Új Szó, 1991. június (44. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-25 / 147. szám, kedd

PUBLICISZTIKA IÚJSZÓI 1991. JÚNIUS 25. VODKA ÉS PARADICSOM Nem akármilyen párosítás, tudom. Vodka paradicsommal... nem is paradicsomlével, amúgy Bloody Mary módra, hanem csak úgy natúr. Három-négy korty ital után egy érett, húsos paradicsom. Mint a Forró föveny című orosz lélektani drámában, Natalja Kirakoza rendezésében, amely az újságírók díját kapta Prágában, a 28. nemzetközi televíziós fesztiválon. Ha más nincs, ez is megteszi, fröcsögi tele szájjal, fiaskóval a kezében a Moszkvában üzérkedő filmbeli mologyec, nektek itt, ebben az eldugott porfészekben csak tengerpartotok van, még a kvaszért és a kenyérért is marakodnotok kell. Hát hol éltek ti, hogy lehet ebbe belenyugodni? Vodka és paradicsom. Ezt a „menüt" kínálták a tévéfesztivál képernyői is. Finom, testet-lelket melegítő kevéske nedűhöz egy nagy halom fonnyadt, ízét vesztett zöldséget. Ezt kaptuk, vagy ezt választottuk? Ha így utólag „nyomozni" lenne kedvem, ezzel a kérdéssel keresném fel az Arany Prága rendezőit. Ennyire gyér, ilyen szegényes volt a kínálat vagy egyszerűen csak azt akarták jelezni: amíg nálunk és a velünk egy cipőben járó kelet-európai országokban anyagi csődbe jutottak a televíziók, addig Nyugaton eredeti, ötletekben gazdag, jól megírt forgatókönyvekben van hiány. A drámai kategóriában bemutatott olasz, spanyol, portugál, osztrák, svájci, német és holland filmek ugyanis egytőlegyig ezt igazolták. Es bár a japán Kasaura Tomocsika rendezése, A nyugalom tengerében nagydíjat nyert a fesztiválon, én erről az alkotásról is csak. azt tudom mondani: pontosan olyan volt, mint a tavalyi, vagy a tavalyelőtti japán film. Hatásvadász, érzelgős, könnyfacsaró. Mindennek tetejébe lassan azt fogom hinni, hogy a felkelő nap országában nincs egy család, amelyben ne lenne gyógyíthatatlan, tolókocsiba kényszerült, esetleg „csak" komoly balesetet szenvedett gyerek vagy felnőtt. Az ottani tévéfílmrender zők ugyanis évről évre megtalálják azokat a betegeket, akiket sajnálni és szeretni kell. Számukra, úgy tűnik, éz a leghálásabb téma. Nem a háború, nem a szerelem és nem is a mindennapi élet, hanem az egészségétől megfosztott, hitét, erejét, akaratát azonban soha el nem veszítő ember. És most essen szó azokról a filmekről, amelyeket a zsűri ugyan nem díjazott, értékük, jelentőségük, művészi ihletésük mégis vitathatatlan. Mert ilyen munkák is eljutottak az idei fesztiválra. A drámai kategóriában összesen három. Az egyik Maurice Frydland rendezése, az Antenne 2 Elzászi nyara, amely egy kilencéves kisfiú szemével láttatja a németek által megszállt ÉszakkeletFranciaországot. Frydland filmjében azonban nincs fegyverropogás; a háborús eseményeket, a vészterhes hónapokat egy négytagú család feszültséggel teli élete tükrözi. Ujabb és újabb elrendelésekről, mozgósításról suttognak a vendéglőben, amelyet Zeppi papája vezet, az utcán és az iskolában már csak németül szabad beszélni, a nagymama zaklatott, a felnőttek idegesek. Férj és feleség közt nemhogy házastársi, már baráti kapcsolat sincs. A mamának szeretője van. Szeretője, aki katonai behívót kap. Két tartalékos áll egymás mellett a film utolsó kockáin: a férj és a szerető. Vigyázzatok egymásra, búcsúztatja őket halkan, keserűen a nő, és elrobog a vonat az elzászi nyárból. Szép, érzelmekben gazdag, megható történet plasztikusan megrajzolt figurákkal. A másik film, amely figyelemre érdemes, az angol lan Sharp Titkos fegyvere. Megtörtént események szolgáltak alapjául: kémkedés és hazaárulás vádjával tizennyolc évi szabadságvesztésre ítéltek egy izraeli állampolgárt. Mordehai Vanunu „bűnét" nem is olyan rég elsőoldalas cikkekben szellőztette a nyugati sajtó. Ez a negyven év körüli, tisztán látó és tisztán érző, humanista gondolkodású férfi elhagyta hazáját, s előbb Ausztráliában, majd Londonban teregette ki egy izraeli atomfegyvergyártitkait. „Nem félek a börtöntől — mondta az ítélőszék előtt, miután egy izraeli kommandó visszahurcolta őt Európából —, amit tettem, meggyőződésből tettem. Nem akarom, hogy vesztébe rohanjon a világ." Márton Elizabeth különös hangulatot árasztó, eredeti tehetségről árulkodó alkotását, a Turgenyev novellája nyomán forgatott Holdárnyékot a Magyar Televízióban, még pontosabban a Fiatal Művészek Stúdiójában forgatták, és a producerek versenyében vetítették. Főhőse, Jakov, az érzékeny lelkű fényképész akkor lesz szerelmes Klara Milicsbe, a szépséges énekesnőbe, amikor a lány már nem él. Jakov minden szempontból modern, felvilágosult Madeleine Robinson az Elzászi nyárban ember, tudományos meggyőződésének mégis ellentmondani látszik a tény: egy halott lány iránt érez nem mindennapi szerelmet. Márton Elizabeth, akárcsak filmjének bölcs öregasszonya, az egyszerű Platósa, magától értetődő természetességgel a lélek halhatatlanságát vallja. Létező és nem létező, látható és nem látható dolgok között olyan okosan, olyan finoman húz határvonalat, hogy az irrealitást — Jakov esetében — valóságként tudja ábrázolni. A zenés filmek mezőnyéből ebben az évben is a táncfilmek emelkedtek ki. Peter Weigl, a televíziós operafilmjeiről ismert prágai rendező legfrissebb alkotása, a Dvorák zenéje alapján született Szerelmi látomások ugyan megérdemelten kapta meg a kategória fődíját, de azon sem lepődhetett volna meg senki, ha az orosz, az amerikai vagy a görög balettfilmet részesíti ugyanebben az elismerésben a nemzetközi zsűri. A moszkvai Gosztyeleragyio Natalja Kaszatkina és Vlagyimir Vasziljev mesteri koreográfiájával, a Tavaszünneppel nevezett be a fesztiválra, New Yorkból két hibátlanul előadott Balanchine-művet küldtek Prágába, az athéni tévések pedig — Andrew Uoyd Webber, a világhírű musicalszerző zenéjére — Keresztelő Szent János történetét mesélték el pontosan, érthetően, a tánc nyelvén. Mai világunk politikai, társadalmi és ízlésbeli változásairól egyetlenegy alkotás sem szólt. Az idei Arany Prága ezzel is adósunk maradt. A történelmi jelentőségű '89-es évről sem a lengyel, sem a német, sem a magyar, de még a csehszlovák rendezők sem forgattak televíziós filmet. Az alkotószabadság semmihez sem hasonlítható gyönyörűsége, a cenzúra megszüntetése úgy látszik, senkit sem ösztönzött arra, hogy olyan kérdésekről szóljon, amelyekről eddig hallgatni volt tanácsos. Talán jövőre... ha lesz, aki pénzt ad rá. Reménykedjünk! SZABÓ G. LÁSZLÓ SZEMBENÉZÉS A sajtószabadság elvi és gyakorlati bizonyítékait naponta tapasztalhatjuk. Legjobb bizonyítékul azok az újságcikkek, rádió- és tévéműsorok szolgálnak, amelyek a szlovákiai csehek, magyarok és zsidók ellen íródtak. Nemkevésbé érvényes bizonyítékokat szolgáltat a közép-európai térség történelmét nemzeti szempontok szerint meghamisító irományok megjelentetése, Nagy kár lenne, ha intellektuális képességeinket, erkölcsi tőkénket, politikai tisztánlátásunkat mi is felcserélnénk az intoleranciával, a történelmi csúsztatással, s ráadásul világtörténelmi tényekről is másképpen szólnánk, mint ahogy azt a civilizált, demokráciában élő és demokráciát óhajtó világ tudományos és politikai közvéleménye teszi. Vannak olyan világtörténelmi események, folyamatok, amelyeket eddig is sokoldalú és árnyalt elemzésben, illetve megközelítésben ismerhettünk. A XX. századi ember bölcseleti, politikai és erkölcsi tájékozódásához ezek hosszú távon nélkülözhetetlenek. Századunkban ilyen meghatározó tájékozódási pont, s ugyanakkor a tájékozódó személyét sokoldalúan minősíti a fasizmushoz és az antifasizmushoz való viszonyulás. Janics Kálmán lapunkban 1991. június 18-án megjelent/4 retribúciótólalusztrálásig című cikkében azt vázolj a fel, mikénttalálható összefüggésa német ésamagyar nemzetet 1945 után ért kollektív megbélyegzés, a kollektív bűnösség elve alapján végrehajtott kitelepítések, deportálások tényei, illetve a ma folyó feddhetetlenségi vizsgálatok, vádaskodások és rágalmazások között. Bevallom, hogy bár meredeknek tartom az ártatlan magyarok és németek ezreinek meghurcoltatásához mérni a volt ŠtB- és KGB-ügynökök, besúgók, munkatársak mostani átvilágításának veszélyeit, Janics Kálmánnak ehhez joga van; s a sajtószabadság nevében ennek közreadását mindig is támogatni fogom. Bár kérdésfelvetésének ilyen párhuzamait a kollektív váddal illetett magyarokra és németekre nézve eléggé méltánytalannak tartom, Janics képviselő úr életútját, munkáját elismerve megértem okfejtését Nem is az írásának tetemes részét kitevő tényfeltárással és okfejtéssel akarok vitázni. Vitázni? Túiságosantöbbértelműnek tetszik ez az ige ahhoz, hogy használjam. Mintáz Új Szó főmunkatársa és magánember, minden kertelés nélkül elhatárolom magam cikkének első bekezdésében az alábbi módon megfogalmázott gondolataitól: „A bűnhődés és a hamis vádaskodás nem azonos fogalmak, erre nemcsak a történelem tanít, hanem az élet tömérdek tapasztalata, a hatalmi igazságtalanságok — olykor undorító és riasztó—-tanulságai. Ma már gyanakodva szemléli a történész a második világháború utáni bírói megtorlásokat, a tények ismeretében a nürnbergi per emlékiratai is jogos kétségeket támaszthatnak olyan értelemben, hogy egyes "igazságszolgáltatód a hitleri bűnözők mesterei lehettek volna." Ebben a két többszörösen összetett mondatban egy doktori disszertáció témáját adó társadalomlélektani, szociológiai, történelemtudati gubanc van elrejtve. Nem is szólva azokról a szillogizmusokról, amelyeket egy csipetnyi rosszindulattal az ember akár Janics Kálmánnak a Hunnia Füzetekben az elmúlt másfél esztendőben publikált írásaiig is levezethetne. Mondván: HOGY OLVASÓINK NE TÉVEDJENEK EL a hozzá hasonló ember adjon magára annyit, hogy megnézi kikkel és milyen folyóiratban publikál együtt. Apropó, szillogizmus: „logikai következtetési forma, amely két előzményből (premisszából) és zárótételhez (konklúzióhoz) jut". (Idegen szavak és kifejezések szótára. Második kiadás. Akadémiai Kiadó, Budapest 1974.) A bekezdés első mondatával sem értek egyet, mert gondolatilag és stilisztikailag pontatlan, ráadásul az „élet tömérdek tapasztalatát" egy szintre helyezi a „hatalmi igazságtalanságok"-kal. De még így sem bizonyos, hogy minden esetben kizárólagosan „undorító és riasztó" tanulságai lennének. Vannak azonban esetek, amikor az ember undort és riadalmat is érezhetne, ha nem látná, ki jegyzi nevével, egyben tiszteletre méltó életútjávai az írást. Éppen ezért a bekezdés második mondatát egyelőre tévedésnek, stilisztikai melléfogásnak tekintem. Alig hihető számomra, hogy Janics Kálmánnak ne jutna eszébe, hogy amit abban a mondatban ír, mostanában igen lelkesen hangoztatják Jozef Tiso kivégzett háborús bűnös rehabilitálását és szentté avatását követelő „igazságtevők". Árnyaltabban kell fogalmaznunk már csak azért is, mert ilyen népbíróság ítélte halálra Esterházy Jánost is, akinek személyétől nem lehet elválasztani az „ártatlan" jelzőt. Tehát nem elég egy valakire gondolni, amikor a „második világháború utáni bírói megtorlásokat" emlegetjük. Mindketten a fasiszta Szlovák Államban voltak politikusok, de — minő különbség! — egyikük eladta a zsidókat a németeknek, a másikuk nem szavazta meg a zsidótörvényt a szlovák parlamentben. Az sem mellékes, hogy a magyar fasisztákat— nyilasokat — háborús bűnösként jogosan ítélték el. Ezt még akkor sem vitathatom, ha nyilvánvaló tragikus történelmi tévedésnek, szándékos politikai megtorlásnak és a nemzetállam megteremtése szándékának tekintem a szlovákiai magyarok kollektív bűnössé nyilvánítását, kitelepítését, deportálását és — bár erről szere tünk megfeledkezni — egzisztenciális fenyegetéssel kikényszerítettreszlovakizélását: ielkiés nyelvi holokausztját Ugyanez érvényes — sokkal szélesebb, világtörténelmi — dimenziókban a német fasizmus és a német nép egybemosására, egyoldalú elítélésére. És éppen itt következik Janics Kálmánnak az az állítása, amit értek is meg nem is. Értem, amit a nürnbergi perről ír, amelynek mostanában van a kerek évfordulója. Mostanában, mert nem lehet pontosan meghatározni az idejét, hiszen 1945. november 20-ától 1946. október 1ig tartott, abban a városban, ahol 1935. szeptemberi 5én elfogadták a „Nürnbergi törvények" néven ismert németországi zsidótörvényeket. Innen, a II. világháború szenvedőinek és áldozatainak, harctérre hurcolt ártatlanjainak oldaláról nézve nem értem Janics Kálmán méltatlankodását a nürnbergi per ellenében. Ott a háborús főbűnösöket ítélték el, sajnos nem mindegyik állt a nemzetközi ítélőszék előtt, ahol nemcsak a személyeket, de magát a fasizmust ítélték el. Ennek bizonyítására hitelesebb tanút Fábry Zoltánnál aligha találok. Ő írja Nürnberg nem tett pontot című esszéjébenl 956-ban, tehát éppen 35 éve, s most nemcsak Janics Kálmán tévedése vagy rossz fogalmazása ellenében idézem őt, hanem mert 45 éve folyt a nevezetes per: „Bírák ítéltek: vádlottakat bélyegeztek. Igazságottettek: megmutatták a világnak és a bűnösöknek a fasizmus tényleges arcát: a letörölhetetlen szégyenfoltot, melynek alanya és tárgya egyformán volt a világ és a német nép." Lám, mennyire árnyaltabban fogalmaz Fábry Zoltán. ír arról is, hogy „Nürnberg nem tett pontot. Nürnberg nem tehet pontot. Pontot csak egy megváltozott, egy a fasizmus, a háború bűneitől megszabadulni akaró világ tehet." Veszélyes játék a tűzzel, ha Janics Kálmán az idézett írásának második mondatában megfogalmazottakkal egy másik totalitárius hatalmi rendszer ügynökeinek, besúgóinak, munkatársainak átvilágításával kapcsolatos veszélyekre figyelmeztet. Nekem — s gondolom, ezzel nem vagyok egyedül— nincsenek jogos kétségeim a nürnbergi perrel, de még az arról szóló emlékiratokkal kapcsolatban sem. Azt meg súlyos tévedésnek tartom, hogy a II. világháborúban győztes nagyhatalmak amerikai, szovjet, angol, francia bíráít valaki idézőjeles igazságszolgáltatóként és a hitleri bűnözők mestereiként aposztrofálja. Viszont jogos kétségeim vannak minden ŠtB- és KGB-ügynök átvilágításával kapcsolatban, mert félek attól, hogy most is ők ússzák majd meg. Ebben viszont messzemenőkig egyetértek Janics Kálmánnal. DUSZA ISTVÁN SEGÍTENI -DE HOGYAN? Még egyszer a Cseh- és Morvaországi Magyarok Szövetségéről A nevén és a pontos címén kívül tulajdonképpen semmit sem tudok arról a füleki illetőségű személyről, akinek a lelkében (bensőjében) megpendített néhány — bennünk, a szlovákiai magyarság többi képviselőjében alighanem lehangolódott, megereszkedett — húrt a Cseh- és Morvaországi Magyarok Szövetségének nemrégiben, lapunkban is közzétett felhívása, és Szlovákiából egyetlenként küldött néhány koronát a szövetség folyószámlájára. Nagyon szívesen leírnám a nevét is, de nem merem: tartok tőle, hogy nem örülne neki, hiszen nem ezért tette, amit tett. Valami más miatt. De miért? És mi, többiek, miért nem? Holmi régi beidegződésektől csiklandozva-ösztökélve, persze rögtön gondolhatnánk, hogy „valami bűzlik Dániában"; valami lehet az illető füle mögött, illetve a fején ("vaj"); magyarán: nem tiszta a lelkiismerete, s ily módon próbált könynyíteni rajta... Piha! A szégyentelen! Hát nem azt hiszi, hogy néhány koronáért a lelke üdvösségit is megveheti? Lehet, hogy annak idején egy deportált, illeve „a köztársaság jövője szempontjából nélkülözhetetlen munkaerőként áthelyezett" magyar anyagi javaiba „csüccsent bele", természetesen „gondnokként", és csücsül azóta is. Az is meglehet, hogy sokkal de sokkal sötétebb bűnök nyomják a lelkét nekije, s most fűnek-fának küldözgeti a százkoronásokat... Az ilyet pedig... vagyis hát az ilyennel — nem is tudom mit kellene csinálni. Ami — szerintem és az iméntieknél mindenképpen — valószínűbb: az illető „csak úgy" küldte azt a bizonyos összeget. Mert adni (ajándékozni) — öröm. Mert átutalt néhány koronát a Simonyi Alapítvány folyószámlájára is. És akkor a csehországi magyarokéra miért ne? Az is meglehet persze, hogy csak a Cseh- és Morvaországi Magyarok Szövetségének folyószámlájára küldött pénzt; hogy annak idején ő is a deportáltak között volt, és azóta is figyeli, nyomon követi (már amennyire tehette-teheti) az ottani magyarság sorsának alakulását. Talán ő tudta-tudja, amit sokan közülünk nem: hogy a Cseh- és Morvaországban élő, a hozzáférhető statisztikai adatok alapján 23 ezres lélekszámú magyarság iskolaköteles korú gyermekeinek száma az arányokat tekintve négyszer alacsonyabb az országos átlagnál; hogy az alapiskolát végzett magyar nemzetiségű gyermekeknek csupán 16 százaléka folytatja középiskolában a tanulmányait (a lengyel vagy német nemzetiségű gyermekeknek a 61, illetve 68 százaléka); hogy az ott élő magyar kisebbség felnőttjeinek 68 százaléka csupán alapiskolát végzett vagy azt sem, és az anyanyelvükön történő kommunikálás lehetőségeinek híján a szókincsük és a nemzettudatuk egyre kopik; hogy a Cseh- és Morvaországi Magyarok Szövetségének csupán néhány száz korona van a kasszájában... Segítenünk kellene — de hogyan? Jómagam azon kevesek közé tartozom, akiknek a „hontalanság éveiben" senkije sem került Csehvagy Morvaországba, így csak pénzzel támogathatom a deportáltak, illetve utódaik érdekeinek, pontosabban magyarságtudatának és anyanyelvének védelmét-ápolását (is) felvállaló szövetséget. Azok viszont, akiknek rokonuk vagy barátjuk él ott, már azzal sokkal többet tennének, ha felhívnák figyelmüket a szövetség létezésére, eljuttatnák hozzájuk a szövetség központi irodájának címét (Svaz Maďaru žijícich v českých zemích, Bianická 16,120 00 Praha 2) A szövetség folyószámlájának a száma egyébként 604 7543-018 (Česká štátni spoŕitelna, Praha 1). Szlovákiából, illetve a szlovákiai magyarok közül eddig csupán egyvalaki küldött rá egy kisebb összeget. Egyedül marad? (kiuka) ARANY PRAGA '91