Új Szó, 1991. június (44. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-27 / 149. szám, csütörtök

PUBLICISZTIKA 1991. JÚNIUS 27. LEVÉLVÁLTÁS A SZLOVÁK TELEVÍZIÓ MAGYAR ADÁSÁRÓL TISZTELT BODNÁR ÚR! Az Új Szó június 14-i számában megjelent a Szlovák Televízió magyar nyelvű adásáról szóló írása. Erre szeretnék az alábbi néhány sorban válaszolni. Bevezetőjében pár mondatban jellemzi az adást, visszatekintve a pártállam idejére is. Mennyire jó és hasznos lett volna, ha hasonló „jóindulatú" szavai már a műsor indítása után pár hónappal megjelentek volna! De mint ahogy Ön sem, más sem és más lap sem vállalkozott arra, hogy értékelje a Szlovák Televízió magyar nyelvű adását. Igen, én is tudom, más is tudja, hogy miért. Azért, mert nem tehette, mert az írást akkor nem közölték'volna. Mi pedig az akkori nehéz és a most sem sokkal könnyebb körülmények közt nem készífhettünk más műsorokat, olyanokat, amilyeneket joggal elvártak volna tőlünk. Ennek számos oka van, de az egyik - és szerintem a legfontosabb - az, hogy az adásnak sohasem volt gazdája. Értem ezen, hogy sohasem irányította magyar nemzetiségű főszerkesztő vagy rovatvezető. A Szlovák Televízió magyar nyelvű műsoráért évek hosszú során - és így van ez ma is - a tv-híradó főszerkesztője felelős. Az elmúlt években hol a külpolitikai, hol a belpolitikai rovathoz csapták, de mindig szlovák vezetéssel. így természetesen a riportoknak, tudósításoknak elsősorban a többségi nemzet és az állam érdekeit kellett képviselniük. Számos alkalommal csak akkor forgathattunk magyar vidéken, ha a szlovák szerkesztőségek nem igényeltek gyártási stábot. Nehéz volt Dunszerdahelynél vagy Galántánál messzebbre utazni akkor, amikor a főszerkesztőnk egy tollvonással érvénytelenítette a gyártási kérelmet. (Ezt több konkrét példával dokumentálni is tudjuk.) Cikkében több helyen is kétségbe vonja hozzáértésünket, és azt írja, hogy a műsor szerkesztői kényelmesek. Idézem: ... ráadásul kényelmesek, akik a Dunaszerdahelyi, Komárömi járásnál akkor sem igen mentek messzebbre, amikor mehettek volna. Ma is ez van, így van, sőt csak hogy ne kelljen menni, magyarországi vendégeknek szentelik olykor az egész adásidőt". Nem kényelemből tettük, amikor így tettünk. Hanem azért, mert nem lett volna mit közvetíteni abban az alig negyed órában sem. Az utóbbi hónapokban egyre gyakrabban kényszerültünk csak Pozsonyban forgatni. Sajnos, sokszor Somorjáig sem jutottunk el. De akkor, amikor mehettünk, mentünk is. Jómagam többször jártam Kelet-Szlovákiában. Itt készült Rákóczi-sorozatunk, itt vettük fel a Thália Színház bemutatóiról szóló riportokat, a Kazinczy-napok, Fábry-napok eseményeiről szóló összefoglalókat, a királyhelmeci gimnázium problémáit bemutató riportot, és sorolhatnám a többit is. Ennyit a kényelemről, vagy netán a lustaságról. Azt, hogy ilyen műsor nem kell, már Ön előtt is sokan elmondták, leírták. De azt, hogy milyen legyen, vagy milyennek kellene lennie, még nem írta le senki. Ön sem. Most sem. Azt hiszem, egyetért azzal: két-három ember elképzelése nem biztos, hogy mindenki számára elfogadható. Nem egy alkalommal külső munkatársakból, szakemberekből álló szerkesztőbizottságot szerettünk volna létrehozni. Kerestük a kollégák együttműködését, segítségét. De a televízión belüli nehézségek miatt erre, sajnos, sohasem kerülhetett sor. Most megjelent írása valójában egy rúgás a haldoklóba. Az adás, mint bizonyára tudja, június 30-ával megszűnik. Szeptemberi újraindulása körül még nagyon sok a bizonytalanság. A dolgok tisztázása véget jegyzem meg, hogy sem én, sem kollégám, Kolár Gábor, már hosszabb ideje nem vagyunk a televízió alkalmazottai. A műsor vezetését csak addig vállaltuk, míg a megüresedett helyeket be nem töltik. Mert véleményünk szerint könnyebb egy meglévő műsort kibővíteni, vagy azon javítani, mint egy, már megszüntetettet újraindítani. Annak ellenére, hogy a televízió magyar szerkesztőségében két hely már hetek óta megüresedett, a mai napig nem töltötték be senkivel. A cikkében megjelent személyeskedő megjegyzéseire most nem kívánok válaszolni. Ilyen állításokról egy tekintélyes napilap oldalán nem illik vitázni. Mert, ugye, mindnyájan „valamilyenek" vagyunk. És befejezésül hadd idézzek záró soraiból: „Mindaddig, amíg a Szlovák Televízióban nem nőnek fel odáig, hogy képesek legyenek méltóképpen befogadni bennünket az intézménybe, megfelelő időt és teret adva nekünk..." Én úgy gondolom, ne várjuk meg azt, hogy ők jöjjenek, és kínáljanak nagyobb teret, nagyobb lehetőségeket. Kérjük, mi, pontosabban követeljük azt, ami nekünk jár! De ehhez, mint Ön is megjegyzi, megfelelő számú szakembergárdára van szükség. Ha jó napilapot, jó rádióműsort csak megfelelő számú szakemberrel lehet készíteni, akkor ez kétszeresen érvényes a televízió műsoraira. Egy-két ember éveken át saját erőből nemigen tudhat mindenki számára elfogadható és kedvelt műsorokat szerkeszteni. A televízió magyar nyelvű adásáról az évek során bírálat is csak párszor jelent meg, de a műsor készítéséről szóló, a munkakörülményeket bemutató írás egyáltalán nem. Soha senki sem vette a fáradságot, hogy utánanézzen, kik irányítják ezt az adást, kinek az elképzelései szerint készül. így természetesen mindig azokon csattan az ostor, akiket a képernyőn lát a néző, és akik nem egy alkalommal kimértséggel, hivatalos modorral próbálták a közvélemény tudtára adni, hogy nekik a látottakhoz, elhangzottakhoz vajmi kevés közük van. Csupán végrehajtó „hivatalnokai" egy, őket dirigáló intézménynek. Ennyit tartottam szükségesnek elmondani megjelent írásával kapcsolatban, még akkor is, ha már nem vagyok a televízió szerkesztője. A Szlovák Televízióból önszántamból mentem el, és tértem vissza abba az intézménybe, ahol tizennyolc évesen egykoron újságírói pályafutásomat elkezdtem. PÉK ZOLTÁN TISZTELT PÉK ÚR! Köszönöm levelét. Véleményemet továbbra is fenntartom. BODNÁR GYULA KAFKAVAL A SÖTETBEN AVAGY SZÍNHÁZZAL A VILÁG KÖRÜL ,,Ma, amikor az erkölccsel senki sem törődik, a színház feladata, hogy beszéljen róla" Peter Zadek, napjaink egyik legnevesebb színpadi rendezője írta ezt nem is olyan rég, s szavaiból immár jelmondat lett. Prága, Quadriennálé, 1991. A látvány, amelyet a Kultúrpalotában megrendezett nemzetközi szcenikai kiállítás nyújt, nem mindennapi. Itt ámulni lehet és bámulni, kacagni és meghatódni, szórakozni és borzongani. A németek kulisszái mögött Sztálin gipszből kiöntött labdafeje vérpiros szájjal, kidülledt szemmel, hozzá Schiller Haramiák című darabjának kelet-berlini előadása tévéfelvételről, Frank Castorf nagyszerű rendezésében. A lengyelek üvegpadló alatt megvilágított csontvázakkal, fekete csipkébe öltöztetett ijesztő bábukkal riogatnak; a fény sejtelmes, a lépcső meredek, viszszafordulni nem lehet. A koreaiak és a görögök párjukat ritkító maszkokat hoztak, a brazilok a riói karnevál tarkabarka jelmezeit állították ki. Lent, a garázsban, ahol a főiskolások mutatják be színpadi kellékeiket, díszletterveiket, egy mai Mary Poppins virágokkal telepingált rózsaszín autója hajókofferral, napernyőkkel és egy nagy halom cipővel. Ötven ország több mint ötszáz szcenikusa küldte el munkáját a június 30-ig tartó Quadriennáléra. A díszletmakettek, a jelmezek és a színpadi kellékek mellett fotók, plakátok, filmszalagra vett előadások várják az érdeklődőket. A svéd, a finn, az új-zélandi és az ausztráliai színházakba ugyanúgy bekukkanthatunk, mint az izlandi, ciprusi, izraeli vagy a szíriai, egyiptomi és kínai játékműhelyekbe. Négy részre tagolódik a kiállított anyag. A legnagyobb területet a látvány- és jelmeztervezők kapták, a legkisebbet az építészek. Egy másik emeleten, a Mozart-év jegyében Wolfgang Amadeus operáinak kosztüm* és díszlettervezői adnak képet munkájukról, a Kultúrpalota alagsorában pedig a pályakezdő szcenikusok vetélkednek egymással. Van tehát látnivaló bőven, egy napra talán sok is az egész. Mozarttal például órákat is eltölthet a megszállott operabarát. A Varázsfuvolával, a Figaró házasságával, a Don Giovannival, vagy a Cosi fan tuttéval képzeletben az egész világot bejárhatja. Színes fotók garmada jelzi, hol, mikor, melyik művet állították színpadra. Az amerikaiak a Titusz kegyelme és a Szöktetés a szerájból legszebb kosztüméit is elhozták, videofelvételről pedig az elmúlt évek legjelentősebb San Franciscó-i, Los Angeles-i operasikereit láthatjuk. Hazánkat Ladislav Vychodil, az európai hírű díszlettervező színpadképei, Magyarországot Antal Csaba, Horesnyi Balázs Khell Zsolt, Khell Csörsz, Horgas Péter, Szlávik István, Bozóki Mariann, Zeke Edit, Cselényi Nóra, Csík György, Szakács Györgyi, Vágó Nelly és Makai Péter díszlet- és jelmeztervei képviselik, a Mozart kiállításon pedig Márk Tivadar, Borsa Miklós és Húros Annamária munkáit tekintheti meg a színházszerető közönség. A „plakátfüggöny", akárcsak a peep-showban, egyetlen gombnyomásra tűnik el a szemünk elől, s az ablak mögött budapesti, szolnoki és miskolci előadások színpadképeit látjuk. A Mizantróp, a Lili Hofberg, a Koldusopera, az Ahogy tetszik, A bűnös anya díszleteinek kicsinyített mását, mögöttük a darabok főszereplőinek stílusos jelmezeit. A négyévente megrendezett Prágai Quadriennálé persze nemcsak kiállítás, verseny is. Jelmez-, díszlet-, báb- és színháztervezők nívós versenye, amely a maga nemében egyedülálló Európában. Ha az ötletességet is honorálná a zsűri, az idén alighanem a finnek, a szovjetek és a svájciak nyernének. A finnek azzal a kellemes „hangesszenciával" (tücsökzene, békabrekegés, madarak éneke, stb.), amelyet illatos függönyök között egyedül hallgat végig az ember; a szovjetek azzal az épülethomlokzattal, amely „újrapapírból" készült és összehajtva egészen kis helyen is elfér; a svájciak pedig... Tizenkét perc Kafkával. Ennyit ígér az „előadás" és azt meg is kapjuk. Egy hatalmas fekete „doboz" kanyargós folyosóin járunk, nyakunkba sétálómagnót akasztottak, a szöveghez zenét, sikolyokat, fényjeleket adnak. Fülelünk, figyelünk, megállunk, tovább megyünk - ahogy a hang diktálja. Félsz, szorongsz, kétségbe estél? Elbizonytalanodtál és ném tudod, merre, s hogyan tovább? Ez már nem színház. Valóság! SZABÓ G. LÁSZLÓ NÉPRAJZI KUTATÓTÁBOR AZ IPOLY MENTÉN Bármennyire is igaz az a sokak által megkérdőjelezett tény, hogy a szlovákiai magyar néprajzi kutatás az elmúlt néhány évtizedben jelentős tudományos sikereket, szakmai és társadalmi elismerést könyvelhet el magának, az mindenesetre tény, hogy a kétségtelen eredmények ellenére a mai napig nem született olyan munka, amely tárgyát - akár tematikai, akár területi szempontból - a teljesség igényével dolgozná föl. A tudomány, különösen a néprajztudomány számára, persze, nagyon fontosak az „adalékok", ám egyre inkább szükség van komplex eredményeket felmutató kutatásokra. Ahhoz, hogy néprajztudományunk valóban nagykorúvá váljék, mind több tematikus és lokális monográfiát kell letennie az asztalra. Ezt szem előtt tartva tűzte ki célul néhány esztendeje a Csemadok akkori Érsekújvári Járási Néprajzi Szakcsoportja a járás területére eső Alsó-lpoly menti falvak átfogó, monografikus igényű, a magyar-szlovák etnokulturális kapcsolatokra is figyelő néprajzi feltárását. Néhány, Helembára, Lelédre, Ipolyszalkára vezető előzetes felderítő jellegű kutatóút lebonyolítása után az idén már a Csehszlovákiai Magyar Néprajzi Társaság vette át e program megvalósításából adódó feladatokat - megszabadulva immár a járáshatárokból következő megkötöttségektől. A szakképzett néprajzkutatókat és önkéntes gyűjtőket egyaránt mozgósító vállalkozás első lépcsőfoka az az ötnapos találkozó, amely 1991. június 28 és július 3 között Ipolyszalkán lesz. Tekintettel arra, hogy továbbképzésre, a legfrissebb szakmai eredmények ismeretére mindenkinek szüksége van, a kutatótábor első napján négy előadás hangzik el. Csáky Károly a születéssel és keresztelővel kapcsolatos Ipoly menti kutatásaink legújabb eredményeivel ismerteti meg a résztvevőket, Hála József, budapesti egyetemi tanár a tájegység tudomány- és kutatástörténetéhez múlt századi adalékokat kínál előadásában. Mándli Gyula népművelő, a szobi könyvtár igazgatója az Ipoly bal partjának legfrissebb kutatási eredményeiről számol be. E sorok írója a Csehszlovákiai Magyar Néprajzi Társaság tevékenységének újabb eredményeivel, az Ipoly menti kutatási program ismertetésével zárja az előadások sorát, melyeket szakmai megbeszélés követ. A tábor résztvevői Ipolyszalkán (és részben a magyarországi Letkésen) kutatómunkával töltik a további napokat. LISZKA JÓZSEF TÁVKAPCSOLÓ AMIT NEM ÉRTHETEK MEG Lényeges különbséget teszek az egykor Magyarországhoz tartozott területeken élők magyarságtudata és a különböző okok miatt külföldre távozott magyarországi magyarok lelkülete, gondolkodásmódja között. Nem azért, amire a kedves olvasó első pillanatban gondol. Különbség közöttünk nemcsak a bennünket - sajnos mélyen - meghatározó társadalmi rendszerek különbségéből adódott, hanem elsősorban valamifajta nyelvi engedékenység tekintetében. Ez a nyelvi engedékenység felszínes megítélés alapján a mi javunkra látszik kibillenteni a mérleg nyelvét. De csak felszínes megítélés alapján... Nézem és hallgatom Esterházy Alice nyilatkozatát, s megüti fülemet, hogy felnőtt fiai most tanulnak magyarul. Annak idején Illyés Gyula azzal biztatott bennünket, akkor a Nő képes hetilapnál dolgozókat, hogy feltétlenül foglalkozzunk az anyaság szerepével a nyelv megőrzésében. Tőle eredeztethető, hogy a szülői házról, a szülőföldről, az anyaság nyelvőrző szerepéről beszéltettük, faggattuk, vallomásra késztettük értelmiségünk különböző rétegeit képviselő személyiségeket. Illyés Gyulával együtt vallottuk és vállaltuk: ha az anyák elhiszik létük és lelkük fontosságát a nyelv megőrzésében, nincs olyan erő, amely elvehetné tőlünk a nyelvünket. Megerősítette ezt Sütő Andrásnak a híres szuzai mennyegzóről írt esszéje, majd drámája is. Kétségtelen, hogy Esterházy Alice osztrák állampolgárként nevelte gyermekeit, s léthelyzetét terhelte a szülőföldről történt elűzetés is. Megértem a gondolkodó embert, mégsem tudom felmenteni az édesanyát. A történelmi, az egzisztenciális és politikai okok sem menthetik azt az anyát, aki gyermekeinek nem adja át ősei nyelvét. Gondolom, ezzel a grófnő is elszámol vagy már el is számolt lelkiismerete előtt. Aztán Jászi Oszkár unokáit hallgattam, s az éneklő ,,american anglisch" hallatán a magyar nemzet huszadik századi tragédiái jutottak eszembe. A politikai és ideológiai megtöretést bizonyosan kiheverjük. De ki tudjuk-e heverni azokat a mélylélekben lejátszódott traumákat, amelyeknek megnyilvánulásai éppen ezekben az egyéni sérülésekben konkretizálódnak? Nem csupán a kiemelt példák, de sok ezer magyar család sorsa is fokozza az ezekben rejlő nemzeti tragédiát. Velük szemben itt vagyunk mi, akik közül az elmúlt negyvenöt évben különböző politikai, társadalmi, egzisztenciális, családi és önző egyéni érdektől szorongattatva százezrek adták fel anyanyelvüket, tagadták és tagadják meg nemzetiségüket. Holott valójában az utóbbi negyven évben már alapvető erkölcsi magatartással is lehetett volna vállalni a magyarságunkat. Manapság sem ritka az olyan magyar család, amely az egy órával korábbi kelést sem vállalja az anyanyelvi iskoláért. Vegyes házasságok esetében ritka dicséretes kivételnek számít, ha az édesanyák fenntartják a gyerekek, a család kétnyelvűségét. Innen szemlélődve: lehet-e ítéletet mondani az emigrációban élőkről ós az érvényesülésért, a jobb anyagi helyzet reményében külföldre távozókról, amiért gyermekeik, unokáik már nem beszélik nyelvünket? Nekik ritka esetben vannak magyar iskoláik, magyar könyvkiadóik, magyar klubjaik. Miközben megértem Esterházy Alice grófnő, Esterházy János mártírhalált halt politikus leányának érveit, jogos indulatait, nem menthetem fel az édesanyát. Viszont nem értem meg és nem is fogadom el közeli és távoli ismerős édesanyák érvelését, amellyel indokolni szeretnék gyermekeik anyanyelvfosztását és önmaguk lassú nyelvvesztését. Nem napokról, hanem hetekről volt szó. Nem egyetlen, hanem több tévéműsor kapcsán gondoltam ugyanarról ugyanazt. DUSZA ISTVÁN Itt ámulni lehet... és borzongani (Méry Gábor felvétele)