Új Szó, 1991. július (44. évfolyam, 152-177. szám)
1991-07-25 / 172. szám, csütörtök
KULTÚRA mÚJSZÓi 1991. JULIUS 25. WBSEBSBSSMR A ZSIDÓ KULTÚRA ÉRTÉKEI A SZLOVÁK NEMZETI GALÉRIÁBAN írnám, hány évig jártam iskolába, dé félő, lennének, akik azt mondanák, dicsekszem, pedig csak azt szeretném ezzel hangsúlyozni, hogy bár jópár évig koptattam az iskolapadokat, a zsidóság történetéről sem alap-, sem közép-, mégcsak felsőfokon sem tanítottak bennünket. (Lehet, hogy csak én jártam mindig rossz iskolákba?) Azt a keveset, amit a zsidóságról tudok, a második világháborút témaként feldolgozó irodalmi, illetve mozgóképes alkotásokból ismertem meg, jóllehet mélyebb összefüggések nélkül, túlságosan egyoldalúan. E nép tárgyi kultúrájának gazdagsága a prágai Állami Zsidómúzeumban és a Soproni Ó-zsinagógában tárult fel előttem, igaz, a hagyományok és szokások ismerete nélkül a bemutatott tárgyak csupán esztétikai értékekként tűntek fel. De talán nem egészen csak az én szégyenem a tudatlanság! A zsidóság történelme, kultúrája az elmúlt évtizedekben ugyanis tabunak számított. Bizonyíték rá, hogy kulturális értékeiből sikertelen próbálkozások után Pozsonyban még csak most sikerült először kiállítást rendezni. (1968-ban a Szlovák Nemzeti Múzeumban volt ugyan egy bemutató a prágai Állami Zsidómúzeum anyagából, de azóta nem.) E mostani tehát, amelyet Salom címmel installáltak a Szlovák Nemzeti Galériában, a Dessewfy-paiotá ban - rendezője, Magda Keleti művészettörténész szavai szerint - egyféle nyitást jelent a szlovákiai zsidó kultúra, történelem problematikájára. Ösztönzésképpen hathat és akar is hatni, hogy azzal a területtel, amelyről éveken át hallgatnunk kellett, vagyis a szlovákiai zsidóság történelmének feltárásával, nyilvánosságra hozatalával, tárgyi kultúrájának megmentésével ezután szisztematikusan foglalkozhassunk. Kívánatos lenne ugyanis nemcsak a zsinagógák, a pusztuló zsidótemetők megmentése, hanem a meglévő tárgyi emlékek muzeális feldolgozása, Pozsonyban egy zsidómúzeum létrehozása. Maga a kiállítás nem muzeális jellegű, minthogy a rendezés koncepciója nem az volt, hogy a zsinagóga (a zsidó vallás követőinek imaháza) belső terét, berendezését rekonstruálja, hanem hogy bemutassa a zsidó év egyes ünnepeinek szertartásain és a hétköznapokon használt kellékeket, liturgikus tárgyakat mint önállóan létező, esztétikai értékű műtárgyakat. A kiállítás a zsidó kultúrát prezentáló területek szerint több részből áll. Központi részét képezik a zsinagógában található különféle szertartási, liturgikus eszközök. Köztük a tóra (az Ószövetség első része, Mózes öt könyve együtt, tekercs alakban), továbbá különféle textíliák: a régi frigyládát helyettesítő tórafülkét (Áronszekrény - ebben tartják a tóratekercseket) takaró függöny (parochet). Igen értékes textíliák az imalepel (tálesz melyet a vállra terítettek), imakendő, imaköpeny (tállit) imaszíj (tefellin). Ezek az imánál előírásos viseletek. Az imaszíjat például a hétköznapi reggeli imádkozáskor használták; a Mózes törvényeinek főbb parancsait tartalmazó imatckoi kötik vele a homlokhoz és a bal karhoz. Szépek a tóraleplek (méil), és láthatunk a tóra átkötésére használt hímzett szalagot (mappá) is. Helyet kaptak a vitrinekben (apró) fémtárgyak, mint például a kéz alakú tóramutató (jád),' a Kiddus-pohár, gyertyatartók, kerámiatárgyak, mint például a tizennyolcadik században készült fajanszedények, a széder-tál stb. A zsidó kultúra egy másik területét illusztrálja a XVIII. és a XIX. században héber, jiddis nyelven Pozsonyban nyomtatott könyvek kisebb kollekciója. E kultúra ismét más területét képviselik az ismert szlovák képzőművészek műhelyéből kikerült, a zsidó nép életét tükröző festmények. Az ugyancsak tárgyi emlékekből, fotódokumentumokból, korabeli okmányokból és újságcikkekből összeállított, a bemutató reszet képző kamarakiállítás viszont a Holocaust áldozataira emlékeztet. Talán nem érdektelen megjegyezni, hogy az összeválogatott kollekció a prágai Állami Zsidómúzeum Szlovákia területéről származó gyűjteményéből, a Szlovák Nemzeti Múzeum, a nagyszombati, A fémtárgyak között több gyertyatartó is látható (Ľudmila Mišurová felvétele) besztercebányai, sabinovi múzeumok, a pozsonyi Egyetemi Könyvtár, a zsidó hitközségek és magángyűjtők anyagaiból állt össze. Hangsúlyoznám, amire Ivan Kamenec, a történettudományok kandidátusa, az SZTA munkatársa is figyelmeztetett, hogy nem elég részvéttel, megbánással tekinteni a Holocaust áldozataira, az objektív megítélés szempontjából pontosan kellene ismernünk a fasiszta zsidóüldözés okait. S az okok mélyen a történelemben gyökereznek; kezdve egészen Krisztus megfeszítésétől (a zsidók feszítették keresztre Jézust) a középkori zsidómegkülönböztetéseken keresztül - elég csak a zsidójelekre gondolni (zsidófolt, zsidókalap, zsidóköpeny, sárga csillag). Mindazt, amiről évekig hallgattunk, tudományos szintű történelemfeltártással és -tanítással meg kellene végre ismernünk, mert a tudatlanság, az izraelita hitfelekezethez tartozók, a zsidó vallás követőinek nem ismerése károsan befolyásolhatja az érzelmeket, és antiszemita indulatokat szülhet. A Salom című kiállítás megnyitója előtti sajtótájékoztatón azért is üdvözölte a történész nagy reménnyel a bemutatót, mert a zsidóság tárgyi kultúrájának nyilvánosság elé tárása, értékeinek felfedezése hozzájárulhat a zsidó nép megismeréséhez, a kölcsönös közeledéshez. Ha netán valaki szegényesnek vélné a kollekciót, gondoljon arra, ennek a, maga nemében első kiállításnak a célja nem is nagyon lehetett az, hogy a tárgyi kultúra révén, annak muzeális jellegű feldolgozásával teljes képet adjon a szlovákiai zsidóság hagyományairól, szokásairól. Hiszen sokéves hallgatás, a probléma eleddigi háttérbe szorítása után egy komplex képet adó bemutató csakis tudományos kutatás, rendszerezés, értékelés, feldolgozás után lesz lehetséges. A Salom rendezője csupán arra vállalkozhatott, hogy történészek, műépítészek segítségével a szlovákiai zsidó kultúrát prezentáló több területről (vallási gyakorlat, könyvkiadás, képzőművészet) származó dokumentumok illusztratív kiállítássá rendezésével a galéria hozzájáruljon ahhoz, hogy megtörjön a jég: nyissunk a probléma felé. E célnak pedig eleget tesz a rendezvény: értékeivel jelzi, szükség van rá, hogy felkutassuk és feldolgozzuk mindazt, ami a Szlovákia területén élő zsidóság történelmével összefügg, megmentsük azt, ami még ilyen vagy olyan állapotban megmaradt, enélkül ugyanis közös kulturális gazdagságunk mehet veszendőbe. Bevallottam az elején, hogy nem ismerem a zsidóság történelmét, kultúráját, írásommal ezért nem törekedhettem valamiféle szakszerű ismertetésre, mélyebb elemzésre, nem vállalkozhattam többre, mint maga, az egyébként augusztus 18áig nyitva tartó, kiállítás. Vagyis jelezni szerettem volna, hogy meg kell ismernünk a zsidó kultúrát, mert a nemzeti kultúra része. A zsidó nép történelmének megismerésével saját történelmünket láthatjuk világosabban. TALLÓSI BÉLA HÁROM TALÁLKOZÁSOM FABRY ZOLTÁNNÁL Első személyes találkozásunkra elég későn, csak 1936 márciusában került sor. Nevével azonban már a húszas években - középiskolás koromban - találkoztam a Kassai Napló vasárnapi irodalmi mellékletében, amelyben sűrűn jelentek meg cikkéi, esszéi, könyvkritikái. írásai nagy hatással voltak rám határozott, bátor szókimondásukkal, meg nem alkuvó gerincességükkel, magukkal ragadó szuggesztivitásukkal. A harmincas években Losoncon éltem és élénken részt vettem az ottani sarlós csoport munkájában, valamint a Losonci Magyar Akadémikusok Egyesületében, amely más losonci haladó egyesületekkel karöltve gyakran rendezett előadóesteket. Ezekre neves baloldali írókat, szociológusokat, filozófusokat hívott meg. Az egyik ilyen est előadója Fábry Zoltán volt, aki A kultúra védelme címmel 1936 tavaszán előadásokat tartott Szlovenszkó magyarlakta városaiban, így került sor losonci szereplésére is. Előadását nagy érdeklődés előzte meg. Ennek nyilván nemcsak Fábry személyisége volt az oka, akit Szlovenszkó-szerte ismertek, hanem az is, hogy előadóként első ízben szerepelt Losoncon. Az előadás a városháza dísztermében zajlott le, amelyet zsúfolásig megtöltött a közönség. Jóllehet tagja voltam a rendezőbizottságnak, akadályoztatásom következtében nem lehettem jelen Fábry fogadásán, a pályaudvaron, és az estre is csak pár perccel a kezdés előtt érkeztem meg. így a nézőtéren ülve pillantottam meg Fábryt, amint szikáran, nyugodt, egyenletes léptekkel végigmegy a dobogó közepéig és a hosszú asztal mellett megáll. Olyannak képzeltem-e, amilyen volt? Aszkétikusan sápadt, sovány arca mélyen érző, ragyogó intellektus benyomását keltette, tekintete mintegy kérdezett és egyben válaszolt is a feléje fordulóknak. Fábry a közönség tapsát főhajtással megköszönve, nagy gesztusok nélkül, egyszerűen, de igen kifejezően olvasni kezdte előadását. Az előadás után, a Vigadóban, a fehér asztalnál csaknem éjfélig együtt maradtak a rendezőbizottság tagjai, köztük jómagam, az íróval. Meglepett Fábry szótlansága, sőt komorsága. Alig szólalt meg, inkább azt várta, hogy mi beszéljünk, értékeljük, kommentáljuk előadását. Velem szemben tartózkodóan, hűvösen viselkedett. Ennek okát abban láttam, hogy még mindig neheztelt rám, amiért az előző évben Gaál Gábor a Korunk csehszlovákiai kiadóhivatalának vezetésétől felmentette őt és rám ruházta a szerepkört. Amikor eléje tettem röviddel azelőtt megjelent tanulmánykötetét, a Korparancsot, hogy dedikálja, szinte úgy hatott, hogy meg akarja tagadni kérésemet. Végül rövid habozás után elővette zöld ceruzáját, amelynek színe hasonló volt Kosztolányi zöld tintájához, és ezt írta szófukar tömörséggel a kötet címlapjára: „Sándor Lászlónak Fábry Losoncz 25. III. 1936". Két év múltán, 1938 nyarán feleségemmel a Kassa és Rozsnyó közötti hegyvidéken, több napig tartó gyalogtúránkon eljutottunk Fábry Zoltán lakóhelyére, Stószra. Utunkat megszakítva bekopogtattunk hozzá, jóllehet visszaemlékezve vele történt első találkozásomra, nem számíthattam rá, hogy szívesen lát vendégül bennünket. Legnagyobb csodálkozásomra, éppen az ellenkezője történt: örült látogatásunknak. Sürgöttforgott körülöttünk, bevitt bennünket könyvtárszobájába, beszélt kedvenc szerzőiről, elmondta, min dolgozik, majd meghívott vacsorára. A közeli Richter-vendéglőbe vitt el bennünket. Útközben elmondta, hogy ebben a vendéglőben szokta vacsoráját elkölteni és „a maga három deci borát lekönyökölni". Számára ez - jegyezte meg - kikapcsolódás, „mert minden rendű és rangú emberrel való fehérasztal-társaígás". - Egyik este - mondta fanyar mosollyal - egy közös ismerős három turistaruhás vendéget hoz az asztalhoz, amelynél én ülök. Bemutatkozás, és a kassai kerszocok három főkorifeusa, köztük a főtitkár, letelepszik. A fehérasztalnak megvannak a maga törvényei, és ezek a törvények elsősorban az úgynevezett úriemberek számára jelentenek erkölcsi parancsot. E találkozás után nemsokára beszédet mondtam a kassai békenapon, mire a Népben, a kassai kerszocok hetilapjában azt a reagálást lehetett olvasni, hogy számukra a stószi találkozás alkalmával a legmulatságosabb mégiscsak az volt, „amikor - idézem - a stószi kiskocsmák törzsvendége, Fábry Zoltán, politikai és nevelésügyi tanácsokat adott Magyarországnak". Igazi úriember gesztus. Ezek a fehérasztalhoz invitált vendégek csak ennek a kocsmatalálkozásnak apropójából tudtak ellenem érvet kovácsolni. Alig telepedtünk le a barátságos kiskocsmában, amikor egy magas, szemüveges férfi lépett asztalunkhoz. Fényes László volt, az 1918. évi Nemzeti Tanács tagja és a Nemzetőrség kormánybiztosa, aki 1926-ban a rendőri zaklatások miatt kénytelen volt Ausztriába, majd a fasizmus előretörése idején Csehszlovákiába emigrálni. Stószon szabadságát töltötte. Vacsora után, bort kortyolgatva, még egy ideig együttmaradtunk. Aztán kerek két évtizedig - nem számítva egy futó utcai találkozást Kassán - nem találkoztunk. Ennek fő oka az volt, hogy a bécsi döntés következtében Stósz az új országhatár túlsó oldalára került és ez a körülmény meg a közben kitört második világháború szinte leheletlenné tette számomra, hogy kapcsolatot tartsak Fábryval. Közben ugyanis 1939 őszén Kassáról Ungvárra kerültem és onnan csak 1958 második felében vált lehetővé számomra, hogy rokoni látogatásra Szlovákiába utazzam. Ezt a kivételes alkalmat, természetesen, felhasználtam arra is, hogy felkeressem stószi őrhelyén Fábryt. Kitörő örömmel fogadott. Elmondta, hogy csak hírfoszlányok érkeztek hozzá rólam. Győry Dezső és Szalatnai Rezső révén. Mindössze annyit tudott, hogy szerencsésen átvészeltem a második világháborút és a Szovjetunióban élek. Rögtön faggatni kezdett, hogy vagyok, mivel foglalkozom, majd dióhéjban ő is beszámolt a legutolsó találkozásunk óta eltelt viszontagságos éveiről, az ilavai börtönben töltött fogságáról, a hallgatás gyötrelmes éveiről, a felszabadulás után a szlovákiai magyarságot ért jogtipró intézkedésekről. Elmondta, hogy mióta kedvező fordulat állt be a csehszlovákiai magyarság életében, és megindult az Új Szó, az irodalmi Szemle ás a Hét, folyamatosan publikál e lapokban s könyvei jelennek meg. Ekkor odalépett az egyik könyvespolchoz és kezébe vette röviddel azelőtt megjelent kötetét, a Hidak és árkok címűt, amelybe ezt a dedikációt írta: „Sándor Lászlónak a stószi viszontlátás örömére Stós, 958. XI. 7 Fábry Zoltán" A kezembe adta és sajnálkozva megjegyezte: - Két előző könyvem, A gondolat igaza és A béke igaza tiszteletpéldányai már régen elfogytak, de talán a kassai magyar könyvesboltban akad még néhány példány. - Leült és írt pár sort a boltvezetőnek, hogy adjon nekem a két könyvből. Aztán készülő új könyvéről, a Palackpostáról kezdett beszélni, amelybe főként az 1939-1945 között írt, s az akkori politikai viszonyok miatt meg nem jelent írásait sorolta be, majd munkamódszeréről kezdett beszélni. A búcsúzás perceiben szólt arról, hogy egy idő óta egyre több szellemi ember, főként írók, irodalomtörténészek, hírlapírók, szerkesztők keresik fel vidéki tuszkulánumában. Ez számára igen fontos, mert e látogatások élő kapcsolatot teremtenek számára a világgal. Kért is, ha ismét Szlovákiában járok majd, ne kerüljem el a házát. Sajnos, életkörülményeim kedvezőtlen alakulásának következtében nem juthattam el Stószra, így többé nem találkozhattunk. 1970. júniusában már csak ravatalánál róhattam le előtte tiszteleteme t• SÁNDOR LÁSZLÓ KERÜLJÜK A FÉLRETÁJÉKOZTATÁST Rudolf Chmellel, a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság magyarországi nagykövetével készült beszélgetést közölt a Literárny týždenník legutóbbi száma. Nyilván abból az alkalomból került erre sor, hogy a nagykövet részt vett a bősi vízlépcsőről folytatott kormányközi tanácskozáson. Ezzel kapcsolatban viszont csak közvetett utalás hangzott el a beszélgetés során. A kérdező ugyanis kíváncsi volt arra, hogy miként egyeztethető össze a szellemember örökös belső kétkedése a politikai és a diplomáciai szerepvállalás prakticizmusával. A nagykövet válasza szerint e munka értelmének keresése segít leginkább a velejáró belső feszültség feloldásában, mert a kompromisszumkészség (ami nem diktátum) jelenti a megoldást olyan ügyekben, mint a nemzetiségek helyzete, a régmúlt és a közelmúlt ellentétes megítélése, avagy például a Bős-Nagymarosi Vízlépcső felépítése, illetve „fel nem építése". * Természetesen a leginkább villáminterjúnak nevezhető beszélgetés meghatározó eleme a cseh -szlovák-magyar viszony volt. Egyfajta hazai, csehszlovákiai - és önmagáért beszélő - alapállást tükrözött az a feltett kérdés, hogy a magyarok a kétoldalú és a sokoldalú tárgyalások során elálltak-e a nemzetiségek helyzetének értelmetlen erőltetésétől, amint az tapasztalható volt az Európa Tanácsba való belépésük idején. A nagykövet megítélése szerint a magyar fél már nem hangsúlyozza annyira a kisebbségi kérdést, mint tavaly. Úgy véli, hogy ezt a problémát azoknak a kormányoknak a felelősségére kell bízni, amelyeknek hatáskörébe tartoznak az illető kisebbségek. „Akkor pedig valamennyi kormány számára közös, legalábbis európai lesz a mérce. Egyébként természetesen nem kell kerülni a kölcsönös ellenőrzés és megbizonyosodás egyéb formáit sem" - hangsúlyozta Rudolf Chmel. A nagykövet úgy véli, hogy izgalmas téma lenne a szlovák, a cseh és a magyar nacionalizmus összehasonlítása. E téren ugyanis erősen tartják magukat a régi, a monarchia fennállásának utolsó szakaszából származó beidegződések. Az egymásról élő kölcsönösen hiányos kép kedvez a régi és újkeletü elfogultságoknak, a mítoszteremtésnek. Rámutat arra, hogy a felszínes benyomások alapján történő ítélkezés, - ráadásul olyan helyzetben, amikor mindenki illetékesnek érzi magát a tárgykörben - hozzájárul a félretájékozódáshoz. Példaként említi Andrej Ferkónak a Literárny týždenníkben (1991. május 5) megjelent írását, amely szerint Mária Jakabová az egyedüli nemzetiségi képviselő a magyar parlamenten s nem választás útján, hanem a győztes párt által eszközölt kinevezéssel került be oda. Ismeretes, hogy a magyar parlamentben más nemzetiségi képviselők is vannak. A győztes párt pedig az MDF, Jakabova viszont a vesztesnek nevezhető Magyar Szocialista Párt listáján, választással jutott be a parlamentbe. „Kicsiségnek tűnik, de teljesen felesleges e két félrevezetés egyetlen mondatban" - mutat rá a nagykövet. Egyébként a szóban forgó írásban pár sorral lejjebb olyan megállapítás is szerepel, hogy a „szuperfasiszta" Horthy Miklósról egyetemet neveztek el Magyarországon. Csakhogy ilyen egyetem sem Pesten sem másutt nem található. S különben is - hangsúlyozza a nagykövet - „nekünk magunknak is meg kell neveznünk a saját szuperfasisztáinkat." A sebtiben született vélekedésekre mindkét oldalon akad - politikusoktól, történészektől, íróktól és publicistáktól származó - példa, s ennek véget keli vetni, szögezte le befejezésül Rudolf Chmel. (sf) SALOM