Új Szó, 1991. július (44. évfolyam, 152-177. szám)

1991-07-16 / 164. szám, kedd

1991. JULIUS 16. LAPSZÉLEN HOGYAN ŰZZÜK EL A TURISTÁKAT? Hogyan lehet távoltartani, esetleg elriasztani a kíváncsi turistákat, akik hazánk szépségeit szeretnék megtekinteni? Úgy, hogy egyszerűen fejőstehénnek nézzük őket, akik csak arra valók, hogy tejeljenek. Azaz, fizessenek. S mivel a betyárok és szegénylegények ideje rég lejárt, korszerűsíteni kell az útonállás eszközein: flinta és mordály helyett egyszerűen kész tények elé kell állítani őket. Aztán vagy fizetnek, vagy lógó orral tovább állnak. Olykor „célravezető" a szövetségi pénzügyminisztérium érzéketlen rendelete is. A minap, Gömörben járva, meg akartam mutatni kollégáimnak az Ochtinái aragonit-barlangot. Állítólag mindössze három ilyen látványosság van a világon, kettő Amerikában, a harmadik a kies Gömör-Szepesi Érchegységben, egy ugrásnyira Nagyrőcétól és Jolsvától, pontosabban, a kettő között, a hegyekben. Persze, az „ugrás" negyedórányi autóutat jelent a főúttól, kerékpárral legalább félórányit. Azok a magyar turisták, akikkel a barlang bejárata előtt találkoztunk, Budapestről érkeztek. Lehettek úgy tucatnyian: a piarista gimnázium végzős növendékei, plusz két tanár. A tanárok éppen a gondnokkal csevegtek, láthatóan ingerülten. Mint mondták, kerékpártúrán vannak, s felbicikliztek a faluig, majd onnan gyalog, hogy megnézzék a barlangot. Úgy tűnik azonban, semmi sem lesz a dologból, mivel a belépőjegyet nem az ó pénztárcájukhoz mérték. A felnőtt jegy ugyanis nyolc, a féljegy négy márkába kerül, vagy az összegnek megfelelő koronába. Gyerekenként 72 koronát kellene fizetniük. Szóba elegyedtem a gondnokkal, akin látszott, maga sem örül a dolognak. Mint mondta, kár volt elárulniuk, hogy magyarországiak, máskülönben akár csallóközi magyaroknak is vélhette volna őket. Dehát nem azok, hanem budapestiek. Mutatták az útlevelüket? Nem. Akkor, ugye, most is vélhetné őket hazai magyaroknak? Sajnos már nem, mivel elárulták, honnan jöttek. És ha zsebre vágják az útleveleket, akkor a kutya se tudja, hová valósiak? - kötöttem tovább az ebet a karóhoz. A gondnok hajthatatlan volt, az állásával játszik, ha beengedi őket. És ha bejönnek velünk? Azt sem lehet. Meg kell venniük a méregdrága jegyet, nincs más megoldás. De nekik nincs annyi pénzük! Széttárt karok, sajnálom higgye el, számomra is kínos, feleli a gondnok. Ma már ez a harmadik csoport, amelyet nem tudok beengedni. No, schön, gondolná az emberfia. Ez aztán idegenforgalmi csalogató. Valaki elbiciklizik ide, az isten háta mögé, aztán mehet isten hírével. Se barlang, se aragonit, de még csak cseppkő sem, ugyanis a környék összes barlangjában hasonló a tarifa: a Bélai cseppkőbarlangban szintén ennyit kell fizetni, Domicán szintén, Gombaszögön és Jászon „csak" hat, illetve három DM-et. Némi ráció ugyan van abban, amit a gondnok állít: mégsem mutogathatjuk nemzeti kincseinket fillérekért a nyugatiaknak, akiknek a tizenkét és a hat koronás belépő bagatell. Az is igaz, hogy a szocializmusban megszokott állami támogatás helyett most máshonnan kell előteremteni a fenntartás költségeit. Természeti ritkaságokról lévén szó, fizesse meg mindenki a látványt. De az már semmiképp sincs rendjén, hogy az egykori „szoci" országok turistái számára megfizethetetlen legyen a félórás barlangi séta! Mert, hasonlóan a magyarokhoz, lógó orral távoznak a lengyel, román, orosz és egyéb csoportok is. Vendégcsalogató szívélyesség helyett tehát vaskos csalódás és merev elutasítás várja a szomszéd ország turistáit. önkéntelenül adódik a kérdés: kinek jó ez? Vajon elgondolkodtak-e egyszer is az illetékesek afölött, mennyi bevételtől fosztják meg magukat a szlovákiai barlangok (s feltehetően a múzeumokkal is hasonló a helyzet), s vajon hogyan szitkozódnánk magunk is, ha a környező országokban hasonló merev rendelkezések fogadnának bennünket? Nyilván a szövetségi pénzügyminisztériumban tudják a választ... A csodálatos, sokmillió éves barlangot azért megtekintettük, s hasonlóképpen az erdei út mentén a régi rendszert dicsőítő táblákat és transzparenseket. Egyes vidékeken, úgy látszik, megállt az idő... (kövi) UJSZOMSMM NYUGAT-EURÓPÁN CSATTAN(HAT) AZ OSTOR BESZÉLGETÉS PÁSZKÁN ZSOLTTAL, A PEOPLE'S ACADEMY FOR MINORITIES (PAM) ELNÖKÉVEL Szombaton fejeződött be Párkányban az az egyhetes nemzetközi tanácskozás, melyet a közép-európai kisebbségek helyzetének ismertetése és egy kisebbségi népfőiskola-hálózat kiépítése lehetőségének megvitatása céljából hívott össze egy, alig fél éve megalakult magyarországi szervezet, a People's Academy for Minorities (Népfőiskola a Kisebbségekért). A tájainkon eleddig kevésbé ismert szervezet múltjáról és távlati célkitűzéseiről Pászkán Zsolttal, a PAM elnökével beszélgettünk. HAZAI KÖRKÉP - Meglehetősen rövid, alig kéthetes előkészítő időszak után, 1991. január elsején alakultunk meg jogilag, ezt a dátumot tekintjük tehát szervezetünk születésnapjának. A kezdetek elég rendhagyóak voltak: Szántay Gábor barátomat, aki jelenleg Amerikában tartózkodik, az Ifjúsági Demokrata Fórum valamikor a múlt év végén kiküldte egy strassbourgi konferenciára. Ott vetődött fel benne egy, a miénkhez hasonló szervezet megalakításának a gondolata, és kérdésként felvetette a jelen levő nyugati szervezetek, sót, az Európa Tanács képviselői előtt is. Az elképzeléseit kedvezően fogadták, bíztató válaszokat kapott, ezért visszatérte után azonnal felkeresett, mivel tudta, hogy csupán erdélyi vonatkozásokban ugyan, de hasonló gondolattal játszadozom. Január elsején aztán megalakult a PAM, és attól kezdve változó intenzitással, ám folyamatosan dolgozunk. Időközben én is voltam Strassbourgban egy kisebbségi konferencián, jártam Svájcban, Belgiumban és mindenütt sikerült rámutatnom térségünk kisebbségeinek problémáira, mielőbbi megoldásuk fontosságára, valamint megismertetnem, illetve elfogadtatnom a PAM-ot is. - Tapasztalatai alapjárt hogyan tekintenek Nyugaton Közép-Európa kisebbségeinek problémáira? - Sajnos, azt kell mondanom, hogy a nyugati világ eddig nem tudatosította kellőképpen, mekkora veszélyt rejtenek magukban azok a megoldatlan kérdések, amelyek jelenleg Kelet-Közép-Európát a nemzetiségek vonatkozásában jellemzik. Itt most szerintem gyakorlatilag az történik, hogy mindenki monologizál, mondja a magáét, és rá se ránt a másikra. Ennek egyik oka az, hogy nem is érti, a másik most éppen mit akar, hogy annak a lengyelnek (magyarnak, szlováknak) mi kell, és miért pont most. Alig ismerjük egymást. Egy erdélyi magyarnak halvány fogalma sincs a szlovákiai irodalomról, a szlováknak a szerbről, és ezek csak szélsőséges példák, mert még a Magyarország határain belül élő kisebbségek sem tudnak szinte semmit egymás múltjáról, kultúrájáról. Erre próbáltunk megoldást találni a szervezetünk megalapításával: kezdetben csupán népfőiskolára gondoltunk, azóta viszont már módosultak az elképzeléseink, így a nevünk tulajdonképpen nem is fedi valódi céljainkat. A mai igényekhez és követelményekhez igazodó népfőiskolákon kívül, melyeken a felnőttoktatásra helyeznénk a hangsúlyt, szeretnénk létrehozni egy korszerűbb, a hagyományos iskolatípusokat érintő kisebbségi iskolahálózatot is, amely megfelelne a más kultúrák megismerésének szükségességéből fakadó igényeknek is. Egy olyan iskolarendszert szeretnénk teremteni, amelyben a diákok az anyanyelvükön tanulhatnak, és lehetőséget kapnak arra is, hogy az oktatás magas színvonala révén, amit kezdetben vendégtanárokkal, azután pedig saját tanári gárdával szavatolunk majd, megszabaduljanak a kisebbrendűségi érzéseiktől, melyeket a szüleik beléjük neveltek. - Feltételezem, hogy a terveik nem csupán a magyar kisebbségeket érintik. -Természetesen nem. Elsősorban Európára, annak is a jelen pillanatban „legforróbb" részére, Közép-Kelet-Európára összpontosítunk. E mostani tanácskozás meghívottjai között is ott voltak majd' mindegyik kárpát-medencei kisebbség képviselői. Ami a kis létszámú, diaszpórában élő kisebbségeket illeti, az ô számukra kevert iskolákat szeretnénk létrehozni, éspedig bentlakásos formában. Ezáltal az egyes nemzetiségek képviselői még inkább közeledhetnek egymáshoz, még jobban megismerhetik egymást. - Fél évvel a megalakulásuk után hogy látja: lesz rá anyagi fedezetük, hogy a terveiket valóra válthassák? - Kell, hogy legyen. Tudjuk, hogy egy iskola fenntartása nagyon sok pénzbe kerül, mégha kezdetben csupán spártai körülményeket tudna is biztosítani az ember. Tisztában vagyunk azzal is, hogy éppen Közép-Kelet-Európa országai azok, amelyek a legkevesebbet fordíthatják az oktatásügyre. Ugyanakkor viszont azt is tudjuk, Nyugat-Európának létkérdés, hogy térségünk nemzetiségi problémái megoldódjanak, mert különben néhány év múlva rajta csattan az ostor: Franciaországban négymillió arab él, Németországban pedig ugyanannyi török. Most még idegennek számítanak, de három-négy nemzedékváltás után már nem, hiszen elmondhatják majd, hogy a nagyapjuk is ott született. Azzal már hovatovább Nyugaton is tisztában vannak, hogy ha kisebbségi alapon törne ki egy „cirkusz" Közép-Európában, az a már úgyis éppen eléggé radikalizálódott nyugat-európai újkisebbségeket <s magával rántaná. A Nyugatot tekintjük tehát az egyik pénzforrásunknak, márcsak azért is, mert az általunk kidolgozott modell az újkisebbségekre is alkalmazható. A következő pénzforrást a PAM által létrehozott vállalkozások jelentik majd, harmadikként pedig az érintett kisebbségek jöhetnek számításba, mint gazdasági tényezők. Konkrétan: tegyük fel, hogy valaki elvégzi a vállalkozói tanfolyamunkat. Külföldi hitelekből felajánljuk neki a kezdőtőkét, amelylyel beindíthatja a vállalkozását és lehetősége lesz arra is, hogy rendszeres betekintést nyerjen a területi vagy helyi PAM-iroda számítógépes információbázisába. Mindezek fejében a haszon egy részét visszafolyatja a PAM-ba. - Területi PAM-irodát említett. Léteznek már Magyarországon kívül is PAM-csoportok vagy alapszervezetek? - Jogilag még nem, várhatóan azonban rövid időn belül megalakul a szlovákiai PAM-csoport, amely Hornyák István személye köré szerveződik. Romániában is alakulóban van a dolog, az ottaniakkal azonban csupán egy hónapja vettük fel a kapcsolatot. - Miért pont Párkányban tartották meg ezt a nemzetközi tanácskozást, amely, gondolom, az elsők egyike? - Az egyik majdani népfőiskolánk színhelyéül szolgáló Feledi Együdkúria megvételéről folyó, sikerrel kecsegtető tárgyalásainktól eltekintve, valóban ez az első jelentősebb akciónk. Egyfajta bemutatkozásnak szántuk, sajnos, kicsit felemásra sikeredett. Egyrészt azért rendeztük Párkányban, mivel úgy véltük helyesnek, hogy ne mindig Magyarországon legyenek azok a tanácskozások, melyek a magyar kisebbségek helyzetével (is) foglalkoznak, és Párkány, mint nemzetiségileg vegyes lakosságú város, ideális helyszín ebből a szempontból. Másrészt bátorításnak szántuk az alakulófélben levő szlovákiai PAM-csoportnak. -Mire gondolt, amikor felemásnak nevezte a párkányi „bemutatkozást-? - Arra, hogy jóval több résztvevőre számítottunk. Számos kisebbségi szervezet vezetői személyesen ígérték meg, hogy eljönnek és mégse jöttek el, ami meglehetősen rossz szájízt hagy bennünk. Végiggondolva a dolgot, lehet, valakiknek egyszerűen nem érdeke, hogy a kérdés megoldódjon. KLUKA JÓZSEF REFLEX KI NYER EGY EV MÚLVA? Legalább egy tucat olyan interjút olvashattunk az elmúlt héten, amelyben vezető politikusok Szlovákia esélyeiről, az egy év múlva esedékes választások várható eredményeiről nyilatkoztak. Kimondva vagy kimondatlanul minden beszélgetésben ott szerepelt ez a név: Vladimír Mečiar. így volt ez abban az interjúban is, amelyet Ján Čarnogurský szlovák miniszterelnök adott a Mladá fronta dnes című cseh napilapnak. Az írás címe kissé szenzációhajhászóra sikerült: „Nem emigrálnék". Erről azonban a szlovák politikus aligha tehet, hiszen a címválasztás a szerkesztőség dolga. A cím arra vonatkozik, hogy mihez kezdene a politikus abban az esetben, ha a szeparatisták kerülnének hatalomra. Az mindenesetre megnyugtató, hogy kijelenetette: „Valószínűleg nem lennék tagja a kormánynak". Lényegesen jobbkedvűen írnám ezt a kommentárt, ha a „valószínűleg" helyett a ,,semmiképpen"-t olvashattam volna abban a mondatban. De hát elfogadott tény, hogy egy politikus általában nem fogalmaz ennyire kategorikusan. Az azonban mindenképpen megnyugtató, hogy az interjúban ez a mondat is olvasható: „Szlovákia nem engedheti meg magának, hogy még egy olyan vereség érje, mint amilyen az 1939-1945-ös Szlovák Állam volt." Úgy tűnik, mintha a Kereszténydemokrata Mozgalom elnöke felismerte volna, hogy ha szembe akar szállni a Demokratikus Szlovákiáért mozgalommal, akkor tiszta vizet kell öntenie a pohárba. Ami azt is jelenti, hogy némely dolgoktól, történelmi eseményektől és folyamatoktól el kell határolódnia, bizonyos jelenségeket ki kell emelnie. Én a Csehországnak szánt nyilatkozatból azt vélem felfedezni, mintha a szlovák kereszténydemokraták elhatározták volna, hogy korszerűsítik a mozgalmukat. Netán belátták, hogy csak ily módon tudnak különbözni a nemzetire orientált többi párttól? Netán van merszük lépni? Ki akarnak törni a patthelyzetből? Pragmatikus politikusként ismerte meg az ország Ján Čarnogurskýt. Ha valóban ilyen, bizonyára felmérte, hogy a nyugat-európai keresztény pártok minek köszönhetően voltak eredményesek. Nyilván felismerte, hogy a német, vagy az olasz kereszténydemokrácia kereszténysége másképpen nyilvánul meg, mint a szlovák kereszténydemokráciáé. Interjújában a miniszterelnök még inkább védelmezte a szlovák nemzeti romantizmust. Pedig nagyon valószínű, hogy a patthelyzetből való kitörést éppen az tenné lehetővé, ha kijelentené: a nyugat-európai tapasztalatokból tanulva kezdünk keresztényül politizálni. Ez azt jelentené, hogy közeledik a szlovák értelmiségnek ahhoz a részéhez is, amely talán konzervativizmusa miatt maradt eddig távol a Kereszténydemokrata Mozgalomtól. Egy ilyen lépés aligha idegenítené el Ján Čarnogurský pártjától a derékhadat, a hagyományosan értelmezett keresztény politizáláshoz kötődő egyszerű embereket. Pragmatikus politikusként nyilván azt is észrevette Ján Čarnogurský, hogy mozgalma nem egységes. Úgy nem egységes, ahogy a november 17-ike után létrejött többi parttalan mozgalom sem volt az. Aki ezt a kereszténydemokraták közül nem veszi figyelembe, az voltaképpen úgy jár-kel a világban, mint az a katona, aki kibiztosított kézigránátokkal a zsebében indul rohamra. Mesterségesen nem lehet egybentartani valamit, ami eleve szétesésre van ítélve. Köztudott tény, hogy a Kereszténydemokrata Mozgalomban vannak olyan rétegek, amelyek a szélsőséges nemzeti vonalhoz vonzódnak. Tiszta vizet kellene önteni a pohárba, tudatosítva, hogy vannak viszont olyanok is szép számmal, akik csak ortodox vallási alapú konzervativizmusa miatt maradtak távol a Kereszténydemokrata Mozgalomtól. Mečiar ante portás. Mečiar a győzelem előtt. Ez a kérdés foglalkoztatja most Szlovákia minden pártját, és aligha tévedünk, amikor kijelentjük, hogy a szélsőségesen populista erő túlsúlyba jutásának megakadályozásáért talán Ján Čarnogurský mozgalma tehetne a legtöbbet. Azzal, hogy korszerűbbé válik. Azzal, hogy a szlovák kereszténydemokrácia sajátosságainak túlhangsúlyozása, a nemzeti jelleg túlhangsúlyozása helyett átveszi és érvényesíti a nyugat-európai kereszténydemokrácia legjobb tapasztalatait. Még egy év van hátra a legközelebbi választásokig. Ján Čarnogurský a „ki nyer 1992-ben?" kérdésre válaszolva rendszerint azzal hárítja el a Mečiar-veszélyre történő utalásokat, hogy kijelenti: Szlovákiában gyakran változik a politikai hangulat, a politikusok népszerűsége. Nincs kizárva, hogy a nyugat-európai stílus átvétele lenne az a mozzanat, amely újabb fordulópontot jelentene a szlovák Kereszténydemokrata Mozgalom történelmében. Jelenlegi formájában a KDH egy a fél tucatnyi nemzeti párt közül. TÓTH MIHÁLY JÓ DIAGNÓZIS - HATÁSTALAN GYÓGYMÓD (Folytatás az 1. oldalról) Előzetes kalkuláció szerint a búza tonnájának önköltségi ára 2800-2900 korona között van. A beígért 3000 koronához képest a különbözet minimális, s még ennek fele is elmegy a nyereségadóra. Más termékeknél hasonló a helyzet, így az újratermelési folyamat úgyszólván megbénult. Ezzel pedig megnövekszik a külföldi termékek esélye, hogy elfoglalják a helyünket a piacon. Július 8-án a mezőgazdasági dolgozók szlovákiai tanácskozásán a mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter pontosan felvázolta a piacgazdaságra áttérő mezőgazdaság problémáit. A diagnózis jó volt, de most már hatékony gyógymód kellene. Az élelmiszeripari búzáért megadott pénz önmagában még nem az a gyógyszer, amire a haldokló mezőgazdaság vár. Különösen akkor nem, ha a három ezer korona nem a kenyérgabona minőségnek megfelelő valamennyi búzáért jár. A válságban lévő mezőgazdaság gyógyítása komplex intézkedéseket igényel. Ezek sorából a bértömegadó, a földadó és a hitelek kamatlábainak csökkentése épp úgy nem hiányozhat, mint a korábban beígért garantált árak, vagy a földművesek igényelte minimális felvásárlási árak azoknál a termékeknél, amelyekre garantált árat nem szabtak meg. E komplex intézkedések nélkül a mezőgazdaságban azokat a béremeléseket sem tudjuk megadni, amelyeket más ágazatokban dolgozók megkaptak. MÉLECSKE JÓZSEF, a kéméndi Garamvölgye Mezőgazdasági Szövetkezet növénytermesztési ágazatának vezetője: - Ma még csak annyit tudunk az árakról, amennyit az újságok megírtak. így azt, hogy mit jelentenek a szövetkezetnek, eddig nem számítottuk ki. Mindenképpen kevesebbet, mint amilyen bevétellel számoltunk. Tehát nem marad más, csak a korábbi nagyon következetes takarékoskodás. A megszokottnál már eddig is kevesebb műtrágyát használtunk, és a jövőben a takarmánykeverékek vásárlását is a minimálisra csökkentjük. Aki igazán segíteni akar a mezőgazdaságnak, annak annyit kell megtennie, hogy a bemenő költségek alapján kiszámítja a szükségszerű önköltségeket, és ezekhez méretezi a minimális nyereséget jelentő felvásárlási árakat. Addig, amíg mindezt a piacgazdaság nem szabályozza. EGRI FERENC