Új Szó, 1991. augusztus (44. évfolyam, 178-204. szám)

1991-08-16 / 191. szám, péntek

5 PUBLICISZTIKA ÚJSZQI 1991. AUGUSZTUS 16. KÉT ORSOLYA-NOVÉRT ÜNNEPELTEK A TAKSONYIAK N

agyobb tiszteletet és megbecsülést falu aligha adhat elszármazottainak, mint amilyennel augusztus 11 -én a taksonyiak tisztelték meg Imelda és Stephana Orsolya-nővéreket. Nem is annyira az ünnepi külsőségek, mint inkább a feléjük áradó szeretet, tisztelet és megbecsülés volt az, ami egy falu, a környék, a rokonok, a barátok és az ismerősök örömét a szentmisén kifejezte. Mindketten ötven éve tették le a fogadalmat és lettek tagjai az orsolyák rendjének... Stephana nővér (Hrotkó Margit) így emlékezik: - 1938-ban léptünk be, s megtanultunk németül, hogy noviciátusba mehessünk. Miután kitört a háború, elmentünk Franciaországba, mert a linzi noviciátus átköltözött oda. Szent fogadalmunkat 1941-ben tettük le, s másnapján Imelda nővér Párizsba ment, s azóta is ugyanabban a házban szolgál. Én 1946-ban visszatértem Ausztriába, ahol Istenre bíztam magam, mivel ígéretet tettem, hogy oda megyek, ahol a legnagyobb szükség van rám. 1957-ben a főnöknő elküldött Rómába, mivel a generálanya kért segítséget, ami után a tartományanya engem választott ki, mivel én tudok franciául, de fontos volt az is, hogy jó szakácsnőre volt szükségük. Az intézet, ahová Franciaországban helyeztek, római alapítású volt, ezért ott kellett felkészülnöm az Internátusi házvezetőnői megbízatásra. Miután az az intézet befejezte tevékenységét, visszatértem Ausztriába. Voltam Linzben, Klagenfurban, Salzburgban és Bécsben. Mindenütt, ahol szükség volt rám. - Hány év elteltével jött először haza? - Harminc évig egyáltalán nem voltunk, mert akkor igen szigorú volt a rend, s tiltották a hazajövetelt. 1968-ban voltam itthon először. - Amikor noviciátusok lettek, úgy tudom, nemcsak ketten léptek be a rendbe Taksonyból? -Akik akkor elmentünk, heten voltunk, mind orsolyák. >, - Milyen ez a rend? Sajnos, manapság elég keveset tudunk róla. -Tanítórend vagyunk, iskoláink vannak. Isten segedelmével már itt is újra megnyitottuk iskoláinkat. Pozsonyban, Nagyszombatban és Kassán. Mindig nagy iskoláink voltak, s reméljük rendünknek ezt a sok évszázados tapasztalatát itt is hasznosítani tudjuk. Ezért is kellene nekünk egyre több művelt, képzett fiatal novícia, hogy a tanítói hivatást kiteljesíthessük. Egyelőre bármilyen nagy is az érdeklődés az Orsolya rend megnyíló iskolái iránt, elsősorban a hiányzó nővértanárok miatt nehezen tudunk újakat nyitni. Fiatalokra lenne szükség, olyanokra, akik Jézus szolgálatában és a katolikus szellemű tanításban örömet találnak, s erre elhivatottságot éreznek. Most ezért imádkozunk sokat, hogy minél több fiatal leány jöjjön, s legyen tanítórendünk tagja... Neves embereket, számos személyiséget adó, a világi és az egyházi életre jól felkészítő intézetei voltak és vannak a világban az orsolyiták rendjének. Bizonyára hamarosan nálunk is megnyílnak intézeteik, de addig is kell a jó példa. Amikor 1938-ban Pék Rozália és Hrotkó Margit elindultak Taksonyból, hogy minden lebeszélés ellenére novíciák legyenek Bécsben, tudatosan vállalták azt, amit szívükben Jézus iránt éreztek. Imelda nővér elbeszéléséből kiderült, hogy a szülőföldjükkel, a szülőfalujukkal igen nehéz volt a kapcsolattartás. Amikor már hazalátogathattak, különböző méltánytalanságok és megaláztatások érték őket a hatalmi szervek részéről. Imelda nővér a szülőföldhöz, a faluhoz és az anyanyelvhez való kötődésről beszélt: - Bár nincs sok alkalmunk magyarul beszélni, a Szentlélek és a Úr Jézus mindig ad annyi erőt, hogy a hazaiakra gondolva a nyelvet is megőrizzük. Sajnos, errefelé vannak, akik igen hamar elhagyják nyelvüket, pedig az is olyan kincs, amit meg kell őriznünk, akárcsak a hitünket. Isten ajándéka, hogy ilyen szépen meg tudtam tartani öregszüleim és szüleim nyelvét. Azt hiszem, mind a heten így vagyunk ezzel. Taksonyban születtem, jtt voltam megkeresztelve, a szomszédos Galántán volt a bérmálásom, így a családi példa, amit kaptam, az mind a mai napig erősít. Hitemben, lelkemben és nyelvemben. - Kikkel tart a világban kapcsolatot? - Mindenütt vannak ismerőseim, velük rendszeresen levelet váltok. A rokonaimmal, a falumbeliekkel ARANYFOGADALOM HITÜNKBEN ERŐSEN (Méry Gábor felvétele) mindig igyekeztem ápolni a kapcsolatot. 1938-ban mint fiatal kislánykák a noviciátusban megtanultuk a németet, s azután minden gond nélkül befogadtak bennünket. A Jó Isten kiválasztott bennünket a sok közül, s mi, akik heten vagyunk, orsolyita nővérek Taksonyból, kötelességünknek érezzük az otthoniakkal való törődést is. Lelkiekben, hitükben mindig erősítettük őket. Szükségük is volt rá a nagy meghurcoltatások ideje alatt, amikor kitelepítették Magyarországra a fél falut. Ezért is nagy öröm számunkra, hogy az aranyfogadalmunk előtt egy nappal egy olyan magyarországi fiatal pap misézett templomunkban, akinek a nagyszüleit, szüleit innen telepítették ki. Már ez a tény is jelzi, mennyit változott a világ. - Visszatérve az Orsolya-nővérek rendjéhez: önök mind a ketten szakácsnők, házvezetőnők voltak. Köztudott, hogy a rendjük a műveltség, a tudás terjesztője volt. Jobbnál jobb iskoláikban jeles családok gyerekei tanultak. Nem érezték magukat soha megkülönböztetve a tanító-, illetve a tanárnővérek által? Megbecsülték önöket? - A szeretet az elsődleges és Jézus szolgálata. Mindig megfelelő viszonyt tudtunk kialakítani. Néhány nézetkülönbséget is a hitünk erejével sikerült megoldani, mert az mindenre jelenthet gyógyírt. Egész életünkben ingyen dolgoztunk, mert Istenért tenni annyit jelent, hogy mindent odaadunk a köznek, az embereknek, Jézus egyházának. Lelküket, gondolataikat, szavaikat áthatja az isteni kegyelem. Egy olyan faluból indultak el, s tettek ötven évvel ezelőtt fogadalmat Jézusnak, amely Szabó Imre személyében püspököt is adott a katolikus egyháznak, de itt született Hites (Hrotkó) Kristóf főtisztelendő atya, aki az Egyesült Államokban él. Rajtuk kívül még Bosák Nándor szemináriumi rektor, Hrotkó Géza esperes, Szabó Alajos, Szabó István, Hrotkó István, Mészáros László, Horváth Ferenc papok és szerzetesek. Az orsolyák apácarendjében pedig Pék (Rozália) Imelda, Hrotkó (Margit) Stephana, Bosák (Rózsa) Margit, Hrotkó (Julis) Gizella, Hrotkó (Mariska) Itha, Hrotkó (Teréz) Emerica és Hrotkó (Boriska) Barbara nővérek szolgálnak. Tekintélyes névsor egy olyan faluban, amelynek kijutott a történelmi hányattatásból. Az ott élők örömét látva és érezve mindenki megsejthette azt az erőt, amely összetartotta és összetartja Taksony magyarságát, még akkor is, ha egy részük a politikai hatalom kényszerítéséből, néhányan pedig az isteni kegyelemből Jézus szolgálatában távoztak el fa,UjUkb

Ó' DUSZA ISTVÁN ÚJABB LEVÉL RÁKÓCZI BORSI SZÜLŐHÁZÁNAK ÜGYÉBEN Az előző rendszer, pontosabban az állampárt, nem szerette II. Rákóczi Ferencex. Ki tudja, miért? Ideológiai okai nem nagyon lehettek, hiszen a napnál világosabb, hogy „a barikád melyik oldalán" állt, sőt harcolt soknemzetiségű közép-európai régiónk közös történelmének eme nagyszerű alakja. Vagy mégis? Esetleg a származásával volt baj? A nemzetiségével? Netán a Rákóczi-mítosz feléledésétől és terjedésétől félt a hatalom, és éveken át ezért nem írhattuk le még nevét sem a fejedelemnek, még évfordulós írást is csak hosszú huzavonák után közölhettünk róla, a pártközpont engedélyével? És vajon miért hagyták pusztulni Rákóczi - egyébként bútorraktárnak is használt - borsi szülőházán? Miért kerültek a titkosok figyelmének középpontjába azok a bodrogközi fiatalok, akik valamikor a nyolcvanas évek elején elhatározták, hogy néhánynapos, történelmi tematikájú előadásokkal színesített építőtábor formájában legalább a kastély környékét rendbehozzák? Indoklás sosem volt, legfeljebb egy: csak. Persze, nem csupán Rákóczi körül alakult így a helyzet. Hogy most mégis ő szerepel itt, az a borsi Hajdú Jenő

nek, a helyi Csemadokalapszervezet lelkes vezéregyéniségének köszönhető, aki lapunk hasábjain Levél Rákóczi Ferenc szülőházának ügyében címmel éppen egy évvel ezelőtt fordult segítséget kérő, összefogást sürgető felhívással a nyilvánossághoz, s minthogy a helyzet azóta sem változott, a minap újra jelentkezett, hírül adva, a helyi Csemadok-alapszervezet keretében megalakult II. Rákóczi Ferenc Emléktársaság létrehozta a II. Rákóczi Ferenc Alapítványt. Mielőtt idéznék a levélhez mellékelt dokumentumból, néhány mondatot még az előzményekről, részben Hájdu Jenő szavai nyomán. Magam is tudom, hogy nemcsak 1968-69ben, hanem azután is időről időre előtérbe került az állítólag IV. Béla király idejében épült borsi várkastély áldatlan helyzete, főként nemzeti kisebbségi köreinkben; kérvények íródtak, kérdeztek, kilincseltek többen a helyreállítás ügyében, ám hiába, semmi sem történt. Átutazóban, bármelyik esztendőben álltam meg a kastély udvarán, ugyanaz a lehangoló kép fogadott. Tavalyelőtt láttam először nyomait építkezésnek, azaz helyreállítási-felújítási munkálatoknak. Melyek azonban időközben elakadtak. Amint Hajdú Jenő írja, miután elkészültek a tervrajzok, 26 millió koronában állapították meg a beruházás össszegét. Mindössze 2 millió koronát használtak fel, amikor pénzhiány miatt le kellett állítani az építkezést. Ennek következtében ,,még kritikusabb állapotba hozták az épületet", ugyanis a több helyen lebontott régi tetőzet, falak, a felszedett padlózat, kivett ajtók, ablakok helyébe újak nem kerültek. Hajdú Jenőék a Kulturális Minisztériumhoz fordultak segítségért, ahonnan azt a választ kapták, hogy mintegy kétszáz műemlék van hasonló helyzetben, és hajavulna is a gazdasági helyzet, nem biztos, hogy Rákóczi szülőházának helyreállítására az elsők között kerülne sor; ugyanakkor javasolta a minisztérium, hogy próbálják meg adományokból összegyűjteni a restauráláshoz szükséges ööszeget. így alakult meg, Borsi székhellyel, a II. Rákóczi Ferenc Emléktársaság, melynek célja egyebek között: ,,tömöríteni, szervezni és segíteni azokat a személyeket, akik munkájukkal, anyagi hozzájárulásukkal vagy egyéb módon segítik vagy támogatják Rákóczi szellemi és tárgyi örökségének megőrzését ...; szervezeti formát, kereteket és feltételeket teremteni elsősorban II. Rákóczi Ferenc szülőházának és környezetének a helyreállításához". Az egyik ilyen forma a már említett alapítvány, melynek statútuma szintén tartalmazza a fő célt, mindenekelőtt: eredeti formájába visszaállítani II. Rákóczi Ferenc szülőházát (a borsi vízivárat) és környezetét - megfelelő szakemberek bevonásával; megalapítani a Rákóczi-irattárat; létrehozni a Bodrogköz és az Ung-vidék néprajzi értékeit bemutató állandó tárlatot... Hajdú Jenő, aki az emléktársaság és egyben az alapítvány kuratóriumának elnöke - és akinél érdeklődni lehet egyebek között a társaság tagsági feltételeiről 07632 Borša 280 címen -, megírja azt is, hogy az alapítvány alaptőkéjét eddig már többen gyarapították, magánszemélyek, hazai és magyarországi intézmények, szervezetek, bodrogközi popzenekarok is: az Atlantic, Adonis, Ex 90, Metro, Kres és a Step jótékonysági koncertet rendeztek, és 5500 koronát küldtek az alapítvány bankszámlájára (Slovenská štátna sporiteľňa, okresná pobočka, 075 01 Trebišov, číslo účtu 51355-629.) Azzal kezdtem, hogy az állampárt nem szerette II. Rákóczi Ferencet. Tudom, olcsó a fordulat - mert nagyon is kézenfekvő és szónoki -, mégis megkérdezem; mi vajon szeretjük-e? Egyáltalán, kell-e nekünk Rákóczi Ferenc? És mindaz, amit jelent, ami hozzátartozik életéhez, a borsi bölcsőtől kezdve? Kell-e nekünk ma, amikor már nemcsak nevét írhatjuk le a nagyságos fejedelemnek...? Igenlő válaszban bízva, talán abban is bízhatunk, hogy a borsiak, illetve a bodrogköziek kezdeményezése előbb-utóbb sikerrel jár. (bodnár) McDonald, A HERCEGNŐ ÉS A KOBOLD A Pannónia Film 25. meséje A tény, hogy mifelénk alig vagy egyáltalán nem ismerik George McDonald, a meseregényíró nevét, azt jelenti, szegényebbek maradtunk egy immár klasszikusnak számító mesével. Ez a közeljövőben nyilván változni fog. A nagyjából egy évszázada először megjelent meséből ugyanis most - magyar közreműködéssel - egész estés rajzjátékfilm készült, melynek bemutatója, nyilván az eredeti műre is felhívja a figyelmet. így minden esély megvan arra, hogy gazdagabbak legyünk egy romantikus, kalandos mesével, melyet nyilván mindenki szeretni fog. A szám imponáló: tizennyolc év, huszonöt egész estét betöltő animációs játékfilm. Ez a budapesti Pannónia Film mérlege, mely az állami filmgyártás korábbi monopolhelyzete után, évi 18-26 órányi kézzel rajzolt, festett animációs produkciójával ma is a világ jelentős és Európa nagy animációs stúdióinak egyike. Még inkább így van ez, ha a dolgot nem egyszerűen a mennyiség, hanem a minőség oldaláról nézzük. Kevés európai animációs stúdió és gyártó mondhatja el magáról, hogy immár túl van huszonötödik egész estés animációs játékfilmjén. A Pannónia Film ezek közé tartozik. A huszonötödiket walesi-magyar közös produkcióban gyártották, úgy, hogy a filmet kétszáz munkatárs közreműködésével részben Budapesten, száz munkatárssal pedig részben Cardiffben készítették el. Rendezője a Hugó, a vízilóval, a Daliás időkkel és a Vili, a verébbel a nemzetközileg is igen sikeres Gémes József. McDonald meséje és Gémes filmje A hercegnő és a kobold címet viseli. Főhőse egy fiatal, tündérszép hercegnő, Irene, aki egész életében a királyi palota oltalmát és az udvaroncok védnökségét élvezte, akiről mindig gondoskodtak, akit mindig elláttak, kiszolgáltak. Természetes, hogy Irene rendkívül keveset tud a palotán kívül történő eseményekről, a világ dolgairól, és teljesen felkészületlen az élet nehézségeivel szemben. Fogalma sincs róla például, hogy a hegy gyomrában, melynek csúcsán az otthonát jelentő palota áll, egy gonosz faj él, a kobold népe, mely a hegy sötétjéből és ridegségéből a felszínre és a palotába vágyik, melyről nemcsak pontos fogalma, de felesleges illúziói is vannak. A kobold népe azt tervezi, hogy egy adott pillanatban előjön a hegy gyomrából, hatalmába keríti a palotát és kegyetlen, visszataszító vezérükhöz adják feleségül a szépségesen szép hercegkisasszonyt. A szép Irene teljesen tanácstalan, amikor egyszerre két felől is váratlan segítséget kap. Egyrészt - a kastély egyik elhagyatott tornyában élő - titokzatos nagymamája varázsfonalat fon számára, mely segít a védekezésben. Számíthat Curdiera is, a bányász fiára, aki nem fél a kobold népétől, s tudja gyengéit is. A kobold népe retteg a zene hangjaitól, és bár fejük kemény, mint a szikla, majdnem beverhetetlen, ha a lábukra lépnek, egyszerre legyőzhetőek lesznek. A segítség időben érkezik. Irene és barátai a kastély falai között veszik fel a küzdelmet a támadókkal. És végül a látványos, fordulatos csata végén a hegy is Irene mellé áll, a gyomrából feltörő áradat elsodorja a kobold népét... George McDonald ma már klaszszikusnak számító meseregényéből több mint másfél esztendeig tartó munkával film készült, amely előreláthatóan karácsony táján jelenik meg a magyarországi mozikban. Ekkorra tervezik egyébként az angliai és európai bemutatót is. ..