Új Szó, 1991. július (44. évfolyam, 152-177. szám)

1991-07-16 / 164. szám, kedd

Azt hiszem, Vavro Šrobár, az 1918 utáni Szlovákia első minisztere készítette el a szlovák értelmiség első statisztikáját. Eszerint az 1918as fordulatot közvetlenül megelőző és követő években a szlovák nemzetiségű értelmiségiek száma körülbelül 300 volt. (Értsd: ennyi szlovák tanító, író, pap, orvos, ügyvéd stb. létezett összesen.) A szlovákság akkori kétmilliós lélekszámát véve alapul, ez 0,0001 értelmiségit jelent egy főre. Állítólag a mai Magyarország szlovák nemzetiségű lakosságát (amely reális becslések — tehát nem a hivatalos statisztikák — szerint 110 000 lelket számlál) és értelmiségét tekintve az arány ugyanez. Azaz a mai magyarországi szlovákság abban az áldatlan nemzetiségi állapotban „konzerválódott", amelyben mintegy 70-80 évvel ezelőtt a történelmi Magyarország szlováksága leiedzett. 1946 és 1950 között a mátraalji Taron jártam iskolába. (Abban az időben itthon, Szlovákiában nemcsak hogy magyar iskolába nem járhattunk — mert magyar iskola egyszerűen nem volt —, hanem magyarul sem igen beszélhettünk. Anyám a háború után elment cipőt venni Zólyomba, és sírva jött haza (cipő nélkül), mert le akarták nyírni a haját, amiért a cipőboltban magyarul beszélt. Ugyanakkor a falumban, a színmagyar Gömörpéterfalán a teljhatalmú szlovák „komisszárnak" másfajta cipőgondjai voltak: reggel, ha vitték neki a tejet, mindig úgy nyitott ajtót, hogy zöld leventesapka volt — a lábán, papucs helyett. S mindennap elnyűtt egy pár sapkapapucsot.) Taron szlovák gyerekek is jártak velünk iskolába. A szomszédos Sámsonházáról bicikliztek be reggelente. Ott csak alsó tagozat működött, szlovák nyelven. Bejáróink szlovákosan ejtették .a magyar szót, egymás között szlovákul beszéltek. A múltkoriban a pozsonyi szlovák tévében láttam egy műsort a magyarországi szlovákok életéről. Sámsonházáról is volt benne szó. A sámsonházi szlovák tanító azt panaszolta, hogy a falu gyerekei már nem beszélnek szlovákul, a szlovák iskola rég megszűnt, a heti két-három szlovák anyanyelvi óra nem elég a nyelv „visszasajátítására". Néztem s hallgattam a rokonszenMÁSOK ÍRTÁK Városiasodunk. (Tessék megpróbálni kiejteni, meglátják, milyen nehéz. Látszik, hogy műszó: á-o-i-a-o-u.) Szóval, igen, városiasodunk, mármint az anyaország. Mi: ez a Csonka Kis. Fölszorulunk Budapestre, ott nyüzsgünk, mint légyben a tej. Legyeskedünk. Világjáró Marutimmal száguldtam I

e Kisvárdára, hogy lássam azokat az előadásokat, melyeket a III. Nemzeti Kisebbségi Fesztivál együttesei mutattak be, mármint a régi nagy Magyarország területéről élő honfitársaink, a fölvállalt tizenötmillió magyar határmentünkről hazaélő, vaskos része. Vakító sárga repcetenger hullámzott az úttól jobbra, áradt, mint valami megaranyozott citromfű. Rákosfalvai kismúltam torlódott elébem, a Rákos-patak, az akácsodrott szél, a rákosí rétek. A természeti, földes magyarhonosság. (Ezt is csak igen félve írom le, nehogy a nacionalizmus bűnvádjába essem. Gyorsan csak annyit gondoltam belé: — Vatyok én ety elék jó matyart) Németh László, e derék, jobb sorsa érdemes, sápadt arcú nagy férfi ves tanítót, s arra gondoltam, hogy íme, a 0,0001-nyi magyarországi szlovák értelmiség egyik tagja! Meg az jutott eszembe, hogy mi, akik a mai Szlovákiában már el sem tudjuk képzelni azt a Felső-Magyarországot, amelyen Božena Némcová úgy vonatozott végig, hogy a vonatban s az állomásokon egyetlen szlovák szót sem hallott (mélységes megdöbbenéséről a cseh sajtóban be is számolt), s amelynek a parlamentjében 1906-ban az egyetlen szlovák gimnáziumért esedező szlovák képviselőt azzal torkolta le egy magyar társa, hogy „Kötelet maguknak, s nem gimnáziumot!", szóval mi, akik már el sem tudjuk képzelni ezeket a viszonyokat, elég, ha megrézünk egy ilyen mai tévéadást, s mint valami időgépen át, pontosan rálátunk a nyolcvan évvel ezelőtti felső-magyarországi szlovákság vigasztalan helyzetére. S ha pedig egy valóságos időgépünk is lenne, akkor abban nemcsak nem létező szlovák gimnáziumokat látnánk, hanem például Bjorristjerne Bjornsont, a zord norvég írót és politikust is, akinek az évfordulóit a világ az író Nobel-díja ellenére sem igen ünnepelgeti; az egyetlen kivétel talán Csehszlovákia, ahol tavaly is kegyelettel megemlékeztek halálának 30. évfordulójáról. Persze Csehszlovákiában sem igen a komor romantikájú Sigurd Slembét vagy A csődöt emlegették, hanem azt a harcot, amelyet Bjornson az 1918 előtti Magyarország szlovákságának emberi és nemzetiségi jogaiért vívott. Bőségesen idéztek abból az (1907-ben Párizsban, Münchenben és Rómában egyszerre megjelentetett) cikkéből, amelyben részletesen beszámol a szlovákok szomorú sorsáról, a magyar hivatalok erőszakos magyarosító törekvéseiről, a szlovák iskolák bezárásáról, elsorvasztásáról s arról az 1906-os parlamenti jelenetről, amelyet bevezetőmben az imént én is felidéztem. Bizony, Bjornson Csehszlovákiában nagyon népszerű, s méltán, mert én például a köztársaság-alapító Masan/k, Beneš, Štefánik mellé negyedik alapítónak oda sorolnám őt is. Az alapításban, persze, közvetlen nem vett részt (nem is vehetett), de az, hogy Európa, sőt a világ közvéleményének jelentős részét már jóval Trianon előtt Magyarország — szokása szerint — a legroszszabbkor adta közre a „Kisebbségben" című kicsit borzalmas tanulmányát, a mély magyar és híg magyar kategorizálásról — 1939-ben, amikor zsidótársainkat éppen invitálni kezdték az „Arbeit macht frei" című tömegmozgalomba, és némettársaink ádázul figyelték, hogy gyülekeznek-e. A legideálisabb pillanat arra, hogy az ember osztályozza hontársait. Mivelhogy — fejtegette — a magyar Magyarországon kisebbségként él saját hazájában a fent említett etnikumok szellemi erőszakossága, élnivalósága folytán — s megérjük, mikor a német és zsidó igazgatók alatt a magyar csak portás lehet. Igazságtalansága miatt sokan Németh László egész életművét elutasították. De Németh nem volt becstelen gondolkodó, sőt. Túl meredeken utalt arra, hogy elvész a magyar atnagyarban, mint gesztus, érzet, mentalitás, már csak a magyar tehetetlenkedés miatt is. Elveszti természetes életérzését — a modernizálódás semlegességének tengerében. A fesztiválon az volt az érzésem, nemzetiségeinek oldalára állította, felért a közvetlen részvétellel. A párizsi békekonferencián például a magyar békedelegáció vezetője, gróf Apponyi Albert hiába remekelt három nyelven (franciául, angolul és olaszul) is, hiába könnyeztette meg a konferencia magyar résztvevőit, a jelen levő angolok, franciák, olaszok rokonszenvét többek között már csak azért sem nyerhette el, mert azok még nagyon elevenen emlékezhettek Bjornson fent említett cikkére, amelyben a szerző a hírhedt Apponyi-iskolatörvényt is darabokra szedi, s pellengérre állítja; s még inkább emlékezhettek arra a botrányra, amelyet szintén Bjornson robbantott ki 1907 őszén, mikor is a Münchenben megrendezett nemzetközi békekongresszust jelentős európai fórumokon egyszerűen „humbugnak" nevezte, amiért arra gróf Apponyi Albertot is meghívták; s mivel ő maga is a meghívottak között szerepelt, kijelentette, hogy ha Apponyi is jelen lesz a kongresszuson, „mindent meg fogok tenni, hogy... hagyja el a tanácstermet". Szóval az 1918 utáni Magyarország szlovákságának sorsa sem Horthy, sem Rákosi, sem Kádár által „nem ment elébb", sőt ha lehet, inkább még visszafelé ment, mert míg 1918 előtt legalább az egyházi elemi iskolák szlovák nyelvűek voltak, ebben a pillanatban Magyarországon már nincs szlovák tanítási nyelvű iskola (csak néhány tantárgyat szlovákul is oktató általános iskolák léteznek), s ennek megfelelően ma valószínűleg már az a bizonyos 0,0001nyi szlovák értelmiség sem igaz. Vagy mégis? Olvasom a Magyar Nemzet június 20-i számában: A magyarországi nemzetiségi értelmiség tiltakozik az ellen, hogy az pttani nemzetiségi törvény tervezetét előkészítő bizottságnak csak egyetlen nem magyar nemzetiségű tagja van, s az sem a nemzetiségek képviseletében került oda. S a hír olvastán egyszerre háromféle érzelmi hullám is átvibrál rajtam. Az első hullám az örömé: Mégiscsak van hát Magyarországon szlovák értelmiség, s ráadásul nem is olyan gyenge, ha ilyen egységes és energikus fellépésre képes. A második hullám az aggodalomé: Magyarországon eddig a nemzetiségi törvények még mindig késve ebből a természetes magyarságból kaptunk egy kis leckét. Az erdélyi hegyek, vajdasági dombok, felvidéki, kárpátaljai folyók magyarságából. A megőrző nyelv és éber készültség mindennapi küzdelméből, mikor valóban nap mint nap meg kell küzdeni azért, hogy valaki ezt a nyelvet beszélhesse. Azt hiszem, ezeken a helyeken is meg kell találni a korszerűség és az emelkedettség arányát, hogy mindig hitelesen szóljon a fájdalom. A túli sorsról nem lehet pátosz nélkül beszélni, de muszáj, hogy a modern húrfogás hitelessé tegye a dalokat. Kisvárda főterén sikongó fékekkel, sistergő gumikkal őrültködnek a helyi fiatalok, ványadt ruhájú, kedves arcú fiatal orosz katonák cammognak, mint a gyarmatbirodalom utolsó zsoldosai, az embernek kedve volna egy húszast a kezükbe nyomni, hogy vegyenek fagylaltot a Poncsák kávéház elegáns székei között, aztán menjenek haza ártatlanságuk tudatában. Talán ma is azt gondolják, hogy a Szuezi-csatornánál bóklásznak, és nem aTísza partján? Vagy azt, hogy az Öóö/-háborúban kell rendet teremteni? születtek (1848, 1868 stb.), s még késve sem hajtották őket végre. A sajnálatos történelmi következmények ismertek. S mondjuk a csehszlovákiai 1968-as nemzetiségi alkotmánytörvénnyel (az emlékezetes 144-essel!) összevetve nincs máris elkésve ez a magyar nemzetiségi törvény is? Nem tulajdonítanak vajon túl kis jelentőséget Magyarországon e kérdésnek még az új demokrácia harmadik évében is? Az új> nemzetiségi törvény előkészítése során alkalmazott „róluk, nélkülük" elv erre enged következtetni. S vajon mit szólna ehhez Bjornson, ha élne, vagy mit szólnának esetleg a ma élő Bjornsonok? S végül a harmadik hullám a csendes meditációé: De miért mindig a Bjornsonok megszólalására várunk, miért nem szólalunk meg mi magunk? Vajon nem azért-e, mert túl sokat foglalkozunk a saját dolgainkkal, a mi nemzeti keserveinkkel, annyira sokat, hogy eltompulunk a mások baja iránt? Valamikor régen, a „gyöngéd forradalom" első hónapjaiban, mikor még elhittük, hogy forradalmunk tengelye a szeretet lesz, Dobos László nyílt levelet intézett Pozsgai Imre államminiszterhez, a magyarországi nemzetiségi ügyek akkori felelőséhez. A magyarországi szlovákság érdekében. S Pozsgai válaszolt neki, s ideig-óráig úgy látszott, hogy valami elmoccant, előre mozdult a mozdulatlanságból. Azóta az ilyen altruista gesztusok szünetelnek nálunk. Elfelejtettük, hogy a forradalmunk a morál forradalmának indult, elfelejtettük Václav Havel okos szavait arról, hogy személyesen vagyunk felelősek mindenért, ami a környezetünkben történik, elfelejtettük Kant csak nemrég újra tanult híres intelmét: „A csillagos ég fölöttem, az erkölcsi törvény bennem". így aktivizálta újra érzelmeimben és gondolataimban a Magyar Nemzet cikke a 0,0001 furcsa képzetkörét, aztán Havelt és Kantot: az önzetlenség, az erkölcs filozófiáját. S végül az összefoglaló kérdést: miért nem tudunk egyszerre, egy időben gondolkodni az egészben s a tízezredekben, de nem holmiféle reciprocitás-elvek értelmében, hanem a szabadság, a demokrácia oszthatatlanságának a jegyében? Magunk és minden tízezredek épülésére, gyarapodására? TŐZSÉR ÁRPÁD A látott előadások közül nekem Háy Gyula Caligulójáról volna mondanivalóm e helyt. A Komáromi Jókai Színház vezette elő Beke Sándor rendezésében. Tetszett az előadás. Eleven, színes volt, sokrétű. Játékossága szellemes, színészei könnyedek. Aprólékosan kidolgozottak voltak a jelenetek, talán túlságosan követték a szövegkönyvet, mindent el akartak játszani, ki akarták tölteni az időt zsúfolásig, és nem befejezni a kavalkádot. Ám a főhős figurája mindent feledtetett. Ki volt találva és el voit játszva. Holocsy István finom és durva volt, álságos és magába ejtett bakkecske és bolond. Caligula mindenkit érdekel. Caligula az elszabadult hatalom, aki már magának sem tud parancsolni. Az embert mindig jobban vonzza a rossz, a rontás, a romlás, mint a jó. A női mozdulatokkal aláfestett ördög már-már szánandóan kóborolt lóvá tett konzula körül. Ebben az előadásban az volt a trouvaille, hogy már-már Caligula vált kisebbséggé a nála is hülyébb háznépe között. Lehet, hogy Caligula is álmodik? Camus csodálatos darabjában a Hold után nyúlkál. Hátha elérhetné. Mi is elérhetetlen álmok után nyúlkálunk? Itt, mi, a Csonka Kis? Hogy ne legyen híg és mély, hanem természetes állapot magyarnak lenni. Ahol dolgozni lehet — és játszani. (Népszava, 1991.június 18.) TOLERANCIAHIANY A Komenský Egyetem Társadalom-Elemzési Intézete 1991 májusában kövéleménykutatást végzett az időszerű társadalmi problémákról. A megkérdezett 983 állampolgár összetételével az ország felnőtt lakosságát reprezentálta. Kiterjedt a vizsgálat a nemzetiségi és faji kérdésekre is. Az eredmények ismét a nemzetiségi és faji tolerancia hiányáról tanúskodtak. Kissé ellentmondásos, de ugyanakkor az emberek nagy többsége (70 százaléka) fél a faji és nemzetiségi összeférhetetlenség terjedésétől. Ősz óta nőtt a feszültség a szlovákok és a csehek között. Továbbra is a megkérdezettek 79 százaléka vélekedik úgy, hogy a nézeteltérések ellenére szoros barátság köti egymáshoz a szlovákokat és cseheket. Ezzel ellentétes, hogy nőtt azok száma, akik szerint a csehek és szlovákok soha sem bíznak meg egymásban (31-ről 45 százalékra), többen vélekednek úgy, hogy a szlovákok ráfizetnek a csehekre (44 helyett 57 százalék), illetve hogy a csehek nem tartják egyenrangú partnereknek a szlovákokat (61 százalék helyett 71). Feléledt az antiszemitizmus. A kérdezettek egyötöde semmiképpen sem szeretne zsidó szomszédokat, 60 százaléka pedig attól tart, hogy túl nagy mértékben befolyásolják a politikai és gazdasági életet. Továbbra is nagy az ellenszenv a romákkal szemben. A válaszadók döntő többsége (89 százalék) rossznak tartja a romák és a többi lakos kapcsolatát, és csak alig kevesebben utasítják vissza, hogy romák szomszédságában éljenek. Vajon hogyan vélekednek az emberek a szlovákok és magyarok viszonyáról? Annak ellenére, hogy még mindig túlsúlyban van a negatív megítélés, októbertől bizonyos javulás tapasztalható. 70-ró'l 52 százalékra csökkent azok aránya, akik rossznak tartják ezt a viszonyt. Enyhén nőtt viszont azok aránya, (25-ről 33-ra), akik szerint a vegyeslakosságú területeken kétnyelvű feliratok lehetnek. Valamivel kevesebben (44 helyett 39 százalék) tartják a megoldás legjobb módjának, hogy a magyarokat át kell telepíteni Magyarországra. Ezzel szemben többen félnek a Dél-Szlovákiában élő szlovákok elmagyarosításától. Októberben minden második megkérdezett tartott ettől a veszélytől, az aggodalmaskodók aránya azóta 56 százalékra nőtt. -csiVilágosság (Méry Gábor felvétele) VATY0K ÉN ELÉK MATYAR? GYURKOVICS TIBOR SZÍNHÁZI LEVELE