Új Szó, 1991. július (44. évfolyam, 152-177. szám)

1991-07-16 / 164. szám, kedd

1991. JÚLIUS 16. .wszo. MOZAIK KÚTFŐ' NIETZSCHE-RENESZANSZ „Mikoron Zarathustra harminc éves vala, odahagyó hazáját és hazájának tavát és a hegyekbe méne. Itt élvezé lelkét és magánosságát és nem fáradt belé tíz álló esztendeig. Végezetre azonban elváltozék szivében, egy reggel hajnal hasadtával kelvén, szembeálla a napnak és im-ígyen szólítá meg: Hatalmas csillagzat! Mi volna boldogságod, ha nem volnának azok, a kiknek világosságot adsz!" A magyar könyvkiadás az ún. reprint-korszakát éli, sorra jelennek meg az évtizedeken át nélkülözött szerzők és könyvek, így a filozófiai irodalom eddig ugyancsak tilos gyümölcsnek minősített remekei is. Igy Nietzsche szinte teljes munkássága, köztük a legnagyobb, a „leghatalmasabb filozófiai költemény", az Im-ígyen szólá Zarathustra. Vitatható dolog, hogy érdemes-e majd' százéves filozófia-fordításokat újra kiadni, hisz az elmúlt száz esztendő folyamán óriásit fejlődött a magyar filozófia műnyelve, olyannyira, hogy például Kant híres művének, A tiszta ész kritikájának épp' százéves magyarítását, újra kiadását csak az indokolhatta, hogy manapság aligha vállalkozna bárki egy ilyen nyaktörő feladatra. Ám egészen más a Zarathustra esete. Wildner Ödön nyolcvanegynéhány esztendős fordítása ma sem avult el, ódonsága például e sorok írójának sokkal inkább tetszik, mint az újabb magyarításkísérletek. Rövid idézetünk talán eléggé bizonyítja állításunkat. Ám nem is erről akarok szólni a Zarathustra ürügyén, hanem a Nietzsche-reneszánszról. Rövid pár esztendő alatt ugyanis szinte valamennyi fontosabb munkája olvasható újra magyarul, miután ötven éven át nélkülöztük azokat, vagy csak szorgos nyomozással leltük föl némelyiket. Előbb A tragédia eredete jelent meg a Mérleg sorozatban, majd A történelem hasznáról című tanulmány, végül a Zarathustra és egy gyűjtemény A vándor és árnyéka címmel. „A kötött szellem nem elvi megalapozottsággal foglal állást, hanem megszokásból; például keresztény, de nem azért, mert ismeri a különböző vallásokat, és közülük éppen a kereszténységet választotta hazájának, hanem mert készen kapta... és elfogadta..., mint aki borvidéken születik és borivó lesz" — olvashatjuk A hit eredete című miniesszében, vagy ha jobban tetszik, aforizmában. Mert az Emberi, túlságosan is emberi című Nietzsche-opusz, amely nagyobbik felét teszi ki A vándor és árnyéka címet kapott kötetnek, úgymond, aforizmák gyűjteménye. Mert ekkor, e gyűjtemény írása közben véglegesül Nietzsche stílusa, fölhagyván a szabályos filozófiai értekezésekkel, amilyenek előbbi kötetei voltak (A tragédia eredete például vagy a Korszerűtlen elmélkedések, melyeknek egy esszéjét »Schopenhauer, a nevelő« e kiadvány is közli). Hogy miért éppen ezt, s hogy miért A vándor és árnyéka címet kapta e kötet, eléggé rejtélyesnek tűnik, noha e cím ott van az Emberi, túlságosan is emberi második része második fejezetének az élén. „Ha a házasfelek nem élnének együtt, a jó házasságok gyakoribbak lennének:" Ahhoz képest, hogy szerzőnk agglegény volt, az ehhez hasonló meglátások elegendően bizonyítják— ha más nem bizonyítaná — zsenialitását. A kötet egyébként ezt jelzi alcímében: Könyv szabad szellemű embereknek. „Szabad szellemű embernek azt a személyt nevezzük, aki másként gondolkodik, amint azt elvárnánk tőle származása, környezete, társadalmi helyzete, hivatása és az uralkodó kortársi nézetek alapján. O a kivétel, míg a kötött szellemek jelentik a szabályt" — fogalmazza meg a szabad szellemű emberek ismérvét filozófusunk. Gyűjteménye egyébként, mint ezt a fordító Török Gábor utószavából is megtudhatjuk, voltaképpen egy szabálytalan filozófiai szisztematika, amelyben helyet kap a filozófia, pontosabban a metafizika (Elsőrendű és végső kérdésekről), az etika (Az erkölcsi érzetek történetéhez), a vallás, az esztétika (A művész és az író lelkéből), a kultúra (A fejlettebb és a fejletlenebb kultúra ismérvei), a család (Emberi kapcsolatok — Nő és gyermek), az állam (Pillantás az államra) és az antropológia (Az ember, egyedül önmagával). S hogy miért e rendszertelenség, töredezettség, aforizmus? „Nietzsche egész művének megoldatlan és valószínűleg megoldhatatlan ellentmondásai közé tartozik, hogy ő maga mindig a nagy egység, az egész, a mítosz pártján állott, ugyanakkor a saját életével és művével a legpregnánsabb egyediséget képviselte — írja Török Gábor. — Az egyszerűség és a klasszikus harmónia nem jutott osztályrészül neki, és nem tudott megszabadulni az emberi személyiséget szétforgácsoló modernségtől. Nietzsche éppen az Emberi, túlságosan is emberi-ben alkotja meg a legkevésbé azt, amire a legnagyobb szükség volna a görög mítosz alkonya óta: egyetemes összefüggések rendszerét. (Néhány ember azért látszik tehetségtelenebbnek, mint amilyen, mert mindig túl nagy feladatokat tűzött ki maga elé.)" Mindezt az újabb Nietzsche kötetek, főként az Im-ígyen szóla Zarathustra és A vándor és árnyéka megjelenése ürügyén mondtuk el. Azért, mert mifelénk, ha lehet, még kevesebbet tudnak a nagy németről, mint Magyarországon vagy Csehországban például. Nem tudjuk, hogyan jutnak mostanában el e kiadványok a mi olvasóink asztalára, célunk hát nem lehet több, mint fölhívni az olvasó figyelmét arra, hogy megjelentek. Az mindenkinek a saját dolga, hogyan jut hozzájuk. Egy bizonyos: „Ritkán fizetett valaki ily drága árat a lángelméjéért", mint Nietzsche. MÁSOK ÍRTÁK Hol voltak a cseh írók? A Reportér című cseh politikai, gazdasági és kulturális hetilap (1991, 24. szám) beszámolót közöl a Pen-Club idei, immár 24. nemzetközi értekezletéről. A szlovéniai Pen-Club a házigazdája ennek az évenkénti írótalálkozónak, mely a diplomáciai protokoll kötöttségei nélkül nyújt lehetőséget az írók, újságírók és politikusok közötti véleménycserére. Áz idén az Alpok tövében, a szlovéniai Bledbentöbb mint húsz ország írótársadalmának képviselői fölöttébb időszerű probléma, a nacionalizmus megvitatására gyűltek össze. A fegyverropogás azonban néhány érdeklődőt elriasztott a részvételtől. Nem jelent meg a főreferátum előterjesztőjeként bejejentett lengyel Adam Michnik sem. Őt azonban nem a helyzet kiéleződése tartotta távol. A terhesség művi megszakításáról szóló törvény parlamenti vitája miatt kellett lemondania a személyes részvételről, az időben megküldött beszámolót viszont felolvasták a megjelenteknek . A szerző alaptétele, hogy a volt kommunista országokban szélsőséges nacionalisták garázdálkodnak, akik harcba szólítanak a szomszédok, a kisebbségek és az idegenek ellen. Adam Michnik beszámolójában arról kérdezte a német résztvevőket, hogy miként látják azt a veszélyt, amelyet az egykori NDK területén hirtelen lábrakapott új német nacionalizmus rejt magában. A kérdés megválaszolatlanul maradt, mert a bledi találkozóról a német írók hiányoztak. Jobban mondva, egyetlen németországi résztvevője volt az összejövetelnek, Antonín Mešfan profeszor.-aki a Reportér szerkesztőbizottságának tagja, és az itt ismertetett jegyzet szerzője. „Nem tartottam ildomosnak, hogy Michnik kérdésére a németek helyett egy cseh válaszoljon (egyébként tudom, hogy Michnik számára én mindig is cseh vagyok)" — írja Mešťan professzor. Bledben egyébként ő volt az egyedüli cseh résztvevő. Senki sem tudta, a szlovákok sem, hogy a Cseh Köztársaságból miért nem utazott valaki az összejövetelre. Megoszlottak a vélemények abban a kérdésben, hogy mi is a nacionalizmus. Antonín Mešťan utal Tóth Évára, aki a mai közép-európai helyzetért az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlasztásában részt vett politikusokat tette felelőssé. Kellemetlen humorról is gondoskodott egy francia írónő. A vendéglátókról dicshimnuszokat zengve Szlovénia fővárosaként — pár perc leforgása alatt többször is— Bratislavát emlegette. Különbözőség és kölcsönös megértés A társadalmi környezet és a lOlerancia összefüggéseit vizsgálja a Kultúrny životban (1991,26. szám) Peter Salner. A szerző a társadalmi közeg meghatározóit hármas — etnikai, vallási és szociális — síkban látja. Ehhez társítja a magánjellegű kapcsolattartast. Abból az alaptételbó'l indul ki, hogy a társadalmi színrelépés lehetőségeinek sokrétűségétől függ az embertársi kapcsolatokban érvényesülő tolerancia hatóereje. A huszadik századi Pozsony viszonyainak etnográfiai vizsgálatával szerzett ismeretekre alapozza fejtegetéseit. Az első világháború előtti „pozsonyi közösség" mibenlétét kutatva meghatározónak tartja a szociális és az erőszakos elnemzetlenítésből fakadó etnikai konfliktusokat, mely a németeket és a magyarokat egyaránt sújtotta. Statisztikai adatokból eredezteti véleményét, nevezetesen abból, hogy míg Pozsonyban 1890-ben 19,9 százalékot tett ki a magyarok aránya, 1910-ben ez már 40,5 százalék volt Véleménye szerint ennek visszahatásaként értelmezhető a Csehszlovák Köztársaság megalakulása utáni tolerancia. Pozsonyban olyan egyensúlyhelyzet állt be, amikor egyik etnikum sem tett szert abszolút többségre és meghatározó befolyásra. Mindmáig a legteljesebbnek tekinthető a szerző szerint a társadalmi közegnek az a tagoltsága, amely a Csehszlovák Köztársaság kétévtizedes fennállását jellemezte. A különböző, szociális, szakmai, vallási és etnikai alapon szerveződő egyletek száma 1931-ben elérte a 676-ot. Az egykori „poszonyi közösség" és az új csehszlovák struktúrák közötti ellentétek az erőszakmentesség jegyében jelentkeztek. A pozsonyi kávéházak és borozók sajátos közegében a közönség társadalmi és etnikai különbségeken felülemelkedve érintkezett. A Tiso-féle szlovák állam politikai viszonyainak a társadalmi közeget korlátozó szerepe— a szerző szerint — meglehetősen ellentmondásos volt A kisebbségi jogcsorbítás és az üldöztetés az embertársi kapcsolatokban nemritkán az önfeláldozásig menő toleranciát váltott ki. A szerző hangsúlyozza, hogy a németek és a magyarok háború utáni kitelepítése véget vetett a város egykori etnikai sokszínűségének. Az 1948 februárját követő szociális nivelizálással és az egyházak életének leépülésével együtt járt a társadalmi közeg beszűkülése, ami az intolerancia és a félelem gerjesztője lett. Ennek hatása ma is érződik. A szerző úgy vélekedik, hogy az intolerancia a mai politikai színteret is jellemzi. Az érvek helyett az állásfoglalások kinyilvánítása az uralkodó követelmény. „Az intolerancia mai túlsúlya a még mindig viszonylag összeszorult társadalmi közegben nem csábít a távlatok derülátó megítélésére" — írja. Örvendetesnek tartja viszont hogy szaporodnak az egykori sokrétűség jegyei, amiről a gazdasági élet színessége, a törvényhozás fejlődése, az egyházak jelentkezése, egyletek alakulása tanúskodik. A társadalmi közeg sokrétűsége minden bizonnyal a társadalmi toleranciára is kedvezően hat majd — fejezi be fejtegetéseit Peter Salner. (sf) EGY CSEPP ÖRÖM A CSÁBÍTÁS GYÖNYÖRE RITA TUSHINGHAMMEL Aki látta őt az Egy csepp mézben, az aligha tudja elfelejteni. Tony Richardson zseniális felfedezése volt, de mi történt vele azután? Erre a kérdésre ad választ Rita Tushingham, „az új angol film" sztárja. Sohasem volt világra szóló szépség, fiatalon is a „hétköznapok szürke kacsáját" alakította. Arcbőre tán nem olyan feszes, mint majd harminc évvel ezelőtt, amikor először láttam, vonásai is megkeményedtek kissé, de a keménységet nyomban kedves mosoly, egy élénk szempár derűs játéka oldja fel. Tehetős gyógyszerész lányaként született egy népes és kiterjedt családban, az angliai Liverpoolban, 1942 márciusában. Diákkorában ismerkedett meg a színészettel, abban a zárdában, ahová szülei beíratták, s ahol nevelői hamar felismerték ragyogó megelevenítő képességét. Született színész. Beszédes szemeivel szó nélkül is képes mindent elmondani, s a hallgatás és magábafordulás pillanataiban látszólag jelentéktelen arc egyszerre felragyog, ha számára kedves, vagy érdekes dologról van szó. Édesapja örült volna, ha egy nap lánya is patikussá lesz, de az élet nem így akarta. Színpad színpadot vonz — régi szabály, s lássanak csodát, s tiszteljék érte a liverpooli zárda nővéreit, akik maguk is azt tanácsolták a fiatal lánynak: próbálkozzon meg a színjátszással. Mivel csak alapos felkészültséggel, szinte végtelen lelkiismeretességgel tud dolgozni, azonnal megfelelő színitanoda után nézett. Tizenhat éves korától a Liverpool Repertory Theatre színészképzőjének hallgatója, mégis segéddramaturgként lépett először a „profik" színpadára: egy Shakespeare-bemutató dramaturgiai, rendezői, színészi titkait igyekezett ellesni. 1960-ban azután színészként is debütált. Méghozzá a Theatre Middleton színpadán. Egyetlen szezont töltött itt, s 1961 nyarán a londoni Royal Court Theatre társulatának tagja lett, s itt egy évadban három nagy szerepet is játszott, egyet Shakespeare Szentivánéji á/omjában, egyet Arnold Wesker egykor nálunk is nagysikerű A konyha című művében, majd pedig Jollicoe vígjátékában, A trükkben. Tony Richardson fedezte fel a film számára, aki már Liverpoolban látta színpadon. Szerződtette Egy csepp méz című filmje női főszerepére. Mikor életében először kamera elé állt, Rita Tushingham tizenkilenc éves volt. Bemutatkozása — és az egész film sikere — minden lehetséges várakozást felülmúlt. 1962-ben a film főszereplői, Rita Tushingham és Murray Melvin a Cannes-i nemzetközi filmfesztivál legjobb alakításáért járó díját kapták. Korábban már elnyerték az Angol Filmakadémia nagydíját, a New York-i filmkritikusok díját és sok-sok kisebb jelentőségű fesztiváldíjat. Mindezt húszévesen. Ma arról faggatom őt, nem volt-e „túl magas" a pályakezdés? Nem követte-e az első siker diadalmámorát, valamiféle megkeseredett kiábrándulás? Azonnali, határozott „Nem!" a válasz. „A családom nem engedett el a siker útján. Reálisan felmérték a helyzetet, és őszintén elmondták véleményüket. Olykor kemény szavakat is hallottam. És sok szó esett otthon a véletlenről, meg a szerencséről, amely nem mindig kísér végig egy színészpályát, és általában egy életutat. Akkor lázadoztam magamban, ma viszont hálás vagyok a sorsnak, hogy mellettem voltak. Ma már tudom: teljesen igazuk volt." Rita Tushingham elismeri, hogy olyan kirobbanó sikere, mint az Egy csepp mézzel, azóta sem volt. Azóta született sikerei kevésbé látványosak. „Számomra a siker az, amikor felmérem magamban, hogy egy-egy szerepben, adottságaimhoz képest milyen nehéz, tőlem mennyire idegen feladattal sikerült a magam számára is elfogadhatóan megbirkóznom. Ez a belső siker a legfontosabb, mert ez segít tovább a pályán." „Nem az a fontos, hogy magyar, hanem, hogy nő." Harmincéves filmszínészi pályáján több mint harminc filmet forgatott és vagy hatvan nagyobb tv-játékban szerepelt. A színpad, nagynagy sajnálatára, sokszor bezárul előtte: férje filmrendező, producer. Eddig két helyen, Londonban és Torontóban éltek, mostantól már Los Angelesben is. Rita Tushingham, bár élete egy részét a tengerentúl éli, európai, sőt majdnem kizárólagosan európai színésznőnek vallja magát. Pedig számos amerikai filmben is szerepelt, például a Doktor Zsivágóban, A guruban, a Rachel férjében, a Zöldszemű lányban és másokban. De sok más ország filmjében is játszott. Olasz, holland, izraeli, indiai és német rendezők is foglalkoztatták. Hogy filmjei közül melyiket szereti a legjobban? Azt, amelyik még nem készült el. A válasz nem az ő találmánya, de nagyon igaznak tartja. Rita Tushingham most egy magyar film főszerepére készül. „Gyarmati Lívia kért fel, A csábítás gyönyöre női főszerepére — mondja. — Már a forgatókönyvet is olvastam. Lívia biztos lehet, hogy vállalom a szerepet, mert nagy élvezettel olvastam a könyvet." Már csak az a kérdés: hogyan került kapcsolatba egymással az Európa-díjas magyar rendezőnő és az angol sztár? Mint kiderült: a Berlinálé zsűrijében. Ott találkoztak először, és mert sok tekintetben azonosan ítélték meg a látott filmeket, valami sajátos szimpátia alakult ki közöttük. A csábítás gyönyöre ízig-vérig magyar film lesz, mai tárgyú, egyszerre megmosolyogtató és tragikus is. Az angol színésznő nem érzi nagy kihívásnak a magyar nő szerepét. „Nem az a fontos benne, hogy magyar, hanem, hogy nő— mondja. — S mivel a film cselekménye alapvető, mondhatnám egy család életét meghatározó kérdések körül forog, hiszem, hogy ezeket az alapkérdéseket minden nő nagyjából azonosan érzi, bárhonnan származzon, bárhol éljen is..." FENYVES GYÖRGY