-03 / 180. szám, szombat

5 KULTURA iÚJSZÓi 1991. AUGUSZTUS 3 A KISEBBSÉGI LÉT ÉS A CSALFA HIT SZÍNPADÁN SZÉKELY JÁNOS DRÁMÁJA GYULÁN KLS NYELVŐR POHÁR-E ABEFŐTTESÜVEG? DIÓHÉJ CLEMENCEAU UNOKÁI ÉS AZ AGYAGGOLYÓ A gazdag gyerekeknek üveggolyó dukál, a szegény ember gyereke agyaggolyókkal játszadozik. És, persze, igazi, puskába, gépfegyverbe, ágyúba dugdos. hatóval, hogy tétje is legyen a dolognak a szocializmus ásatag unalma után. A sztori szempontjából egyelőre lényegtelen, hogy rongyos Közép-Európa déli csücskében, a Balkánon. Hisz oly parányi ez a szétcincált vidék, s oly nagy a cifra nyomorúság! És mily ragadósak az ötletek, a példák mily előre gyártottak és másolhatók! A hisztériakeltők szürkeállományából kipattant és mustárgázként szétszivárogtatott „titkos" hírek szerint már a Csallóköz parasztja is kalasnyikovot és izraeli mordályt locsolgat a fólia alatt. S ki ne tudná, hogy kísértet (a harmincnyolcas határokat vizslató földmérők serege) járja be Bodrogközt, s talán - persze, a legnagyobb titokban - már holnap atombombát fabrikál valaki Gömörben? Jófajta föld ez, különb propagandát terem Micsurin csodadinnyéjénél is, amelyből (lévén a bolhával keresztezve) magától pattogtak ki a magok. Mily röhejesek vagyunk mi itt, Európa mostojiábbik mesgyéjén, gondolhatná az ember, ha nem lenne komoly a politikai agyaggolyózás. Ha elintézhető lenne egy kézlegyintéssel a beneši (hogy más, nem kevésbé ismert neveket mellőzzünk) emlőkön nevelkedett, a propaganda történelemformáló bokszkesztyűjét ugyancsak mesterien használó újpolitikusok vakbuzgalma. Sajnos, nem intézhető el. Maholnap már azt próbálja rásütni erre a letaglózott és gerincét vesztett kisebbségre valaki, hogy visszafordítja a Duna folyását, miközben lepaktált Szaddam Husszeinnel. Mert mifelénk bármi elképzelhető. Ez a fantázia birodalma, ahol nem szokás felelősségre vonni az uszítókat, a kútmérgezőket, a gátlástalanul köpködőket. Mifelénk mindig a nyulat pofozzák. Persze, világos, hogy mindez csupán következménye valaminek, mint ahogyan az is természetes, hogy a többségi nemzetek nemigen forszírozzák a kérdést, ki a felelős mindezért. Hogy mi, kis nemzetek, időnként egymás torkának esünk. Hogy hol suttogva, hol nyíltan, ócsároljuk egymást. Hogy nem illik arról beszélni, kik és miért fuserálták el az egész századot és az egész vidéket, hogy a győztesek békeszerződéseinél nem a józan ész ült az asztaloknál, hanem arrogáns, hazudós politikusok és tájékozatlan, vonalzóval hadonászó tábornokok. S miközben mi itt agyaggolyózunk, pentagonálézunk és hexagonálézunk, vagy amit akartok, a Clemenceau-unokák valahogy nem igyekeznek feltenni a kérdést maguknak: mennyiben vagyunk felelősek a történtekért? Ok nemigen hánykolódnak az álmatlanságtól ma sem, hisz nem ők viszik el a balhét... (kövesdi k.) A Gyulai Várszínház több mint negyedszázados története során mindig kiemelkedő helyet biztosított a nemzeti, nemzeti kisebbségi sorskérdésekkel foglalkozó magyar történelmi vagy társadalmi drámáknak, így többek között az erdélyi Székely János szinte egész drámai oeuvre-jének. Ez utóbbi legfőbb pillérei, a Caligula helytartója, a Hugenották, a Vak Béla király (megannyi gyulai ősbemutató is egyúttal) történelmi paraboladrámák, gyémántkeménységű és csiszolású erkölcsdrámák, politikai vitadrámák voltak jobbára. A történelemből kimetszett vagy költőileg megkomponált, izzó feszültségű vitajelenetekben a politikai filozófia, az ideológia, a hatalom képviselői, a különböző csoportokat, kisebbségeket manipulálok csaptak össze szellemileg, erkölcsileg és fizikailag az áldozatokkal, a meg nem alkuvókkal, az ilyen vagy olyan alapállású etikai hősökkel. A most július közepén színre került negyedik jelentős drámai mű, a diktatúra bukása előtt, jóformán időszakában (1989) keletkezett Mórok mind témában, mind dramaturgiai felépítésében, leginkább pedig mondandójában egészen újszerű. Meglepő, hogy több kritikusa szerint is majdhogy két dráma fér el benne, vagy legalábbis telnék ki belőle. Némi értetlenséggel vagy rosszindulattal arra is utalnak egyesek, hogy egyik sincs igazán jól megírva, az egyik kidolgozatlanságával gyengíti a másikat. Tény, hogy Székely egy történelmi paraboladrámát és egy, közelmúltban játszódó modern értelmiségi drámát írt meg és illesztett össze. Másképpen kifejezve: a felvonások (jelenetek) egy része a XV. század végén és a XVI. század elején játszódik Granadában, s tulajdonképpen az akkori mór kisebbség értelmiségének tragikus összezúzódását, felórlódését és keserű tanulságait szemlélhetjük, elemezhetjük a dráma és a színjátéki drámai tér egyik szintjén. Székely ítélkezése ebben a tekintetben roppant szigorú, és amolyan vörösmartys „nincsen remény, nincsen remény" végkicsengésű; alig heroikus pesszimizmust, inkább totális reménytelenséget sugárzó. A fanatikus, a bármiféle ideológiával, hatalmi csoporttal szövetkező, nemzetállamot építőkkel, vezetőkkel szemben nincs helye, értelme sem a szétfutásnak, sem a maradva helytállásnak, de az ideológiai asszimilációnak, a formális lojalitásnak sem. Igazában mindegyik út tragikus, tragédiákba torkollik. Eleddig ez a legkeményebb, leglogikusabb és kétségtelenül a legetikusabb ítélkezés ebben a kérdéscsoportban magyar nyelven, a magyar drámai költészet eszközeivel, tartalmi és formai elemeivel. A Mórok dramaturgiai szerkezetében egy másik sík, egy másik drámai történet (nagyobbrészt társadalmi-lélektani és erkölcsi helyzetrajz) is megtalálható, s ennek következtében az egész darab mintegy tükördrámává formálódik. Székely mintául vette a kiváló kortárs erdélyi költőnek, prózaírónak, nyelvész és irodalomtörténész profeszszornak, az egykori Magyar Népi Szövetség vezető politikusának, Szabédi Lászlónak öngyilkosságba futó élet(karrier)történetét (a Babes és Bolyai egyetemek összevonása után vált meg az élettől Szabédi, s még napjainkban is kapott megrovást ezért egy román diplomatától). Motívumokat keresett mások, sót a saját életéből is, s mindezekből megírt az első síkkal mintegy felelgető, részben azt illusztráló, részben magyarázó kulcsdrámát. Ezzel darázsfészekbe is nyúlt, mert máig tart az özvegyek, rokonok, harcostársak tiltakozása, ódzkodása a bemutató ellen. Ennek ugyan nem sok értelme van, mert Székelyt - egy ismert, szeretett és megbecsült, majd vitatott, bírált személyiség megidézésén és ábrázolásán túl - nagyonis általános kérdések izgatták. „Igazi témám tehát - vallja a Mentség(!) című előszóban - az a mechanizmus, amely az emberi hitvallást szinte automatikusan manipulálja a történelemben... Szóval az álhit a témám. A történelemben működő álhit." E szándék kibontása révén az egész második sík, a lényegében 1956-58 között Kolozsvárott, Szabédi lakásán történtek (jobbára lelki történések, viták, monodramatikus vívódások) ábrázolása nem (csak) kulcsdráma, hanem égy nagyonis közép-kelet-európai probléma boncolgatása, a fényes szellők és nemzedéke eszméinek, törekvéseinek, illúzióinak, hit- és hitelvesztésének drámai ítélőszék elé tárása. Székely így műfajilag, dramaturgiailag is szintetizált; gondolati és drámaépítkezési szálakat, elemeket kapcsolt össze; egyiket a másikkal még erősítette, hitelesítette is. Nem viviszekciót végzett, nem valamiféle lustitia-tervet kezdett megvalósítani a drámaköltészet eszközeivel, hiszen Szabédi László és a hozzá hasonlók álhite és tettei - három-négy évtized távlatában - már a múltba vesznek: a történeleméi. A varratok még olykor túlságosan is érzékelhetők, az egyes síkok, jelenetek társadalmi és lélektani átvilágítása, motiváltsága váltakozó arányú és eredményességű. Az is bizonyos, hogy a fényes szellők és egyáltalában az álhit problematika nem fejthető meg pusztán lélektani, karakterológiai és etikai alapon. Lehet, hogy Székelynek mégis jobban el kellett volna szakadnia jelképekben, nevekben, helyszínekben a Szabédik egykoron valóságos világától. Ám gondoljuk meg: a Mórok a kommunista-nacionalista diktatúra végső szakaszában, agonizálása közepette született... Az első színrevitel feladata a Gyulai Várszínház - az ott folyó rekonstrukciós munkálatok miatt külső-színpadán Tompa Gáboré, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgató-művészeti vezetőjéé volt. Egyike ó azoknak, akik művészeti területen az ottani fényes szellők nemzedéke tagjainak örökébe lépve, sok mindent másképpen kívánnak csinálni. Fiatal kora ellenére rengeteg információja van a szülök, sőt a nagyszülők tetteiről, magatartásáról, mondhatni testközelben élt és van akár a szerzővel, akár a főszereplővel (családjával). Nem volt könnyű dolga, mert még a tiltakozókra is kellett figyelnie, meg arra is, hogy több fontos szerepet kolozsvári és szatmári vagy onnan Magyarországra költözött színészekre (Ács Alajos, Boér Ferenc, Dengyel Iván, Nagy Dezső, Kátó Sándor) bízott. Jelezvén ezzel azt is, hogy a „mórok" ügye egyetemes magyar ügy; áldozat és szemlélő, támogató és ítélkező egyaránt szenvedjen meg érte. Értelmezési-rendezői koncepciója, víziója amolyan fellinis, lengyeles szürrealista, abszurdba, iróniába, sőt groteszkbe áthajló. Jelképes, néma figurák jelennek meg és jeleznek, csodálkoznak - talán ironizálnak - imbolygó léptek, fátylak és kisebb-nagyobb environmentek közepette, fények és árnyak szép kompozícióiban. Maga az öngyilkossá vált főszereplő is megjelenik végül a vár egyik ablakában: önmaga ironikusan szomorú kommentátoraként, szemlélójeként, rácsodálkozva, rásajnálkozva a tragikus előtörténetre. Tompa ezen belül szenvedélyes vitajeleneteket, izzó összecsapásokat komponált. Ezek többnyire jó tempóban követik egymást; a színészek általában élesen intellektuális stílusban játszanak, s noha markáns figurákat igyekeznek megformálni, sajátos színeket, jellegzetességeket mégsem raknak fel. Ez legalábbis elgondolkoztató, mert már a síkok különbözősége is diktálna ilyesmit. A legszebben beszélők és a legplasztikusabb figurák többnyire az erdélyi színészek köréből adódnak. Ács Lajos megrendítő, nagyformátumú Ahmedje, Dengyel Iván bizantinikus, pravoszláv színezetű Jimenez fóinkvizítora, Boér Ferenc mór Rachmánja és Balázs tiszteletese a legemlékezetesebbek, a legjobban eltaláltak. Vallai Péter tiszteletre méltó erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy Husszein-Kibédi László szerepét öniróniával, groteszkbe átcsapóan játssza el, ám manírjai, szövegbizonytalanságai degradálják és széttördelik alakítását. Mertz Tibora szolnoki iskola tagjaként elgondolkoztató, finom iróniával mintázza meg Hasszán-Benkó alakját, Kútvölgyi Erzsébet keményen zsörtölődő, házsártos-vívódó feleség. Antal Csaba díszletei és Pap János jelmezei jól különítik el a síkokat, jellem(ember) csoportokat, s jól társulnak ehhez a fellinis, szürrealista játékhoz. BÓGEL JÓZSEF Egy vidéki háztartási boltban, kiszolgálásra várva, arra figyeltem fel, hogy az előttem álló vevő „harminckét poharat" kért. Biztosan lakodalom vagy keresztelő lesz a családban - gondoltam. Majd meglepődve hallottam az elárusítónő tájékoztatását, hogy „csak hétdecis poharak" vannak. - No, azok bornak egy kicsit nagyok, sőt még söröspohárnak is - jegyeztem meg mosolyogva, s el sem tudtam képzelni, mekkora lehet a hétdecis pohár, mert én eddig ötdecisnél nagyobbat nem láttam. Ez az úgynevezett söröskorsó. A vevő - egy kedves fiatalasszony - azonban jóváhagyólag bólintott az elárusítónőnek, nekem meg készségesen megmagyarázta, hogy nem ivópohárról van szó, hanem „befőttespohárról". S valóban: a pulton már ott sorakozott a négy csomag befőttesüveg, átlátszó fóliacsomagolásban. - Elég gyakran nevezik a magyar vevők a befőttesüveget pohárnak, befőttespohárnak, kompótospohárnak, mert a szlovákban ennek is pohár a neve - világosít fel az elárusítónő. Valóban, a Krátky slovník slovenského jazyka című szlovák értelmező szótárban a többjelentésű pohár szó második jelentéseként ezt találjuk: fľaša na zaváranie, s példaként ezt: pohár kompótu. A magyar értelmező szótárakban is többjelentésű szóként szerepel a pohár, de a gyümölcsfélék befőzésére használatos üveget nem jelenti. Annak ez a neve: befőttesüveg. A kompótosüveg is használatos ilyen értelemben; nálunk a szlovák hatás is segíti a terjedését. Hogy ezt megértsük, meg kell vizsgálnunk a szlovák zaváranina és kompót, valamint a magyar befőtt és kompót szavak jelentését. A zaváranina a befőzéssel tartósított gyümölcsöt és egyben zöldséget jelenti, a kompót meg a befőzéssel tartósított, valamint a cukros, fűszeres vízben főtt, gyors fogyasztásra szánt gyümölcsöt egyaránt jelöli a szlovákban. A magyarban a befőtt csak a cukros lében tartósított gyümölcs megnevezése. A befőzött zöldséget - például a lecsót - nem nevezzük befőttnek. A kompót pedig elsősorban a gyors fogyasztásra főzött gyümölcsnek a neve, de az utóbbi időben a befőzéssel tartósított gyümölcsre is átviszik. Kétségtelen, kezd elmosódni a különbség nyelvünkben a befőtté s a kompót között olyan formában, hogy bár a gyors fogyasztásra főzött gyümölcsöt nem nevezhetjük befőttnek, a befőzéssel tartósított gyümölcsöt már nevezik kompótnak is. Aki azonban választékos szóhasználatra törekszik, az a kompót szóval csak a rögtöni fogyasztásra főzött gyümölcsöt nevezi meg. így, noha a kompótosüveg még mindig jobb szóalkotás, mint a kompótospohár vagy befőttespohár, azt tanácsoljuk, hogy a gyümölcsfélék befőzésére használt üveget nevezzük továbbra is a régi bevált nevén: befőttesüvegnek. A pohár szóval való megnevezése ugyanis teljesen idegen a magyar nyelvben. A pohár-nak a szlovákban még van egy másik olyan jelentése is, amely idegen számunkra. Többször megütközhettek az olvasók, amikor a magyar nyelvű újságok sportrovataiban pohárnak nevezték azt a tárgyat, amelyet valamelyik verseny győztese díjként kapott. Olvashattunk „vándorpohárról", „Duna-pohárról" stb. A magyarban ennek a győzelmi jelnek is szolgáló nagyobb, díszes ivóedénynek a neve serleg, esetleg kupa. A „vándorpohár" korcs szóval megnevezett edényt vándorserlegnek mondjuk, a „Duna-pohár" később Duna-kupává helyesbedett a sajtóban. JAKAB ISTVÁN NINCS UBORKASZEZON KULTURÁLIS ÉLET A HÁRMASHATÁR MENTÉN A Csallóköz után Bodrogköz Szlovákia második legnagyobb éléskamrája. Erre csak azért emlékeztetek, mert ezekben a napokban itt is kora reggeltől késő estig keményen dolgoznak az emberek. Hogya György írótól, a Csemadok Királyhelmeci Területi Választmányának titkárától affelől érdeklődtem, hogy vajon jut-e most idő kulturális rendezvényekre, van-e kivel és kiknek tartalmas műsorokat szervezni? -A társadalmi átalakulás folyamata mifelénk sem zökkenőmentes. Az emberek tudják és tapasztalják, hogy az elért életszínvonal megtartásáért és emeléséért sokkal többet kell tenniük, mint eddig. Szerencsére tagjaink döntő többsége nem elégszik meg csupán az anyagi javak hajszolásával. Nálunk a kulturális szférában most nyáron sincs uborkaszezon, sót úgy tapasztalom, nagyon biztató erjedés indult meg. Járásunk területén most újra kialakultak, illetve „visszarendeződtek" azok a természetes központok, amelyek régen is működtek. Az utóbbi évtizedekben főként Abarán," Kisráskán. Nagyráskán jutott holtpontra a kulturális élet, de most arrafelé is változik a helyzet. Az egész napos megfeszített munka után már arrafelé is vannak olyan egyének, akik este nyolckor is eljönnek a gyűlésekre, hajlandók szervezési kérdésekről tárgyalni, vagyis aktívan részt vállalnak a kulturális és szórakoztató műsorok szervezésében, lebonyolításában. Elmondhatom, hogy járásunk 53 magyar községében csaknem mindenütt kialakult olyan igény és kötelességtudat, amelý a falu történelmi múltjának, hagyományainak vállalására, azok továbbéltetésére sarkallja a lakosságot. - Miben nyilvánul ez meg? -Például abban, hogy az 1831-es nagy parasztfelkelés vezéralakjának emlékére Kisráskán augusztus 4től megrendezzük a Tasnády napokat. Hasonló megfontolásból rendezzük meg Zemplén községben - az egykori Vármegye névadó településének és központjának színhelyén - az első Zempléni Kulturális Napokat is. Augusztus 24-25-én neves történészek, régészek szólnak majd a község múltjáról, a Szélmalom-dombon feltárt fejedelmi sírról és más érdekességekről. Természetesen a község önkormányzatának is lenne tennivalója, hiszen most már elsősorban rajtuk múlik, hogy a szövetkezeti raktárnak használt vármegye háza a teljes enyészet áldozata lesz-e, vagy mint műemléket megmentik és célszerűbben használják ki. Tennünk kellene valamit azért is, hogy az egykori fejedelmi temetkezési hely a Szélmalom-dombon ne a helyi mezőgazdasági üzem trágya- és szemétlerakataként szolgáljon. Nyári rendezvényeink közül talán még azt emelném ki, hogy a mátyóci búcsú napján megnyittatjuk a csehszlovák-szovjet határt. Ez már tavaly is megtörtént, csak akkor a mátyóciak mentek át Palágyba, most az ottaniak jönnek hozzánk. Ezt a rendezvényt a katolikus egyház, az önkormányzat és a Csemadok közösen készíti elő. - Említette, hogy itt, a Bodrogközben és az Ungvidéken a természetes központok fokozatosan visszanyerik funkciójukat, működőképességüket már bizonyítják is. De vajon van-e közeledés a természetes régió egészében, melyen három országhatár is húzódik? - A természetes erővonalak és kapcsolatok elsősorban kulturális, de gazdasági téren is egyre erősödnek a határok ellenére, a Kárpátaljai Magyarok Kulturális Szövetségével nagyon jó az együttműködésünk. Sokat járunk Ungvárra, szerződésünk van Beregszásszal is. Meghívásunkra képviselőik velünk együtt jelen voltak a somodi művelődési táborban, augusztus 10-tól 18-ig pedig mi megyünk az ö balazséri táborukba. Természetesen jók a kapcsolataink Magyarországgal, elsősorban a sátoraljaújhelyi Kossuth Lajos Művelődési Központtal. Rengeteget segítenek nekünk, sok közös rendezvényünk van. Felvettük a kapcsolatot az egri vármúzeummal is. Erre főleg azért volt szükség, mert Dobó István szülőfalujában, Dobómszkán hagyományosan megrendezzük a Dobó István Napokat. Nemrégiben Miskolcon jártunk, ahol a város kulturális és oktatási osztályával kötöttünk együttműködési szerződést. Eszerint pedagógusaink egy csoportja már augusztus végén a Zsolnaymódszer tanulmányozására Miskolcra utazik. - A Csemadok tehát a maga lehetőségeivel a kulturális élet szervezésén kívül a művelődési tevékenységből is igyekszik részt vállalni? - igen, és itt azt emelném ki, hogy a Csemadok égisze alatt Nagykaposon eredményesen működik az Erdélyi János Népfőiskola, s most azon dolgozunk, hogy ősztől Királyhelmecen is megalakuljon a Mécs László Népfőiskola. - Ennyiből is látszik, hogy itt valóban nincs uborkaszezon. Mindezekután a kérdés most már csak az, hogy erejükből futja-e arra, hogy ősszel is legyenek ilyen rangos rendezvények? - Mi vállaltuk ezt a munkát és minden tőlünk telhetőt meg is teszünk. Az már most biztos, hogy az ősz sem lesz a pangás időszaka. Szeptemberben itt, Királyhelmecen kétnapos szüreti ünnepséggel nyitjuk meg a hat hétig tartó Bodrogközi Kulturális Heteket. A nyitókiállítás, sétarepülés, tűzijáték, sport- és ügyességi versenyek, borkóstoló stb - és vendégjátékra érkezik Erdélyből a nagyváradi Szigligeti Színitársulat. Nagyjából már a kulturális hetek műsora is összeállt. Lehet hogy olykor többet vállalunk, de meg kell tennünk, mert van kinek dolgoznunk és tudjuk, hogy nem haszontalan az, amit teszünk. SZASZÁK GYÖRGY