Új Szó, 1991. június (44. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-18 / 141. szám, kedd

1991. JÚNIUS 18. ÚJSZÓI MOZAIK 6 MÁSOK ÍRTÁK AZ ÖNKÁROSÍTÁS CSAPDÁJA A hazai szlavisztika, főként a ruszisztika válságára figyelmeztető cikk jelent meg a Reportér című cseh kulturális és politikai hetilap idei 19. számában. A szerző, Danuše Kšicová rámutat arra, hogy ez a válság régebbi keletű. Az 1968-as „internacionalista segítségnyújtás" ugyanis végül a prágai ruszisztika számos kiemelkedő személyiségének félreállítására is kiterjed. De a szakmai felhígulás már 1945-ben elkezdődött. Igaz, a korábbi hazai hagyományok még mindig erős támaszt jelentenek. A prágai lingvisztikai kör az orosz formalista iskola ösztönzése iránt is nyitottságot mutatott. A strukturalista kutatás e két háború közötti prágai centrumában felnőve szerzett világhírnevet J. Mukaŕovský professzor. Itt fogant, 1929-ben a nemzetközi szlavisztikai kongresszusok megrendezésének gondolata. Csehszlovákia immár harmadszor ad otthont e rendezvénynek. A XI. szlavisztikai kongresszus 1993-ban Pozsonyban ül össze. Napjainkban a szerző szerint nemcsak a szlavisztikai, hanem egyáltalán mindennemű kutatás sírásója a szakmai kiadványokat sújtó adórendszer. A tudományos jellegű munkáért szinte semmit, vagy legfeljebb jelképes összeget fizetnek. S ezt az államnak nem lenne szabad tétlenül szemlélnie. Ráadásul a nemzetközi kiadvány- és folyóiratcsere is megbénult. „Ha a tudományos küldemények nem részesülnek postai szállítási díjkedvezményben, a kutatómunka az ország egész területén ellehetetlenül" — írja a szerző. A nyelvoktatásban bekövetkezett változások sokban emlékeztetnek a második világháború utáni helyzetre, olvasható a cikkben. A megszállók nyelvét felváltotta a felszabadítók nyelvének kötelező oktatása. A politikai okokból történő erőltetett nyelvoktatás természetesen megbosszulja magát. így volt ez a háború idején a német nyelvvel, s hosszú évtizedek után ide jutott az orosznyelv-tanítás is. De óvakodni kell egy újabb szélsőségtől, hogy a gyorstalpaló tanfolyamokon szerzett képesítés ne üssön vissza bumerángként a világnyelvek alacsony színvonalú oktatásával" — hangsúlyozza a szerző. S arra is figyelmeztet, hogy amint a germanisztika háború utáni visszaszorításával csak önmagunknak ártottunk, épp úgy az orosz nyelv iránti ellenszenvvel is csak önmagunkat károsíthatjuk meg. SZELLEMI PÉLDAADÁS VAGY SZÓCSÉPLÉS A szlovák nemzeti múltban rejlő szellemi és erkölcsi erőforrások keresésének szemléleti megújulásáért emel szót a Tvorba című szlovák irodalmi és kulturális havilap (1991., 3. szám), mely a liptószentmiklósi Tranoscius gondozásában jelenik meg. A folyóirat közli Ján Lajčiaknak, a liptói származású, 1875-ben született európai kitekintésű, francia és német egyetemeket megjárt papnak a tollából származó Szlovákia és a vallás című fejtegetését. Az írás része egy nagyobb, a szlovákság kultúrájával foglalkozó tanulmánynak, mely könyv alakban 1918. október 28-án, a Csehszlovák Köztársaság megalakulásának napján jelent meg. Újrakiadására csak 1957-ben került sor, de akkor a szóban forgó fejezetetet kihagyták belőle. Ján Lajčiak természetesen a vallási értékek szószólója. De így vélekedett: „A protestáns világban nincs még egy olyan nemzet, mely életének fogyatékosságait oly mértékben igyekszik vallásossággal palástolni, mint a szlovákok." Elvetette a saját hibákat másokra hárító magatartást és az örökös ellenségkeresést. Ezért saját nemzetének soraiban is támadások kereszttüzébe került. Lapszéli jegyzet is kapcsolódik a Tvorbában Ján Lajčiak írásához. Ennek szerzője felteszi a kérdést: „Mikor kezdjük el végre kellő figyelemmel hallgatni erkölcsiségben és szellemi nagyságban egyaránt példaadó egyéniségeinket, s nem a szüntelenül ismétlődő, javíthatatlan , kuvikolást?" (sf) KÍSÉRTŐ ILLÚZIÓK AZ IRODALMI KÁVÉHÁZ ÚJJÁÉLEDÉSÉRŐL » Feszengve ültek nemrégiben az egykori pozsonyi Stefánia, a mai Štefánka kávéház márványasztalai körül a meghívóval a kezükben letelepedett vendégek. A kora esti hangulat azután sem lett különösen oldottabb, amikor a terem közepén elhelyezett mikrofon végre átvette közvetítő szerepét. Elkezdődött a Bécsi Napló munkatársainak a bemutatkozása. Látszott és érződött: a mai pozsonyi magyarság jó része nincs még hozzászokva a társasági életnek ehhez a formájához. A közvetlen beidegződések még túlontúl magukon viselik az elmúlt évtizedek író—olvasó találkozóinak szögletességét. A Csemadok igyekszik egy régebbi, a hely szellemét őrző hagyományt felelevenítve újból életre kelteni az irodalmi kávéház „lélektől lélekig" hatoló bensőségességét. Rokonszenves természetességgel és keresetlenséggel, szellemes megjegyzésekkel hamar ízelítőt adtak e légkör megteremtésének emberi, alkati forrásvidékéről az ausztriai magyarok immár tizenkettedik évfolyamába lépett lapjának szerkesztői és mindenesei. Nem rajtuk múlott, hogy a kávéházi közegben továbbra is ott vibrált valamiféle feszült visszafogottság. De miért? A arcok csupán a kötetlenséget erőltetni igyekvő látszatkeltést árultak el. S e mögé könnyen odaképzelhető a már említett gátlások és azok leplezésének hiú emberi indítékai. Nyilván felesleges és értelmetlen lenne a képzelgés. A jövő minden bizonnyal felszabadítja az egymásra hangolódás spontán belső késztetéseit. Ilyesféle gondolatok jártak az ember fejében, miközben a Csemadok titkárságán dolgozó hölgyek a Bécsi Napló legújabb számának kötegeivel jelentek meg az asztalok között. Szinte mindenkinek jutott belőle. S mindenki önfeledten lapozni kezdte az elegáns papíron nyomott, kéthavonként megjelenő újságot. A szem egyszer csak megakadt egy ugyancsak a helyhez illő cikk címén: „Kávéházak illúziója". Annak az írásnak adta a lap munkatársa ezt a megjelölést, melyben épp a korábbi — két magyarországi írót vendégül látó — Štefánka-beli összejövetelről számolt be. A neves erdélyi írónak, Méliusz Józsefnak nagysikerű könyve, az Illúziók kávéháza adta az ötletet e szójátékhoz. Az ösztönzést viszont a rendszerváltást követő közös gondok szolgáltatták. „Közismert gondok, többszörösen megrágott témák. De nem megoldottak. S öröm, mindnyájunk öröme, hogy Pozsonyban, éppen Pozsonyban, egy nagy múltú kávéházban — magyarul — elhangzottak. Félelem nélkül. Vagy talán ez illúzió? Kávéházak illúziója?" — írja cikke végén az ausztriai szerző. S íme: itt az a sejtés, mely megkönnyebbülésként hatott a kávéházi merengés közben. Persze, nem azért, hogy mesterkélt magyarázatokkal szolgáljon egy teljes mértékben racionális okokra visszavezethető helyzet és állapot tükröződésére. A magyarázat ugyanis erre szinte önmagától adódik. Az a feszültség, mely egy újfajta kapcsolatteremtés igenlése és a magával ragadó, kielégítést nyújtó élmények hiánya okoz — legfeljebb modorosságra késztet, de a várakozást is táplálja. Nem jelent különösebb nyugtalanságot. De az már igen, ami eközben tudat alatt megfoghatatlanul, bizonytalanságban és izgalomban tart bennünket: túlmutatnak-e találkozások a puszta kávéházi társalgás keretein, nem veszneke bele a politika hullámverésébe? Ne feledjük: Méliusz József eszszégyűjteményének címe arra a Ceausescu-diktatúrát közvetlenül megelőző hatvanas évekbeli rövidke időszakra utal, amikor az erdélyi magyarság körében, számos körülményből a nemzetiségi fellendülés ígérete érződött. Ekkor történt kísérlet az egykori erdélyi kávéházak szellemi pezsgései iránti nosztalgiától vezérelve a kulturális élet e leépült formájának újbóli életrekeltésére. Csakhogy a kávéházak a ragyogó gondolatok kicsiholása mellett nemzetiségi illúziókat és ábrándokat is tápláltak. A hatvanas évek várakozásai tragédiába torkolltak. Méliusz József könyve az illúziókkal leszámolva józan realizmusra int. S ezt az üzenetet vette át a Bécsi Napló munkatársa is, nehogy a kávéházi társalgás szülte elképzelések illúzióvá váljanak, nehogy hatalmukba kerítsen bennünket — a kávéházak illúziója. A Bécsi Naplót böngészve e figyelmeztetés időszerűsége kiváltképp benne volt a hazai és az ausztriai magyarok közeledését óhajtó kávéházi légkörben. Érezhető volt azonban, hogy vannak, akik az óvatoskodó tapogatózás bizonytalanságának hangulatából szívesen váltanának át az ölelkezés bódulatába. Anélkül, hogy sikerült volna az összekötő szálakat kellőképpen kibogozni. A nemzetiségi lét természetesen az összetartástudat meghatározó pillére. De az együvétartozás érzését csak az egymás sajátosságaiból táplálkozó egymást gazdagítás erősítheti. Elgondolkodásra késztet a lap szóban forgó címlapján szereplő, Szentfalusi István tollából származó tanulmányértékű írás az ausztriai magyar identitás néhány kérdéséről. Közvetlenül a májusi ausztriai népszámlálás után készült ez az elemzés, mely tárgyilagos képet ad az ausztriai magyarok azonosságtudatáról, kimondva, hogy annak jellemző vonása az önfeladás és az önelidegenedés. A szerző a nemzetiségi kötődés megerősödésének rendkívül fontos támaszát látja az összmagyarságon belüli kapcsolattartás gátaktól megszabadult kiteljesedésében. A kölcsönös „tanulókészségre" hívja fel a figyelmet. Felvetődik a kérdés: ennek milyen sajátos útját-módját villantotta fel a Bécsi Napló pozsonyi bemutatkozása? A lap munkatársainak saját felolvasásokban elhangzott irodalmi alkotásai minden bizonnyal a lélek legbensőbb rezdüléseiben ébresztettek ösztönös visszhangot. De felfigyeltünk-e a szerzők sajátos szellemi környezetére? Napközben nem nemzetiségi lapok munkatársai, hanem jogászok, történészek, állami tisztviselők, amint ez a meghívón szereplő adatokból is kiderült. Egy más nyelvű szakmai közegben élnek. A mi kisebbségi közösségünk erejét bizonyítja, hogy a költők és írók a nemzetiségi lét intézményeinek közvetlen letéteményesei. Elvétve akadnak olyanok, akik a nemzetiségi kultúrán kívül más foglalkozást űznek. Igaz, az irodalmi mű csak önmagával azonos. De az alkotói folyamat meghatározóinak ismerete is roppant szellemi izgalmakat és ösztönzéseket rejthet magában. Az említett ausztriai kettős létformának számos olyan alkotáslélektani többlete lehet, mely egyaránt számot tarthat a hazai magyar írók és költők érdeklődésére és a társadalomtudományok hazai magyar, de szlovák munkahelyeken jól beilleszkedett művelőinek figyelmére. Ez utóbbiaknál ugyanis nálunk nemigen tapasztalható irodalmi véna. Lehet, hogy épp a különbözőségek alapos megvilágításában rejlik a közeledés kölcsönösségének igazi, egymást gazdagító erőforrása. S talán épp ennek feltárása járulhat hozzá leginkább a kávéházi illúziók szertefoszlatásához. KISS JÓZSEF VISSZHANG Vitatkoztam a kollégium lakóival, és tanulmányoztam Juhász Ferenc költészetét, hivatalosan ugyanis azért RINOCÉROSZ A DIKTATÚRA UTCÁJÁBAN AVAGY ÁTOK ÜL RAJTAM Amikor kezembe vettem a május 21 -i Új Szót, és megláttam a fenti cím első részét Tóth László Pesti napló című sorozatában, rögtön tudtam, az én versemről lehet szó az írásban. Nem tévedtem. A kép valóban az én képem, büszke is vagyok rá, de büszkeségem ellenére nagyon keserű a szám íze, mert az említett eset, és még jónéhány, rányomta életemre a bélyegét. Sajnos, többször megtörtént, hogy általam kezdeményezett lapot, antológiát, táborozást épp az én gondolataim, meglátásaim sodortak veszélybe. Idestova közel harminc éve érzem, tudom, hogy el vagyok átkozva, meg vagyok bélyegezve, hogy meglátásaim, helyzetfelismeréseim, véleményem az oka minden sikertelenségemnek, egész költői utamnak. Ha nincsenek, minden bizonnyal előbbre lennék. Hálás vagyok hát Tóth Lászlónak, hogy végre bizonyítékkal is szolgált. Én ugyanis akkor valóban a diktatúrát, tehát közel harminc évvel ezelőtt az egész rendszert, az alapjait, filozófiai rögeszméit vettem célba. Valójában nem a tankok, a megszállás inspirálta rövidke versemet. Már csak azért sem, mert a verset jóval előtte, 1963-ban írtam. 1963-ban négy hónapig nem hivatalos, hanem saját zsebemből folyósított — kevéske — pénzből (összesen kétezer forintból) „magán-ösztöndíjasként" Budapesten éltem, az Eötvös Kollégiumban. Színházba jártam, kiállításokra, múzeumokba, négy hónapon át. Előadásokat hallgattam a bölcsészkaron, eljártam egy-egy gyakorlatra. tartózkodtam Budapesten, hogy felkészüljek szakdolgozatom megírására. A négy hónap csodálatos volt. Majd amikor elfogyott a feketén, kirándulóktól vásárolt pénzem, május elsejére hazajöttem, Pozsonyba. Az egész város rendkívüli módon hatott rám. Valahol a mai Miletič utca és a Bajkál utca között felépültek az első panelházak, a lakók már be is költöztek. A lakótömbök látványán túl sok minden zavart, így többek között a hentesüzletek előtt álló, éjszakákat átvirrasztó sorok. Mi ez, mi történt? — kérdeztem magamtól. Amikor az új esztendő elején elmentem a városból, nem találkoztam ilyesmivel. Nos, az ok egyszerű volt: a hiány. A kormány, de főként a teljhatalmú elnök, Antonín Novotný elszámították magukat, és a megszorító intézkedések miatt egyszer csak kevés lett a hús. Ugyanis időközben betiltották vagy legalább is megpróbálták betiltani a háztáji állattenyésztési, és ez hirtelen észrevehetővé vált a közellátásban. Ennyi volt hát a konkrétum, mely a vers képi anyagát szállította. A képen túl azonban ott volt az egész konglomerátum, egy mélyebb, áttételesebb, a valóság és az elképzelés közti különbségekből adódó feszültség. Az állam, a párt és vezetői ugyanis mindig nagydobbal fogták a verebet, dicsekedtek. Történelmi pillanatokról beszéltek (a vers eredeti változatában többes számot használok — a változtatást a szerkesztő, Kövesdi János hajtotta végre), közben a valóság homlokegyenest ellentmondott állításainak. A történelmi pillanatok silány külsőt, rító rinocérosz-kép, ezért az őslelet, az ősállat rámlátomása. Most utólag nem akarok már semmit belemagyarázni, és panaszkodni sem, nem akarom túlhangsúlyozni sikertelenségem okait, de az olvasó minden bizonnyal igazat ad nekem abban, hogy bizony ilyen bélyeggel jó, ha a felszínen tudtam maradni Egyáltalán, hogy szerepelhettem az antológiában? Önálló kötetem azóta nincs, s ez a bizonyítéka, hogy túl nagy volt az a bélyeg. írtam akkoriban ugyanis még számtalan ilyen verset, sőt, majd minden sorom ilyen radioaktív volt. Írtam például néhány opuszt, mely a nemzetiségi kérdéskört érintette. Akkor a Csemadokban dolgoztam. A Csemadok pedig arra volt hivatott, hogy bizonyítsa, milyen jól oldják meg nálunk a nemzetiségi kérdést. Egyszer kibuggyant belőlem: „Kisebbségben élünk teljes joggal és haszonnal, / csak a jog és haszon másé"/. Ugyanekkor egész ciklust írtam Párt-dalok címmel, és abban mindenekelőtt és mindenek fölött — a hatvanas évek közepén — a párt vezető szerepét kérdőjeleztem meg. Egy kevésbé rázós részt egyébként az Új Szó lehozott belőle akkoriban, egy az antológiában is szerepel, a Fejünk fölé kotyvadt...: „az emberek csak önmagukban csatáznak, / parancs mozgatja őket és alázat". Kétségbe voltam esve és ez a kétségbeesés nem egyezett az optimistább optimizmussal. Bizonyítékul elég, ha valaki csupán az antológia néhány szem versét elolvassa. Ha odafigyel, és megpróbálja értelmezni őket, a képeket — az olyanok mögött, mint például az Alkonyati kép című vers első strófája: „Vak most az este, vak és magányos í Vasra verve a rém csapkod és kiáltoz"—, könnyen megérezheti, mi is vett bennünket akkor körül. Egyáltalán, ha mélyebben belegondol valaki, megkérdezheti, hogyan is jelenhettem meg. A magyarázat ugyan az, amire Tóth László is utal — az antológiát még a hatvannyolc indította útjára —, csak éppen már a konszolidáció idején látott napvilágot. Egyébként azóta már sok minden világos. Így többek között a szó hatalmának a kérdése. Tudjuk, a szó valóban a legigazibb hatalom, és nem véletlen, hogy én hosszú éveken keresztül csak a szóba tudtam belekapaszkodni, az tartott meg. „Fel, fel, ahol a szó már megáll egymagában." De hát mi haszna! Egyelőre még mindig nagyon keserű a szám íze, évről évre újra és újra benyújtom köteteimet, de mind a mai napig hiába. Akadtak kiváló pártfogóim. Tőzsér Árpád, Koncsol László, Cselényi László, rajtuk kívül azonban senki sem vállalt igazából. A rinocérosz-kép minden bizonnyal ott munkált Tóth László tudatában is, amikor még ő sem javasolta kiadásra a kötetemet. Mit tehettem hát? Egy idő után már-már elkerültem a kiadót, egyébként is bolondnak, tehetségtelennek, eszelősnek véltek. Ha olykor egy-egy új szerkesztő kezébe kerültek az írásaim, egyik nap még lelkes volt, kiadásra javasolta őket, másnapra úgy megváltozott a véleménye, hogy sokszor csak néztem, ugyanazzal az emberrel van-e dolgom, mint tegnap. Minek is jártam volna a kiadóba? Még sokáig folytathatnám, de nem teszem. Egyetlen megjegyzés csupán. Igaz ugyan, hogy a rendszer, az egész diktatúra, mint a rinocérosz, múzeumba került, mert oda való, de az önvizsgálatot mindnyájunknak, így Tóth Lászlónak is folytatnia kell, hiszen mi is a diktatúra eszközei voltunk olykor. NÉMETH ISTVÁN lealjasító emberi kapcsolatokat, megdöbbentő, kiúttalan állapotokat mutattak. Hát ezért a lelket nyomo-