Új Szó, 1991. június (44. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-11 / 135. szám, kedd

5 PUBLICISZTIK

A r

y , Cy

/L •••BBBHBHHnBHKBHHHHHBBnBnnUJ MUÉl 1991. JÚNIUS 11. PRÓZAMONDÓK A DUNA MENTI TAVASZON TAMÁS SZTORIJA Szándékosan húztam-halasztottam a Duria Menti Tavasz prózamondóinak versenyéről szóló jegyzetem megírását, kíváncsi voltam ugyanis, hogy a harmincöt fős mezőnyből, két-három hét távolából kinek az arcát, illetve előadását őrzi meg emlékezetem. Nos, ezúttal vannak többen is, a dunaszerdahelyi Baka Tímea, a zselizi Újvári Andrea és Gubík Ágnes, a kassai Havasi Mária, az érsekújvári Qanczi Zsófia, a csábi Diós László, a szenei Steiner Gábor és még néhányan, és akadt egy felejthetetlen is, a marcelházi Viderman Tamás. Ez pedig már valami a korábbi esztendőkhöz képest, amikor bizony a nagy egyhangúság láttánhallatán hamar összemosódtak az emberben a gyermekarcok és előadások. Most tehát jobb — szövegválasztást, előadásmódot tekintve egyaránt változatosabb, színesebb — képet mutatott a prózamondók versenye, az igyekezet mellett a szöveg (művészet) iránti alázatot is érezni lehetett, főként az említett gyerekek fellépésében. Sajnos azonban, (még) nem ők alkotják a jellemző többséget, és különösen nem, ha a központi versenyen kívül arra a sok-sok alsó és felső tagozatos tanulóra- gondolunk, akik egy-egy tanévben elindulnak a pódium felé. Mert valahogy a következőképpen mennek a dolgok. A magyar 5Zakos tanító néni belép az osztályba és imigyen szól: „Na, gyerekek, közeleg a vers- és prózamondó versenyek ideje. Ki akar közületek szavalni, mesét vagy valamilyen történetet előadni?" Ha sok a jelentkező, • ami ritkán fordul elő, akkor a tanító néni kiválaszt két-három tanulót, akikről úgy gondolja, hogy van bennük fantázia, esetleg még valamilyen eredményt is elérhet velük. Ha csupán egy-két kéz emelkedik a magasba; és nem éppen olyanoké, akikből sugárzik a tehetség, ám nagyon szeretnének szerepelni, a tanító néni azt mondja, ha fanyalogva is —- de helyesen, mert miért tanácsolna el bárkit is a szerepléstől —, jól van, noha előre tudja, „ez a gyerek" vagy „ezek a gyerekek" az iskolai fordulóból sem jutnak tovább. „De legalább nem mondhatják kollégáim vagy az igazgató, hogy nem csináltam semmit." Ha történetesen egyetlen jelentkező sincs, ami viszont gyakran fordul elő, akkor éppen az iménti megfontolásból: szétnéz az osztályban és maga jelöl ki vagy beszél rá egy-egy tanulót, hogy mondjon verset, illetve prózát. „Majd találok nektek valamilyen szöveget." És talál, és „tanuljátok meg", majd összejönnek néhányszor, „itt vigyázz a hangsúlyra, ott úgy mondjad, hogy...". Megkezdődött egy folyamat, melynek hosszú évek óta még a végső mozzanatában is, azaz, amikor a gyermek már a pódiumon áll — megfegyelmezett emberként, de remegő szívvel, szoknyáját, nadrágját csavargatva előadás közben —, érzek valamiféle kötelezőszerűt, kényszeredettséget, emellett mintha mellékes dologról lenne szó, amolyan szükséges rosszról. „Na, ezt is letudtuk." A természetesség, az öröm, a játék, az élmény, a spontaneitás hiányzik az egészből. Mert mindez az iskolai, pedagógiai, családi háttérből is hiányzik. Mit mondjak? Emlékszem olyan kerületi versenyre, melyen székre dobált kabátok, táskák között szerepeltek a gyerekek, hasonló körülmények között lebonyolított országos döntőre. így duplán nem csoda, hogy a folyamat, elejétől a végéig, azaz, a szövegválasztástól az iskolai fordulón át a döntőig — tudom. meredek a párhuzam — futószalagon rendezett lélektelen esküvőket vagy temetéseket juttat az ember eszébe, sőt, rosszabb e ceremóniáknál, mert azokon leginkább a külsőségekre adnak. Hangsúlyozom, az egészről beszélek, a mozgalmon belül "uralkodó szemléletről, hozzáállásról, viszonyokról, nem pedig a győztesek és az őket felkészítő pedagógusok, esetleg szülők öröméről, mely mindig volt, van, lesz. Vajon miért nincs közönségük a gyermek vers- és prózamondó versenyeknek? Pedig előadásról van szó! Mondom az okot. Mert nem az előadáson, a játékon van a hangsúly. Hanem: mintha iskolai feladatot teljesítene a gyerek, legtöbbjük mintha tanítási órán felelne. Pódiumon egyelőre ritka az olyan, akinek egész lényéből sugárzik: azért áll például prózával közönség elé, mert van egy sztorija, melyet nagyon szeretne elmondani, közkinccsé tenni. Hasonlóképpen ahhoz, ahogy szívesen osztunk meg viccet vagy érdekes A lem vagyok mániákus gyűjtögető. Nincs IV tele a lakásom gyökerekkel, albumokkal, falon fityegő kardokkal, csecsebecsékkel. A halmozás, mint olyan, sosem érdekelt igazán, eltekintve gyerekkorom kérészéletű nekibuzdulásától, amikor néhány hétig (hónapig?) geológus szerettem volna lenni. Ezt a követ azonban úgy őrzöm, akár a szemem világát. Talán ez az utolsó kövek egyike. Öklömnyi nagyságú, szép fehér, sima homokkő, szinte érzéki tapintású — úgy simul bele az ember markába, akár egy tökéletes női idom. A vén Duna csiszolgatta, hengergette, simogatta ily tökéletessé, talán százezer évekig, az öröklétig. Balga folyó! Az emberek világában nincs öröklét, csupán holnapig érő tervek és át- meg átprogramozott félmúlt. A mi világunkban a kövek sorsa a betonba épülés, a gigantikus emlékművekbe simulás, az őserejű folyóké pedig a megregulázás, az eltérítés, kiszárítás, a tavaké az eliszaposodás, az erdőké a fojtogatás, elhalás, lemeztelenedés. Ezt a követ a bősi teknőben találtam, azon a senkiföldjén, ahol a huszadik század egyik legormótlanabb és legveszélyesebb emlékműve készül. Készül, mondom, mert eltökélt szándék a befejezése, hogy legdicsőbb szobra legyen a sztálini heroizmusnak, az emberi hülyeségnek, amely korokat, rendszereket, sorsfordulókat túlél. Amikor lehajoltam érte, eltűnt a távoli templomtorony csúcsa is, amely egyedül látszott a tájból. Csak a pusztaság igézete egy pillanat töredékéig, amíg felegyenesedtem, s a fehér kő kilónyi súlya a tenyeremben. Most ott fekszik a polcon, mint egy ittfelejtett tanú, a sztálinizmus, kádárizmus, husákizmus, a féldemokrácia és a féligazságok zavaros korszakának miniatűr, egyszemélyes emlékműve. A totalitarizmust túlélő totális gondolkodás mementója. A szen/ilis demokráciáé, amely, egyelőre, a többség demokráciája, olykor az újrafonódó érdekeké. Időnként a festéké, nem ami alatta van. Nyilatkozik a vízügy is. Azt mondja, szó sincs itt semmilyen határtologatásról, trianoni árnyakról. Ő már csak tudja. A határt a folyó fősodra alkotja, mondja a nagy szakember, márpedig az marad a helyén. Talán az emléke!, kiáltaná be az ember a tévébe, hisz ott már viz sem lesz, csak hólt meder, valami patakocska; a Duna a teknőben iszaposodik, algásodik majd, se fősodor, se melléksodor, csak a falvak fölé emelt tenger. Am a kulcsszó mindent megmagyaráz. Minden zárat kinyit, amely Európára nyíló csűrkaput sejtet. Arra másik, fejlettebb Európára, természetesen. A bűvös szó: lobbi, melynek csúcsa valahol a kormányban, valahol a kék egekben. Faroljunk vissza néhány évet: Husák és Kádár elvtárs, akik eldöntötték ennek a monstrumnak a megépítését, szintén lobbiztak? Kiderülhet, hogy a két elvtárs européer volt már akkor is, messze meghaladva korát, s meglehet, már a lízinget is ismerték, annak sajátos értelmezését, természetesen. Ám ki kérdezi itt az érintetteket? Azokat, akiknek a földje ráment, akiknek a pincéjében feltör a talajvíz, akik éjjelente a Richter-skálához mondhatnak imát, ne törjön rájuk a nagy víz? A többség demokráciájában a többség Nézem a szerb képviselőt a televízióban. Valamilyen emelvényen ágál, szórja a szitkokat, horvátokra, magyarokra, mindenkire, aki nem szerb, akit más nyelvű anya szült. Verjétek agyon őket, üvölti, nincs joguk semmire, bezzeg mi, akik... Akik Pécset, akiket Rákóczi belefojtott a Balatonba, akik századok óta... Nézem az elvakult, félnótás übermenschet, s mi más juthatna eszembe: Istenem, hogyan lehet ezt megengedni? Miért nem zavarja le onnan valaki, hisz ez tiszta fasizmus. Erveit, halandzsáit egy közepes felkészültségű történész három mondattal kifordíthatná sarkaiból, lesöpörhetné, mint egy kártékony férget. Csakhát, hol vannak a történészek? Hol az igazságkeresés, amikor mindenki a maga igazságát üvölti? Ezt a hangzavart már csak a fegyverropogás harsoghatja túl, tiszta emberi szó aligha. Meg aztán történészeket, politológusokat, írókat ma napság nem tologatnak fel a pódiumokra, nem ez a módi. A forradalmi hevület elültével új szenzációt keres az istenadta nép, nem baj, hogy hordószónok, az sem, hogy összevissza beszél, csak jó határozott legyen a hangja, ne vakarózzon, nyakkendője legyen és bátor replikája. Unalmas volt ez a negyven év, kell egy kis pezsgés! Hogy régi barátok, jószomszédok feszülnek egymás ellen, valahogy kezd megszokottá válni — sírnak, panaszkodnak az emberek, istenem, hová jutottunk, és hagyják tovább üvölteni a paprikajancsikat. történeteket másokkal. Tehát: a kényszer érzete nélkül. Természetes közvetlenséggel. Ahogy Viderman Tamás adta elő Bohó Misi történetét. Kacagott a nézőtér, és tapsolt a végén, egyedül ennek az előadásnak őszintén, nem csupán udvariasságból. Mert megérezte, hogy itt valami más van, egyedi jelenség, egyedi nyelvi ízekkel. Csoda van. A köpcös-markos kislegény egész lénye azonosult a történet lelkével, humorával, melyet ő bezzeg nem hagyott bent a szövegben, mint annyi társa. Kit érdekelt, hogy inkább rekedtes, mint tisztán csengő a hangja, hogy elharapott szavakat, hogy túl röviden vagy túl hosszan ejtett egyegy hangzót?! Misi történetéhez cizellált előadásmód nem is illett volna. Hogy rövid legyek: igazi népi mesélőt láttunk-hallottunk, aki gyermeket, felnőttet egyaránt képes a testet-lelket felszabadító derű tartományaiba emelni. Ezt még akkor is így gondolom, ha tudom, hogy jó edzője van Tamásnak. Félreértést kerülendő, nem a népi kultúra és előadásmód preferálásáról vagy propagálásáról van szó, más stílusban, más jellegű történeteket is elő lehet adni elbűvölve a közönséget, hanem olyan szemlélet térnyerését próbálom itt szorgalmazni, melyben — nélkülözve minden rossz iskolai, pedagógiai, sőt pedagógusi beidegződést, gépies mozzanatot — a játékra, a természetességre, az önkifejezés őszinte akarására kerül a hangsúly. Viderman Tamásnak volt egy sztorija. Jó lenne, ha a jövőben lenne Pistinek, Juditnak, Évának, Tibinek és a többieknek is. Melyet szeretnének elmondani. Közreadni. BODNÁR GYULA A történészek zárt ajtók mögött pusmognak, az írók identitásukat, egyéniségüket keresik lázasan a megbillent origóban, sokuk új párthoz, mozgalomhoz kötötte a lovát. Mert valahová tartozni kell, bizonyítani kell, kapcsolódni kell. Az a bűvös három lépés távolság! A személytelenség biztonsága, a gyanakvó tekintet — mi mindent segített túlélni a negyven év alatt! Mily könnyű feledni, hogy a szellem dolga a szemlélődés és a kételkedés, nem a szolgálat! Sokuk legyint: ugyan, nem ez a lényeg, ki figyel oda ezekre a marhákra! Majd befogják a szájukat. Nem fogják be. S a tömeg élvezi a heccet, únja a heccet, s a kocsi megy tovább az elszabadult lovakkal. A tömeg szereti, ha ígérgetnek neki, a szavak fedezete másodrendű, az a jani, aki éjfélkor, ágyból ugrasztva is képes nyomni a sódert. Aki akadozva beszél, őzik, a lábszárát vakarja, akár haza is mehet. Láttam egy archív felvételt, amelyen Masaryk elnök beszélt a rádióban. Előtte könyvek, papírnyomtató, mikrofon. S az elnök úr, miközben mondta a szövegét, uram bocsá', le-lenyúlt az asztal alá, s elnöki heréit vakargatta. Bár az is lehet, csak a combját. Dehát T. G. M. a legendák korában élt, talán valahol a paleolitban... Az időszámítás most kezdődik, bogárkáim, mondják egyesek. Nincs történelem, nincs kontinuitás, nincs folyamatosság, múlttisztázás, csak előre, fiaim! Előre, a többség érdekében, böfögi az orosz elnökségre ácsingózó újsütetű „úriember" is, aki majd megmutatná, hogy az orosz el van nyomva a nagy birodalombán! Majd ő rendet csinál, csak válasszatok meg engem, bogárkáim, az anyjuk keservét! A kis népeknek kuss, Afrikának neki hadihajókkal, persze, mindezt a polgári demokrácia játékszabályai szerint. Mert rendnek kell lenni, tavaris, ha nem lesz rend, leváltom a kormányt, le a parlamentet, feloszlatok mindenkit, csak bízzatok bennem, én leszek a jótevőtök. Róla legalább lerí, hogy idióta, annyi taktikai érzék nincs benne, mint egy döglött katyusában. A ravaszabb ja a veszélyes, amelyik a kellő pillanatot várja, addig simogat. Aztán elő a kancsukát. Mikor a kormányzó elvtárs bevonult fehér lován feszítve Košicére, a lova éppen akkor szarta el magát, amikor a dísztribün elé ért. Ki tudná megmondani, hogy abban a nagy rivalgásban mert-e nevetni valaki? Akadt-e egyetlen ember, akinek az arcán legalább egy bátortalan mosoly átsuhant? Egyáltalán, kit érdekelt az az árva lócitrom a történelem fősodrában? Pardon: fősodorban. KÖVESDI KÁROLY MEGKÉRDEZTÜK MIÉRT ÉS MIÓTA? A névtelen levelek a szemétkosárba valók, olykor azonban nem árt, ha a leírt állítások igazáról meggyőződünk. Ezt tettük annak a magát megnevezni nem akaró olvasónknak a levele nyomán, aki pozsonyi szerkesztőségünket arról tájékoztatta, hogy a kassai Magyar Könyvesboltban most már szlovák könyveket is árulnak. Kassai munkatársunk a legilletékesebbet, Széles Matildot, a könyvesbolt vezetőjét kérdezte meg, hogy miért és mióta van ez így. Ime a válasz: — Való igaz, hogy a Slovenská kniha 15 kassai szlovák könyvesboltja közül magyar könyveket egyben sem árulnak, viszont az is tény, hogy mi az egyetlen magyar könyvesboltunkban szlovák könyveket is árusítunk, körülbelül nyolc éve. Szlovák könyvek már akkor is voltak itt, amikor én mint vevő jártam ide. Jelenleg az állományunknak mintegy 30 százalékát teszik ki a szlovák könyvek. Árusításuk számunkra kizárólag gazdasági szempontból hasznos. A folyamatosan megjelenő szlovák nyelvű sikerkönyvekből általában 30-50 darabot kapunk, s azok három napon belül elkelnek — többnyire a magyarul és szlovákul is olvasó vásárlóink veszik meg őket. Nos, ez az érem egyik oldala, a másik pedig az, hogy a magyarországi könyvek ára borzasztóan magasra emelkedett, ráadásul mindmáig megoldatlan a folyamatos, rendszeres szállítás. A forgalmat illetően a kassai könyvesboltok mezőnyében ugyan még mindig a negyedik helyen állunk, de az áremelések következtében a negyedéves forgalom a korábbi háromszázötven ezer koronáról nálunk is lecsökkent, száztízezerre. Nagyon érzékenyen érint, hogy most már a falusi könyvtárak sem vásárolnak nálunk, illetve félő, hogy sehol sem vásárolnak. Másfél éve könyvesboltunk személyi állományát is a felére csökkentették, most már csak hárman dolgozunk itt. Nyílt titok, hogy a Slovenská kniha feje fölött bizony eléggé sötét felhők tornyosulnak, s ma még azt sem lehet bizton állítani, hogy ez a vállalat életben marad-e. Eperjesen — ahol a főnökségünk székel — részvénytársaság alakításán törik a fejüket. Hát itt tartunk ma. Hogy milyen lesz holnap, mi lesz a Magyar Könyvesbolt sorsa, lesz-e egyáltalán ez a könyvesbolt — nem tudom megmondani. (-szák) FINTOR SÁRKÁNYIDOMOK Bár a deltoid nem a legegyszerűbb mértani idom, a legalacsonyabb szellemi színvonalon állók is képesek ábrázolni. Sőt, sokan szívesen pingálnak sárkányidomokat — mindenféle méretben, bármilyen mennyiségben és bárhová. Hogy milyen megfontolásból, azt talán maguk sem tudják. Aligha művészi, inkább egyéb igényeik kielégítésére; esetleg mások megbotránkoztatására, a közízlés felháborítására. Láttam már deltoidot rajzolva például WC falára, kapura, kerítésre, gépkocsira. Tegnap lakótelepi buszmegállónkat és környékét díszítette ki valaki ilyen mértani idomokkal. Pontosabban az ott megálló összes tömegközlekedési eszköz kifüggesztett menetrendjét. Mintegy bekeretezve az egyes lapokat. Mivel elég sok busz és villamos jár arrafelé, a menetrend sem kevés. így az ismeretlen rajzoló szinte belefáradhatott a pingálásba. Nyilván ezzel magyarázható, hogy ábrái egyre pontatlanabbak. Hacsak nem azzal, hogy villámgyorsan kellett cselekednie, nehogy rajtakapják, s olyasmit tegyenek vele, amitől az ábráihoz hasonló képet vágna. (fülöp) FŐSODOR dönt. A „fősodor". Bezzeg a Tátra-gate idején országos volt a felháborodás: a Tátra nemzeti kincsünk, ne adják el a fejünk fölött! A nováky-i hőerőmű az egész ország levegőjét szennyezi, a bohunicei atomerőmű az osztrákoknak sem tetszik, Bős legfeljebb Közép-Európa legnagyobb ivóvízkészletét teszi tönkre. Dehát Európa, az megfoghatatlan valami. Külön kisaj tók, külön kapuk, ki-ki a maga különhasználatú faltörő kosaival. Pedig a Tátra, Nováky, Bohunice, Bős — ez mind Közép-Európában van...