Új Szó, 1991. június (44. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-04 / 129. szám, kedd

5 HAZAI KÖRKÉP ÚJ szói 1991. JÚNIUS 4. SOKAN, MÉGIS KEVESEN... Beszélgetés CSÉMY TAMÁSSAL, a Cseh- és Morvaországi Magyarok Szövetségének régi-új elnökével — Elnök úr! Azt hiszem, annak ellenére, hogy lapunkban már többször foglalkoztunk szövetségükkel, olvasóink, illetve a szlovákiai magyarok közül csak kevesen figyeltek fel rá. Tulajdonképpen ezt bizonyítja az is, hogy az ez év márciusában — lapunkban is — közzétett felhívásra — melyben anyagi támogatást kértek a szlovákiai magyar szervezetektől és magánszemélyektől, hogy állami támogatás híján ily módon legalább a tevékenységükkel járó legszükségesebb kiadásokat fedezhessék — csupán egy személy reagált érdemben. Megkérem tehát, hogy most, valamivel több mint egy esztendővel a megalakulásuk és néhány perccel az első közgyűlésük után mutassa be újra olvasóinknak a Cseh- és Morvaországi Magyarok Szövetségét. — 1990. február 24-én tartottuk meg alakuló közgyűlésünket a prágai Ríger-kerti kávéház nagytermében. Célkitűzéseinket a közgyűlésen elfogadott alapszabály még csupán körvonalazta, az azóta eltelt időszak alatt azonban sikerült pontosítanunk és kibővítenünk az egészet. Mivel anyanyelvünk a legfőbb és voltaképp az egyetlen vitathatatlan ismérve összetartozásunknak, érthető, hogy annak műveléséttekintjük szövetségünk egyik fő céljának. Annál is inkább, mert sokunkban — megjegyzem, minden igyekezetünk ellenére —elveszőfélben van, lassan feledésbe merül őseink nyelve, „jobb" esetben csupán a szókincsünk sínyli meg, hogy nem vagyunk mindennapos, bensőséges kapcsolatban egymással, kisebbségünk, anyanemzetünk itt vagy másutt élő tagjaival. Alapszabályunk megfogalmazásakor egyik további célként a csehszlovákiai magyarság egészének az életébe való bekapcsolódást tűztük ki, abból a kétségbevonhatatlan tényből kiindulva, hogy a cseh nyelvterületen élő magyarok a csehszlovákiai magyarság szerves részeként kötődnek a szlovákiai magyarsághoz, ahogy nyelvével és kultúrájával a csehszlovákiai magyarság is természetszerűen kötődik a magyar nemzet egészéhez. Ezért is természetes, hogy tevékenységünkben megkülönböztetett hangsúlyt helyezünk a magyartörténelem és irodalom megismerésére, népszerűsítésére, valamint tagjaink nemzeti önismeretének, történelmi tudatának elmélyítésére is. Eredetileg úgy képzeltük, hogy Csehország valamennyi részén, ahol nagyobb számban élnek magyarok, alapszervezeteket alapítunk. Sajnos, ezt eddig nem sikerült megvalósítanunk, a szövetségünk munkája iránti érdeklődés sokkal kisebbnek bizonyult, mint annak idején gondoltuk. Hogy ennek mi lehet az oka — valóban nem érdekli az itteni magyarságot a szövetségünk vagy egészen egyszerűen nem is tudnak a létéről —, arra a mostani közgyűlésünknek sem sikerült megtalálnia a választ. Jelen pillanatban 111. rendes bejegyzett tagunk van, az ő segítségükkel, illetve közreműködésükkel próbálunk eleget tenni a célkitűzéseinknek. — A közgyűlésen előadott elnöki beszámolóját hallgatva az volt a benyomásom, hogy a szövetségnek eddig csak gondjai voltak: nehezen megszerzett irodahelyiségüket reprivatizálták, a Charta 77 alapítványához intézett kérvényüket ismételten elutasították... — Valóban, nagyon sok problémával kellett megbirkóznunk, de ezek nagyrészt anyagi vonatkozásúak voltak. Akadtak viszont, és szép számmal, sikerélményeink is: mindegyik rendezvényünkre eljöttek az emberek, idősek és fiatalok egyaránt, nem ritkán Prágán kívüliek is. Sikerként könyvelem el azt is, hogy Pithart úr, a cseh kormányfő két ízben is fogadta szövetségünk vezetőségének képviselőit. Kiderült, hogy a kormány tájékozódott felőlünk, tud a tevékenységünkről és ismeri a gondjainkat is. Második találkozásunkkor a kormányfő kifejtette, anyagi támogatást csak abban az esetben kaphatunk, ha egyértelművé válik, hogy megvan az igény szövetségünk munkája iránt. Elvileg támogatta a javaslatunkat, hogy a szlovákiai magyar rádió-, illetve tévéközvetítéseket átvegye a cseh tévé és rádió is, azt ajánlotta viszont, hogy erről az említett tömegkommunikációs intézmények vezetőivel kezdjünk tárgyalásokat. Ezenkívül megbízta szövetségünket egy tanulmány kidolgozásával, melynek a csehországi magyarság történelmét és jelenlegi kulturális, illetve szociális viszonyait kellene átfognia. Ezt nagyon komoly feladatnaktekintjük és legkésőbb őszig el is fogjuk végezni. — Ön szerint, hogyan segíthetné a leghatásosabban a Csemadok, illetve a szlovákiai magyarság egésze a cseh nyelvterületen élő magyarokat? — Hogy a szlovákiai magyarság mi módon segíthetne rajtunk úgy, hogy annak foganatja is legyen, azt őszintén szólva nem tudom. Talán egyénileg. Erre vonatkozóan azonban — mint azt a bevezetőben is említette — már közzétettünk egy felhívást a szlovákiai magyar sajtóban... Ami a Csemadokot illeti, meg vagyok győződve róla, hogy nagyon sokat tudna segíteni. Elsősorban módszertani dolgokra gondolok: tanácsokat adhatna például, hogyan szervezzük szövetségünket, hogyan szerezzünk új tagokat, illetve hogyan propagáljuk a tevékenységünket olyanok előtt, akik eddig nem találkoztak ilyesmivel. Ez az egyik dolog, amit fontosnak és kívánatosnak tartok. A másik, sajnos, ismét anyagi vonatkozású: véleményem szerint sokkal hatékonyabb munkát végezhetnénk, ha valakit fő- vagy akár mellékállásban, afféle szervezőtitkárként megbízhatnánk a szövetség napi ügyeinek intézésével, ez azonban egyelőre nem áll módunkban. A Csemadok, persze, ha tud, ebben is segíthetne. — Hogy a közgyűlés, illetve a szövetség vezetőségének többi tagja ismét önt választotta elnökké, szerintem annak a jele, hogy elégedettek eddigi munkájával, jól csinálta, amivel megbízták. A zárszavában mégis azt mondta, hogy nem volt könnyű újravállalnia a posztot. Miért? — A válasz nagyon egyszerű, mondhatnám prózai: az elnökség óriási felelősséggel és rengeteg munkával jár, melynek hol lehangoló, hol felemelő eredményei vannak. Azt hiszem, ha az a néhány, már említett sikerélmény, maradandó pillanat nem lett volna, akkor már régen feloszlattuk volna a szövetséget. KLUKA JÓZSEF EGYÜTT NEVETHETÜNK ÁMULTON Negyvenhárom évig nem ismerhettük, nem láthattuk, nem olvashattuk, most pedig fél éven belül már másodszor üdvözölhettük Prágában Ephraim Kishont, a világhírű magyar származású izraeli humoristát. Rövid három napot töltött a fővárosban, hogy részt vegyen az 1973-ban írt és világszerte játszott A pacsirta volt című színdarabjának prágai bemutatóján, sajtóértekezleten találkozzon újságírókkal és dedikálja második, csehül megjelent könyvét. Sikerült vele néhány szót váltanom a Kaprová utcai könyvesboltban, ahol a dedikálások közötti kávészünetet kihasználva, először azt kérdeztem a világ első számú humoristájától, hogy tetszett neki a Vinohrady-i Színház előadása? —

Jaroslav Dudek rendező kiváló munkát végzett. Élmény volt számomra az előadás, pontosan kitapintották és megértették szándékomat, mondanivalóm lényegét. A színészek teljesítménye is nagyszerű volt, igazi művészek. Megkérdezték tőlem, mikor látogatok ide ismét, azt válaszoltam, a századik előadásra. Vagyis darabom itteni jövőjét illetően optimista vagyok. Ha már beszélünk róla, hadd áruljam el a témáját. Abból az alaphelyzetből indul ki, hogy mi történt volna, ha Shakespeare Rómeója és Júliája nem hal meg, hanem összeházasodnak. Minden idők leghíresebb szerelmespárjából harminc évi házasság után közönséges, egyfolytában civakodó, egymást ki nem álló házaspár lett volna. — Új könyvének már a borítója is remek. A „négy nagy": Lenin, Sztálin, Brezsnyev és Hruscsov ragyogó karikatúrája díszíti. Ebből könnyű következtetni, mit céloz meg ezúttal humorával. Megjelenik magyarul is? — Igen, körülbelül három hónap múlva Hogy volt... címmel. A kötetet tavaly írtam, és talán sikerült istenigazában leszámolnom a múlttal, századunk elképesztő abszurditásaival, az ideologizált hazugságok iszonyú következményeivel. Végre együtt nevethetünk a múlton, akár hol is van a lakhelyünk. Egyébként Jan Kristofori, aki már több könyvemet illusztrálta, európai hírű rajzoló, festő, díszlettervező, Munkácson született, a második világháború után itt telepedett le, majd egy évtizedig a jáchymovi bányákkal ismerkedett. Amikor úgy nézett ki, hogy végre felemelkedhet azon a pályán, amelyre tehetsége folytán hivatott lett volna, már 1968-at írtak. Norvégiába, illetve Svájcba tette át székhelyét. Szerencsére, ma ismét Prága az otthona. KIS ÉVA FÍNTÖR MIBŐL LESZ A CSEREBOGÁR? Vidéki kisvárosunkban az egyik csődbe jutott állami vállalat egykori igazgatója a kisprivatizáció keretében lebonyolított árverésen, kerek ötmillió koronáért vette meg az alig néhány négyzetméter alapterületű tévéjavító-műhelyt. Csak úgy, a szivarzsebből fizetett ugyanazon az árverésen további 5 millió 650 ezret a szomszédos villamosgépjavító-műhelyért. Most már értem, miért ment tönkre az a bizonyos vállalat. Más. Egy volt, pártállami miniszterhelyettes az utóbbi időben összevásárolt egy csomó telket a közeli termálfürdő mellett és az idegenforgalomra rendezkedik be. Mostmár értem, miért ment tönkre az a rendszer. Csak azt nem értem, mitől lesz jobb ez a mostani, ha ugyanazok lesznek a vámszedői, mint amannak. PALÁGYi LAJOS A MÁTRÁBÓL GÖMÖRBE Huszadik századi történelmünk legnagyobb méretű népvándorlására a második világháborút követően került sor. Akadt nemzet, mely hazát keresni indult, s akadtak népcsoportok, amelyek kénytelenek lettek hazát cserélni. Ez utóbbi történt a közép-európai régióban élő népek némelyikével, így a magyarok egy részével is. Fájó emlék, hogy a csehszlovák kormány igazán nem válogatott az eszközökben, amikor arról volt szó, hogy megszabaduljon a magyar kisebbségtől. E célt szolgálta a kikényszerített lakosságcsere-egyezmény is. 1947 tavaszán és nyarán magyarországi szlovákok tízezrei érkeztek Szlovákiába. Azzal a nem titkolt reménnyel indultak el új hazájukba, hogy ott jobb életük, könnyebb sorsuk lesz. Legalábbis ezt az ígéretet kapták az Áttelepítési Hivatal embereitől. Ilyen ígéretekre kerekedtek fel a Mátra vidékén élő szlovákok is. Mátraszentlászló, Mátraszentistván, Mátraszentimre lakóit az egykori Tornaijai járás területére irányították. Természetesen, a Magyar-országra kitelepített magyarok helyére. Vajon a hozzánk érkezők hogyan élték át a lakosságcserét, milyen érzésekkel léptek választott hazájuk földjére? Šmironé Gubala Rozália is fiatalka volt még, amikor Mátraszentlászlóról - a falucska lakóinak nagyrészével együtt - áttelepült Szlovákiába. Az új otthon Oldalfalában várta őket. — Egyszerre jött az egész falu. Már aki jött. Teherautók álltak minden udvarban, persze, csehszlovák teherautók. Felpakoltunk mindent, amink volt: bútort, élelmet, még a tűzifát is. Nem hagytunk ott mást, csak a puszta falakat. Igaz, nem is volt olyan sok mindenünk. Akinek volt, az bezzeg nem jött, az ott maradt. — Miért döntöttek úgy, hogy elhagyják a falujukat, a szülőföldjüket, és idegen földre költöznek? — Az Áttelepítési Hivatal emberei, azok csinálták az egészet. Bolondították az embereket, hogy így lesz nekünk jó, meg úgy. ígérgettek fűt-fát, és mi lett a vége? Bebeszélték nekünk, hogy jó lesz; az idősebbek meg ráálltak, hogy akkor gyerünk Szlovákiába. Mert a fiatalok ugye mit tudták? Én is még csak 18 éves voltam. Amikor megérkeztünk, sokan inkább visszafordultak volna. Persze, az urak, akik idecsaltak minket, két hónap múlva eltűntek. De ha nem így tesznek, bizony mondom, ellátták volna a bajukat. Annyira haragudtak rájuk. Hogyisne! Hiszen csak a szép ígéretek voltak. Hogy lesz föld, lesz minden... Föld lett is, már akinek jutott. De azt meg is kellett művelni. Ökrök, lovak kellettek volna, az meg nem volt. Azt már venni kellett. Ehhez még jött a beadás. Amikor mi idejöttünk, ha levágtunk egy disznót, 5 kiló zsírt be kellett adni. Meg a kontingenst is be kellett adni. Ha maradt a padláson, ha nem. Bizony, lesepertették a padlást irgalmatlanul, sokszor ami megtermett, el is ment. Az utolsó szemig. — Jobb életük volt Magyarországon? — Volt, amilyen volt. Itt se volt jobb. Dolgozni mindenhol kellett: Mi Magyarországon eljártunk aratni. Salgótarjánban, az Álföldre, Mezőhegyesre, summásnak, markot szedni... Egész nyáron oda voltunk, mindig máshol dolgoztunk. De volt minden. Otthon nekünk is volt földünk, abban megtermett minden, ami kellett: búza, krumpli. Részes aratóként is hoztunk haza valamit. Szóval aki dolgozott, annak volt mindene, aki meg a napocskán sütkérezett, annak nem volt. Itt is így van ez. —Akkor talán a nemzetiségi politika miatt döntöttek az áttelepülés mellett? — No, ott nekünk senki nem mondta, hogy ne merjünk megszólalni szlovákul! Tiszta szlovák falu volt a miénk, meg a szomszédos Mátraszentistván és Mátraszentimre is. Mi ott csak szlovákul beszéltünk. A háború előtt az iskolában magyarul tanultunk ugyan, de mikor már kijöttünk az iskolából, csak szlovákul. Ha elmentünk aratni, a magyarokkal persze magyarul beszéltünk, mert ők nem tudtak szlovákul. De egymás között csak szlovákul, és ezért minket senki sem szólt meg. Elfogadták, hogy mi szlovákok vagyunk, és minden gond nélkül dolgoztunk együtt. Nemzetiségi kérdés? Az csak politika. — Ha most felajánlanák, hogy költözzön vissza a szülőfalujába, mit tenne? — Emlékszem, hogy mondogatták az

/ idősebbek, hogy minek is jöttek el a Mátrából. Édesapám is, szegény, nyugodjon, hányszor elmondta: „Ej, fiam, de megbántam, hogy eljöttem..." Hát ha most meg lehetne tenni, hogy visszaköltözzek, én bizony visszamennék. Vissza én, a magam falujába! Šmiro néni most 63 éves. Élete nagy részét már Szlovákiában töltötte. Itt ment férjhez (szintén áttelepült szlovákhoz), itt temette el édesapját, majd a férjét; itt nevelte fel a gyerekeit. Sorsa már ehhez a földhöz köti. De a gyökerek, az elhagyott szülőföld emléke egy másik országba húzzák őt is. Nemcsak az áttelepített magyarokat. Végül is egy volt a sorsuk. Kegyetlen sors. S. FORGON SZILVIA Tóthpál Gyula: KÉTIRÁNYÚ VONULÁS...