Új Szó, 1991. június (44. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-01 / 127. szám, szombat

PUBLICISZTIKA iÚJSZÔA 1991. JÚNIUS 1. „Oláhéknáljó volt gyereknek lenni" - mondják János és Irén ma már felnőtt fiai és lányai. „És még jobb unokának lenni" - teszi hozzá „Mazsola", a hetediknek született, 28 éves Jancsi... - Jézusom, éppen most jönnek?! Kiesett a leveses fazék a kezemből, ilyesmi még sohasem történt meg velem - sopánkodott Oláh anyuka, és zavarában nem tudta, velünk foglalkozzon-e vagy a szőnyegre tapadt zsíros löttyel. Aztán fiához szólt: - Mazsola, vezesd be a vendégeket a szobába! Alig telepedtünk le, már jött is a mama, és szelíden dorgálta legkisebbik gyermekét: - Mazsola, a parádés szobába kellett volna, tetszik tudni - ez már nekünk szólt - ez a szoba az unokáké. Alig van benne bútor, hogy sok legyen a hely, kedténként, szombatonként, vasárnaponként, de gyakran éjszakánként is, amikor a mulatni vágyók bekopogtak az^ablakon, eljárt muzsikálni. Ez többletpénzt jelentett, nekem nem kellett dolgoznom. Elláttam a háztartást, nálunk mindig volt meleg étel a gyerekeket, a kertet, mostam, vasaltam, stoppoltam, meg szültem, és minden kicsi jövetelének örültem. Oláhéknál a rend, a szófogadás és a tanulás volt a fő szempont. Vera, József, Antal, Róbert, Ildikó, Imre, János - így jöttek egymás után. -Jó gyerekek voltak, nem gazemberkedtek, szót fogadtak, jól tanultak - valamennyien érettségiztek vagy szakmát tanultak, meg mindnyájan zeneiskolába jártak, néhányan konzervatóriumot végeztek szerették Irén mama és János papa a fényképeket nézegetve felidézik gyermekeik, unokáik cseperedésének egy-egy korszakát HETEN EGY FÉSZEKBŐL vükre hancúrozhassanak, és semmire se kelljen vigyázniuk. Ez a nagy asztal meg azért van itt, hogy valamennyien elférjenek, gombfocizhassanak, rajzolhassanak, leckét írhassanak, no meg persze ehessenek, mert étvágyuk, az aztán van... - A mama mindent megenged nekik, csak feleselni nem szabad... - motyogja az orra alatt Jancsi. - Hát persze, nektek is mindent megengedtem, mert a gyerek azért gyerek, hogy játsszon, nem lehet örökké fegyelmezni, a rosszból kijut majd mindegyiküknek elég, ha felnőnek, ha az élet fogja pofozni... így is sajnálom őket, hogy ebbe a szobába zsúfolódnak, meg a szüleikkel is panelházakban laknak. Még két éve háromszobás, kétkonyhás, kamrás, pajtás családi házunk volt egy nagy udvarral és kerttel, igaziból ott tud-~ tunk élni, most csak létezünk... A házunk helyére ilyen kalitkákat építenek... A „gyerekszoba" tizenöt unoka játszótere, Jóska három gyerekével Kassán, Ildikó ugyancsak három gyerekével Gútán lakik. Őket Irén nagymama ritkán látja, de öt gyermeke gyermekei, akik Párkányban maradtak, naponta jönnek, nála töltik a délutánt. Irén mama alig volt 15 éves, amikor férjhez ment a hét évvel idősebb Jánoshoz. - Miért ilyen korán? - buggyant ki belőlem akaratlanul. - Árvák lettünk két kisebb testvéremmel, János meg azt mondta: Én gondoskodom rólatok." Szavát be is tartotta. Úgy bánt testvéreimmel, akár saját gyermekeivel, sohasem bántotta őket, mint ahogy nem bántotta hét közös gyermekünket, sem. Mindig szorgalmasan dolgozott, esA „Mazsola" Méry Gábor felvételei és szeretik egymást, segítették és segítik egymást. - Ez a feleségem érdeme, mert én bizony keveset voltam otthon - szól közbe János, az apa, lassan, nehezen keresve a szavakat, mert négy éve szélütés érte, alig mozog, alig beszél, és csak akkor látja a „világot", ha felesége vagy valamelyik gyermeke tolókocsin kiviszi a ház elé. - Tönkretette magát, annyit dolgozott. Bizony, kezdetben, ha öltöztettem, ha mosdóba vittem, együtt zuhantunk a földre. Nem bírtam vele. Sokszor esésünk után bedagadt a rossz keze, de sohasem tett szemrehányást. Azt mondogatta: „Nem baj anyukám, az a fontos, hogy még élünk..." - Apánk akkor volt a legboldogabb, amikor még a régi házban valamennyien kimentünk az udvarra, később a sógorok és a cseperedő gyerekeink is, és úgy muzsikáltunk, hogy összefutott az utca népe, és azt kérdezték: „Lakodalom van nálatok? Hajnalig is zenéltünk, de soha nem tette senki szóvá, hogy zajongunk, hogy nem tudnak miattunk aludni, inkább húzatták nótáikat - emlékszik vissza gyermekkorára Jancsi, azaz „Mazsola". - Aztán kitalálták az „Oláh-bandát", a család minden tagja muzsikált benne, esküvőn, keresztelőn, bálokon, ünnepségeken. Hajnalban jöttek haza, de kora reggel mindnyájan munkába indultak. Addigra én valamennyiük cipőjét fényesre pucoltam, mert ugye, az embert a cipője meg a körme szerint ítélik meg - véli Irén mama. - Csaknem mindnyájan Párkányban élünk, gyakran találkozunk, szinte naponta eljövünk szüléinkhez, itt beszéltük meg problémáinkat, és valamennyiünk gyerekeit csaknem közösen neveljük. Bárki bárkinek bármit szóvá tehet, ezért nem jár szemrehányás, nincs harag. Úgy érezzük, valamennyien valamennyiünkért felelősek vagyunk - ilyen családunk rendje - mondja János. - Csak azt sajnálom, hogy még nem láttam első dédunokámat, pedig már majdnem kétéves. A kislány Jóska fiam unokája, ők Kassán élnek, a feleségével együtt a zeneiskolában tanít, a fiam meg a röptéri zenekar tagja is, nem nagyon tudnak jönni; én meg a beteg férjem miatt nem tudok mozdulni. Csak sor kerül találkozásunkra, mert minden érdemesebb ünnepet, családi eseményt együtt töltünk. Akkor teli van a ház, főzünk, sütünk, csak nem tudunk egyszerre egy asztalhoz ülni, mert nincs elég hely, a háromszobás lakás is kicsi. Bezzeg a régi házban... - Azt, mama, felejtsd el - mondja János, és felesége keze után nyúl. - Pedig a ház meg a kert nagyon hiányzik... felel szelíden Irén aszszony, és tenyerét ráhelyezi férje beteg, reszkető, nyugalmat nyújtó kezére. - Szüleim sokat dolgoztak, hogy rend legyen, meg taníttathassanak bennünket. Anyám örökké mosott, vasalt, a húszáros kertben kapálgatott. Amikor segíteni akartunk, azt mondta: „Tanuljatok, az a ti dolgotok!" Apám meg a pénzt hajszolta. Az Agrostavnál, később a Priemstavnál ledolgozta a nyolc óráját, esténként muszikálni járt. Jobb szülőket álmodni sem tudnék magamnak, magunknak. De még ma is, amikor már saját gyermekeink vannak, a szülőknek szót kell fogadnunk - mondja Jancsi. - Hát persze, még mindig a gyerekeink vagytok, mindaddig, míg meg nem halunk - teszi hozzá Irén anyuka. - Az Oláh családban jó volt gyerekeknek lenni, és még jobb unokának lenni, mert az öregek mindent előteremtettek, előteremtenek, csak szót kell fogadni, és nem szabad feleselni - élcelődik édesanyjával a legkisebb fia. - Meg azt is mondtam, cigányoknak születtetek, sohase szégyelljétek, de szégyent se hozzatok a fejünkre soha! - És hoztunk, édesanyám? - Eddig nem, fiam, és remélem, nem is hoztok... Megnézzük a divatosan berendezett „parádés szobát" meg a hálószobát és az összes gyermek és unoka fényképét, és azzal a ki nem mondott óhajjal távozunk: bár minden gyermeket így nevelné szülőanyja, atyja, bár minden gyermek ennyire ragaszkodna szüleihez. Ezt kívántuk a gyermeknap alkalmából OZORAI KATALIN N

em is olyan régen, ilyentájt a hazai, főként a szlovákiai lapok évről évre megemlékeztek egy tragikus eseményről. Kerek évfordulóktól függetlenül is szinte már kötelezővé vált a kosúti sortűz felidézése. Mostanáig mintha a hat évtizedes történelmi távlat sem lenne kellő alkalom számukra, hogy egyáltalán tudomást vegyenek róla. Pedig a mátyusföldi magyar és a Vág menti szlovák néplélek mélyéről fakadt népdalok utánzataiban továbbra is ott él az 1931-es kosúti véres pünkösd gyászos emléke. S ez nem merülhet a feledés homályába az elmúlt időszak politikai egyoldalúságait követő közöny és visszatetszés, avagy a mai tudatos elhallgatás légkörében sem. Negyvenkilencszer dördült el csendőrsortűz az első Csehszlovák Köztársaság idején, ebből huszonegyszer Szlovákia területén, harsogta a hivatalos propaganda. S ez igaz volt. De az utca embere és a történész egyaránt érezte, hogy a mögéjük rajzolt kép túlontúl leegyszerűsítő. Igaz, a csehszlovákiai polgári demokrácián belül meglehetősen önállósult szerepet kapott az állami erőszakszervezet. A politikai rendszer védelmezése nem tűrte a társadalmi tiltakozások és mozgalmak jelentkezését. Főként, ha azok mögött kommunisták álltak, akik a rendszer nem titkolt erőszakos megdöntésére törekedtek. A rendszer szilárdsága jórészt a társadalmi mozdulatlansággal azonosult. Nem véletlenül járta a korabeli szólásmondás, hogy egy járásfőnök, többek között gyűlések és összejövetelek szinte bármikori betiltásának jogával élve, nagyobb hatalommal rendelkezik, mint egy miniszter. Ugyanakkor ezt a rendszert az egyéni szabadság és jogbiztonság eléggé messzemenő szavatolása, a politikai és a társadalmi önszerveződés lehetőségeinek biztosítása jellemezte. Az elmúlt évek mindent átható hivatalos szemlélete azonban csak az árnyoldalakat láttatta. Afféle rendőrállam képe állt szemben az igazszármazik baja. S ez a módszer fokozatosan eluralkodott az újkori történeti publicisztika egész területén és hihetetlen erkölcsi gátlástalansággá fajult. Ugyanilyen tőről fakadt egyes történelmi résztvevők nevének elhallgatása is. Igaz, ez már a korábbi évek „vívmánya" volt. Épp a hazai magyar sajtó szolgáltatott bizonyságot róla. Csak 1971-ben jelent meg teljes terjedelemben az Új Szó haFÉLIGAZSÁGOK BOSSZÚJA ság „egyedüli" letéteményeseinek szeplőtlen elhivatottságával. S hogy milyen méltatlan helyzetbe került a történelmi publicisztika? Azt épp a kosúti események bemutatásával kapcsolatos számos képtelenség jelzi. Könyvalakban az ötvenes évek végén jelent meg először a történeti kutatás ismérveivel is rendelkező feldolgozás a kosúti tragédiáról. A harmincadik évfordulóra 1961-ben magyar fordításban is napvilágot látott. Értelemszerűen, később, 1971ben ehhez nyúlt a publicisztikai ismeretterjesztés. Csakhogy ekkor már teljében volt a „konszolidáció igazságtevése". A szóban forgó könyv szerzője pedig nyugaton maradt. Voltak, akik csak külön kutatásokba vágva vállalkoztak a kosúti eseményekről szóló megemlékezésekre. Ez azonban nem mindenkinek adatott meg. A nagy többség hozzászokott, hogy a szerző nevének elhallgatásával egész összefüggő részeket szó szerint kisajátított. Hamar észrevette, hogy ebből nem sábjain Fábry Zoltánnak A Major-per című, a kosúti események után született írása. Az ok nem az volt, hogy annak idején a cenzúra számos részletét törölte. A későbbi újraközlések csonkításai abból eredtek, hogy hosszú időn át a Major-per egyik védőügyvédjének, Vladimír Clementisnek a neve téljes szárnűzöttségre ítéltetett. Viszont a hazai magyar sajtóban hamar éreztette hatását a hetvenes évek szelleme egy másik név esetében. A Majorper folyamán bombaként hatott, hogy a csendőrök ellen valló tanúk között volt a brünni táblabíró fia, a sarlós Terebessy János is. Később, a poltikától eltávolodva, az USA-ban telepedett le. S ez a hetvenes években eleve gyanút kelteit Igaz, nem volt valami felsőbb utasítás nevének mellőzésére. De említése sem volt ajánlatos. Mindenképpen bizonytalansági érzéssel kellett küszködnie azoknak, akik ismerték szerepét és igyekeztek ki is domborítani azt. A gyötrelmeket csak meghatványozta az a kutatói felismerés, hogy sem az ifjú Terebessynek, sem pedig apjának a történtekből, a polgári demokrácia viszonyai között semminemű hátránya nem származott. S minderre akkor kellett ráébredni, amikor a „konszoldiáció" tisztogatásai főiskolai felvételek meghiúsításával, értelmiségi pályák derékba törésével jártak együtt. Volt még egy sajátossága a kosúti áldozatok emlékével visszaélő politikai hamisításoknak. A dél-szlovákiai földmunkások életének felidézése egyre inkább nélkülözni kezdte a sajátos nemzetiségi beágyazottságot. Legkifejezőbben az a dokumentumjáték vallott erről, mely a nyolcvanas évek elején a pozsonyi televízió gondozásában került képernyőre. A forgatókönyv jóváhagyásának van egy szinte komikus mozzanata is. A magyar környezet számonkérése nem nagyon izgatta a szerzőket. De az igen, hogy a sortüzet vezénylő Jánošík csendőrfőhadnagy nevének hangzása szlovák hagyománybecsmérlésként hathat. Jobb lesz hát - a Jarošík. Elvégre nem a szó szerinti dokumentumhúség a fontos, hanem a mű korfestő szelleme. De, persze, az akkori posztsztálinista jelenből származtatva. Az egyoldalúságok könnyen váltanak át önmaguk ellentétébe. A polgári demokratikus Csehszlovák Köztársasággal kapcsolatban napjainkban alighanem a torzítások utáni kritikátlan eszményítési hajlamnak vagyunk tanúi. A megélt ós belső szembenézésekre is késztető képtelenségek azonban arra figyelmeztetnek: az árnyalt történelmi kép hiánya újból és újból megbosszulja magát... (kíss) LAPSZÉLEN HÉTKRAJCÁROS OPTIMIZMUS Gyermeknap. Nyiladozó tudatunk nemigen vette tudomásul... később sértette kamaszkorunk önérzetét... ifjúként el is felejtettük. Június elsejét igazán csak szülőként tartjuk számon s valljuk be őszintén, legfőképp bűntudattal terhelt lelkiismeretünk önmagába tekintő napja ez. A száguldó hétköznapokon is számtalanszor feltett, ám megválaszolatlanul maradt kérdések sokasodnak elénk: Vajon milyen szülő vagyok? Boldog-e gyermekem? Hol vétettem? Hol a szülői szeretet határa? Az objektív válasz keresgélése közben életem egyik megrázó élménye jut eszembe. Szociális gondozó ismerőseimmel egy vidéki város állami gyermekotthonába látogattunk. Ünnep közeledett s a nem túl bőkezű, hivatalos keretből és saját, meglehetősen lapos pénztárcánkból ajándékokat vittünk az intézeti gyerekeknek. Jómagam már napokkal előtte készültem a látogatásra, próbáltam elképzelni a találkozást... Addig nemigen kerültem kapcsolatba árva gyerekekkel. Sorsukról, érzelemvilágukról csupán nyomdafestékízű élményeim voltak. Tudtam, nehéz percek elé nézek. Az intézet kapuján belépve félszegen, torkomban dobogó szívvel szemléltem az udvaron játszadozó négy-ötéves gyerekeket. Takintetük lassan fürkészni kezdte a közeledő idegeneket. Minden látogató a reménység különös sugarát csillantja fel bennük. Pillanatok alatt egy élénkszemú kisfiú vált ki a gyerekseregből, apró, fürge léptekkel az előttem lépegető férfihez futott, megszorította annak mindkét kezét s kérlelő tekintettel, csilingelő gyermekhangon megkérdezte: „Te vagy az apukám?" A kérdés szívbemarkoló volt. Megálltunk. Szólni egyikünk sem tudott. Könnyeinkkel küszködtünk. A férfi egy félreeső padhoz kísérte a szorosan karjaiba kapaszkodó gyermeket. Néztem az ajándékcsokit, a szőrmemacit, amit kis kezeiben szorongatott és a szemeit... Soha nem láttam még ilyen csalódott gyermekszemeket. A beszélgetést nem hallottam, de nem irigyeltem az apukának vélt férfi helyzetét. Hazafelé jövet megtudtam, a kisfiú egyik szülőjét sem ismeri, az apja néha érdeklődik felőle, így nevelőszülőkhöz nem adható. Ki tudja hányadszor, beletörődött a kegyetlen igazságba s csak annyit mondott: - Nem baj, de most már mindig ezzel a macival fogok aludni. Hazaértünk. Az érzelmek kavalkádja dúlt bennem, alig vártam, hogy megölelhessem gyermekeimet. Aznap nem bosszantottak csínytevéseik. Örültem, hogy egészségesek, felszabadultan játszanak. Tavasz van. A szerelem, a virágbaborulás ideje... Nemhiába ünnepeljük május első vasárnapján az anyákat, június elsején pedig a gyermekeket. Az anya - gyermek kapcsolat szimbiózisát, az élet örökké megújulni tudását ez az évszak fejezi ki igazán. Gondterhes napok nyomják váltainkat, a megoldhatatlannak tűnő problémák súlyos teherként fészkelik be magukat gondolatvilágunk minden zeg-zugába. A munkanélküliség, áz infláció alapvetően meghatározza a családok hangulatát s benne jövőnk reménységét, a gyermekeket, akik nem tudják - nem tudhatják - miért vagyunk gyakrabban ingerültek, vagy ami talán ennél is rosszabb, szótlanok, magunkbafordultak. Próbáljuk meg legalább ma, gyermekeink ünnepnapján, elfeledni lélekölő gondjainkat. Gondoljuk végig az élet értékeit gyemekünk minden szépre, jóra nyitott kis eszével. Tegyünk egy képzeletbeli sétát a mesevilág csodákra képes, furfangos hőseinél s ha már serdülő gyermekeink keze-lába kilóg a tündérek, törpék és táltosok csodavilágából, olvassuk el újra Móricz Zsigmond történetét a hét krajcárról. Optimizmust meríthetünk belőle s talán ideig-óráig nekünk is sikerül kacagással feledtetni krajcáros gondjainkat. PAPP ÉVA