Új Szó, 1991. július (44. évfolyam, 152-177. szám)

1991-07-02 / 153. szám, kedd

1991. JÚLIUS 2. ÚJ szói MOZAIK 6 ww ~ KUTFO PETOCZ ANDRAS: „Az avantgárd művész idegen. Idegen a művészeti társadalmon belül is, mert nehezen befogadható, sőt befogadhatatlan. Mindig nyugtalanító, válaszra ingerlő, provokatív. Egyedisége és kísérletező kedve miatt örökké inspiráló, de örökké számkivetett is. Létfeltétele a civil társadalom, a tolerancia, a pluralizmus... Az elmúlt években, évtizedekben az avantgárd művészet magánya fokozódott. Azáltal, hogy elvesztette vagy végképp kikapcsolta ideologikus hátterét, önmagát a közélet perifériájára szorította. Es helyesen tette." Manapság, a harminc-negyvenéves kezdők korában a Petőcz-jelenség már-már csodaszámba megy. Huszonöt évesen indult ugyan, egyszerre két kötettel, a Betűpiramissal meg az Önéletrajzi kísérletekkel 1984-ben, de rövid hét esztendő alatt, harminckét éves korában („meglepetés e költemény') immár a kilencedik köteténél tart, hisz e tavaly megjelent kötete után is jelentkezett már az idei könyvhéten Európa metaforá\a című gyűjteményével. Hogy a díjakról (Kassák- és Graves-díj, a Szépirodalmi Kiadó nívódíja) már ne is beszéljünk. Egyszóval kisebbfajta közép-keleteurópai csoda. „Ez a gyűjtemény mindazokról szól, akik valamiképpen fontosakká lettek számomra. Majdnem mindazokról, hiszen hiányaim még vannak..., pontosabb tehát az a fogalmazás, hogy akikről ebben a gyűjteményben írok, biztosan és mindenképpen fontosakká lettek a gondolkodásomban, szemléletem kialakításában." Ez így igaz, de ha csak ennyi lenne e kötet értéke, nem érdemelné ki a rendkívüli helyet a kortárs magyar esszéirodalom körképében. Akkor csak egy lenne a sok jó tanulmánykötet közül. Hogy sokkal több ennél, az mindenekelőtt annak köszönhető, hogy amiről és akikről Petőcz ír, az és azok a mai magyarul írt irodalomnak legkevésbé ismert, legkevésbé földolgozott müvei és alkotói. Kassák Lajos és Barta Sándor, Tamkó Sirató Károly és A JELBEN-LÉTEZÉS MÉLTOSAGA Weöres Sándor, Hlebnyikov és Szombathy Bálint, Tandori és Erdély Miklós, Nagy Pál és Papp Tibor, a kortársak, a legfiatalabbak, Molnár Miklós és Zalán Tibor. Márton László és Sebeők János, Endrődi Szabó Emő és Kemény István. Ha nem lenne megmosolyogtató. legszívesebben azt mondanám e kötetre, hogy kis magyar utikalauz a legújabb költői-művészeti irányzatokhoz. E sorok írója, aki immár huszonöt éve együtt él és lélegzik ezekkel az irányzatokkal s alkotókkal, főként a Magyar Műhelyesekkel, akikről e gyűjtemény legtöbb írása szól, mondom, e sorok írója döbbenten észleli, Petőcz megközelítései nyomán, mennyire más fényben látszanak az oly jól ismert dolgok, aminek több oka lehet, legelsősorban az, hogy huszonöt év távlatából s egy más nemzedék szemszögéből láttatja-értelmezi azokat valaki. S nem akárki természetesen, hanem egy vérbeli alkotó, aki nemcsak regisztrálja elődei s kortársai teljesítményét, hanem értelmezi, továbbgondolja mindazt, amiről szólott. Vagyis miről? Közelítések a látható nyelvhez — ez az első ciklus címe. Ebben „napjaink vizuális költészetének előfutáráról", Tamkó Sirató Károlyról értekezik, s Bujdosó Alpár, Nagy Pál és Papp Tibor könyveiről (Műalkotás: látható nyelven). Továbbá ugyanezen szerzők főbb állomásairól recenzió és interjúk formájában, valamint Szombathy Bálint és Csernik Attila vizuális alkotásairól. Érdemes idézni az egyes fejezetek címeit, hisz, mint cseppben a tenger, tükröződik bennük Petőcz mondanivalója: A redukált üzenet, A szöveg radikális átalakulása, A pergamentekercstől a videóig, Költészet látható nyelven, Úton az elektronikus költészet felé. Nem kevésbé érdekes a másik két ciklus sem (A szó szavakat téveszt, Variáció és Médium-art). Az előbbiben általános elméleti-poétikai témákat tárgyal (Költészet és európaiság, Változó irodalmunk, A költészet átható tekintete), a másikban recenzióit gyűjti egybe (Tandori, az élő szobor, Jegyzet Erdély Miklósról, Barta Sándor szomomsága, Kassák Erzsébet feltámadása, Innen és túl, az avantgárdon stb.) Mondom, kész kalauz. S az a csodálatos benne, hogy mindezt racionális, közérthető nyelven teszi, mintha nem is ő írta volna például az Önéletrajzi kísérletek, a Non-figuratív vagy A láthatatlan jelenség verseit, képverseit, vizuális költeményeit. „Petőcz Andrást nem kell felfedezni" — írja Somlyó György a legújabb Petőcz-kötet, az Európa metaforája előszavában. S így folytatja: „Évtizedes pályájának szinte a kezdetétől felfigyeltek rá. Egy olyan nemzedék hangadó tagja, amely, ha nálunk egyáltalán lehet ilyen, és persze nagy viszonylagossággal, szerencsésnek mondható". Igaz ez? Ha Petőezre gondolunk, de még inkább a kilenc esztendővel idősebb, ám még mindig csak negyvenegy éves Esterházy Péterre vagy akár a mi Grendel Lajosunkra, akkor, úgy tűnik, igaza van Somlyónak. Ám ők, úgy tetszik, a szabályt erősítő kivételek. A szabály pedig az, hogy egyre több az ember (mármint az írogató ember) s egyre kevesebb a fóka. Esterházy, Grendel, Petőcz a szerencsés kivételek. De mit mondjunk a legalább oly felfigyeltető Balaskó Jenőről, Molnár Miklósról vagy Kovács Magdáról, hogy az idősebbekről (Erdély, Bakucz, Szentkuthy, Határ, Tamkó Sirató, Hamvas Béla) már ne is szóljunk. Mindezt a Petőcz-kötet ürügyén kellett elmondanom, talán nem minden logika híján. S hogy mit jelent a címe: A jelben-létezés méltósága? „Bízom abban, hogy magyarázatot bőven kap majd az olvasó, ezért itt és most talán annyit, hogy az utóbbi években ez lett számomra a legfontosabb: létezni jelben, méltósággal." MÁSOK ÍRTÁK MAGAD URAM, HA SZOLGÁD NINCSEN! Napjainkban, amikor a kiadók úgyszólván a puszta létért küzdenek, szaporodnak a magánkiadásban megjelenő verseskötetek - állapítja meg a csehországi Tvorba (1991, 19. szám). A szerkesztőség teljesen esetlegesen megszólaltatott néhány ilyen szerzőt, nyilatkozzon: mi késztette arra, hogy az önrealizálásnak ezt a módját válassza? A Berger-házaspár már 1989 novemberét követően szánta rá magát erre. Amikor nyomdába került az általuk megalkotott, illusztrált és közösen kivitelezett kötet, még nem létezett az új szerzői törvény. így könyvük alighanem az első új fecske a csehszlovákiai könyvkiadásban. „...Az önállóság örömteli dolog, de a gazdasági főtételek jobban szorítanak bennünket, mint annak idején a nézetek koriátok közé szorítása. Ebből ugyanis kimaradtak legalább a klasszikus és az összemberi értékek... A kiadók ma a prózát illetően is az állam pénzét vesztegetik, a magánzók pedig, mint mi — a saját pénzüket." írják. Hasonlóképpen vélekedik Miroslav Uličný, aki azért folyamodott ehhez a megoldáshoz. mert más út nem kínálkozott számára: „Harminc évet vártam, hogy megtörik a maffiák uralma. Mikor ez bekövetkezett, a kiadók nem engedhetik meg maguknak a verskötetek megjelentetését" Jaroslav Kovanda valahol félúton áll a saját kiadás és a kiadói támogatás között. így sikerült legalább részben fedeznie a gyártási költségeket. A tiszteletdíjról, természetesen, le kell mondania. Saját maga pedig felvásárolta a megjelent 200 példányt: „A kötetet darabonként nyolc koronáért árulom, vagyis egy sör árát számolom fel. A vers ajándék." — mondotta belenyugodva a helyzetbe. Bohuslav Holý szerkesztő arra hívta fel a figyelmet, hogy a kiadási költségek csökkentésére irányuló egyéni lelemény nem mehet a kivitel és az ízlés rovására. Ľubomír K. Weiss, aki számára a szerzői „önfelszabadítás" egyet jelent a kalandvágy és a játékosság izgalmával, a magánkiadást vállalók társulásának létrehozását javasolja A Tvorba szerkesztősége úgy vélekedik, hogy a saját kiadású kötetek szerzői között határozott tehetségek fedezhetők fel, de abban sincs semmi kivetnivaló, hogy átlagos vagy áilagon aluli szerzők is keresik életük álmának beteljesülését. De mi legyen az irodalmi amatőrizmussal? — teszi fel a kérdést. Várják a további véleményeket. A ROMÁK SAJAT „MATICAT" ALAPÍTOTTAK Prágában jött létre a romák anyaszervezete, vagyis a Romák Kereszténydemokrata Művelődési Egyesülete, mely a romák egyesítését, a művelődésre való joguk sokoldalú érvényesítését, az életvitel megváltoztatására felkészítő nevelést tekinti céljának — írja a Smena idei 131. száma Az egyesület negyvennégy éves elnöke, Vladimir Olah. aki szlovákiai roma és négy éve Prágában él, s a Lacsho Lav című folyóirat egyik alapítója az evangélium terjesztésével igyekszik előmozdítani a jóirányú változásokat. Az a három szentmise, amelyet cimbalomzene és énekkísérettel tartattak meg Prágában, sikert aratott (és nemcsak a romák körében), de sokan csak látványosságnak tekintették. Az elnök viszont (aki egyébként levelező tagozaton teológiahallgató) éppen erre kíván építeni. Részletes, a romák művelődésére vonatkozó javaslatot nyújtott be a cseh oktatási minisztériumba. Elképzelései szerint az egyesületnek valamennyi területi székhelyre kiterjedő hálózattal kell rendelkeznie. A vidéki szervezetek művelődési központokként gazdasági tevékenységet is folytatná nak, s így a romák (és nemcsak azok) munkanélküliségét is enyhítenék. Az elnök elképzelései ennél messzemenőbbek, a saját roma banktól az ún. Európa modellig terjednek. Az egységes Európát nehéz lenne elképzelni a romák egysége nélkül, amit a romák európai nemzeti kongresszusa tetőz majd be — fejtegeti az elnök. A MENEDZSELÉS ESÉLYEI Több csehországi és szlovákiai lap is beszélgetést készített az utóbbi időben Jirí Komnál, a népszerű táncdalénekessel. Az elsők között üzent hadat a popzene területén,- megjelenésben és viseletben a bevált szokásoknak — fülbevalót kezdett viselni. A sikert és a népszerűséget annak köszönheti, hogy új felfogást vitt a mozgás- és az előadóművészet kapcsolatának értelmezésébe. Az idei év elején új show-műsorral mutatkozott be a prágai közönségnek, jómaga elégedett a kivitelezéssel. de úgy tűnik, hogy az új társadalmi, gazdasági körülmények között a siker a vártnál mérsékeltebb. A Reflex (1991, 18. szám) munkatársának panaszkodott, hogy a fekete humorú Krach (Csőd) néven létrehozott ügynöksége olyan vállalkozás, amelyről nem tudja, működőképes lesz-e egyáltalán. Nálunk ugyanis 1968 óta a menedzselésre nem volt lehetőség, s tulajdonképpen csak most mutatkoznak az első lépések. A múltat illetően elmondta, hogy e téren minden a kölcsönös „lekenyerezésen" alapuló áttekinthetetlen és bizonytalan kapcsolatokra épül. A fejlett világban viszont a pénz meghatározó szerepe működő és megbízható mechanizmust alakít ki. A sokirányú gondoskodásban látja saját ügynökségének remélt esélyeit. Új emberek felfedezésére, a repertoártól az image kialakításáig terjedő átfogó tanácsadásra törekednek. „A színház, a lemezfelvételek, a televízió és a rádió összekapcsolására van szükség. Ki tudja, talán idővel csak ezzel foglalkozom majd, s az éneklésről lemondok. Bár tudom, hogy ez nagyon nehezen menne" — jelentette ki a Mladý svét (1991, 17. szám) hasábjain. (Sf) MERY GÁBOR felvétel& DURAS MEG A KÜLVÁROSAI Marguerite Duras a mai francia irodalom, sőt a világ egyik legnagyobb élő írója. Az életről ír, azt figyeli születése óta. Változatlan hangon szól „csacska" részleteiről: pusztulásáról, beoszthatóságáról, az ember elmagányosodásáról, a kommunizmusról, a börtönökről, a vallásról vagy akár arról, hogyan történik a semmi, a nem-történés. Az ő szereplői ugyanis a legtöbbször arra ítéltettek, hogy ne történjék velük semmi. A legborzasztóbb, a legkíméletlenebb dolog ez. De őszinte és igaz. Az alábbiakban Marguerite Duras nyilatkozik. ami a polgár számára bizonyára elviselhetetlen. Viszont teljes őszinteséggel és meggyőződéssel nyilatkozom valahányszor. Az igaz, hogy soha nem döntöm el, hová fogok érkezni, hol akarok kilyukadni. Akkor már valamihez tartanám magamat, s attól a valamitől már függnék is. Előfordult már, hogy könyveimre (talán éppen ezért is) nem megalapozott irodalmi kritikákat kaptam, hanem pusztán rosszindulatú, ártó szándékú támadásokat. A Monde azt írta egyszer: „Duras meg a külvárosai? Pontosan ez az, amivel torkig vagyunk!" AKIRE ODAFIGYELEK Rengeteget olvasom Renant, a Jézus Krisztus életét. Renan óriási író. Csodálatos, ahogy fölvilágosít bennünket, hogy. Jézus fenegyerek volt. Jeruzsálem meg egyenesen mesés hely, egyszerűen megbolondít a látványa! Micsoda varázs! Felejthetetlen! Boldog lennék, ha mindenki /meg/láthatná egyszer! Igen, én a zsidó vallásért lelkesedem. Ez az életemből fakad. Meg az Ószövetség varázsos olvasásélményéből, amit sose tudnék felülmúlni. Szeretnék zsidó lenni: hogy közel/ebb/ kerüljek magamhoz, hogy összekavarodjak. Egyszer el-' hihettem magamról, hogy az vagyok. Nem volt szép dolog. Nem volt hozzá jogom. A HALHATATLANSÁG ÉRZÉSE Merthogy azért csak gondolok rá, elismerem. A fiam és a neki szánt pénz kedvéért. A többi valóban nem érdekel. Végül is mindannyian hagyunk magunk mögött valamit. Főleg önmagunkat. Halhatatlanság? Ez így nem is pontos, és egyáltalán nem kifejező. Az egyetemes folytonosság a lényeg! Az kitapintható és áramlása van. Önimádó lennék? Hát persze, csak i még nem tudom hogyan kifejezni! Világhírű vagyok? És másfél méter magas. Ez az, amin mindig is nevetnem kell/ett/. Azt írom: „Lesújtotta az, hogy a tavasz újra viszszatérhet... Es az asszony rátámadott a virágzó cseresznyefára". Mi más lenne e mondataimnak a kiváltója, ha nem a halálfélelem? A tavasz olyasmi, aminek tökéletesen átadja magát az ember. Aztán kivonul az időből. Érdekes dolog ez. Mulatságos. Akár a banánhéjak. Az elírások és az elszólalások. Mulatságosak azok az emberek is, akik a szájukat vagy éppen azokat tépik, akik riadtan merednek rám: „'Tényleg ez lenne Marguerite Duras?" (Az IPM-ben megjelent Frédérique Lebelley-interjú nyomán.) Feldolgozta: ZALABA ZSUZSA AZ ALKOHOL ÉS A CIGARETTA UTÁN Hősiesen viselem eddigi életvitelem felszámolását. Legfeljebb a pohár pezsgő maradt — nosztalgiaképpen. Egy dolog lep csak meg igazán: nem siklottam félre. Ismerőseim nem vették észre, ha ittam. Azt hittem, majd ez a fene nagy józanság akadályozni fog abban, hogy írjak. Nem ez történt. Most is csak arra figyelek, ahol a dolgok megíródnak. Ahol megírásra várnak. A „FELTÁMADÁSOMRÓL" Háromhavi kóma után a nézetem változatlan: a halál mindig is érdekes marad. Nem tudjuk, hogy mi az valójában. A kómának ehhez ugyanis semmi köze. A kóma emlékeket hagy és igen meggyőzően valóságos. Ebben is a legszörnyűbb a visszatérés. Rettenetes érzés volt, hogy sokáig nem tudtam járni, beszélni. Jelenleg... résen vagyok: e kivételes esettől eltekintve, többé nem adok interjút. A minap azt találta nekem mondai a Figaro újságírója: „Önnek nincs joga, hogy ne válaszoljon, hogy ne írjon ebbe vagy abba a lapba". Lehetséges? Csak az bánt, hogy majd senki nem meri elmondani azt, amit én valahányszor elmondok, pontosabban kimondok. Ha nyilatkozom, hát ezért teszem. A sajtó termékeit is hasonló okból olvasom. Tudnom kell, hogy mi történik körülöttem. Szánom azokat, akiknek halvány fogalmuk sincs erről a kuplerájról. Az apolitikusság nagy csapás, mondhatni a legsúlyosabb. ÍRÁSAIM Én „beszélek a dolgokról", nem kommentálok. A cikkeim és a könyveim egy és ugyanazt jelentik. Ugyanúgy a külvárosokon múlik, miről ír az ember. A nagy érzelmek, szerintem, politikai eredetűek. És nekem valahogy muszáj kiabálnom. Olyan harcos vagyok, amilyen mindenki lehetne (ha tudatosítaná, hogy máris és tényleg az): szabad. MILYEN HELYET FOGLAL EL A KÖZÉLETI SZÍNEN AZ (PÉLDÁUL ÉN), AKI SEM EGY POLGÁR ELTÖKÉLTEN TARTÓZKODÓ ÁLLÁSPONTJÁT, SEM A HATALOMRA KERÜLT ÍRÓÉT (VÁCLAV HAVELÉT) NEM VALLJA MAGÁÉNAK? Az én sajátosságom az, hogy minden mondanivalómat megírom. Történéseim az írás árnyékában zajlanak. Nekem idegen az irodalom, én könyveket írok! Az irodalmat azok csinálják, akik nem írnak! Én olyan stílusban és szigorúan olyan változatlan hangon beszélek,