Új Szó, 1991. augusztus (44. évfolyam, 178-204. szám)

1991-08-27 / 200. szám, kedd

PUBLICISZTIKA .ÚJ szói AKI MERT HALLGATNI ÉS - BESZÉLNI MONOGRAFIA JOSEF SMRKOVSKYROL MÁSOK ÍRTÁK ment Gottwald által irányított moszkvai vezetést, amellyel egyébként semmilyen kapcsolatot nem tudtak létesíteni, sőt Gottwaldék még létezésükró'l is alig-alig tudtak. Ez fontos körülmény volt, mert Smrkovskýt az élet kényszerítette rá, hogy eltérjen az eddig és később is alkalmazott kominternista elvtől: a központ irányít, a tagság végrehajt képlettől. Ő és társai (például JifíHájek, a

z ismert kritikus, aki majd annyit tesz Fábry Zoltán cseh elismertetéséért) kénytelenek demokratikus elvek szerint cselekedni: megkeresik a polgári szövetségeseket, s velük együtt szervezik a prágai felkelést. Közben tárgyalnak a németekkel, a németek oldalára átállt szovjet, többnyire orosz hadifoglyokkal, az ún. vlaszovistákkal. Igyekeznek minden lehetőséget kihasználni, hiszen tudott dolog volt számukra: a nácik ismerték már Németország jövendó'beli felosztásának tervét, tehát keleten maximális erőfeszítéssel álltak ellen, s ennek a harcnak része lett volna Prága akár teljes megsemmisítése is, csak hogy néhány nap haladékot nyerjenek. Smrkovský és a Cseh Nemzeti Tanács ezt a tervet meghiúsította. A koncepciós perek idején majd éppen az lesz a vád ellene, hogy — úgymond — „alkudozott" a fasisztákkal, s teljesen fölöslegesen, hiszen a szovjetek amúgy is felszabadították volna a várost. Sőt majdnemhogy árulásként állították be az egész felkelést, tulajdonképpen azért, mert nem moszkvai kezdeményezésre robbant ki, hanem a prágai kommunisták és antifasiszta polgárok önálló akciója volt, amely — úgy látszik — nem illett bele a nagyok politikai játszmájába. A fogoly, aki nem vallott Negyvenöt után a cseh politikai életben Smrkovský a második-harmadik vonalba szorult. Voltaképpen olyan csehszlovák kormány alakult, amelyben — egy-két szlovák miniszter kivételével — a hazai ellenállás képviselői egyáltalán nem kaptak helyet. Úgy tetszik, hogy Benešék londoni és Gottwaldék moszkvai csoportjának egyaránt érdeke lett a hazai ellenállás szerepének lebecsülése, eltagadása. Hamarosan azonban komolyabb vádakkal is szembe kellett néznie Smrkovskýnak, aki egyébként utólag sem állította magáról, hogy átlátta volna a sztálinizmus csehszlovákiai praktikáit. Legfeljebb nyíltsága, a hazai mozgalomban szerzett demokratikus tapasztalatai eleve idegenkedéssel töltötték el őt azokban az években. Egészen 1951. március 29-ig. Ekkor éjjel; 11 órakor, hazatérőben, a háza előtt letartóztatták. Azt kérte csupán, hogy két kislányától elbúcsúzhasson. Éheztették, nem hagyták aludni, hat bordáját összetörték, a főnyomozó, a hírhedt Doubek alezredes kijelentette neki: „Olyan ember még nem született, aki valamit nálunk be nem ismert volna." Doubek tévedett. Josef Smrkovský nem vallott sem maga, sem mások ellen. Ez azonban nem változtatott a sorsán. Másfél évvel Sztálin halála után (!), 1954. augusztus 7-én tizenöt esztendei börtönre ítélték. Amikor a lipótvári cellájában, véletlenül avagy ördögi szándékossággal Toussaint német tábornokkal, Prága utolsó náci városparancsnokával találkozott, a generális meglepetten jegyezte meg: „No, de Smrkovský úr, én azt hittem, hogy a felkelést a kommunisták nyerték meg!" 1955. október 16-án szabadult. Már másnap fogadta öt Antonín Novotný, aki képmutató módon megköszönte, hogy nem vallott be semmit (miután — egyebek között — az ó' egyetértésével történt, ami történt), megígérte a teljes rehabilitációt, majd a saját zsebéből (?!) kétezer koronát adott neki, az „első kiadásokra". Nos, a rehabilitálásra még 1963 nyaráig, azaz nyolc évet kellett várnia, ezalatt nem költözhetett Prágába, s egy erdészet technikai vezetőjeként dolgozott, havi 1100 koronáért. Újra néptribun A rehabilitálás után miniszter. Novotný szeretné Smrkovskýt és František Kriegelt felhasználni arra, hogy ellenzéke előtt bizonyítsa: szakított a múlttal. Egyik politikus sem vállalta ezt a szerepet. Egyre inkább meg vannak győződve arról, hogy nemcsak Novotný leváltása szükséges, mert a személycserék immár semmit nem képesek megoldani, hanem a rendszer alapos gazdasági és politikai reformjára van szükség. Különösen sokat tárgya! ebben az időben Husákkal, Ludvík Svobodával, Ota Šíkkal. Egyébként, amikor 1967 végén Novotný hosszú idő után először újra fogadja őt, nyíltan megmondja neki, hogy távoznia kel! a párt éléről, s a helyébe Jozef Lenártot javasolta, mivel azt hitte, mint régi Bafa-alkalmazott, tehetséges szervező, s úrrá lehet a bajokon. Ez is tévedés volt. Alexander Dubček megválasztása után azonban az első volt, aki az 1968 januári plénum értelmét a nyilvánosság előtt kifejtette. Miről van szó? című cikkének közlését a Rudé právo visszautasította, s így a szakszervezeti Práceban látott napvilágot. Ennek a lényegét röviden összefog Sal hatju k: „ Tárgyaljunk úgy, hogy ne legyen különség szavaink és tetteink között. És legyünk realisták. Ne ígérjünk teljesíthetetlent, mondjuk meg a nemzetnek az SZEREPET CSERÉL A SZÍNÉSZNŐ Sunyovszky Szilvia, aki hosszú éveken át a Madách Színház társulatának egyik vezető színésze volt, új szerepkört kapott. Dr. Biszterszky Elemér, a művelődési tárca közigazgatási államtitkára adta át megbízólevelét, amely szeptember elsejével a pozsonyi Magyar Intézetben igazgatóként akkreditálja őt. Legalább kétszer adódott úgy életében, hogy örökre el akarták némítani, egyszer s mindenkorra kitörölték volna a nevét a cseh történelemből. Ha más semmi nem történt volna Josef Smrkovskýval, „csupán" ennyi, ez a tény önmagában is izgalmassá tenné Václav Vrabec (egykor a Rudé právo vezető munkatársa) mostanában könyv alakban is napvilágot látott életrajzát Vybočil z rady — Kiállt a sorból címmel adta közre a prágai Naše vojsko). Smrkovskýt azonban lehetett félig-meddig agyonveretni, lehetett hazug történeteket íratni a prágai felkelésről, el lehetett Őt ítéltetni tizenöt évre, aztán nevezhették demagógnak, köpönyegforgatónak, árulónak, párthatározatokat hozhattak ellene, ki is zárhatták abból a pártból, amelynek több mint négy évtizedig tagja volt, s végül — mindennek a betetőzéseként— még eltemetni sem engedték tisztességgel, mert hamvait tartalmazó urnájától is reszkettek, de semmissé tenni tetteit nem lehetett. Zdenék Mlynár így jellemezte őt: „Harcos politikus volt, amikor valamiféle állapotot helyesnek tartott, foggal-körömmel igyekezett keresztülvinni. Volt némi hajlama a hordószónokok demagógiájára és a néptribunok sikerkeresésére. Gyakran, fürgén megértette a jelenségek és események politikai jelentőségét, és igen gyorsan döntött is. Rengeteg élettapasztalata volt, amely arról győzte meg őt, hogy rossz döntéseket nem kell makacsul védelmezni, és érdemes időben megváltoztatni... Amennyiben hagyta, hogy meggyőzzék, akkor a megváltozott álláspontját ugyanolyan módszerekkel, ugyanolyan hevesen védte, mint azelőtt a másikat." Pékinasból —- pártvezér Nyolcgyerekes család gyermeke volt, a pékmesterséget tanulta ki Prágában. A nyomort, a megaláztatást saját bőrén tapasztalhatta. Nyílván ez a legfontosabb oka annak, hogy hamar megtalálja a kapcsolatot a munkásmozgalommal, s már húszesztendősen a Vörös Szakszervezetek egyik titkára. A német megszállás idején egyre fontosabb, s ezért egyre veszélyesebb illegális feladatokat vállal és old meg sikerrel. Különböző álneveken rejtőzött, a Gestapo azonban már 1941 januárjában rájött, hogy veszedelmes ellenféllel van dolga, és 100 ezer márka vérdíjat ajánlott fel érte. Smrkovskýt azonban nem tudták elfogni. 1944-ben így alakulhatott meg az ő vezetésével az illegális kommunista párt szám szerint negyedik központi bizottsága, amelyet maga a kb „ideiglenesnek" nevezett, ezzel is jelezvén, hogy elismeri a Kle— Úgy vélem, nem egy széket vagy pozíciót foglalok el, hanem új feladatot vállalok — mondja néhány perccel a kinevezés után Sunyovszky. -- Eddig is szolgáltam, de a kultúrának csak egy területén. Mostantól fogva sokkal szélesebb skálán keli majd „játszanom". — Színésznőből hogy lett igazgató? — A minisztérium áltai meghirdetett feladatra pályáztam, és ahogy most kiderült, nyertem is. őszintén szólva erre nem számítottam, csupán arra gondoltam, hogy kell valamit magammal kezdenem. Csendesen üldögélve, befelé fordulva csodákra nem várhatok. — Úgy hírlik, hogy amióía megvált a Madách Színháztól, már sok mindennel próbálkozott. Lehet, hogy most a pályától is végleg elszakad? — Nem hagytam el a pályámat, csak a színházat, de ennek okáról most nem szeretnék beszélni. Tény, hogy szabadúszó lettem, és valóban van egy kft.-m, és valóban műsorvezető leszek a Falu-tévében. Most pedig elnyertem ezt a pályázatot. A többi találgatás pedig kacsa, de engem nem zavar. — Ősztől tehát hazatér szülőföldjére, ami azt jelenti, hogy rendeződik az élete? —- Igen, hazatérek, bár Rozsnyón születtem és az Pozsonytól jóval távolabb van, mint Budapest Életem legnagyobb részét itt, Magyarországon éltem le, most mégis jó lesz hazatérni, különösen így, hogy egy nemes ügyet szolgálhatok. Azzal a szándékkal megyek Pozsonyigazat, akár kellemes az, akár nem, s rendezzük együtt dolgainkat..." Idealizmus volt? Smrkovský nemcsak hitte, hanem élete második nagy esélyének tartotta, hogy a kommunisták, a szocialisták s általában a baloldal végre lásson hozzá álmainak reális megvalósításához. Szükségtelen felidézni Josef Smrkovský 1968-as politikai szerepót. Tény, hogy a legnépszerűbb politikusok közé tartozott. „A prágai tavasz — idézhetem újra Mlynárt — Smrkovský számára kétségtelenül a remény és a hit, egész élete értelmének betetőzése volt, és ő ezzel a tudattal szolgálta a prágai tavasz eszméit." Smrkovský rendelkezett a politikusok körében különben nem túlságosan gyakori érzékkel: együtt tudott és együtt akart élni a néppel. Érezte a tömeget. Volt bátorsága akár szembeszállni vele, de ahhoz is volt mersze, hogy nálánál jóval nagyobb hatalmakkal szemben kiálljon a tömeg követelései mellett. Az „emberarcú szocializmus" minden esetre az utolsó nagy remény volt a szocializmus történetében. Smrkovský pedig ezt akarta szolgálni. Amíg engedték. Aztán funkcióiról leváltották, s még a horgászszövetségből is szükségesnek tartották kizáratni. Megtörhetetlenül Újra azt hitték: Smrkovskýt elnémították, kitörölték a históriából. Ekkor már súlyos beteg, de nem adja fel magát. Amikor a rádió adásaiban rágalmazták, beperelte a rádió akkori igazgatóját, Bohuslav Chhoupeket, noha, persze, biztos lehetett a per számára kedvezőtlen, kimenetelében. 1973. július 25-én, nyilván a prágai szovjet nagykövetség munkatársainak nem kis ijedelmére, személyesen adta át Leonyid Brezsnyevnek címzett levelét, amelyben a konszolidációnak nevezett politikai bosszúhadjárat szörnyű hatásaira figyelmeztetett. Természetesen ezúttal is hasztalanul. Ugyancsak levelet intézett az olasz kommunisták vezetőjéhez, Enrico Berlinguerhez is, de hát sem Berlinguer, sem Smrkovský nam nagyon számítottak Brezsnyev szemében. Végül is Smrkovský volt az első a prágai tavasz politikai vezérei közül, aki nyilvánosan tiltakozott az ellen, ami 1968 után Csehszlovákiában történt. Levelekben és olasz kommunista lapoknak adott nyilatkozatokban. Ezek nem kétségbeesett lépések voltak, hanem tudatos áldozatvállalások. Smrkovský tudta, hogy mit kockáztat, de nem tudott hallgatni. Akart, tudott és mert hallgatni, amikor hamis tanúvallomásokat akartak kicsikarni belőle, de nem akart hiányozni akkor, amikor az igaz mellett kellett tanúskodnia. E. FEHÉR PÁL ba, hogy nyitott otthont teremtsek a magyarok és a szlovákok számára, ahol a közös kapcsot a tudomány, a művészetek és a kultúra jelenti majd. A március 15-én átadott Magyar Intézet ideiglenes otthona gyönyörű szép környezetben áll. Azt hiszem, mindenképpen ideális lesz, hogy terveimet valóra váltsam. — Mik ezek a tervek? — Szeretném a lehető legnagyobbakat markolni, hogy később a nevem mellé ne csak az általam eljátszott színpadi szerepeket írhassák majd, de azt is, hogy a két nép közötti közvetítő szerepet —• a kultúra segítségéve! — sikeresen valósíthattam meg — mondja befejezésül a pozsonyi Magyar Intézet most kinevezett színésznő-igazgatója. (Vasárnapi Hírek) 1991. AUGUSZTUS 27. MINT BRÚGÓSNAK A FÉNYKÉPEZÉS Az egész magyar nyelvterületen vagy ennek jó részén ismert és használt szólások mellett akadnak helyi keletkezésűek és használatúak is. A legtöbb faluban van ilyen; ennek általában ismerik a keletkezéstörténetét, sőt a kortársak azt a személyt is, akivel kapcsolatban keletkezett. E szólások általában úgynevezett szóláshasonlatok. Egy-egy helyzetet, cselekvést a szólás szereplőjének helyzetéhez, cselekedetéhez hasonlítanak velük. Az északkeleti nyelvjárás egyik falujában arra az emberre, aki rekkenő hőségben sem veti le magáról a fölösleges ruhadarabját, ezt mondják: Hűvöst tart neki, mint Bocánnak a ködmön. A szólásban szereplő személy ugyanis állítólag azt mondta, azért nem veti le ködmönét a nyári melegben, mert az „hűvöst tart" neki. De nemcsak egy személvlyel kapcsolatban keletkezett szólás; ugyanabban a községben ezt a változatát is halljuk: Hűvöst tart neki, mint Kanóczriak a suba. A szomszéd községben szintén akadt olyan személy, aki meleg ruhadarabbal védekezett a kánikula ellen; ott ez a szóláshasonlat terjedt el: Hűvöst tart neki, mint Béres János nak a guba. Egy másik szólás keletkezését előidéző eseménynek magam is szem- és fültanúja voltam. Az ezerkilencszáznegyvenes évek elején történt a dolog. Szülőfalumban bálra készültek a fiatalok egy nyári vasárnap délután. A cigányzenekar már megérkezett, de a bált addig nem illett elkezdeni, amíg a délutáni istentisztelet véjget nem ért a közeli templomban. Es mécj csak akkor kezdtek harangozni. Igy a fogyasztási szövetkezet udvarán, a bál színhelyén azzal ütötték agyon az időt a zenészek, valamint a köréjük sereglett legények és gyerekek, amivel tudták. Odaérkezett a szomszéd faluból egy legényke is dobozszerű Kodak fényképezőgéppel. A zenészek elhatározták, hogy „levétetik" a zenekart. Az amatőr fényképész kötélnek állt, hiszen tudta, hogy a „banda" minden tagja vásárol majd a fényképből. Megkezdődött hát az előkészület a felvételhez. Mindjárt az elején szóváltás keletkezett a bőgős és a zenekar többi tagja között. A bőgős ugyanis egészen előre, a cimbalom elé állt, s hatalmas hangszerével és termetével eltakarta a fél zenekart, mindenekelőtt az ülő cimbalmost. — A bőgőnek hátul a helye, a banda megett — tiltakoztak erélyesen a többiek, miközben heves mozdulatokkal eléje sorakoztak, sőt a cimbalmost is előrehúzták. De a bőgős sem hagyta magát: újra előretolakodott. Közben a sokat tapasztalt ember és a sokszor fényképezett zenész fölényével oktatta őket: — Mit értetek ti ehhez? A bőgőnek, igenis, elöl van a helye. Nekem már próbált dolgom a fényképezés, nem úgy, mint nektek. A fényképezés lezajlott, talán kompromisszummal, mindkét helyzetben. Erre már nem emlékszem pontosan. Nem, mert minket, jelenlevőket a bőgősnek az a kijelentése fogott meg és mulattatott, hogy neki már próbált dolga a fényképezés. Holott tudtuk, nem sok alkalma volt még a fényképezőgép lencséje elé állni. S talán még ott melegében meg is született a szóláshasonlat, s ezt később is többször hallottam, sőt magam is használtam: Próbált dolga ez neki, mint brúgósnak a fényképezés. Olyan személyre alkalmaztuk, aki tapasztaltnak szerette volna magát feltüntetni valamely dologban, ügyben, de akiről tudtuk, hogy annyit ért hozzá, mint a hajdú a harangöntéshez. A bőgős szó helyett a falunknak — legalábbis akkori — szóhasználata alapján a brúgós került a szólásba. Mert bár a zenészek szakmai önérzetből már bőgőnek hívták a basszus hangokat szolgáltató nagy hangszert, a falu nem olyan könnyen enged a magáéból: ragaszkodik ahhoz, amit megszokott, amit a sajátjának érez. A bőgő akkor még idegenül hangzott számunkra. JAKAB ISTVÁN