Új Szó, 1991. június (44. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-13 / 137. szám, csütörtök

KULTÚRA iŰJ SZÓi 1991. JÚNIUS 13. FAKUL A KINCSTÁRI MOSOLY AVAGY: Ml LESZ VELED NÉPMŰVÉSZETI FESZTIVÁL? Napokig törtem a fejem: szabad-e írni egy, fiaskóval végződő fesztiválról? Mégpedig olyanról, amelyet évekig szerettem, • figyelemmel kísértem s kicsit magaménak tartottam. Vajon mennyire a „szakma" bűne, hogy ez a fesztivál elvesztette vonzerejét, s vajon mennyire lehet az „objektív nehézségek" számlájára írni? Végül is döntöttem, megírom jegyzetemet. Tanulságként magunknak, s a következő fesztiválszervezőknek. Zsefenek igenis volt vonzereje, éveken át. Valami pótolhatatlan összetartó erőt jelentett mindenki számára, aki a színpadi néptánc, népzene, hagyományőrzés és táncház terén valamit tett az elmúlt esztendőkben. Vonzerőt jelentett nézők ezrei számára, s a legvadabb ideologizálás korában is értéket képviselt. Harminchat éven keresztül találkoztak a folklór művelői, rajongói, hogy három napig együtt legyenek, bemutassák az egyéves termés legjavát; egyben éreztessék a „hivatalos szervekkel": vagyunk és komoly bázisunk van! És valóban, sokszor szép számban összejöttünk, hogy a lévai országos verseny után (szidva zsűrit, szervezőt, koszorúzással egybekötött protokoll-felvonulást) elmondhassuk, mi minden történt egy év alatt, s mi az, amire most készülünk. Pénz, az soha nem volt, de a taps, a fesztiválszínpad összetartó ereje is elegendő volt ahhoz, hogy újabb tizenkét hónapig megszállott amatőrökként tovább csináljuk azt, amiről tudtuk: többet ér minden fesztiválnál. Közbejött egy rendszerváltás. A gazdasági reform szorításait mindannyian érezzük. Azok az amatőrök is, akik néhány évvel ezelőtt időt, energiát nem sajnálva fogtak hozzá, hogy egy-egy évadban újat, egyre jobbat produkáljanak. Az amatőrök sokszor helyettesítették a hivatásos intézményeket; együtteseink, a színvonalat tekintve, messze lekörözték az európai amatőr együtteseket, hivatásosok alkotásait felülmúló merész produkciók születtek. Amikor a Szőttes vagy az Ifjú Szívek eljutott Nyugatra, verték a mezőnyt. Az amatőr művészet fogalma újraértékelésre szorul. A valóban remek együttesek a professzionalizálódás felé indulnak el a közeljövőben, noha lesznek természetesen amatőr művészek is. A kérdés csak az, meddig tartható az a szint, amelyet amatőr táncegyütteseink jelenleg képviselnek. Ha arra gondolok, hogy a tehetetlenségi erő néha évekig megtartja a recesszióban lévő műfajokat is, igazán nyugodt szívvel mondhatom: van mit prezentálni ország-világ előtt, van miért fizetővendéget csalogatni népművészeti rendezvényeinkre. Színvonalas csoportjainkat Európa nem ismeri, és néhány szerencsés szakmabelin kívül mi sem tudjuk, mit művelnek a francia, rétoromán, dán, skót, baszk vagy olasz kollégák. A zselizi fesztivál nem váltott - sajnos, így nem is tartható meg. Meglehet, azt a vonzerőt, melyet ma a néző nem érez, jövőre már a szereplő sem fogja érezni. Versenyezni a versenyért és szerepelni üres nézőtér előtt - megalázó, az állandó pénzhiány éveiben pazarlás is. Nemcsak anyagi vonatkozásban... Most megírhatnám, ki milyen díjjal érkezett haza, ki miben volt jó. Ezúttal nem teszem. A fesztivál, amely élt harminchat évet, megújításra szorul. Bármennyire is hadakoznak majd ellene azok, akik megélték a „jobb időket" és tartalommal töltötték meg a három napot. Az újítás egyben nyitás. Nem elég csehszlovákiai magyarnak lenni! Ez specifikum ugyan, de csak akkor, ha megfelelő mértékben adagoljuk. Hívjunk a fesztiválokra sok külföldi együttest és vigyünk ki külföldre sok hazait. Hagyjuk a szakmai megmérettetést más fórumra, találkozzunk ősszel is, télen is, nézzük meg egymást és valóban tartsunk fenn baráti kapcsolatokat. A fesztivált bízzuk a profikra. A renAz idei nagydíjas - a szepsi Fehér Liliomszál (Máry Gábor felvételei) Mi lesz veled, Zselíz? dező- és utazási irodák, menedzserek és reklámszakemberek jobban tudják, mit lehet kezdeni egy nemzetiségi rendezvény értékeivel. A csökkenő állami támogatások korában, a nézők érdeklődésének hiányában egy rendezvényt csak átgondolt koncepció, tisztességes marketing-politika menthet meg. És akkor lesz szponzor, lesz reklám, lesz pénz. S lesz rengeteg néző is. A fesztiválértékelő fogadásokon eddig szépen mosolyogtunk, gratuláltunk egymásnak a sikerekhez, és a soha nem hiányzó kincstári optimizmus éltette egy ideig a megújulás reményét. A kincstári mosoly megfakult, és éppen akkor, amikor csodálatos gyerekek csodálatos produkciókkal csodálatos jövőt láttattak velünk. Egy év gondolkodási és cselekvési idő áll a fesztivál szervezőinek rendelkezésére. Ki kell találni az új formát, akár az új helyszínt s időpontot is. Gondolkodási idő indul. Négy, három, kettő, egy... LOVÁSZ ATTILA VETÉLKEDŐ VOLT - AZ UTAZÁS ELMARADT KELLENEK A JÓ HAGYOMÁNYOK Joggal nevezte szép kezdeményezésnek Domsitz Jenő, a somorjai általános iskola igazgatója azt az Erdély történetével, művészetével, kultúrtörténetével, irodalmával, népművészetével foglalkozó vetélkedőt, amelyre a közelmúltban került sor az iskolában, három lelkes és fáradságot nem ismerő magyar szakos pedagógus rendezésében. Andrejkovics Gabriella, Kotiers Mária és Pokstaller Ottilia, valamint a mintegy harmincfős versenyző gárda jó féléves munkájában gyönyörködhetett a hozzátartozó, a vendég, a meghívott. Már a környezet, amelyben a vetélkedő zajlott, a diákok nagy érdeklődéséről tanúskodott, az iskola olvasótermeit ugyanis kiállítássá rendezték át, ahol erdélyi hímzések, cserepek, népviseleti ruhák mellett rengeteg, a térséggel foglalkozó könyv, illetve onnan származó irodalmi termék kellette magát, s mindenki számára kézbevehető, lapozható volt. Ezenkívül számtalan gyermekrajz, linó bizonyította, hogy a tanulók elolvasták Tamási Ábeljének különféle kalandjait, s ellesték a székelykapu vagy a kopjafa díszítésének jellegzetességeit, öt csapat mérte össze ismereteit. Erdély története, Csaba királyfi mondája, a Maros és Olt legendája, a szabadságharc kora éppúgy a vetélkedő tárgya volt, mint a csángó népviselet jellegzetes kiegészítői, a tájegységek fölsorolása, vagy a székely lófők eredete. De föl kellett ismerniük a versenyzőknek képeslapról erdélyi városokat, sőt az egyik eredeti versenykategória: írásos hímzésmotívum elkészítése volt, ott helyben. (Kuriózumszámba megy: egy hetedikes fiú produkálta a legszebb hímzést.) Tájszavakat értelmeztek, vak térképbe városokat, hegyeket, völgyeket rajzoltak be, közben pedig részleteket mondtak irodalmi alkotásokból, verset szavaltak erdélyi költőktől, s székely népdalokat énekeltek. A háromtagú zsűri nehezen tudott érdemben dönteni a csapatok között, hiszen ötödikesek éppolyan eséllyel indultak, akár a hetedikesek. A zsűri elnöke, Bogár Julianna értékelő szavaival is ezt emelte ki, itt mindenki győztes, hiszen tudását gyarapította, önmagát gazdagította azáltal, hogy a többfelé szakadt magyarság egyik, kultúrájában és történelmében igen gazdag múltú ágáról sajátított el bőségesen ismereteket. A személyes megismerés, az erdélyi utazás, noha eredetileg tervezte az iskola, sajnos egyelőre nem valósulhat meg, hiszen Románia pillanatnyilag nehézségeket gördít a kiutazni szándékozó csehszlovák turisták elé. Vélhető azonban, hogy ilyen érdeklődéssel, ilyen alapismeretek birtokában ezek a tanulók továbbra is fogékonyak lesznek Erdély és az ottani kultúra iránt, s eljön majd életükben az a szakasz is, amikor majd Balogh Edgár, Meliusz József, Szilágyi Domokos, vagy Kós Károly, Vida Géza neve sem lesz ismeretlen számukra. Mindehhez jó alapot teremtett ez a vetélkedő, s példaértékű lehet más iskolák számára, arról nem is beszélve, hogy e somorjai hagyomány ugyancsak tovább folytatható. -bit|#~7 » KUTFO IN MEMORIAM PILINSZKY Jő tíz évvel a költő korán bekövetkezett halála után egyre inkább úgy tűnik, ő lesz a korszak, á negyvenöt utáni magyar költészet meghatározó alakja. Nem egyedül persze, ahogy Petőfi mellett is ott volt Arany, Ady mellett Babits, József Attila mellett Kassák, Pilinszky mellett is ott van s ott lesz mindenekelőtt Weöres, dehát Weöres voltaképpen egy előbbi nemzedéknek a reprezentánsa, másrészt pedig, tetszik vagy nem tetszik, a szikár Pilinszky Jánosnak jobban sikerült a külföld meghódítása, mint az ezerarcú Weöresnek. Az elmúlt évek tapasztalata legalábbis ezt látszik bizonyítani. Márpedig korántsem mindegy, kinek sikerül e portya. Hisz a kis irodalmaknak nemcsak az az átka, hogy nem ismerik őket a nagy világnyelvek olvasói. Legalább olyan átok, ha egy-egy közepes (magyarán: nem kongeniális) fordítás arról győzi meg a külföldi olvasót, hogy a kikiáltott istenhátamögötti nagyság nem érdemli meg a külön figyelmet. Számtalan példát lehetne erre fölhozni mind a magyar, mind a csehszlovák térfélről, a többiről nem is szólva. Mert micsoda fölhajtás volt például annak idején a Gara-féle antológia vagy József Attila francia válogatása, Füst Milán (A feleségem története), Déry Tibor, Németh László (Iszony) külföldi sikerei körül. S az eredmény? Egyenlő a semmiyel. A magyaroknak mindmáig nincs Nobel-díjasuk. A cseheknek viszont ott van Sifert díja, ám ez megintcsak nem valami nagy öröm, mert köztudott, hogy Siefert politikai okokból kapta a díjat, s ma már világos, hogy nem ő volt a legnagyobb cseh költő. Holan (ha egyáltalán fordítható lenne), Hrabal, Kolár, de még Kundéra is inkább meg tudta volna győzni a külföldi olvasót a cseh irodalom nagyságáról, mint Siefert. Ezért vélem, hogy nem mindegy, ki lesz végül is egy-egy kis irodalom külföldi képviselője. Ami a magyart illeti, újabban Konrád György és Esterházy Péter döngeti leginkább a svéd akadémia kapuit, ám itt is jogos kételyeink lehetnek. Konrád esetében a politika meg a pozíció (PEN), Esterházy esetében ugyanaz, amit Weöresnél láttunk. Lefordítható-e egyáltalán. S ha lefordítható (mert fordítják, ugye, innen a világhír), azt fordítják-e éppen, ami a legjobb benne, avagy azt, ami a legkönnyebb, s ami a leginkább lefordítható? Kétely tehát van elegendő, ezért tűnik szabályt erősítő kivételnek a Pilinszky-eset. Ö ugyanis valóban az a magyar költő, aki a legelső vonalban van, ugyanakkor, szikárságánál fogva leginkább fordítható is, s maradéktalanul fordítható, főként ha olyan költő-műfordítóra talál, mint teszem azt Ted Hughes, a jelenkori angol költészet legnagyobbja. Am térjünk vissza a Pilinszky.-emlékkönyvhöz, mert épp ez bizonyítja, hogy a költő nemcsak külföldön kezd prófétává válni, hanem a saját hazájában is. E gyönyörűséges kiadványban ugyanis, melyet az Officina Nova adott ki csekély 380 forintos áron, s melyet Bogyay Katalin szerkesztett, verssel vagy prózával, emlékezéssel vagy interjúval, fotóval vagy grafikával szinte mindenki tiszteleg a költő emléke előtt, aki számít a jelenkori magyar köztudatban, a Londonban élő Határ Győzőtől a párizsi Papp Tiborig, Tőrőcsik Martól Kocsis Zoltánig, Mészöly MiklóSlói Nemes Nagy Ágnesig és így tovább. S ha csak az egyes írások címeit soroljuk föl, érzékeltetni tudjuk e kiadvány fontosságát egyrészt, hangulatát másrészt. „Magától talált rá a keresztény gondolkodás élő gócaira" - vallja Jeleníts István rendfőnök, Pilinszky szellemi hagyatékának gondozója, aki a költő gyóntatója s lelki atyja volt egykor. „Az égbolttal volt eljegyezve" - mondja a kor és pályatárs Nemes Nagy Ágnes. „Nem lehetett nem szeretni" - jegyzi meg Csorba Győző. „Mintha egy égő tekintetű koldulóbarát lett volna" - így Latos László. „ Valami megnevezhetetlen, furcsa félelem volt benne" (Domokos Mátyás). „Azon elmélkedett, hogy lehetne szent" - emiékezik Bodnár György, Vojicsics D. Sztoján szerint „Számára a beszéd létforma volt", Venczel Very pedig azt vallja, hogy „Rávezet a szépség fontosságára". És így tovább, és így tovább. Azt persze nehéz érzékeltetni, milyen szép kivitelezésben jelent meg a kötet, micsoda szemet-szívet gyönyörködtetők főként a költőt megörökítő fotói s grafikái, mennyire méltók a költő szelleméhez. S hogy mennyire hiányzik belőle a költő hangja, Pilinszky utánozhatatlan versmondása, hisz a Pilinszkylemezt, ki tudja milyen okból, nem csatolták e pompás albumhoz. Elégedjünk meg azzal, amit kaptunk, örüljünk a remekbeszabott emlékkönyvnek, örüljünk Pilinszky hazai s külföldi sikerének. Noha a Nobet-díjat, ( minthogy csak eleveneknek osztják, már nem kapja meg. MESE A GÖMBÖCRŐL Engedjétek meg, gyerekek, hogy elmondjak egy kis mesét a tekintélyelvről és a szakmai tekintélyről. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy iskolaigazgató bácsi. Ez az igazgató bácsi nagy álmodozó volt. Egy szép napon eltervezte, hogy az övé lesz a legnagyobb iskola. Akkoriban amúgy is mindent terveztek, még a délutáni záporokat is, így aztán az igazgató bácsinak nem volt nehéz dolga, hogy tervét véghez vigye, hisz más, nagyreményű és -befolyású bácsik is tervezgettek. Egyesek felépítést, mások leépítést. Olykor a tervek találkoztak: így esett, hogy az igazgató bácsinak valóra vált az álma. Övé lett a nagy-nagy iskola. Nagyobb volt, mint a királyé, de még a török császárénál is nagyobb. Hogy minek kellett neki az a nagy-nagy iskola, ne kérdezzétek, mások sem értették akkoriban. Talán azért, hogy nagyobb irodája legyen, több tanító bácsinak dirigálhasson, talán, hogy ő maga is nagyobb legyen. Ezt úgy hívják a mesében gyerekek, hogy tekintélyelvre alapozott vezetői hozzáállás. Sírtak-ríttak a szülők, s kérték az igazgató bácsit, mondjon le a tervéről, de hiába, az igazgató bácsinak nagy-nagy iskola kellett. Lett is. Akkora volt, mint a mesebeli gömböc, s úgy is viselkedett: ahhoz, hogy olyan nagy legyen, meg kellett ennie két-három kisebb iskolát. Az igazgató bácsi nem tudta, hogy az egy nagy kevesebb, mint a több kicsi, mert bizony sok szülő bácsinak és néninek ugyancsak messze esett ez a gömböciskola. így aztán szomorúak voltak a gyerekek is, a szülők is, csak az igazgató bácsi volt elégedett, mert nagy-nagy örömében nem látta, mennyi kárt okozott. S futottak, szaladtak az évek. Az iskolában sok-sok gyerek tanult buták és okosak vegyesen, fő az, hogy jó sokan voltak. Lettek belőlük mérnök bácsik, orvos bácsik, csillagos bicskás kis pásztorok, talán még igazgató bácsik is. Az iskolaigazgató bácsi közben megöregedett, már talán a hamut is mamunak mondta az igazgatói gyűléseken. Ahogy öregedett, egyre fogytak az ambíciói: játszott a tanító bácsiknak és néniknek. Különösen a baráti összejöveteleken, amikor egy nagy, szerető családként dúdolt az egész tantestület, vagy prémiumosztáskor, amikor a felforrósodott hangulatot szelíd harmónikázással igyekezett csitítani. Mert, mondanom sem kell, gyerekek, ebben a mesebeli iskolában sem fonták kolbászból a kerítést, s a tanító bácsik és nénik sem voltak mind egyformák. Voltak kedvesek és még kedvesebbek, és voltak kivetettek is, akiket a vezetőség épp hogy csak megtűrt, vagy úgy bánt velük, mint a kapcával. A tehetséges, jóravaló tanító nénik és bácsik sokat szenvedtek gömböc-iskolában, míg a törtetőbbje, s akinek piros pártkönyvecskéből fonták odahaza a könyök- és lábszárvédőjét, vagy aki az igazgató bácsi kedvence volt, az ugyancsak lubickolt. Igy lepte meg gömböc-iskolát a mesebeli változás szele. S eljött a mesebeli nap, amikor új igazgató bácsit kellett választani a kedvencek és a számkivetettek közül, akik a változás mesebeli ostorsuhintására új klikkekbe verődtek. Sírtakríttak a szülők, néhány tanító bácsi és néni: itt az ideje, hogy végre kitaláljunk valamit, hisz ilyen csak a mesében van, végre okosabb, talpraesettebb gyerekeket nevelhetünk, a királyok lemeztelenedtek, ésígytovább. Az új igazgató bácsi pedig legyen: szakmai tekintély. Aki okos, és maga körül is okos tanító bácsikat és néniket szeretne látni. Letí nagy riadalom. Ekkor jöttek rá, kedves gyerekek, hogy a nagy nyüsletésben valamiről egészen megfeledkeztek: hogy talán már senki sincs közöttük, aki alkalmas lenne, aki vállalná is, s akit a többiek is szeretnének. Pedig az esélyeket, kedves gyerekek, még a mesében is ki szokták használni, különben vége a mesének. A gombos harmonika azóta is elégedetten hever a tanári szobában, az órarend alatt, s nincs, aki új nótába kezdjen. S hogy mi van a gyerekekkel? Ki beszélt itt gyerekekről? Ehhez a meséhez nekik semmi közük. KÖVESDI KÁROLY