Új Szó, 1991. június (44. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-18 / 141. szám, kedd

5 PUBLICISZTIKA ÚJ szól 1991. JÚNIUS 18. KI ÁLLT AZ ŠTB MÖGÖTT? A RETRIBÚCIÓTÓL A LUSZTRÁLÁSIG A bűnhődés és a hamis vádaskodás nem azonos fogalmak, erre nemcsak a történelem tanít, hanem az élet tömérdek tapasztalata, a hatalmi igazságtalanságok — olykor undorító és riasztó — tanulságai. Ma már gyanakodva szemléli a történész a második világháború utáni bírói megtorlásokat, a tények ismeretében a nürnbergi per emlékiratai is jogos kétségeket támaszthatnak olyan értelemben, hogy egyes „igazságszolgáltatók" a hitleri bűnözők mesterei lehettek volna. A háború befejezése után Beneš és Gottwald sem maradtak tétlenek, meghirdették az ún. retribúciót, a politikai megtorlás alaptörvényét, mely kollektív összesítésben, teljes társadalmi vonatkozásban kívánta megvalósítani a felelősségrevonást. Nehéz szabadulni a háború utáni indulatos légkör és a mai lusztrációs hangulat elvi hasonlóságaitól. Egyes mai nézetek azonosak Beneš és Gottwald társadalmi hadüzenetével, a háború után szinte mindenki besúgónak, ügynöknek vagy kollaboránsnak minősülhetett — a gottwaldi jogrend alapállásában. A bukott rendszerek felszámolásának eszközei nagyjából azonosak voltak a múltban, de hasonlók maradtak a jelenben is, az új forradalmi lét — ha nem is óhajt durva megtorlást — biztonságérzetéhez mindenképpen ragaszkodik. Mivel a mai és a háború utáni lélekelemzések hasonló eredményekre vezetnek — még akkor is, ha a háború utáni népbíróságok jóval embertelenebb eszközöket alkalmaztak — hasznos, ha átértékeljük a háború utáni csehszlovákiai tisztogatások csehszlovák forrásokból származó, utólagos jogi és erkölcsi bírálatát. A retribúció — magyarul a népbírósági eljárások rendszere —1947. május 7-én, tehát 44 évvel ezelőtt ért véget a koalíciós kormányzat idején. (Ezt azért kell megjegyezni, mert 1948. február 25-e után a Gottwald-féle diktatúra elrendelte a retribúciós eljárások folytatását, de már osztályharcos elvek alapján.) A retribúció ellen írt bírálatokat ma történelmi bizonyítékoknak tekinthetjük olyan értelemben, hogy a kortársak is aggodalommal szemlélték a hangulati túlzásokból következő igazságtalanságokat. Tudnunk kell, hogy voltak ellenvélemények, melyek alapján könnyebb megértenünk a retribúció torzulásait. A megtorlások rendszerét következetesen bírálta F. Peroutka lapja, a Dnešek, a kereszténydemokrata ("lidák") Obzory, valamint a szociáldemokrata Cfl. A. Rozehnal képviselő a Dnešekben nem rejti véka alá enyhe undorát a retribúcióval szemben: „...a retribúciós törvény nem határozta meg pontosan az egyes elkövetett bűntetteket. Ennek a helytelen gyakorlatnak a legsúlyosabb elvi hibája a fasizmus propagálásának a támogatása volt. A szövegezés annyira széles körű és általános, hogy a bűnösség megítélésében meghatározatlan távlatokba ütközünk." (Dnešek, 1947. július 19.). A szerző képviselő a továbbiakban rögzítette a napjainkban is érvényes igazságot: „A történelem arra tanít bennünket, hogy a politikai perek kizárólag a hatalom biztosítását szolgáló harci eszközök, a politikai ellenség megsemmisítése céljából... Nem fordult még elő a történelemben, hogy a legyőzött ellenfél ítélkezett volna a győztes felett. A vád többnyire ködös, és nem éppen világos fogalmakkal érvel." (Dnešek, ugyanott.) Rozehnal megemlíti még, hogy az angol történelem is gazdag politikai perekben, melyek legszörnyűbb példája szerinte Stuart Mária esete. A parlamenti vitában 1947 májusában azokra a vádakra, melyek a megtorlás enyheségét kifogásolták, Drlina igazságügyminiszter azzal érvelt, hogy nem teljesíthette azt, amit Duklánál megígért. (Ti. a belső ellenség kiseprését és forradalmi megsemmisítését. Dnešek — ugyanott.) A Dnešek szerint hasonló keménységet szorgalmazott — megkésve bár — dr. Jelinek: „Mi, akik itthon éltük végig a megszállást, hittünk benne, hogy az árulókat és a németek segítőit a forradalom meg fogja semmisíteni." Különös megjegyzés hangzott el Uhlírová képviselőnő részéről. „A tisztogatást egyesek bosszúálíásra használták fel, hogy megszerezzék mások vagyonát és társadalmi pozícióját. Ezt olyan hazafiakra is rá lehet bizonyítani, akik a megszállás idején becsületesen helytálltak." (Dnešek, ugyanott.) Igaz lenne, hogy nincs új a nap alatt? A szociáldemokrata Cíl (1947. június 27.) a német fogolytáborokban elkövetett embertelenségeket ítéli el, a lidák Obzory elismeréssel ír Rozehnal képviselő — már említett — beszédéről. A cseh folyóiratok adataival szemben alig ismert az a tény, hogy bár 1945 tavaszán a szlovákiai németeket is táborokba internálták, a velük szemben alkalmazott durvaságok meg sem közelítették a csehországi módszereket. A jelenség háttere érthető, Szlovákia 1944 őszéig nem volt megszállott terület, a felkelésig nem volt német katonai beavatkozás. Azzal is tartozunk az igazságnak, hogy kimondjuk: a háború utáni évek durva magyarüldözése a felső hatalmi rétegek kezdeményezése és gyakorlata volt, maga a szlovák lakosság bizalmatlanul és idegenkedve figyelte az eseményeket, olykor helytelenítését is kifejtette. Negyvenöt év után ez a helyzet lényegesen megváltozott, az 1990-es szociológiai felmérések eredményei szerint egyes szlovákiai járásokban a lakosság a kitelepítésben látta a magyar nemzeti kisebbség kérdéseinek megoldását. (Sociológia, 1991.1—2. szám, 32. oldal.) Történészek feladata lesz megállapítani, hogy kik felelősek a nacionalista társadalmi agymosás bevetéséért, bár magyar vonatkozásban a következetes uszítás hasznos volt. Kétségtelen, hogy kedvezően fogja befolyásolni a népszámlálás eredményeit. (Nem szabad ugyanis elfeledni, hogy Dél-Szlovákiában ma már természetes a kétnyelvűség, ezzel egyetemben a szlovák sajtó magyarellenes uszításainak következetes figyelése és értékelése.) A tapasztalatok alapján kimondhatjuk, hogy „egynyelvű" társadalomban a nacionalista uszítás kétélű fegyverré torzulhat. A csehországi retribúció burjánzásairól a néppárti Obzoryban Bedrich Bobek emlékezett meg. Szerinte a retribúció a latin retribuo igéből származik, annyit jelent, hogy „visszaadni valakinek azt, amit megérdemel". A szerző kiemeli: „Nem kívánjuk büntetni azokat, akik annyira reszkettek a németek terrorjától, hogy nevükről lehullottak az írásjelek." Hangsúlyoz viszont egy ma is érvényes igazságot: „Egy olyan országban, melyet ellenség kormányoz, minden munka és közszolgálat az ellenség érdekeit szolgálja, és ártalmas a nemzet számára... a retribúció másként zajlott volna, ha születik egy határozat, mely szerint: aki a forradalmi helyzetet kihasználja, és másokat hamis vádaskodásokkal feljelent, az szintén bűnözőként üldözendő." (Obzory, 1947. május 3.) A szerző a túlzásokat is felismeri: „Cseheket ítéltek el, mert a háború alatt valamiféle silány állásokat fogadtak el, amit utólagosan bűntett elkövetésévé minősítettek." (Obzory, ugyanott.) Napjaink kérdéseire a háború utáni retribúció erkölcsi vonatkozásainak felidézésével keressük a választ. Az emlékezés elkerülhetetlen, ha nem akarjuk az állásfoglalás felelősségét a jövő nemzedékekre hárítani, ha a rejtélyeket a lusztrálások ködösítésével tüntetjük el. A lusztrálással kapcsolatos szólamok egyik meglepő jellegzetessége, hogy eltitkolják: 1968 óta a csehszlovák Š1B kezdeményezéseiben, akcióiban és állásfoglalásaiban döntő szava volt a KGBnek, a megszállók titkosszolgálatának. A tényleges helyzetet jómagam is csak lassan ismertem fel. Még 1977-ben történt, hogy a Hontalanság éveinek kéziratába beiktattam a szovjet hadseregnek 1945 nyarán Pozsony mellett elkövetett tömeggyilkosságát, minek következtében — enyhén szólva — hadiállapot alakult ki köztem és a KGB között. 1978 márciusában menesztettek az állásomból, majd amikor 1978 őszén — ekkor már négy hónapja a Galántai járásban laktam — a megtorlások ellenére úgy döntöttem, hogy a pozsonyi Katyn kilencven magyar áldozata maradjon a szövegbe^ 1978. december 13-án Kassáról StB-tisztek (Molnár őrnagy és Bičkoš kapitány) kerestek fel, pontosan bemért házkutatás céljából. Amikor tiltakozásom alapján a pozsonyi államügyészség kihallgatott, az államügyész hölgy meglepetten kérdezte tőlem, mit keresett a kassai rendőrség a Galántai járásban. Amit nem tudott az államügyészség, azt persze én sem tudhattam. Ha ragaszkodunk a lusztrálásokhoz, meg kel] kérdezni Molnár és Bičkoš kassai ŠtB-embereket, ki küldte őket Galántára, méghozzá a kassai kerületi ügyész jóváhagyásával. 1979 márciusában az Új Szó januári, becsmérlő hangvételű cikke alapján menesztettek a vágsellyei orvosi állásomból. Már raktárosként dolgoztam a vágkirályfai vízi erőműnél, amikor 1980. április 18-án felkeresett a raktárban Eliáš kapitány, a Közbiztonsági Szervek galántai parancsnoka, és négyszemközt közölte velem: — Mindezt ön ellen nem mi csináljuk. Erre megkérdeztem: — Ki a szerzője az Új Szó cikkének? Eliáš kapitány válasza: — A belügyminiszter nem tudta megakadályozni. — Javasolom Eliáš kapitány kihallgatását, ha valaki tudni óhajtja, hogy kiket kell — szám nélkül — lusztrálni! Megköszöntem Eliáš kapitány tájékoztatását. Tényként tudomásul vettem, hogy a bekerítési akciót ellenem a KGB szervezi. Felismertem azt is, milyen mértékben játszott alárendelt szerepet a hazai rendőrség. Ennek alapján felvetődik napjaink kérdése: a lusztráció végrehajtásában lesz-e száma és okiratanyaga a KGB-ügynököknek? Ha mindez ismeretlen, akkor KGB-ügynök miniszter is lehet! Az ŠtB-vel való kapcsolatom viszonylag hosszú múltra tekint vissza, 1978 óta legalább hússzor hallgattak ki. Voltak barátságos vitáim, de éles szóváltásaim is, viszont kétszer kifizették az ebédemet, s többszőr a feketekávét. 1982 novemberében a KGB megkísérelt a nyilvánosság előtt lejáratni: november 18-án hamis név is kitalált cím alatt, „hálás paciense" megjegyzéssel 2000, azaz kettőezer korona érkezett a címemre postautalványon. Az álneves tettest ismerte Maruáinec postafőnök, Štefan Danáé őrnagy, valamint az akkori járási államügyész. Mindezek ellenére az ügyet a komáromi járási ügyészség még 1990 (!) májusában is „kinyomozhatatlannak" minősítette — nem kétséges, hogy a KGB parancsára. Hasonló tapasztalatom volt a legfőbb államügyészséggel is 1990 májusában. (Tanú: J. Lenárt kapitány). Ezért joggal teszem fel a kérdést: ki fogja lusztrálni a szám nélküli KGB-ügynököket? Ha elmaradnak a kihallgatások, a közeljövő történetírása elmarasztaló ítéletet fog kimondani az 1991-es lusztrálásokról, mert az irányítók bizonyítékok híján kihullanak, viszont szabad kezet kap a politikai küzdelem, a személyi bosszúállás és a haszonlesés, szinte azonos kockázatokkal, mint a múltban láttuk, a háború utáni retribúció keretében. JANICS KÁLMÁN KI ÉRTI EZT? EGYSZERŰ MATEMATIKA — Újságban olvastam egy parlamenti képviselőről, aki valami nagy vállalat igazgatója is... — Na és? — A képviselők azért kapnak havi tizenkétezret, hogy semmi másra ne legyen gondjuk. Vagy nem jól tudom? — így mondják. — Mit gondol, egy jó képviselő el tudja látni tisztességgel még az igazgatói teendőket is? — További hat-nyolcezerért miért ne. — Magából a sárga irigység beszél. — Ugyan már! Azt a potom havi húszezret irigyelném tőlük? — Hát... a havi kétezer koronás létminimumhoz képest... — Csak azt árulja el, valaki hogy láthat el két fontos munkakört? — Fele-fele alapon. — Ezt is félig, azt is félig? — Próbáljon csak számolni: a munkaidő nyolc óra. Kétszer nyolc az tizenhat. — Na látja! Telik a napi huszonnégyből! — De mikor dolgozza le az egyik nyolc órát itt, mikor a másikat ott? — Mondjuk reggel héttől délután háromig képviselő. — Csak utána igazgató? — Esetleg megfordítva. — Mégse olyan bonyolult dolog ez. Láthatja, hogy a parlamenti üléseken néhány szék üres... — No, lám! Közben az igazgatói teendőket végzik... — Ügyes fiúk. És aki az ülésről hiányzik, az mind igazgató? — Mondja, más gondja nincs? — Csak érdekel. Például az is, hogy két munkahelyen hogy veszi ki az évi szabadságát. — Egyszer itt, másszor ott. — De hisz mindenkinek csak egy szabadság jár... — Soha nagyobb gondja ne legyen. — Igaz is. Ha a vállalat megvan a parlamentben ülő igazgatója nélkül, meg fordítva, akkor se itt, se ott nem hiányozhat túlságosan... zsJ. TAMÁS, A BAJKEVERŐ Úgy tudtam, minden valamirevaló Tamás hitetlen. És akkor megszületik a Hőrig vezetéknevű, Tamás keresztnevű kisfiú, aki bár még alig néhány hetes, fölborítja a bilinek becézett éjjeli edényt. Méghozzá a vezetéknevével. A HIVATAL halad a korral, számítógépet vásárol, nem írógépen pötyögi az újszülöttek adatait, hanem a kor vívmányát alkalmazva azonnal komputerbe táplálja, megtakarítva ezzel gyerekenként hét percet. Dicsértessék érte. Csakhogy: a komputer betűskálájáról hiányzik a „. Sem ékezet, sem idézőjel formájában nincs jelen. így lesz Hőrig Tamásból Hőrig Tamás. Lehet, hogy valahol a földkerekségen ól egy ilyen nevű kisfiú vagy nagy férfi, de az nem ő. Az egy másik ember. És miért kell egy újszülöttből másik embert kreálni? Akinek nem tetszik, ne járjon utána, jobb, ha tudomásul veszi, hogy Szlovákiában élünk. Hogy ez a két dolog hogyan függ össze, annak az a tisztviselő kisasszony a megmondhatója, aki így válaszolt Hőrig úrnak, az apának, amikor fia nevében tiltakozott, mivel Tamás vezetéknevét rosszul írták a születési anyakönyvi kivonatba. Szerencsére minden hivatalban panasszal élhet az ügyfél, ha úgy érzi, megsértették emberi méltóságában. A panaszfelvevő főnök — beosztottjával ellentétben — tud emberi hangon beszélni, még az órák óta ügyintéző féllel is, akinek pedig „folynak" az idegei. Sőt, okirathamisítás bűnébe sem kell esni. Kiállítanak egy új születési anyakönyvi kivonatot, igaz, ez nem lesz olyan szép, mint a komputeres, ezzel szemben helyesen írják Hőrig Tamás nevét, és majdan mindazon neveket, melyekben ő vagy ű találtatik. —sk— Az a szombati nap is úgy kezdődött, mint a legtöbb. Mezei Mihály fogta a családot, feleségével meg a gyerekekkel elutazott Felbárra, hogy segítsen az anyósának. Majd két éve történt ez, 1989 decemberében. Nem sok munka akadt, a favágáson kívül jószerivel más nem. Mielőtt nekilátott volna, elment a kocsmába a szokásos sörre. Máskor nem ihat, mert hivatása — a tűzoltóságnál dolgozik egészségügyisként a Dimitrov gyárban — józan fejet követel. Amint leült, hogy elbeszélgessen az ismerősökkel, barátokkal, izgatottan berohant a kocsmába egy fiú. — A Lelkes Lacit kettévágta a fűrész, hol a telefon? — Mindenki azt hitte, rossz tréfa az egész. Valaki odaszólt, hogy a telefon kint van... A fiú nemsokára azzal jött vissza, hogy a készülék nem működik, nem tudja hívni a szerdahelyi mentőket. Mezei Mihály otthagyta a sörét, s ment, hogy megnézze, mi történt. — Laci az udvaron ült, nagyon rosszul nézett ki. Rajta volt a pufajka, de végighasítva, a jobb kezétől a hátgerincéig... — Megismert. Mi történt, Laci, kérdeztem. Látod, felelte és azt mondta: szomszéd, segíts. Akkor már ott volt a körzeti orvos, meg Agika, a nővér, de a doktor úrnak mind a két lába el volt törve. Ceconik doktor megkérte Mezei Mihályt, segítsen bekötözni a beteget. Közben megérkezett a mentő, Lelkes Lászlót hordágyra tették, s vitték Dunaszerdahelyre. —A doktor úr Gellénél telefonon jelentette, hogy várjanak bennünket a kórházban. Huszonkét kilométernyi út nem hosszú, de a sokkos állapotban levő betegnek örökkévalóság... A kórházban már várták őket, s azonnal hozzáfogtak az operációhoz. Mezei Mihály pedig visszament Felbárra, és megitta a sörét. Mindenki kíváncsi volt rá, mi van a szerencsétlenül járt emberrel. Senki sem bízott benne, hogy életben marad. Ám Lelkes László viszonylag hamar felépült, és hazamehetett. — Azt se tudta, hogyan köszönje meg, hogy segítettem... Sehogy, mondtam neki, örülj, hogy élsz. Mezei Mihály azóta is teszi a dolgát — huszonharmadik éve. Az olyan veszélyes üzemben, mint amilyen az Istrochem — így hívják jelenleg a Dimitrov Vegyi Műveket — sok az üzemi baleset. Néha nyugodt a szolgálat, de van olyan éjszaka, amikor négyszer is kimennek balesethez. Nappal a gyár területén van orvos, de amíg a mentőautó a sofőrrel és az egészségügyissel a baleset szín• helyéről az üzemi orvoshoz viszi a sérültet— akit aztán kórházba szállítanak —, értékes perceket veszítenek. Jó volna, ha orvossal együtt mennének a balesethez. Éjszaka, ha megszólal a telefon, és a baleseti kocsit hívják, fél perc alatt indulniuk kell. Nappal egy perc alatt kell elhagyni a helyiséget és három perc alatt a gyár legtávolabbi pontját is el kell érni. Négy-öt perc, míg a hordággyal eljutnak a baleset színhelyére, a sérültet a mentőbe rakják, és elindulnak, 12-13 perc alatt teszik meg az utat a kórházig... Februárban váratlan levelet kapott Mezei Mihály. Nem titkolja, kellemesen meglepődött. Közölték vele, hogy kitüntetik — életmentésért, és meghívták Prágába. — A munkahelyemen megmutattam a levelet. Ha hívnak, el kell menni, mondták. Soha nem voltunk még sehol, mindig csak a munka... Huszonöt életmentőnek adták át április végén Prágában a Csehszlovák Vöröskereszt kitüntetését. Szlovákiából csak ketten voltak. — Nagy élmény volt, amikor felolvasták a nevemet, és még azt is hozzátették, hogy magyar nemzetiségű vagyok. Semmi különöset nem tett, hárítja el az elismerő szavakat. Baleset történt, ő éppen ott tartózkodott, természetesnek tartotta, hogy segítsen. Nemcsak azért, mert hivatásos életmentő. (kopasz) • SZOMSZÉD, SEGÍTS!