Új Szó, 1991. június (44. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-25 / 147. szám, kedd

1991. JÚNIUS 25. ÚJ SZÓI MOZAIKl 6 KÚTFŐ ALBERT CAMUS: SZISZUPHOSZ MÍTOSZA „Csak egyetlen igazán komoly fi­lozófiai kérdés van: az öngyilkos­ság. Ha meg tudjuk ítélni, hogy érde­mes-e leélni az életet, akkor választ is adtunk a filozófia alapkérdésére. Hogy aztán a világ háromdimenziós­e, hogy a. szellemnek kilenc vagy ti­zenkét kategóriája van-e, másodla­gos: Az már csak játék, előbb vála­szolni kell." A híres, már-már legendás esszé legendás kezdő mondatai végre el­jutottak hozzánk, magyar olvasók­hoz is. Éppen negyvennyolc eszten­dőt kellett rá várni, 1942-ben jelent meg ugyanis franciául, fogantatása óta tehát pontosan egy félévszázad telt el. Mi volt e késedelem oka? Hi­szen a vele egyidőben íródott Kö­zöny már negyvennyolcban megje­lent, s ötvenhat után sorra jelennek meg mifelénk is a híres Camus-regé­nyek (Pestis, A bukás) és drámák (Caligula, Az igazak, Ostromállapot), ám az esszék, Camus legtesthezál­lóbb műfaja, csak most jelentek meg (igaz, A lázadó ember, a másik le­gendás Camus-tanulmány, máig hi­ánycikk). Nos, ma már aligha van értelme arról értekezni, miért volt „fekete bá­rány" épp a Sziszüphosz mítosza, ma már inkább az lehet érdekes: mi­ért időszerű ma is, időszerű (s időtál­ló)-e, ezért jelentette-e meg a Mag­vető Kiadó nevezetes Világkönyvtár sorozatában (amelyben egyébként, mindmáig csupán széppróza jelent meg három és fél évtizeden át, az el­ső tanulmánykötet e sorozatban épp e Camus-gyűjtemény), avagy csak a szokás juttatta-e végül is hozzánk, hogy úgy illendő, minden híres írás megjelenjen előbb vagy utóbb. „Az embert leginkább az teszi emberré, amit elhallgat, s nem az, amit kimond. Én is sok dolgot fogok elhallgatni. De szilárdan hiszem, hogy akik az egyénről ítélkeztek, sokkal kevesebb tapasztalatra ala­pozták ítéletüket, mint mi" — olvas­suk Az abszurd ember című tanul­mány A hódítás- fejezetében, s ugyanitt találjuk még az alábbi jel­legzetes Camus-mazsolákat: „Csak egyetlen hasznos cselekvés van, ha újjáteremthetnénk az embert és a föl­det... A hódítók gyakran beszélnek »legyőzésről«. De ezen mindig azt értik, hogy önmagukat »győzik le«... Nincs olyan ember, aki ne érezte vol­na olykor istennek magát." Nos, szűk terjedelmünk nem te­szi lehetővé, hogy kommentáljuk e sorokat.. De minek is kommentál­nánk, mikor önmagukért beszélnek. S azt mondják, hogy manapság, a második évezred utolsó évtizedé­ben, ha lehet, még aktuálisabbak Camus gondolatai, mint ötven évvel ezelőtt. Nem volt hát hiábavaló do­log ma jelentetni meg e tanulmányt, hiszen az Abszurd gondolatmenet, Az abszurd ember, Az abszurd alko­tás (az egyes tanulmányok címei) ugyanúgy időszerűek ma is, mint a címadó Sziszüphosz mítoszának gondolatmenete, valamint a függe­lékként közölt esszé (A remény és az abszurd Franz Kafka életművében). Más kérdés, hogy a gyűjteményben közölt többi esszé is ennyire időtál­ló-e, úgymint a Színe és visszája, a Nász, A nyár, a Levelek egy német baráthoz, a Gondolatok a halálbün­tetésről, a Stockholmi beszédek és az Irodalmi esszék, bírálatoké Bizo­nyos, hogy ezek között is akadnak pompás írások, mégis jobb lett vol­na, ha némelyikük kihagyásával in­kább a már hiányolt Lázadó ember­nek találtak volna helyet. Ezen, persze, megintcsak hiába­valósopánkodni, ízlelgessük inkább még egy-két percig Az abszurd alko­tás című esszét. Nevezetesen a Filo­zófia és regény című fejezetet: „Művészetet, csakis művészetet — idézi például Nitzschét—, arra va­ló a művészet, hogy ne haljunk bele az igazságba"... „Ebben az univer­zumban a műalkotás az egyetlen esély arra, hogy megőrizze (mármint az ember — Cs.L.) öntudatát és rög­zítse kalandjait" — teszi hozzá Ca­mus s ugyanúgy egyet kell vele érte­nünk (nekünk, ezredfordulós kortár­saknak) , mint a továbbiakkal: „A mű­alkotás abból születik, hogy az érte­lem lemond a konkrét végiggondo­lásáról. A műalkotás a testiség dia­dala... A művészi kifejezés ott kezdő­dik, ahoľ a gondolkodás véget ér". A testiség diadala, ha igaz, a Donjuanizmus. Erről egy külön feje­zet szól, alkalmasint a Sziszüphosz legizgalmasabb fejezete. S mennyi­re jellemző, hogy e fejezet Az ab­szurd ember című esszében találta­tik. Igen, Don Juan, Camus szerint az abszurd ember. S az abszurd az egész mítosz alapszava. Az abszurd és az öngyilkosság, abszurd falak, az abszurd szabadság — olvassuk egyre-másra s még ahol a fogalom nem is fordul elő (a filozófiai öngyil­kosság, a holnap nélküli alkotás), ott is érezzük mindent elsöprő jelenlé­tét. S itt a Sziszüphosz s általában az egzisztencializmus nem múló divat­jának a rejtélye. Hiszen manapság, a neosztálinizmus negyven-ötven, a fasizmus-sztálinizmus hetvenvala­hány esztendeje után ki ne tudná, mennyire igaza volt Camus-nek, Sartre-nek, az egzisztencialistáknak, akik e horrorok néhány esztendeje után világosan látták korunk abszur­ditását, s hogy méginkább mennyire igaza volt az őket is megelőző Kafká­nak s a százötven évvel ezelőtt élt Ki­erkegaardnak, hogy ennyire előre megérezték mindazt, ami később bekövetkezett. „Otthagyom Szíszüphoszt a hegy lábánál!... A kő minden egyes darab­ja, a sötétlő hegy minden egyes érc­szilánkja külön kis világ számára. A csúcsokért vívott küzdelem maga is betöltheti az ember szívét. Boldog­nak kell elképzelnünk Szíszüp­hoszt. " MÁSOK ÍRTÁK HATASKOR Adjatok hatáskört, és én kimozdítom helyéből a Földet! Lépten-nyomon ezt hangoztatják mostanában a politikusok. A hatásköri huzavona nyomja rá ma­napság bélyegét mind a föderáció és a köztársaságok, mind pedig a két köztár­saság közötti viszonyra, de a minisztéri­umok és a pártok közötti viszonyra is. Ez a kérdés foglalkoztatja manapság a törvényhozókat, az intézményeket és az egyes embereket. A hatalom csúcsán működő politikus az identitásért, az qqa­zonosságért, az ésszerűségért és egyéb nélkülözhetetlen működési kellékekért küzd, teljesen Jent" pedig azért harcol a házastárs, hogy minél nagyobb mérték­ben részesüljön a háztartási költségve­tésből. Azonban mindkét szinten van a küzdelemnek egy közös vonása: az érintettek láthatóan szenvednek a hatás­kör hiánya miatt. így övön aluli ütések is elcsattannak. Mindössze az a különb­ség, hogy a „nagypolitikában" a nép, a nemzet érdekeivel érvelnek, alapszinten pedig például arra hivatkoznak, hogy miért halaszthatatlan a sodrófa megvá­sárlása. Egyesek a szövetségi kormányt leg­feljebb módszertani központként szeret­nék értelmezni. Mások azonban vezéri főhadiszállást igyekeznek belőle csinál­ni. Azonban — mint minden eldöntetlen csatában — itt is az a helyzet, hogy nem egészen világos, hol vannak a csapatok hadműveleti határai. Az illetékességi tör­vény, amelyet különböző jelzőkkel illet­nek (pl. kozmetikázó, homályos, draszti­kus stb.) egyáltalán nem járult hozzá a hatáskörök tisztázásához. Érdemes sze­mügyre venni, hogy mennyi vitát váltott ki pl. a hulladékok kezeléséről szóló tör­vény, amióta elfogadták. Pedig a kör­nyezet védelmére fogalmazták meg, il­letve azért, hogy egyik köztársaság se váljék a másik rovására szemétteleppé. Ez csak egy példa a sok közül. Az ilyen vitáknak és a „fokozott ha­tásköri éberségnek" az lett az eredmé­nye, hogy hallatlanul lelassult a törvény­hozási folyamat. Ennek közvetlen követ­kezménye, hogy továbbra is hatályban maradtak a régi, ma már használhatat­lan előírások. Minden mellékessé vált a hatásköri viták elhúzódása miatt. A gaz­dasági törvények kidolgozása éppúgy, mint pl. a közbiztonsági helyzet javítását szolgáló jogszabályoké. A televízióban a szövetségi belügyminiszter nemrég arra panaszkodott, hogy a rendőrségről szó­ló törvény kidolgozása legalább fél év­nyit késik. Pedig valamennyien tudjuk, hogy mi a helyzet a biztonság terén. Hogy egyáltalán nem csak „nemzeti" gyökerei vannak e problémának, azt az is jól mutatja, hogy a Cseh Köztársasá­gon belül is elkeseredett hatásköri küz­delem folyik akörül, a lakáspolitikában a gazdasági, a pénzügy-, netán a belügy­minisztériumnak legyen-e nagyobb szava. Ma már nyilvánvaló, hogy a hatáskö­rért folyó küzdelem: hatalomért folyó küzdelem. Az eredeti célt, az ügyek ésszerű intézésére való törekvést, min­denki szem elől tévesztette. A nagy sza­vak azonnal elveszítik csillogásukat, mi­helyt kiderül, hogy egyéni érdekekről van szó. Ha egy diplomata valakit az „inkompetens" szóval illet, akkor volta­képpen azt juttatja kifejezésre, hogy az illetőt tökfilkónak tekinti. Az a szó, hogy „kompetens" (illetékes) nemcsak azt je­lenti, hogy „feljogosított és hivatott", ha­nem azt is, hogy „alkalmas". Márpedig nálunk azt tapasztaljuk mostanában, mintha a hatáskör növekedésével a ha­táskört gyakorlók bölcsessége is növe­kedne. Kevesen gondolnak a felelősség­tudat párhuzamos növelésére. Ehhez nemcsak a hatáskört gyakorlók „elké­nyeztetettsége" járul hozzá, hanem a pártoskodás is. Aminek az a lényege, hogy pártszempontokból kiindulva azt is elnézik, ha valaki emberi szempontból kimondottan csődöt mondott. Olyan helyzetben a szakszerűség követelmé­nye nem érvényesülhet túlságosan, ha a személyre szóló bírálatot egy mozgalom egésze elleni támadásnak tekintik. Az il­letékességet egyesek elsősorban párt­szempontból ítélik meg, és ez nagyon káros gyakorlat. Hospodárske noviny, 1991 /1 15 ÚTKERESÉS - EURÓPÁBAN Európa nyugati részében a 2. világ­háború befejezése óta abból indulnak ki a társadalmak, hogy megfelelő politikai és gazdasági feltételeket kell teremteni a korszerűen működő civilizáció számára. És az eredmény? Körülbelül másfél év múlva létrejön a .tizenkettek" továbbfej­lesztett közös piaca. Ami azt jelenti, hogy megvalósul a munkaerő, az áru, a szolgáltatások és a tőke teljesen szabad áramlása. Az Európai Közösségben így a gyakorlatban is érvényesül az egysé­ges állam több ismérve. Nem volt telje­sen egyenes az ide vezető út. Sőt, szá­mos buktatót kellett leküzdeni. Közép­és Kelet-Európa országait biztonságo­san „megvédte" a vasfüggöny az integ­rációs folyamatoktól. Ennek á következ­ménye, hogy napjainkban oly nagy ne­hézségeket kell leküzdenünk a korszerű Európához való csatlakozás során. A posztkommunista társadalmakat mély szakadék választja el az Európai Közösségektől. Noha nem akarjuk kész­pénznek venni a francia államfőnek a közelmúltban tett nyilatkozatát, amely szerint évtizedek is elmúlnak, amíg az egykori szovjet tömb országai beléphet­nek az Európai Közösségekbe, tudjuk, hogy e vonatkozásban nem lehetnek túlságosan merész illúzióink. Minden­képpen figyelemre méltóak Mitterrand elnöknek az európai konföderációról megfogalmazott gondolatai, amelyekről széles körű vita bontakozott ki a múlt héten Prágában. A francia elnök még 1989-ben terjesztette elképzeléseit a vi­lág elé. Akkor még készünkről is nagy volt a lelkesedés, szilárd az eltökéltség. Ma már reálisabban látjuk a dolgokat, jobban ismerjük, mivel számolhatunk. Ma már nyilvánvaló, hogy de Gaulle eszméinek életre keltéséről van szó. Ezeknek az a lényege, hogy Európán az Atlanti-óceántól az Uraiig terjedő térsé­get kell érteni. A franciák tehát a Szovjet­unióval is számolnak, de kizárják az Egyesült Államokat. Viszont tény, hogy az amerikaiak nélkül Európa még na­gyon hosszú ideig nem boldogul. Ezt a tényt egyébként a prágai viták során is Kifejezésre juttatták. A találkozón sok szép szó elhangzott, a megállapítások azonban túlságosan általánosak voltak. Arról győződhettünk meg, hogy az euró­pai konföderáció kérdéseivel foglalkozó államférfiak gyakran eléggé homályo­san fogalmaztak. Viszont az is igaz, hogy e tárgykörben ez volt az első talál­kozó. Tehát: várjuk az útkeresés további fejleményeit. Svobodné slovo, 1991/141 PÉLDÁUL SVÁJC • •• A májusban tartott hetedik svájci néptánctábor — amelyet Sebők Géza és Sebők Varga Mária rendezett — vendége volt Ódor László, Magyarország svájci nagykövete is. Einsiedelben, a tábor színhelyén kértük fel egy beszélgetésre. • Mennyi munkája van a nagykövetnek egy rendkívül nyu­godtnak, rendezettnek látszó or­szágban, mint például Svájc is? — Ez az ország valóban ki­egyensúlyozott, éppen ezért van rengeteg dolgom. A nyugodtságot, a stabilitást lehet, kell „haza vin­nem". Az 1956 óta itt élők túlságo­san kimértnek, színtelennek érzik az itteni emberek életét, az élethez va­ló viszonyulásukból a demokráciát építő Magyarország rengeteget ta­nulhat. Azonban Magyarországból nem lehet egy második Svájcot csi­nálni, a hazai demokráciának más alapjai vannak. Svájc megőrizte hármas építkezését — megvan az egy településhez tartozó emberek közössége; a kanton, amely a tele­pülések összessége és az állam, az ún. Bund, ami eleve szövetséget je­lent. Magyarország egységét szét­verték. Trianonnal kezdődött 1920­ban, amikor nagyon vigyáztak arra, nehogy az összetartó erők egysé­gesek maradjanak. 1947-1948 után pedig Magyarországon belül is úgy vonták meg a megyei határokat, hogy zavaró egységek szülesse­nek. Sikerült a magyar demokrati­kus államrend belső építkezését szétrombolni. Felmutatjuk a svájci példát és megpróbáljuk hazavinni. • Hogyan fogadják Magyaror­szágon ezt a mintát? — Kétféleképpen. Többségük túlzott hódolattal, leborulva, holott ha leborulunk, nem látjuk, amit lát­nunk kellene. A többiek nevetséges pökhendiséggel — ők rendszerint a régit akarják folytatni. Hét hónapja dolgozom itt, azóta az otthoni józan társadalomszemléletet és társada­lomépítkezést fogadom el, ugyanez vonatkozik az Európával épülő kap­csolatunkra. Az emberek fejvesztet­ten rohannának Európába — csak az anyagi javakat nézik, hiányzik belőlük az a mérlegelő, józan szem­lélet, ami a svájciaknál megvan. Az itteni társadalom abszolút letisztult, abszolút geometrikus — ezt kell be­oltani a magyar társadalomba is. • Miként tekintenek a svájci­ak Magyarországra? — Az úgynevezett ötvenhatosok óriási tekintélyt szereztek hazánk­nak. Az októberi forradalom után rengeteg fiatal ember került Svájc­ba, akik közül sokan főiskolát vé­geztek, és a politikát kivéve a társa­dalom minden területén jelen van­nak, minden szinten kiépítették kap­csolataikat. Bárhol megjelenek, le­gyen az a Bundes Haus vagy egy bank vezérigazgatója, jóleső érzés­sel mondom, hogy magyar vagyok. — A tősgyökeres svájciak nem tartoznak azok közé a nyugat-euró­pai polgárok közé, akik megbocsáj­tóan örültek a gulyáskommuniz­musnak. Nagyon mereven elutasí­tották, ami a volt vasfüggöny mö­gött történt. Hogy ez mit jelentett a politikában? Svájcnak hét miniszte­re van, az elmúlt negyven évben — tehát a múlt nyárig — egyetlen egy járt Budapesten. Leszállt a repülőté­ren, ott tárgyalt és ment tovább. Au­gusztus óta hárman voltak Magyar­országon és további két miniszter bejelentette látogatását. Eddig ride­gen elzárkóztak attól, ami kommu­nizmusnak nevezhető, és amilyen bizalmatlanok voltak irányunkban a szabad választásokig, olyan biza­lommal vannak most. Nekem az a felelősségem, hogy ne játsszam el ezt a bizalmat. • Svájc soknemzetiségű ál­lam, ahol régen megoldották a ki­sebbségi kérdést. Foglalkoznak a kelet-közép-európai államok nem­zetiségi problémáival? — Ők ebben a tekintetben töké­letesen kialakították a maguk rend­szerét. Nem a nemzetet, nem a nyel­vet vették alapul, hanem a kantono­kat. A kantonok döntötték el, milyen nyelvi állapot van, és aki odaköltö­zött, annak el kellett fogadnia a nyelvi status quot. Éppen azért, mert sajátosan rendezték ezt a kér­dést, nem értik a nemzetiségi prob­lémákat. Az erdélyiek gyakran pa­naszkodnak, félnek hazamenni, mert lefényképezték őket egy tünte­tésen, vagy megrongáltak egy se­curitate-autót — erre a svájciak azt mondják, ezért pénzbüntetés jár. Nagyon nehezen élik bele magukat azokba a viszonyokba, amelyekben a Kárpát-medence népei élnek. Nem szívesen foglalkoznak bilate­rális kérdésekkel, őket a közös ügyek érdeklik, a multilaterális elvi szint, mert ebben ők élő példa. Azt vallják, elveket kell kidolgozni, és az elvekhez csatlakozó országokat aszerint kell megítélni és arra kell kényszeríteni, hogy emberjogi kér­désekben a helsinki folyamatnak megfelelően járjanak el. • Milyen kapcsolatot alakítot­tak ki Csehszlovákia svájci nagy­követével? — Jó viszonyban vagyunk. Úgy gondolom, közösen kell rendezni dolgainkat, nem szabad verseny­helyzetetteremteni. Nem szabad az elé a világ elé tárni problémáinkat, amely már rendezte az egymás köz­ti kapcsolatokat, a franciák norman­kérdésére, a spanyolok baszk-kér­désére gondolok —, hogy jó vagy nem jó státusban, ez más kérdés. Sokszor tapasztalom, hogy egye­sek sok energiát és pénzt pazarol­nak pocskondiázásunkra, ezzel szemben én vigyázok arra, hogy ne sértsek meg senkit. Nagyon fontos, hogy érződjék, nem akarjuk egy­másnak ugrasztani a népeket. Vi­gyáznunk kell arra is, hogy az egész régió egyszerre fejlődjön, egység­ben maradjon. Ha Magyarország gyorsabb ütemben alakul a Nyugat­hoz, gazdasága hirtelen föllendül, óhatatlanul törésvonalak és feszült­ségzónák keletkeznek. Egyrészt, mert ez természetes folyamat (ha egy rész kiválik), másrészt körbeö­lel minket egy sáv, a magyarok sáv­ja, amit mi nem akarunk elveszíteni Európából. Ha Magyarország euró­paizálódik, tragikus lenne, ha a csehszlovákiai vagy a romániai ma­gyarok kimaradnának ebből afolya­matból. • Svájcban rendezett a társa­dalmi és szociális helyzet. Kelet­Közép-Európa példát vehetne ró­la ebben a kérdésben is. — Nem véletlen, hogy Svájc az elsők között segített az „agyátépí­tésben", de ők is azt hangsúlyoz­zák, hogy százszázalékos átvételről szó sem lehet. Ha a magyar tempe­ramentum svájciasul, abból nem lesz svájci, de a svájciasulás nyil­ván hasznára válik. • Mit adhat cserébe Magyar­ország? — A svájci embert én kisvárosi embernek tartom, tele bizalmatlan­sággal, az anyagi biztonság meg­szerzésénekvágyával. Amit a mi ré­giónkból hozhatunk nekik, az a szí­nes élet. Az értelmiségük nagyon vágyik az értelmiségi örömökre, a művészeti élményekre. Nemrég So­loturnban vendégszerepelt egy ma­gyarországi vonósegyüttes. A mű­sor végeztével a kanton kormány­zója beszédet mondott, melyben ki­emelte, hogy az európai házban majd rendbehoznak nekünk egy szobát. Megköszöntem a jóindula­tukat, de elmondtam, hogy majd mi felépítjük a szobánkat, sőt az ő szo­bájukat is kifestjük — emberi, mű­vészi élményekkel. Azt hittem, meg­sértődnek, a legnagyobb meglepe­tésemre kitörő lelkesedéssel fogad­ták az ajánlatomat. Akkor döbben­tem rá, mennyire igénylik a pragma­tikus nép a művészi élményeket, melyekben nekünk, anyagilag, sor­sunkban nyomorodott népeknek ré­sze van. Svájcban annyira elfeled­keztek az emberi örömökről, hogy a művészet szinte elhalt. Ezt adhatjuk mi, kelet-közép-európaiak cserébe. GRENDEL ÁGQTA

Next

/
Thumbnails
Contents