Új Szó, 1991. június (44. évfolyam, 127-151. szám)
1991-06-26 / 148. szám, szerda
PUBLICISZTIKA lÚJSZÓi 1991. JÚNIUS 26. Tőzsér Árpád TEMPÓRA MUTANTUR... Szégyenkezve olvasom újra Gabriel Viktor Aj názvy sú historickými pamiatkami (A helynevek és történelmi emlékek) című cikkét a Kultúrny život egyik régebbi számában. A szlovák szerző azoknak a szlovákiai községeknek, városoknak a sorsáról elmélkedve, amelyeknek 1946-47-ben és később az elvakult pártideológusok és a szlovák ,,nemzeti igazságszolgáltatók" (G. Viktor kifejezése) új, semmivel sem igazolható neveket adtak, kijelenti, hogy „a városok és községek elnevezéséről az illetékeseknek, az ott lakóknak kell dönteniük". Sugallja továbbbá, hogy Szlovákia érintett helységei minél előbb szabaduljanak meg attól a mesterséges máztól, amelyet az új történelemcsinálók félszáz évvel ezelőtt abban a hiszemben kentek rájuk, hogy „a helynév tősgyökeressége a község vagy város tősgyökeres szlovákságát is biztosítja". Gabriel Viktorból a szakember és a próféta beszél, cikke olvastán pedig azért szégyenkezem, mert a cikk mondandóját nekünk, magyar publicistáknak, íróknak, nyelvészeknek kellett volna megírnunk. De a mi szánkat negyven évig a tiltások, a „fortélyos félelem" lakatja zárta le, s érdekes módon az a nyelvész is szlovák volt, aki a „mesterséges máz" anomáliáját először (még 1947-ben) szóvá tette, s - bár eléggé furcsán, ellentmondásosan - ellenvéleményt jelentett be. De erről majd később! Előbb még azt akarom örömmel nyugtázni, hogy a helységnevek felszín alá szorított áldatlan pere az utóbbi időben lezárulni látszik. Az illetékesek mintha megtalálták volna az ebben a pillanatban egyedül lehetséges kompromisszumot: az elmúlt csaknem fél évszázadban a szlovák nyelvben meghonosodott helynevek használata a hivatalos szövegekben kötelező, de a nem hivatalos szövegekben (mondjuk a szépirodalomban s a sajtóban) a magyar helynevek használata megengedett. Például a hivatalos (fehér színű) községi helynévtáblák alatt már hosszabb idő óta ott függ a nem hivatalos (kék alapú) magyar nyelvű eligazító tábla, s úgy látszik, tartósan ott is marad. A kék szín nem provokál annyira, mint a fehér. A kedélyek lassan lecsillapodnak, s ebben a megcsendesedett időben talán vethetünk egy pillantást azokra az ominózus évekre, amelyekben a dél-szlovákiai magyar helynevekre kimondták az anatémát. Hogyan került sor erre a megbocsáthatatlan merényletre szellemi történelmi emlékeink, hagyományaink ellen? Mint azokban az években annyi mindennek, valószínű, ennek a túlkapásnak is a szovjet példában kell keresnünk az indítékát, s igaza van a Matica slovenská lapja, a Slovenské národné noviny cikkírójának, aki (a megjelenés helyét tekintve szokatlan tárgyilagosággal) azt írja, hogy „1945 és 1948 után... a többnyire magyar és német helységnevek lefordítása során... hibák is történtek: szovjet mintára sok községet. .. a nemzeti történelem jelentős és kevésbé jelentős személyiségeiről neveztek el, tekintet nélkül arra, hogy az illetőnek volt-e életében kapcsolata az adott községgel vagy várossal". (Dušan J. Janota: Nehmotné pamiatky a naša súčasnosť - Nem-tárgyi történelmi emlékeink és jelenkorunk, 1991. június 14.) Elképzelhető, hogy így volt, a szerző csak azt felejtette el a látlelethez hozzátenni, hogy a szlovák szélsőséges nacionalistáknak akkor ez a szovjet példa nagyon jól jött. A teljes igazságot szlovák szerző erről az 1946-^18-as helynévgenocídiumról még nem írta le. De egyszer talán még azt is megérjük. Addig is idézzük föl Ján Stanislavnak (rá utaltam a bevezetőmben is!), a jeles szlovák nyelvésznek az ellentmondásos viszonyát az egykori helynévváltoztatásokhoz. Ő ugyanis már egy, 1947-es dolgozatában mindent elmondott, amit az efféle nyelvészeti dilettantizmusokról el kell mondani, csak furcsamód nem a magyar, hanem a szlovák helynevek védelmében. Szlovákiai magyar értelmiségi körökben ennek a tizennégy éve elhunyt, nagy tudású, de a magyarokkal szemben elfogult szlovák nyelvésznek a számlájára szokták írni az egész tudománytalan helynévváltoztatási akciót. En - miközben tisztában vagyok vele, hogy Stanislavnak ebben az áldatlan mozgalomban nagy szerepe volt - kénytelen vagyok ezen a Stanislav-képen módosítani. A Štúrovo-, Sládkovičovo-, Šafárikovo-féle fikciókat ugyanis nem ő eszelte ki. S állításom bizonyítására álljon itt egy idézet a nyelvésznek a már fentebb jelzett 1947es írásából: „Véleményem szerint tudományos és politikai szempontból sokkal helyesebb lenne e községeket kipusztult szlovák településekről elnevezni, mintsem új, mesterséges neveket keresni s így a vidékre ugyan szlovák, de gyakorlatilag mesterséges mázt kenni, amit a külföldi szakember - a politikusokról nem is beszélve - zokon vehet tőlünk". A szlovák szakember tehát már 1947-ben is tudta, hogy a Štúrovo-, Sládkovičovo-féle ',,mesterséges mázzal" egy tájnak csak a felületét lehet szlovák színűre mázolni, de attól még a mély, a múlt, a történelem marad olyan, amilyen volt. |Persze, a háború utáni szlovák mozgalmak populista politikusai és félművelt nyelvészei nem is ilyen logikából indultak ki. Ők nem a felszínt akarták átfesteni - s ebben téved a mai szakember, Gabriel Viktor is hanem a szlovákiai magyar népességet akarták megszüntetni-kitelepíni, s a szlovákosított helynevekkel a térképet etnográfiailag már mintegy előre átrajzolták. S nem rajtuk múlott, hogy az „átrajzolás" a valóságban is nem sikerült nekik. De ha még sikerült volna is: a múltat konzerváló helyneveken csak a nemzeti kicsinyesség, szűkkeblűség, gátlásosság szokott bosszút állni. Franciaország helyneveinek legalább a fele kelta, a magyarok nemzeti büszkeségét sem bántja tudtommal a szláv Visegrád, Csongrád és Nógrád, de hogy egészen analóg példát is említsek - s ezt Gabriel Viktor is felhozza írásában -, a csehek, akik „németjeiket" nemcsak ki akarták telepíteni, hanem módszeresen és maradéktalanul ki is telepítették, az elüldözöttek után maradt német helyneveket általában meghagyták. Talán Wotan lábánál, Németországban - ahol egyébként a főváros neve szláv eredetű (Berlin a. m. vízgát) - sincs annyi Frymburk, Nymburk, Rumburk, Brušperk, Kynšperk, Rožmberk, Šumperk és Žamberk, mint a mai Csehországban. | De térjünk vissza Stanislavhoz: a szlovák nyelvész 1947-ben a „külföldi szakemberektől" és „politikusoktól" fél, hogy majd „zokon veszik" a szlovákiai tudománytalan helynévváltoztatásokat. Fél évszázad távlatából szomorúan kell megjegyeznünk, hogy a külfödi szakemberek és politikusok nemcsak hogy nem vették zokon, de még észre sem igen vették kultúrtörténeti emlékeinknek ezt az elpusztítását. Sem a magyarországiak, sem az egyéb külföldiek. Pedig maga Stanislav is felhívta rá a figyelmet (más céllal: nemzeti önzéstől vezéreltetve persze, ezért minősítettem írását bevezetőmben ellentmondásosnak), hogy mi veszhet el az ilyen nyelvészeti dilettantizmus buldozérjainak lánctalpa alatt. Fent idézett írását ugyanis így folytatta: „Ami a kipusztult települések nevét illeti, meg kell jegyeznünk, hogy ezek az elnevezések nemcsak természetes nyelvi képződmények, hanem helyesen is képzett nevek, s annak a tájnak a történelmi tulajdonát képezik, ahol kialakultak. Szorosan összefonódtak a tájjal, annak különböző régi, sőt nemegyszer mai jellegzetességéről mesélnek, megnevezik egykori szereplőit, birtokosait stb. Kulturális, gazdasági és szociális történelmünk egy darabja van bennük. Sőt éppen az egyes tájnevek képezik kicsiben a terület történelmét". Ezekre a pontos szavakra csak rábólinthatunk. De Stanislav tanár úr biztosan forogna a sírjában, ha tudná, hogy soraival olyan bumerángot készített, amely most íme visszacsattan hozzá. Tudniillik, ahhoz a kizárólagossághoz, amelynek ihletésében a tudós nyelvész el tudta képzelni, hogy a szlovák helynevek tovább hagyományozandó értékeket képviselnek, de a többnyire már az 1200-as évekből dokumentálható magyar helységnevek nem. Hogy azok elfeledhetők. Sőt! El kell őket felednünk. Azzal a „kulturális, gazdasági és szociális történelemmel" együtt, amely bennük foglaltatik. Stanislav professzor álmában sem gondolta, hogy negyvennégy év múlva néhány szlovák publicista és nyelvész szinte pontról pontra elismétli majd az ő egykori érveit, de már nem a rég eltűnt szlovák települések nevének a felújítását szorgalmazva, hanem azokat a helységneveket rehabilitálandó, amelyeknek „kipusztításában" Stanislav professzor maga is derekasan segédkezett. Tempóra mutantur... Hála istennek. Elhangzott a Szlovák Rádió magyar adásában 1991. június 22-én. A PÁLYAKEZDÉS ÁLLOMÁSAI BESZÉLGETÉS KOVÁCS ILDIKÓVAL, A KOMÁROMI JÓKAI SZÍNHÁZ MŰVÉSZNŐJÉVEL - Nem titkolom, hogy maga a harmadik színésznő, akivel a színészetről beszélgetek. Meggyőződésem ugyanis, hogy a nők ezen a pályán is elsősorban sokirányú érzékenységükkel tűnnek ki; nem kevésbé azzal, hogy ösztöneikkel már előre megsejtik azokat a jelenségeket, amelyeket mi, férfiak, csak a racionálisan kimutatható, egzaktul bizonyítható folyamatokban látunk meg. Mennyire érvényesíthető ez a hipotézisem egy színésznő pályakezdésére? Milyen változást érzékel a színházban eltöltött évtől kezdődően, a diploma megszerzésével a segédszínészként bezáróan? - Kétségtelen, hogy a főiskola előtt itt töltött egy év nagyon hasznos volt. Ennek sokkal jobban örülök, mintha azonnal felvettek volna a főiskolára. Ez minden fiatalnak a minimum felkészülést kell hogy jelentse. Láttam azt, hogy mi a színház, megismertem a színpadot, elvesztettem hamis illúzióimat, kivetkőztem az amatőrizmus korlátoltságából. A kollégákat is megismertem, s már akkor úgy nézett ki, hogy ide jövök vissza. Ebből eredően a munkám most sokkal egyszerűbb, zavartalanabb volt. Ismerősök közé jöttem, így csak pozitívumként fogom fel azt az egy esztendőt. - Milyen előadásban játszotta a vizsgaszerepét? - Schwajda György Segítségében játszottam Arankát, majd Szép Ernő Vőlegényét csináltuk. - Visszatérve az előző kérdésemhez: Milyennek látja most a színházat, a társulatot? - A most befejeződött évadban öt főszerepnek tekinthető feladatom volt. Ez önmagában véve is jelzi a számomra bekövetkezett változást: a C Aligui ó-ban Ameleája, a Kaland Annája, a Csókos asszony Rica Macája, a Házmestersirató Szociológusnője és a Fehér házasság Biankája. - Melyik volt a legszebb feladat? - Nehéz dolog erre kizárólagos választ adni. Mindegyik teljesen más műfajban jelenik meg, teljesen más szerep. Ezért sem tudom igazán összehasonlítani őket. Amit igazán testreszabottnak érzek az Háy Gyula C AligU| ó-jának Ameleája volt. Első pillanatban megtetszett az a szerep. Márai Kalandjának Annájához nagyon fiatalnak éreztem magamat, éretlennek tartottam magamat a szerepre, de időközben megszerettem a figurát. Rica Macát pedig imádom, mert nagyon élvezem a komédiázást. Nem bántam az operettműfajt, s közelinek vélem a szubrettszerepet, bár az operettet soha nem szerettem. - Miért? - Irtózatosan sziruposnak tűnt, annyira csináltnak, műnek, üresnek láttam. - De a fantasztikus siker sem vonzza? - A zenés darabokat imádom, de az operett nem az én világom. Most már más szemmel nézem az egészet, de ehhez Iglódi István rendezése kellett. Ami egyben azt is bizonyítja, hogy sohasem lesz a műfajom. A néző rajong a játékunkért, inaszakadtáig tapsol a nézőtéren. Más daraboknál is van ilyen, de az, amit a Csókos asszony esetében tapasztalunk, az valami fantasztikus nagy siker. Ezért is el kell fogadnom, egyrészt önmagamat, mint szubrettet, másrészt a műfajt, mint a színészi siker forrását. - Hogyan zajlik le egy ilyen frenetikus siker? Mit szabad ebből elhinni, komolyan venni? - Mindent. A nézőt komolyan kell venni, a siker pedig jó. Leírhatatlan jóérzéssel alszom el egy-egy ilyen előadás után. Boldog vagyok, örülök a színháznak, a kollégáknak, a nézőknek. Ez a belső boldogság az uralkodó érzés. - Nem érzi ezt soknak? Egy kezdő színésznő számára nem túladagolt ez a siker? - A sikerből nem lehet sok, ha az ember józanul méri fel önmaga képességeit, helyzetét, teljesítményét. Soknak abban a tekintetben érzem, hogy nagy és sokszor idegfeszítő feladatot jelentett ez az öt szerep. Talán elég lett volna ebből három, s így felkészülésre, feltöltődésre is több időm lett volna. Nem szeretnék rutinból játszani, holott az ilyen tempóban óhatatlanul ott van a rutin veszélye. Olykor már rosszullétek jönnek rám ettől a feladatcentrikus akarástól. Nem vagyok képes könynyedén átsiklani a rámbízott szerepek fölött. Nem is szabad ezt megengednem önmagamnak, ugyanakkor a Fehér házasság próbáinak elején már éreztem, hogy szinte belepusztulok a feladatba. Kolléganőm, Varga Szilvia szerint is, egy ilyen rendhagyó, a mi nézőink ízlésével, álszent erkölcsével vitatkozó drámát, mint amilyen Róžewicz Fehér házasság-a legalább két előző bemutatóból kimaradva lenne szabad elkezdeni próbálni. Ne higgye azt senki, hogy a színésznőnek nem kell először önmagában leküzdenie a gátlásokat ahhoz, hogy felszabadult játéka segítségével szembesítse a nézőt a bigott erkölcsű világgal, az eltitkolt és meggyötört nemiség lelki veszélyeivel. - Fáradtnak érzi magát? - Igen. Szerintem azt tapasztaltabb színészekkel sem lehet csinálni, hogy bemutatóról bemutatóra főszerepeket játsszanak. Ezt nem lehet így megemészteni, s éppen ezért veszélyes játék a pályát most kezdő színész számára. Hordozza magában egy tehetséggyilkosság veszélyét. - Felfigyeltető, hogy ugyanezt hallom, bár más okokat emlegetve, az idősebb pályatársaktól is. Ők azt mondják, hogy a főszerepeik nem találhatók meg a repertoárban. - Erről nem a színészek tehetnek, hanem az igazgató, a művészeti vezető, vagyis, akik eldöntik milyen darabok következnek, s melyikben kikkel számolnak. Be lehetne osztani, hogy ne öljék meg az egyiket, míg a másik meghal az unalomtól. Ez nem az én feladatom, de azt látom, mennyire nincs így jól. Ráadásul ennyi munkáért éhbért kapunk. Magyarországon nem akarják Kovács Ildikó mint Bianka, T. Róžewicz Fehér házasság című színmüművében. (Nagy Teodor felvétele) elhinni, hogy ilyen kevés pénzért dolgozunk. - Mellékes, esetleg többletjuttatás ezek szerint nincs? - Ha tájolni megyünk, akkor kapunk egy nevetséges kis összegű napidíjat, s ezzel vége a muzsikaszónak. - Ezzel magyarázható, hogy a fiatalok közül néhányan elmennek? Egyáltalán, megmaradnak maguk ennél a színháznál? - Az anyagiak is befolyásolják azokat, akik elmennek, meg a már ecsetelt körülmények. De ez a dolog elsősorban azokra tartozik, akik elmennek. Én egyelőre maradok. - És játssza a Fehér házasság egyik főszerepét, Biankát. - Azt is és mást is. Csakhát ismét a színésznő - feladatai a fontosak. Azaz: amit rám osztanak, azt a lehető legjobban kell eljátszanom. Biankát nem érzem közel magamhoz. Kicsit kívülről nézek a szerepre, kicsit eltávolítva önmagam lényétől, miután nem találtam azonosságokat, amelyeket felvállalhatnék. - Talán éppen ez a viszonyulás a jó. - Nem tudom, mert egyesek azt bizonygatják, mennyire nekem való, és mennyire jól játszom Biankát. Ezzel szemben én másképpen érzem. Lehet, most a rendező meg fog szidni, de nem tudok mást mondani, mert hazudnék. Tény: vannak szerepek, amelyeket az ember tudása maximumát nyújtva eljátszik, de nem képes azonosulni a figura lelkivilágával. Nem is akarok soha ilyen „azonosulásos" játékba kezdeni. - Mit kaphat még a következő évadban, amit az idén nem kapott meg? - Remélem, az a többlet minőségi és nem mennyiségi többlet lesz. Szeretnék olyan szerepeket játszani, amelyekre megfelelően fel tudok készülni. Szeretném, ha kivétel nélkül mindenkit jobban értékelnének anyagilag. Ne történjen meg, hogy minden darabba belekényszeríthetnek csak azért, mert leszerződtem a színházhoz. Ha ez nem változik, felbontom a szerződésemet, s ha szükség lesz rám, csak darabra szerződöm. Meg van az okom rá, hogy azzal foglalkozzam, meddig maradok még itt. Fiatal színésznőnek ez így nem perspektíva. Egy ideig jó, mert orrvérzésig színpadon vagyok. Sőt, kezdetnek igen jó volt, de lépni kell, és ez a lépés már a minőség felé kell, hogy vigyen. Ellenkező esetben - úgy érzem - mozdulnom kell valamerre. - Köszönöm a beszélgetést. DUSZA ISTVÁN
