Új Szó, 1991. június (44. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-04 / 129. szám, kedd

1991. JÚNIUS 4. ÚJ szól MOZAIK 6 MÁSOK ÍRTÁK NINCS MAS KIÚT Az utóbbi időben a pozsonyi Új Színpad művészeti együttesei különböző szervezési intézkedések nyomán ismét hármas tagolásban (színjátszás, kamaraszínpad és operettelőadások) igyekszenek alkalmazkodni az anyagi fedezet megcsappanásához és a piaci viszonyok kialakulásához. A puszta fennmaradás érdekében, a színtársulatban rendkívül szigorú színészállománycsökkentéshez is folyamodtak: kilencven színész közül mindössze tízen maradtak meg. Többek között ennek kihatásáról kérdezte a pozsonyi Pravda (1991. 83. szám) Lubo Roman igazgatót. A kérdést személyes jellegű utalás is élezte, megemlítve, hogy az elbocsájtottak között az igazgatónak nem egy olyan kollégája van,aki évekkel ezelőtt egyengette az Új Színpadra vezető útját. „Beismerem, sokáig fontolgattam, hogy egyáltalán elszánjam-e magam egy ilyen radikális lépésre" — mondja Lubo Roman. A színház sorsáért vállalt felelősségérzet azonban felülkerekedett. Elmondja, hogy épp az idősek, már a nyugdíjkorhatárt is elért színészek — akikhez őt személyesen kiváltképp erős érzelmi szálak fűzik — tanúsították a legnagyobb megértést. Ők maguk ismerték fel, hogy nincs más kiút. S ellenkezőleg, a legerősebb ellenállás azok részéről jelentkezett, akik éveken keresztül csak tengtek-lengtek a színházban. Egyébként az Új Színpadnak a repertoárdarabok műsoron tartásához az idős színészekre is szüksége van. így juttatásokat folyósítva továbbra is igyekeznek lehetőséget teremteni arra, hogy színészi képességeik ezután se vesszenek kárba. ELSŐ A BIZALOM Több lapnak is nyilatkozott az utóbbi időben Alžbeta Rajterová, aki nehéz helyzetben vette át nemrégiben a mind pénzügyileg, mind művészileg válságba került Szlovák Filharmónia vežetését. A zenekutatóként, zenekritikusként és újságíróként egyaránt ismert új igazgatónővel a Nové slovo (1991. 15. szám) munkatársa belső szervezési kérdésekről is beszélgetett. Több mint fél éve a filharmónián belül zenekari, valamint énekkari tanács is működik. Feladatkörük a filharmónia vezetése által hozott egyéni döntések ellenőrzése és módosítása. Az igazgatónő a két testület létrejöttét a forradalom gyümölcsének nevezte. Véleménye szerint az akkor kapott rendeltetést a maga módján már mindkettő teljesítette. „Úgy vélem — hangsúlyozta —, hogy szerepük módosulni fog abban az értelemben, amint a civilizált országokban az ilyen testületek már eredményesen működnek." Az igazgatónő arra gondol, hogy az együttesek választott szervei ellenőrzik az általuk képviselt munkatársak jogainak betartását és kötelességeinek teljesítését, vagyis afféle „összekötő tiszti" szerepet töltenek be a művészi és az intézményi vezetés irányában, s ugyanakkor kollektíváik szóvivői is. Az igazgató és a képviselőtestületek között szoros és jó együttműködésre van szükség, de elsősorban a felelősségérzet, a kölcsönös bizalom, s csak azután az ellenőrzés-gyakorlás alapján. „Ha már ellenőrzés, akkor érvényesüljön az a képviselt kollektívák soraiban és saját munkájukra vonatkozóan is. Természetesen ez az igazgatóra is érvényes. Az igazgatónak azonban, ha felelőssége is van, kellő jogkörrel is rendelkeznie kell" — fejezte be a kérdésre adott választ az igazgatónő. A FELSZABADULT SZAMIZDAT Egy propagációs szórólapon olvasható az alábbi szöveg: „Ma nálunk a könyvek már szabadon megjelenhetnek, de eltart ňéhány évig az a nehéz időszak, amíg kialakul a normális könyvpiac, kiadói hálózat, gyártási és terjesztési rendszer. Ezt az időszakot segít áthidalni a felszabadult szamizdat." Már korábban jelezték egyes lapok (amiről épp e rovatban mi is hírt adtunk), hogy a könyvkiadás a rendkívül súlyos gazdasági feltételek közepette igyekszik felújítani a szamizdat egyes, ma is használható hagyományait. A Tvorba című cseh kultúrpolitikai hetilap (1991. 19. szám) pedig már arról számol be, hogy megalakult a Felszabadult Szamizdat Klubja, Jan Vladislav költő vezetésével. Tulajdonképpen egy olyan kiadói tanács (szerkesztőbizottság) létrejöttéről van szó, mely elvégzi a felkínált kéziratok lektorálását és két kedvező vélemény esetén dönt a kiadásról. A gyártási és műszaki feltételek megteremtéséről az Európai Kulturális Klub gondoskodik. E nemzetközi szervezet kongresszusa a közelmúltban zajlott le, s tulajdonképpen ekkor született az elhatározás a hazai Felszabadult Szamizdat Klüb létrehozásáról. A klubnak tagja (ehet bárki, ha a kitöltött jelentkezési ív eljuttatásával együtt a tagsági illetéket — 30 koronát — is megfizeti. A cím: Valdštejnská 14, 110 00 Praha 1. A jelentkezők által — sa klub ajánlatai alapján — eszközölt könyvrendelések kötelezőek, mert ettől függ majd a jelzett könyvek példányszáma. (sí) A MÚLT ÁRNYAI... EGY SZOVJET FILM ÜRÜGYEN Trezorfilmek szerzőjeként vált ismertté Kira Muratova szovjet filmrendezőnő, aki a minap nyilatkozott a pesti rádió moszkvai tudósítójának. Abból az alkalomból történt ez, hogy legutóbbi filmjét Magyarország is megvásárolta. Az interjúból kiderült, hogy a peresztrojka ún. fekete áramlatának jellegzetes képviselője még ma is szembetalálja magát azzal az ártó szellemmel, mely a tényleges szellemi értékeket igyekezett, ha már másként nem tehette — filmről lévén szó — nem palackba, hanem dobozba zárni. Majd negyedszázadon át viaskodott a megalkuvásra képtelen rendezőtehetség, különféle kisegítő filmes munkákat vállalva, a tilalmakat meghatványozó korlátoltsággal. Csak 1989 őszén adatott meg számára, hogy művészi elképzeléseit valóra váltsa. Hamar tapasztalnia kellett azonban, hogy a társadalomról fekete látleletet adó filmje körül továbbra is ott ólálkodnak, úgymond — csavarva egyet a már használt jelzőn — a múlt sötét árnyai. Újfent a fennsőbbség ellenállásába ütközött az a filmje, mely magyarul a Végelgyengülés címet kapta. Nálunk sem teljesen ismeretlen a szóban forgó filmalkotás: az év elején, a pozsonyi Filmklubban szerepeit az elmúlt két év szovjet filmtermését bemutató idei fesztivál műsorán. Egyébként az ott látott filmek egyikét-másikát időközben az osztrák televízió is megvásárolta. A hazai újságok munkatársai viszont azzal a nem túl kellemes érzéssel voltak kénytelenek megosztani élményeiket az olvasókkal, hogy a látottak közül a hazai mozikban alig' hanem egyetlen film sem kerül bemutatásra. így a kurta, elnagyolt beszámolókban Kira Muratova művének is jó ha kijutott néhány szűkszavú megjegyzés. Muratova az orvostan területéről vett műszót választott filmje címéül. Társadalmi kórmegállapításnak szánta az aszténiás szindrómát, vagyis az erős idegsokkot követő magatartást, mely vagy féktelen kitörésekben, vagy pedig, éppen ellenkezőleg, teljes erőtlenségben jut kifejezésre. Az emberi reagálás e két szélsőségét megjelenítve, az elevenbe vágó sebészi szike könyörtelenségével adott átfogó metszetet a mai szovjet társadalom állapotáról. A film a hatvanas éveket idéző, fekete-fehér betéttel indul. A férje halála fölötti fájdalmában az önuralmát teljesen elvesztő feleség őrjöngésének lehetünk tanúi. Majd egyszerre kiderül, hogy mindez csupán film a filmben. A fekete-fehér képkockák elhalványulnak, kigyullad a fény és az immár színes felvételek egy filmbemutatóról távozó, unott közönséget mutatnak. Végül is egyetlen ember marad a teremben — aki elaludt. A későbbiekben ez a férfiú a mai szovjet valóságot, főként az értelmiség világát bemutató jelenetek során, a legkülönbözőbb helyzetekben, a metróban, a pedagógiai tanácsülésen és a bolondok házában — egyszerűen elalszik. Roppant bonyolult, szürrealista elemekkel teli, a valóság és a képzelet határán mozgó képi világgal és filmnyelwel dolgozik a rendező. Az élet és a halál kérdésével perlekednek azok a képsorok, amelyek látszólag önmagukban és önmagukért beszélnek. Sokrétű képzettársításokat elszabadító gondolatokat ébreszt e film. Például, felveti a kérdést: van-e egyáltalán határ élet és halál között ott, ahol maga az élet anyagi és szellemi sivársággal, az emberi kapcsolatok kiürülésével azonos. Muratovát az egyéni és a társadalmi élet eltorzítását és elkorcsosulását mutató léthelyzet foglalkoztatja. S vigasztalan jövőképet sugallva, egy olyan társadalmi zsákutcáról rántja le a leplet, melyet az utópiák ellehetetlenülése, az eszmények szertefoszlása jellemez. Szinte a film egész szemléletét idéző tragikomikus mozzanatnak tekinthető, ahogy a felsőbbség a filmet fogadta. A film zárójelenetében, amikor a főhős, végelgyengyülésben, végképp elalszik, egy elegáns asszonyság trágár szavakkal szidja az életet. E jelenet miatt igyekeztek 1989-ben betiltani a filmet, arra hivatkozva, hogy sérti a közszemérmet. Félelmetes: arról a világról, mely Muratova komor filmjének megszületését ösztönözte, talán azt kellene hinnünk, hogy végül is minden rendben van. Az életet már csupán az a káromkodás csúfíthatja el. Katartikus erejű Muratova filmje a kelet-európai néző számára. Aligha tudnak szabadulni hatása alól azok, akiket a közelmúlt történései kínzó önvizsgálatra késztetnek, akik vállalják a szembesülést múltjukkal, az illúziókkal, a bátortalansággal, a hallgatással és a beleegyezéssel. Felvetődik azonban a kérdés: azok, akiket nem nagyon izgat a szovjet filmek behozatala, akik számára a szovjet filmművészet hirtelen érdektelenné vált, vajon nem azt hiszik-e: életükből sikerült kiiktatniuk ezt a gyötrő számonkérést — a film nyelvén mondva — egy ügyes vágással? (kiss) PESTI NAPLÓ TÓTH LÁSZLÓ az, hogy én mit gondolok kinek-kinek a nevetéséről, sírásáról. A megítélő válik fontossá, nem a megítélt. A megítélő részéről a tévedés lehetősége lesz kizárt: én ezt és ezt gondolom róla, tehát úgy is van: a megítélt részéről a védekezésé: úgyis mást gondolnak rólam, tehát minek magyarázkodjam. A magyarázkodás gyermeteg dolog, s különben sincs sok értelme. Nem nevetünk tehát, és nem sírunk. Ha mégsem tudjuk leküzdeni a nevethetnékünket, akkor is igyekNEVETNI, SÍRNI Nevethetnék, hát nevetek. Végül is nevethetek, ám ezzel vállalnom kell, hogy akadnak majd, akik azt mondják: ugyan, mitől van ennek ilyen jókedve? Jó dolgában nem tudja, mit csináljon. Vagy tovább is mehetnek, s úgy fognak szólni: jókedve van, tehát gyanús. Nem árt, ha jobban a körme alá nézünk. Sírhatnék, hát sírok. Végül is sírhatok, ám ezzel vállalnom kell, hogy akadnak majd, akik azt mondják: ugyan mitől ilyen szomorú? Jó dolgában nem tudja, mit csináljon. Vagy tovább is elmehetnek, s úgy fognak szólni: szomorú, tehát gyanús. Ném árt, ha jobban a körme alá nézünk. Igy kapnak természetes emberi funkciók jelentésükön kívüli (túli?) jelentést. Ami a jobbik esetben nem baj. Végtére a nevetés is, a sírás is jelzés; jelzése annak, hogy jókedvem van, vagy éppen hogy nincs jókedvem. Végeredményben mindkettő: kommunikáció. Rosszabbik esetben azonban, s az előbb erről kezdtem beszélni, a kommunikáció könnyen veszélyessé válhat, könnyen a visszájára fordulhat. Gyanússá, védtelenné, kiszolgáltatottátesz. Jaj annak, aki nevetni merészel. Jaj annak, aki sírni. Hiszen könnyen megeshet, hogy a nevetés és a sírás más érzelmet, más jelentést kap. Nem az lesz a lényeges, hogy kiben-kiben mi váltotta ki a nevetést, s mi a sírást. Hanem szünk azt a látszatot kelteni, hogy mi tulajdonképpen nem is nevetünk, s csak a másik hiszi azt, hogy nevetünk; s ha pedig mégis elszabadul bennünk a sírhatnék, mindent elkövetünk, hogy megjátsszuk: á, nem, hiszen mi nem is sírunk. így veszik ki belőlünk minden, ami természetes, ami őszinte volt valaha. S az elsődleges emberi reakciók helyét így foglalják el a másodlagosak. így foglalja el a spekuláció. Mielőtt sírni vagy nevetni kezdenénk, mindig arra gondolunk: mi lesz, ha... S közben észre sem vesszük, hogy lassan már egészen elfelejtünk természetes módon kommunikálni. Hogy már valaki más vesz részt helyettünk társas kapcsolatainkban, s mi nem azzal beszélünk, akivel beszélünk. Felszabadultság helyett görcs és gyanakvás, kitárulkozás helyett rejtőzködés — valahogy mintha ez a fordított folyamat válna életünk rendjévé. De meddig mehet ez így? Vajon meddig? Valami mocorog bennem, valami nem hagy nyugodni. Úgy gondolom, sürgősen újra meg kellene tanulnunk nevetni, sírni. Még nincs késő, de már időt lopni sincs időnk. S ha megtanultuk, amit egyszer már tudtunk, akkor leszünk csak igazán méltók az ember nevére, méltóságára. Itt a földön is. Illetve nem másutt, mint itt a földön... SZÉLJEGYZET A TEREMTÉSHEZ Nézzük csak meg mégegyszer a Bibliát! Mit is ír Mózes Első Könyve a teremtésről? „És nevele az Úr Isten a földből mindenféle fát, tekintetre kedvest és eledelre jót... És formált vala az Úr Isten a földből mindenféle mezei vadat, és mindenféle égi madarat, és elvivé az emberhez, hogy lássa, minek nevezze azokat; mert a mely nevet adott az ember az élő állatnak, az annak a neve. És nevet ada az ember minden baromnak, az ég madarainak, és minden mezei vadnak..." Hoppá! Itt bizony valami igencsak furcsa és igencsak lényeges dolog van. Úgy is mondhatnánk: itt van a kutya elásva. Az Úristen megteremtett mindent, amit minden valamirevaló világhoz meg kell teremteni: ez eddig rendben is volna. Miből állt neki? Hiszen azért volt isten, hogy (világot) teremtsen. Ámde... Ámde a névadást rábízta az emberre. A névadásra ő maga nem mert vállalkozni. Pedig mennyivel könnyebb dolga lett volna az embernek a névadás kötelessége, feladata nélkül. Mindent készen kaphatott volna, méghozzá annak kockázata nélkül, hogy a készben valamit is elronthasson. Még szerencse, hogy nem így történt. Hiszen a névadás, a megnevezés kényszerítő ereje nélkül az ember nem lett — nem lehetett — volna az, aki. Enélkül nem lett volna ember. Hiába teremtette őt embernek az Isten. Azáltal, hogy a névadás lehetőségét az Isten megadta az embernek, a legtöbbet adta meg neki. A névadás felelősségét. Mert a névadás: felelősség. A valóságban talán még magánál a teremtésnél is nagyobb felelősség. Istennek könnyű. Teremteni lehet akármit. Az egyetlen lehetséges, pontos elnevezéssel illetni, egyetlen nevén szólítani valamit — sokkal bonyolultabb és nehezebb feladat bármilyen teremtésnél. Bonyolultabb, mert felelősségteljesebb, mert nagyobb körültekintést igényel. A tulajdonképpeni világteremtés talán magával a névadással kezdődött. Ami már önmagában is több az isteni teremtésnél: alkotás. A teremtés dicsősége, meglehet, az Istent illeti, ám az alkotásé az embert. Csak így lehetséges, hogy amennyiben a világot — és az embert — az Isten talántán meg is teremtette, megalkotni — benne az Istennel együtt — az ember alkotta meg. Van valami, ami a teremtéshez nélkülözhető, az alkotáshoz viszont nélkülözhetetlen. A felelősségvállalás. Az isteneket csak a saját dicsőségük érdekli. És nem képesek felelősséget vállalni a világért. Az emberért sem. Az ember igen. Olykor még az isteneiért is. A KÉRDÉSEK ÉS A VÁLASZOK Ezeket a sorokat Isten írja. A kezemmel. Önmagára kérdez rá minduntalan általam, segítségemmel (is) önmaga (és a világ) lényegét kutatja. Isten azért teremtette az embert, s azért formálta őt a saját képére, hogy legyen, aki az ő kérdéseit is szembesíti a teremtéssel. Mert válaszolni az Isten is tud. Kérdezni, csak az ember.