Új Szó, 1991. június (44. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-11 / 135. szám, kedd

1991. JÚNIUS 11 MOZAIK MÁSOK ÍRTÁK k MÍÄÉliiÉfg Él Ä REFORM A munkanélküliségről közzétett új adatok azt mutatják, hogy rövidesen megkezdődik a haddelhadd: Csehországban a munkaképes lakosság két százaléka van munka nélkül, Szlovákiában pedig már csaknem öt százalékos a munkanélküliség. Azért különösen aggasztó a helyzet, mert — főképp Szlovákiában — az utóbbi hat hét alatt növekedett meg a munkájukat elveszítettek száma, és ha így folytatódik, az egymilliós munkanélküliség „mágikus határát" nem az év végén éri el az ország, hanem már a nyár utolsó hónapjaiban. A tíz százalékosnál nagyobb munkanélküliség már nem gazdasági jelenség, hanem szociális. Ezt minden politikusnak, minden pártnak figyelembe kell vennie, és számításaiba ezt annak bele kell kalkulálnia, aki saját bőrén nem érzi meg ezt a jelenséget. Csehszlovákiában tulajdonképpen csak egyszer volt lényeges mértékű munkanélküliség: a harmincas években, a nagy gazdasági válság időszakában. Akit egykor érintett, az ma már legalább nyolcvanéves. Annak idején átalakította a társadalmat, kiélezte az ellentéteket, domináns tényezőjévé vált a hazai, európai, de végső soron a világpolitikának is. Szociális tanok és nemzetgazdasági elméletek keletkeztek a talaján, és végső soron a világháború is ezen a talajon vert gyökeret. Persze, a derűlátók ellenvethetik, hogy a túltermelésből eredő világválság — amelyet csak tovább mélyített az Egyesült Államok pénzrendszerének az összeomlása — egészen más jellegű válság, mint a posztkommunista gazdaságok igazodási és áruértékesítési válsága, amely mégiscsak a világgazdaság perifériáján megy végbe. Természetesen igazuk van azoknak, akik így értékelik a helyzetet. Mindez azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy a több mint tíz százalékos munkanélküliség komoly robbanásveszélyt jelent egy olyan országban, ahol már egyébként is elég alacsony az életszínvonal és ahol korlátozottak a szociális intézkedésekre fordítható eszközök. Tehát milyenek lehetnek a munkanélküliség következményei? Hogyan változtathatja át a cseh és a szlovák politika színpadát? A megelőlegezhető válasz: éles és széles társadalmi bázisú támadások várhatóak a gazdasági reformmal szemben. Olyan helyzet alakulhat ki, amelyben majd nem foglalkoznak a nemzetgazdasági tanok nüanszaival, részleteivel, ha nem egyszerűek, sőt, leegyszerűsítettek lesznek az érvek. És ezek az érvek majd a nagy megpróbáltatásoknak kitett lakosság helyzetét tükrözik. Kétezer korona lakbér plusz ötszáz korona villanyszámla havonként — és mindez kétezer koronás minimálbér mellett? Munkanélküli segély? Hogyan egyeztethető ez össze? Egy emberként így kiáltanak majd fel az érintettek. Az most a fő kérdés, hogy a jövő érdekében hogyan lehetne ezekre a támadásokra felkészülni, hogyan lehetne ezeket kivédeni és gyengíteni. Az érvek ugyanolyan fontosak, mint a szociális védőháló. Az érvelésnek nem lenne szabad bonyolultnak lenni, az igazságot kendőzetlenül kellene kimondani, hangsúlyozva, hogy nehezebb időszak következik, mint amilyet eddig képesek voltunk beismerni. Lehet, hogy éppen az jelenti itt a feszültséget, hogy túlságosan nagy az ellentét az eddigi kommentárok fölöttébb örömteli, már-már országépítő hangneme, a hivatalos dokumentumok optimizmusa — és a nép realista elképzelései között. HÓLUNK VAN SZÓ INFARKTUS ELLEN SÁRGARÉPA Az infarktusveszély gyakoriságában kiemelt szerepe van a vér koleszterintszintjének, amelynek alapján a népességen belül a veszélyeztetettség három csoportját lehet elkülöníteni: az infarktusra genetikailag nagyon hajlamosak, az átlagosak, akikben az infarktusveszély mértéke elsősorban az életmódtól függ, valamint az infarktussal szemben genetikailag védettek csoportját, akik sajnos alakosságnak csak a kis hányadát teszik ki. Az infarktus szomorú jelensége mögött tehát számos különböző eredetű ós kialakulási mechanizmusú betegség bújik meg, amelyeknek csak a végeredménye: maga az infarktus mutat hasonlóságot. Legfontosabb feladatunk a hajlam jótékony befolyásolása. Ismerjük ugyanis a hajlamot provokáló ártalmas és a hajlamot elnyomó védő tényezőket. Vegyük sorba a legfontosabbakat. Az első helyre a táplálkozás kerül, amely az infarktus szempontjából lehet ártalmas, de lehet védő is. A fejlett egészségkultúrájú országokban az elmúlt évtizedekben nagy és összehangolt erőfeszítések történtek az egészséges táplálkozás fontosságának tudatosítására és ennek gyakorlati megvalósítása érdekében. A táplálkozástudománnyal foglalkozó szakemberek a következőket ajánlják: táplálkozzunk változatosan, minél többféle élelmiszernyersanyag és élelmiszer felhasználásával állítsuk össze étrendünket. Naponta fogyasszunk tejet (mintegy fél litert) és többször is együnk tejterméket, gyümölcsöt, zöldség- és főzelékféléket; rendszeresen fogyasszunk barna kenyeret és együnk több burgonyát. Étkezzünk négyszer-ötször naponta. Legyünk mérsékletesek a mennyiségben; nincsenek tiltott táplálékok — . csak kerülendő mennyiségek! A szomjúság legjobban ivóvízzel oltható, fogyasszunk kevesebb alkoholt, mellőzzük a dohányzást, mozogjunk sokat. A helyes táplálkozással előzzük meg az elhízást, illetve törekedjünk a kívánatos testtömeg megtartására, illetve visszaszerzésére. A vérkoleszterinszint kóros emelkedésének elkerülésében, tehát az infarktus megelőzése érdekében különösen a zsíros ételek kerülése a legfontosabb. Ezen túl az állati eredetű, telített zsírok arányát kell csökkenteni a növényi eredetű, telítetlen zsírokkal való helyettesítésük révén, ennek érdekében a sertéshús, állati belsőségek, szalonna, tepertő, császárhús, vaj, tejszín, tojás fogyasztását minimálisra helyes csökkenteni. A tej fontos táplálék, de elsősorban a zsírszegény „sovány" tej ajánlható. Sajtok közül is az alacsony zsírtartalmúakat kell előnyben részesíteni. A rejtett zsírok, például csokoládé mellőzésére is gondolni kell. Főzés során növényi eredetű napraforgó, szója, kukorica, vagy más olajokat helyes használni. Vannak védőételek is. A rostos ételek, például a hüvelyesek, csökkentik a vér ^koleszterinszintjét. A gyümölcsök, zöldségek, főzelékfélék amellett, hogy sok vitamint és hasznos szerves sót tartalmaznak, gazdagok élelmi rostokban, amelyek ugyancsak csökkentik a vérkoleszterinszintet. A gabonamagvak fogyasztásakor a korpa előnyeit kívánják hasznosítani. A különböző gabonapelyhek, mint a zabpehely tápanyag-összetevői is előnyösek az egészségre, többek között jól hatnak a vérnyomás alakulására. A nemes szójabab egyike azon kevés élelmiszernek, amely tartalmazza a fehérjéket felépítő mind a 22 aminosavat. A megfelelő formában elkészített szójatermékek nemhogy nem tartalmaznak koleszterint, de vérkoleszterin csökkentő hatásuk is van. A tengeri halfogyasztást is helyes növelni, mivel ebben az infarktussal szemben védő zsírsavak vannak. Ezzel magyarázható a halolaj védőhatása is. A klasszikus (sokak szerint konzervatív) orvosi tevékenységet szokás manapság szembeállítani a természetgyógyászattal. Pedig mindenképpen e kettő békés egymás mellett élésére van szükség, hiszen gyakorta jól kiegészítik egymást. Azt sem szabad feledni, hogy a leghatékonyabb gyógyszerek előállítása (például acetilszalicilsav, ismertebb nevén Aszpirin vagy a legfontosabb szívgyógyszer, a digitálisz) a korábbi természetgyógyászati megfigyeléseknek köszönhető. Az Egyesült Államokban folyik most egy fontos vizsgálat. Több mint huszonkétezer orvos szed béta-karotint, mivel megalapozott adatok szólnak ennek rákvédő hatása mellett. Amikor ártalmas külső hatások (például sugárzás vagy kémiai anyagok) érik a, szervezetet, általában nem a géneket találják el, hanem főleg a vízmolekulákat. Testünk tömegének 75 százaléka víz. A vízmolekulák eltalálásakor szabadgyökök szabadulnak fel, amelyek azután nagyon agresszíven támadják a környezetüket, így a géneket is. A mutációkat elsősorban ezek idézik elő és így válnak kiindulópontjává a rákos folyamatnak. Oiyan ez mint a becsapódó bomba, a repeszektől gyakorta többen sérülnek meg, mint a telitalálat következményeitől. Ezeket a szabadgyököket az antioxidánsok képesek közömbösíteni, amelyek úgy működnek. mint a szemetesek, gyorsan eltakarítják, illetve közömbösítik a támadás utáni repeszeket és törmelékeket. Az antioxidánsok közé tartozik az A-, C- és E-vitamin, de leghatékonyabbnak a béta-karotin tűnik. Azokban az orvosokban, akik 6 év óta szedik a bétakarotint, a rendszeres éves rákszűrés során számottevően ritkábban találtak rákelőállapotokat. De a legmeglepőbb megfigyelésekre került sor: a béta-karotint szedő orvosokban a szív- és érbetegségek, elsősorban a koszorúér-betegségek is számottevően (44 százalékkal) ritkábbak voltak. A béta-karotin a sárgarépában található legnagyobb mennyiségben. Érdemes tehát fokozottan élni ezzel az „univerzális" megelőzési lehetőséggel. Sokan azonban inkább gyógyszer vagy gyógyhatású szerként szeretnék ezt a védelmet megkapni. Magyarországon e tekintetben a Vita-Karott kapszulák állnak rendelkezésre. DR. CZEIZEL ENDRE PESTI NAPLÓ TÓTH LÁSZLÓ núja", „két szomszédos ország egymásra utaltságának mementója" és így tovább. Nem erre, nem ilyenekre gondolok hát. Inkább arra a szerepre, melyhez ez a híd az életemben jutott, melyet az életemben betölt. Életemnek nagy része ugyanis ezen a hídon zajlott, zajlik: meghatározó órákat, napokat jelent az életemből — s ki tudja, talán heteket is: ki kellene egyszer számítanom —, még akkor is, ha egy-két percnél hosszabb időt általában sohasem tartózkodtam rajta egyhuzamban. Legtöbbször csupán annyit, amennyi idő alatt átértem rajta KoPILLANTÁS - A HÍDRÓL Nem, nem tévedés a gondolatjel. Ezzel is jelezni kívánom, hogy ezúttal nem arna bizonyos milleri hídról van szó. De talán mégsem követek el (túl nagy) jogsértést, ha most az amerikai író méltán elhíresült művének nyilvánvalóan védett címét e tárca élén szerepeltetem. Pedig meg kellene egyszer írnom — mint annyi mindent — a magam pillantását is Arthur Miller hídjára. Jó negyedszázada annak, hogy — tizenvalahány éves koromban, végzős általános iskolás, vagy elsős gimnazista lehettem akkoriban — első, s rám rögtön elemi erővel ható találkozásom volt a drámával. S később is akadt még néhány: a Pillantás a hídról végigkísérte eddigi életemet, de Bugár Béla Eddio Corbonja azóta is elevenen él az emlékezetemben, s meghatározó színházi élményeim egyike lett, még ha a Magyar Területi Színházzal és színészeivel kapcsolatban nem ie sikkes dolog ilyesmit leírni. Most azonban, ismétlem, mégsem erről a hídról van szó; Brooklyn messze van: az én hidam sokkal közelebbi. Nem az ember és ember közt ívelőről, nem a múltba, jövőbe, netán Európába vezetőről, nem is kimondottan a nemzettestet és annak elszakított részeit összekötőről, de nem a kultúrák, s nem is a nemzetiségek hídszerepéről. Ez utóbbit egyébként is már jó régen, finoman fogalmazva is, kétségesnek találom, olyan szerepnek, melyben ugyan szívesen tetszeleg az ember, miközben a fennköltség és önnön nagyszerűségének érzése járja át, de az öncsaláson kívül másra nemigen használható. Főleg akkor nem, ha különösen a hetvenes-nyolcvanas években volt egy nagyon komor és zord időszak, amikor — s most már, ha a komáromi színház fölemlegetésével amúgy is elkezdtem, lefordítom csehszlovákiai magyarra ezt az egészet — a csehszlovákiai magyar irodalom, kultúra, nemzetiség inkább pillér volt, mely fölött — mintegy a szóban forgó nemzeti kisebbség feje fölött — kecsesen átívelt a csehszlovák-magyar kulturális (és politikai) kapcsolatok hídja. Legföljebb egy szebb időket megért metafora romjain ücsörögtünk az idő tájt, s csakhamai; született köztünk, akkori, magukat a bőrükben egyre kutyábbul érző fiatal csehszlovákiai magyar tollforgatók között a híd-hitet, a híd-imádókat megfricskázó jelszó: „A hídnak nem szabad kialudni!" Egy nemzeti kisebbségnek és kultúrájának elsősorban önmagának kell lennie, önmagában kell erősnek, magabiztosnak lennie, ezzel adhatja a legtöbbet másoknak, s kultúrákat is csak akkor köthet össze, ha ezeknek a kultúráknak a jellegzetességeit, eredményeit — tehát mindent, amire az önépítkezéshez szüksége van — magába abszorbeálja. Annak idején, úgy egy évtizeddel ezelőtt volt egy könyvem, a Vita és vallomás, melyben elég nagy teret szántam ennek a kérdésnek: beszélgetőtársaim közül már abban is hasonló módon éreztek és gondolkodtak azok, akik a nemzeti kisebbségi kultúra autonómiája mellett tettek hitet a csak az egyszerű értékközvetítésre szorítkozó. sematikus hídszerep-értelmezéssel szemben. Az én mostani hidam azonban ennél (is) sokkal konkrétabb. A komáromi hídra gondolok, arról beszélek. Amióta eszemet tudom, számomra az volt, az maradt, s most már valószínűleg mindig is az marad a híd. Persze ebben is könnyedén lehetne valamilyen metaforikus-szimbolikus jelentést találni, sőt egész kis ideológiát is kerekíthetnék köré, gáttalanul sorjázhatnának ki a számon, illetve a tollamból az afféle sutaságok, mint például a „kapocs két ország között", „történelmi idők tamáromból Komárnóba, illetve Komárnóból Komáromba, miközben hol a pesti vonatra, hol a dunaszerdahelyi autóbuszra loholtam éppen. Mindössze egyszer, egyetlenegyszer történt meg, hogy megálltam a híd közepén (az akkor még) a Magyar Népköztársaságot és a Csehszlovák Szocialista Köztársaságot jelző címeres táblák között, a senkiföldjén, s vagy egy félórát bámészkodtam onnan életem folyásán töprengve. Egyszer az is megtörtént, hogy amikor a híd közepére értem, sem az egyik, sem a másik partot nem láttam, olyan nagy köd borult a világra. S ha akarnám, magát ezt az esetet is fölruházhatnám valamiféle jelképes jelentéssel, lévén hogy a nyolcvanas évek közepén jártunk akkoriban, amikor a létező szocializmus semmire nyíló perspektíváin kívül mást nemigen láthatott maga előtt az ember fia, akár jobbra nézett, akár balra. Ugyanakkor az életem is (egyik) mélypontján volt éppen, a sűrű köd helyzetem kilátástalanságának érzését erősítette csak föl bennem. De van egy olyan emlékképem is erről a hídról, amikor — kicsi gyerekként anyám kezét fogva baktatok át rajta, s van egy másik, amikor — még a hetvenes évek legelején, éppen komárnói lakosként — (akkori) feleségem vállát átkarolva ballagok át Komáromba egy-egy ebédre, vacsorára a Fregattba. vagy éppen bevásárolni. Vannak aztán bennem olyan képek is a komáromi Duna-hídról, melyek eredetét olvasmányélményeimben — könyvek, újságok sárguló lapjain, vagy nagyapám, nagyanyám, anyám elbeszéléseiben kellene keresni, de most nem ezekre gondolok, most mégsem ezek a legfontosabbak. Emlékképeim közt a nagy rohanásokhoz kötődők vannak túlsúlyban, a fontosságukat tekintve is ezek szerepelnek az élen. E rohanásokhoz pedig általánban nagy cipekedések, degeszre tömött táskák társulnak. Nem, nem a feketézők, nem a csencselők népes táborába tartozom; táskáimban könyvek, újságok, folyóiratok félm'ázsái húzzák földig a karomat, az éber(ebb) vámosok legnagyobb sajnálatára. (Amiért ki is érdemeltem néhányszor megvetéstől terhes, lesújtó pillantásukat.) Míg odahaza éltem, magyar könyvekkel cipekedtem Magyarországról Csehszlovákiába, mióta idehaza élek, cseh és szlovák (na és persze csehszlovákiai magyar) könyvek feszítik táskáimat. Nevezzem hát életemre vonatkoztatva a szellemi táplálék-szerzés útjának a komáromi Duna-hidat? Nem, nem nevezem annak. Jelentsem ki önérzetesen, miközben Bábi Tiborra gondolok: a híd én vagyok? Nem, ezt sem jelentem ki. Mégis nagy kísértést érzek, hogy valami hasonlót, hasonlókat mondjak én is a hidamról, a hídról, a komáromi Duna fölött átívelőről. Egyszer valamelyik újság vallomást kért tőlem a szülőföldemről. Bár az írás sosem készült el, emlékszem, a felkérést követően jöttem rá, hogy nékem tulajdonképpen szülőföldjeim vannak, hiszen egyként annak érzem/vallom szülővárosomat — Budapestet, gyermekkorom faluját — Izsát, s választott szülőföldem Pozsony és Dunaszerdahely is. De felnőtté és önmagammá válásom egyik igen fontos terepeként a komáromi Duna-hídnak is ebben a sorban a helye. Melyről ugyanúgy az életre látni rá, mint ama brooklyniről. Az életemre, az életünkre. Azzal a többlettel, hogy a komáromi nemcsak magyarázza, hanem élteti is ezt az életet: az enyémet, a miénket. A népi elképzeléseknek az a lényege, hogy nem lenne szabad túlságosan elsietni a reformokat. A csehek 32 százaléka, a szlovákoknak pedig 56 százaléka gondolkodik így. Az igazság kimondása gyógyítóan hat, és talán segít bennünket abban, hogy felkészítsük az embereket annak tudatosítására, hogy a reform fájdalmas lesz, a piac pedig az első időszakban a nyugati életmód negatív vonásait is magával hozza. Igy talán jobban megértik az emberek, hogy a fogyasztás örömei és más kellemes dolgok csak később következnek. Külön fejezet a szlovákiai munkanélküliség. A legkevésbé sem kételkedünk abban, hogy akadnak majd politikai kalandorok, akik a cseh gyarmatosítók rosszindulatúságával magyarázzák a munkahelyek elveszítését. Kétségtelen, hogy Szlovákiában nagyobb lesz a munkanélküliség mértéke. Nem tudom, hogy a szlovák nemzet hogyan viszonyul az ilyen „érvekhez", de eddig úgy tapasztaltam, hogy a realitásokat számba vevő megfontolt „hallgatag többség" inkább csak a politikusok és az újságírók rózsaszínű álmaiban létezik. Nagyon nehéz olyan eszközöket találni, amelyek hatására elhárítható lenne a nacionalista és szeparatista hangulat terjedése. Talán az lenne az egyetlen megoldás, hogy Szlovákiát nem hagynák magára a hadiipar leépítésével kapcsolatos problémák megoldásában. Más szóval: cseh pénzzel támogatni kell a hadiipar békés termelésre való átállítását. Ennek elmulasztása a közös állam végét jelentené. Végül is tény. hogy amikor a tankgyárakat építettük, közös tervet valósítottunk meg, így felszámolásukat is közösen kellene végrehajtanunk. A jövő legyen a mi fő érvünk. Az egy évnyi ideges várakozást most steinbecki rosszkedvünk tele' követi, de tavaszt csak akkor remélhetünk, ha képesek leszünk kiböjtölni a nehéz napokat. DUŠAN MRŇA Reportér, 21/1991