Új Szó, 1991. augusztus (44. évfolyam, 178-204. szám)

1991-08-27 / 200. szám, kedd

7 RIPORT - VÉLEMÉNY 1991. AUGUSZTUS 27. Még nem szoktunk hozzá a szegénységhez. Pedig naponta találkozunk egy liter tejet, pár kiflit vásároló öregekkel, a szemétkukákban turkáló guberálókkal, s láthatunk — ha akarunk — koldusokat is. Az emberek többségének mégis az a véleménye: aki szegény, maga tehet róla. Szép hazánkban még a szociológusokat sem igen foglalkoztatja a szegénység, a szociálisnak mondott minisztériumról már nem is szólva. Az utca embere meg, szembesülvén a nyilvánvalóval, inkább elfordítja a fejét — elég neki a maga baja. K. bácsival az utcán ismerkedtem meg. Éppen a házunk előtti kukák tartalmát böngészte. Megszólítottam. Nem titkolta: nyomorúsága viszi rá, hogy a szemétben turkáljon. Kezdeti zavara kérdéseim nyomán lassan oldódni kezdett, s végül beleegyezett, hogy meglátogassam. Pár nap múlva elindultam a megadott címre. A környék nem volt valami bizalomgerjesztő. Nyirkos, szeméttől bűzlő kapualj, omladozó vakolat, megsárgult újságpapír az ablakon. — Ne, inkább mégse... Ne akarja látni — húzza be maga mögött az ajtót K. bácsi. — Nem hiszem, hogy tetszene. És egyébként is: kinek használ azzal, hogy megírja? Tényleg, kinek? K. bácsinak nem, az biztos. Több mint harminc éve él ebben az odúban, ahol egy árva fűszál sem élne meg. A napfény ide még véletlenül sem talál utat. Csak az ember képes elviselni az örökös homályt, a falakból áradó bűzt, a réseken alattomosan beszivárgó hideget. — Nézze csak — borít elém egy halomnyi gyógyszert. — Van itt minden: szív, asztma, reuma, érszűkület elleni szer. Télen a legrosszabb. Olyankor pokrócot rakok az ajtóra, rongyokkal tömöm be a réseket, aztán bevackolom magam a dívány sarkába. így böjtölöm ki a jó időt. K. bácsi cselédember gyerekeként született. Ugyanúgy nevelkedett, mint a többi cseléd gyereke: tavasztól őszig kinn dolgozott a mezőn, telente meg hóban-fagyban kilométereket gyalogolt az iskolába. Éjszaka tanult, petróleumlámpa mellett — mert tanulni nagyon szeretett. — Mondta is a tanító úr: fiam, neked tanulnod kéne. De hát akkoriban az is nagy szó volt, ha valahol inasnak beállhatott az ember. A mestereknek meg ráadásul olyan inas kellett, aki segít a ház körül, aki elbírja a munkát. Az olyan nyápic gyerekért, amilyen én voltam, nem nagyon kapkodtak. Végül bekerültem egy szíjgyártó mesterhez. Ritka rossz ember volt, ütött-vert, amikor csak tehette. Három évig inaskodtam nála, egyet még rászolgáltam. Amiért „ingyen" tanított. No hiszen, abban a tanításban nem volt köszönet. Szerelemből nősült. Árva lányt vett feleségül. A falon, az ágy fölött aranykeretes esküvői kép: szigorú szájú nő, fegyelmezett nézésű férfi — mintha tudnák, milyen sorsnak néznek elébe. Nem volt semmijük — egy ócska bőrönddel érkeztek a városba. A szülei nem tudtak segíteni, albérletből cselédlakásba, majd újra albérletbe költöztek. Végül az erdészettől — ahol K. bácsi dolgozott — kiutalták nekik ezt a „íakást". Akkor már a fiuk is megszületett. Hárman éltek tehát ebben az alig kilenc négyzetméteres lyukban, ahol csak most nézek körül alaposabban. A falakon, a sarokban szürke penész terjeszkedik, a földön szanaszét őcska kacatok hevernek. Az asztalon üres konzervesdoboz, tengernyi gyógyszeres üveg között egy fél pár cipő éktelenkedik. Ahová nézek, mindenütt kosz és szemét. — Tudom, ez nem lakás, ez egy ól. De nem volt mindig ilyen. Régebben a padlót is felsúroltam, a szemetet is elhordtam. De már nem bírom. Húsz éve élek egyedül, amióta a feleségem meghalt. A fiamat havonta egyszer látom. Eljön, hogy elvigye a nyugdíjamat. Azt mondja, nem lehet nálam hagyni, mert eliszom. Ő félreteszi. No, legalább lesz miből eltemettetnie. Nehogy a sajátjához kelljen nyúlnia. Pedig van neki éppen elég. Nekem is ad — egy hétre húsz koronát. Hát tessék ebből megélni. Azt akarta, hogy menjek otthonba. Akkor már inkább itt maradok. Guberálni szoktam, mit szégyelljem. Kartondobozokat, rongyot, újságpapírt, üvegeket gyűjtögetek, mindent, amiért pénzt kaphatok. El se tudja képzelni, mi mindent eldobálnak az emberek. Régebben gyakran kirándult. Ha csak tehette, reggel útnak indult, és csak este tért haza. Járta a hegyeket, ment a napfény után. De már nem bírja a lába, mindinkább beszorul a vigasztalan négy fal közé. — Tudja, én mindig féltem az élettől. Akik pedig félnek, azok már eleve vesztesek. Velem a sors mindig kénye-kedve szerint bánt. Apám hazajött a világháborúból, egy évre rá születtem én. Négyévi hadifogság gyötrelmei nyomasztanak. Sosem voltam valami szilárd jellem, inkább egy kicsit meghunyászkodó. A hangos szótól úgy menekültem, mint macska a seprűtől. Igyekeztem mindenkivel jóban lenni, mégsincs egyetlen barátom se. K. bácsi gyakran eljár a közeli közkönyvtárba. Ott már megszokták a csöndes, tisztán öltözött öregurat, aki feltűnően tájékozott a világ dolgaiban, akivel mindig mindenről el lehet beszélgetni. Üres kenyeret reggelizik, de a lapokat minden reggel megveszi. Hetvenkét éves. A nyugdíja ezerhatszáz korona. Tizenkét éve vár lakásra. Egy kilenc négyzetméternyi reménytelenségben. — Szerettem volna fényben élni, de nem sikerült — áll meg a lépcsőház fordulójában. — Innen már nem kísérem tovább. Magának se volna kellemes, ha egy ilyen alakkal látnák. De egyre megkérem, a nevemet ne írja meg — és választ sem várva lassan elindul visszafelé. A sötétbe. S. FORGON SZILVIA LAPSZÉLEN LEROMBOLT ÉPÍTŐBPAR Hogy válságos állapotban van Szlovákia építőipara, az egyértelmű, legfeljebb a válság okairól polemizálhatnak az érintettek. Márpedig, ha közvetlenül nem is, közvetve mindannyian érintettek vagyunk. Akadnak ugyan kísérletek, amelyek az okokat a gazdasági reformban, annak — szerintük — túlságosan is gyors ütemében látják (látnák), és gond nélkül átsiklanak az olyan tényeken, hogy például az ágazat számára a legnagyobb problémát a befejezetlen, pontosabban a megkezdett építkezések abnormálisan nagy száma okozza. Azért pontosabb a „megkezdett" kifejezés, mert a központi tervezésű gazdaságban csak megkezdeni volt igazán érdemes egy építkezést, amíg a föld, a beton, a panel sok száz vagy ezer tonnája mozgott. A sok tonna ugyanis sok pénzt jelentett, és a pénzzel egy építkezés elején nem nagyon garasoskodtak. A befejezés körüli bíbelődés azonban már egyáltalán nem érte meg a fáradságot, ezért aztán halasztották is, ameddig csak lehetett. Az eredmény: 1990 végéig 200 milliárd korona értékű megkezdett építkezés állaga várt az időjárás szeszélyeitől, no meg a lakosság gyűjtőszenvedélyétől való megőrzésre, persze, újabb milliókért. A legszükségesebb befejezési munkálatok megindításához az idén és jövőre legalább 20 milliárd kellene, de a kormány csak 2 milliárdot (!) tudott adni az építőipar felélénkítésére. (Bizonyára észrevette a tisztelt olvasó, hogy a szükséglet, a lehetőség és a valóság csak a nullák számában különbözik.) Igy nem lehet kétség afelől, hogy a vázolt probléma megoldása a jövőnek még egy nagyon is rejtett zugában leledzik. Pedig volna mit építeni, ha volna miből, hiszen a szlovákiai infrastruktúra a világszínvonaltól messze, de még a csehországitól is jó pár lépéssel hátrább bandukol. Például a lakásépítés. Ezer lakosra Szlovákiában ötvennel kevesebb lakás jut, mint Csehországban és 140-nel kevesebb, mint a gazdag országokban. És akkor az úthálózatról még nem is beszéltünk! Ilyenkor az sem lehet vigasztaló, hogy akadnak, akik még nálunk is rosszabbul állnak. S hogy legalább önkritikában legyen következetes az ágazat, a miniszter helyzetjelentése olyan további nem éppen hízelgő tényeket is felsorol, mint a nagy építkezési költségek, rossz minőség, túlságosan hosszú építési határidők. Nos, azt hiszem, ez a felsorolás elég ahhoz, hogy ha volt is valakinek illúziója az építőipar jelenlegi helyzetével kapcsolatban, elveszítse azt. S ehhez még hozzá kell számolni, hogy az induló magánvállalkozási szféra is inkább a gyors pénzszerzés reményében szállt be, nem pedig hosszú távú, tisztes vállalkozói megfontolásokból. Ami pedig az építőanyagok gyártását illeti, néhány korszerűbb nyílászáró gyártásának bevezetésén kívül szinte minden maradt a régiben. A váltásra pedig egyszerűen nincs pénz. Kínálkozik valamilyen lehetőség a kilábalásra? Az bizonyos, hogy az ágazatnak karcsúsodnia kell, mert eddig alaposan túlméretezett volt. Ha az infrastrukturális lemaradás behozatalához meg is lenne a pénz, a várható beruházásokhoz biztosan kevesebb ember és gép is elég volna. De ez sajnos még odébb van. Egyelőre a meglevő helyzet rendbehozatala, az építkezések befejezése, a régebben épült lakások, középületek felújítása adhat csak munkát, ha kerül rá pénz. Az építésügyi minisztérium több mint 350 gazdasági egységet szán privatizálásra, de valószínű, hogy ebből elegendő pénz nem jön össze. Megindulni tehát csak állami és főleg külföldi kasszából származó tőkével lehet s csak azzal a feltétellel, hogy az iparág minden egyes fájó pontján egyszerre kezdődik meg a gyógyulás. Hogy ez mikorra várható? A becslések szerint jövőre még nem, de azután már megindulhat egy nagyon mérsékelt felemelkedés. Csakhogy jó esetben sem építünk majd többet 2000-ben, mint a két évvel ezelőtti mennyiség háromnegyede. (szénásí) TETŐ AZ EGYÜTTLÉT FÖLÖTT Elhangzik egy városnév — emberek, barátok, utcák, szerelmek, kocsmák, állomások... élmények jutnak eszünkbe. És a házak. A házak, ahol éltünk, laktunk, megszálltunk, ettünk, ittunk, voltunk... Holland népművelők fogalmazták meg — az építészeket meg sem kérdezve: A ház tető az együttlét fölött. NEMZETKÖZI KONGRESSZUSI PALOTA Prága egyik legismertebb új épülete, a Kultúrpalota az idén volt 10 éves. Olvasóink talán emlékeznek arra a kampányra, amely az építkezés és az átadás idején zajlott. Méltán lehettek az akkori „honatyák" büszkék az épületre. Ez a ház Csehszlovákia legnagyobb alapterületű építménye. Belépve amolyan kisebb labirintus, nagyon nehéz tájékozódni, s míg az ember megtalálja a propagandafőnököt, kilométereket gyalogol. A propagáció vezetője a fiatal Marius Hájek. Rövid ideje, egy éve dolgozik a Kultúrpalotában. Az alig egyórás beszélgetés alatt 11 telefont, két aláírást és egy telexet intézett el. A házban ekkor párhuzamosan két rendezvény zajlott, természetesen, a hozzá kapcsolódó tevékenységekkel — étkeztetés, telefonközpont, információs iroda stb. — együtt. — Ehhez hasonló épület a méreteit, felszereltségét, műszakMehetőségeit tekintve Közép-Európában nincs. Éppen emiatt készült nemrég egy átfogó elemzés a ház jelenlegi állapotáról, lehetőségeiről, és ennek alapján készül a további tevékenység tervezete. Bizonyára nem titok, hogy a Kultúrpalotát annak idején nem is annyira a kultúra miatt építették. Pártkongresszustól kezdve szakszervezeti tanácskozásokon keresztül komoly konferenciákig volt már itt minden. Ezeket a lehetőségeket használjuk ki elsősorban. Ha megnézi például a konferenciák tervét, láthatja, hogy rendezvény rendezvényt ér, országos és nemzetközi tudományos, társadalmi és politikai fórumok tucatjait szervezzük. Európában — köszönet az integrációs folyamatoknak — fellendülőben van a kongresszusi turizmus, ezt ismerték fel Európa nagy házainak menedzserei, ezt szeretnénk kihasználni mi is. Azon kívül, hogy egyegy kongresszus műszaki és szervezési feltételeit a ház adta lehetőségek és felkészült szakembergárda biztosítja, nem elhanyagolandó a prágai turisztikai infrastruktúra sem. Szomszédunk a Fórum Szálló, Prága óriási szállodai kapacitással rendelkezik (ami nyáron mégis kevésnek bizonyul — szerk. megj.), és természetesen akad látnivaló is. Prága földrajzi fekvése, a ház megközelíthetősége, valamint a nyönyörű panoráma olyan előnyök, melyekről nem szeretnénk lemondani. — Az átlagos prágai polgár mennyire érzi magáénak a Kultúrpalotát? — Élnek még a múlt görcsei, ez a ház is a prominenseké volt, nem olyan könnyű idecsalogatni az embereket. Jelenleg a kongresszusi — kifejezetten profi — terveink mellett, háttértevékenységként indulnak a kulturális rendezvények. Mégpedig olyanok, amelyek csak itt valósíthatók meg. Legyenek azok a méretekre szabott követelmények — négy különböző terem, több tucat módozatban áll a vendégek rendelkezésére — vagy akár a minőségi követelmények: a fénypark, a hangosítás, a tolmácsberendezések, az elkülöníthető helyiségek. Az állítás valóban helytálló. A kongresszusi terem maximális befogadóképessége 2839 fő, egy tucat átrendezési lehetőséggel, filmvetítéssel, nagyméretű képernyős projekcióval, Csehszlovákia legnagyobb orgonájával, 24 nyelv szimultán tolmácsolására berendezett felszereléssel. A koncertterem 300-1200 férőhelyes, attól függően, hogy a négy variáns melyikét használják. Az úgynevezett kisterem három, a kamaraterem négy módozatban univerzális igényeket képes kielégíteni. A „conference halľ-nak nevezett „kis" terem berendezése pedig lehetővé teszi a legmagasabb szintű politikai találkozók és üzleti tárgyalások szervezését, és mint azt a gyakorlat igazolja, van is rá igény. A másodosztályú kávéház, az aránylag olcsó büfék és a méregdrága étterem megközelítik az európai szállodai és gasztronómiai normákat. — Egy ekkora gigantikus építmény üzemeltetése bizonyára drága. Miből él a ház? — Kiadásainknak valamivel több mint a felét a bevétel fedezi. A többi a magisztrátustól jövő dotáció. Hozzáteszem: Európában egyetlen kongresszusi központ sem él meg saját bevételeiből. A kormányok vagy a városok viszont szívesen támogatják. Hogy miért? A kongresszusi turizmus ugyan nálunk kezdődik, de a városban ér véget. Ha a kongresszusra valaki, mondjuk, egy dollárt beruház, a városban tíz dollárt költ el. S ez a pénz valamilyen formában a városé lesz. A turista — ez esetben a résztvevő— a városban lakik, sétál, kávézik, pezsgőzik, vásárol, tankol, fizet belépőt a múzeumokba stb. Ez mind-mind bevétel. — Megél ez a ház a kongresszusi tervezetekből? — A tervekből még nem, a megvalósításból viszont egyértelműen. Most már biztos, hogy a perspektíváinak több útja közül a kongresszusi tevékenységet választjuk. S a ház a városé marad, a periferikus rendezvényeken, vendéglátóipari egységein keresztül pedig az ide látogató polgároké, turistáké. A városközpontból, a Vencel térről négy perc az út metrón, hat perc autón. A Wilson állomásról is csak két perccel több. Európa hét legnagyobb kongresszusi palotájával összehasonlítva ebben a kritériumban Prága győzött. A többi szempont mérlegelése még várat magára. S mint a decemberig foglalt nagyterem is bizonyítja, nem sokáig. LOVÁSZ ATTILA (

Pri kle r László illusztrációs felvétele)