Új Szó, 1991. június (44. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-16 / 139. szám, szombat

KULTÚR

A ÖNMAGUNK KERESÉSE SZÍNJÁTSZÓINK A XXVII. JÓKAI NAPOKON Ha jól belegondolok, igazából nemzeti kisebbségünk szellemi kultúrája amatőr jellegével tűnik ki. Nincs intézményes tudományosságunk; irodalmunkról közmegegyezéssel állítjuk, hogy „vasárnapi irodalom"; publicisták hiányától szenved a sajtó; képzőművészeinket nem tudjuk méltányosan eltartani, de amatőr csapatuk mégis teret tudott nyerni; zenészeink pedig csak mostanában öntudatosodnak. Persze amatőrségében is féloldalas, hiszen valójában két színházunkon kívül más intézményes műhelye nincs is. így aztán ami amatőrnek mondatik, az sokszor az egyetlen lehetséges létformája szellemi dolgainknak. Amint már jeleztem: egyedüli kivétel a színház, az a művészet, amely jó esetben elméletileg és gyakorlatilag is szintetizálja mindazt, amit szellemi kultúránkban képesek vagyunk megteremteni. Szintetizálná, ha lenne mit, ha képes lenne önmagában pótolni mindazt, ami a filozófiai gondolkodás, a drámairodalom, az intermediálisan is gondolkodó képzőművészet és a zenei gondolkodás hiánya okán nem teremtődik meg. De nem képes rá, ezért nem tekinthető mostanság sem kreatív jellegűnek, hanem éppen a drámai szövegeket reprodukálónak. Mégis,- ez a reproduktív színházművészet is előbbre jár, érvényesebb gondolatokat igyekszik megfogalmazni, mint annak előtte. A rendszerváltást megelőző évtizedben az amatőr színjátszás egyes csoportjai sokkal pontosabban tették fel a kérdéseket és keresték rájuk a választ, mint hivatásos színházunk két társulata. Kétség nem férhet hozzá, merészebben gondolkodtak. Viszont amikor - Visky András fiatal kolozsvári dramaturgot és költőt idézve - „tetszett a szabadság szellemének, hogy színházban vegyen lakozást", s a gyengéd forradalom erkölcsi forrásai a színházakban - így a mi színházainkban is - felszakadtak, már kevés lett az amatőrök merészsége. Mostanában derül ki igazán, hogy az erkölcsi tett a zsarnokságban megjelenhet mint esztétikai érték, de a demokrácia szabadsága elhalványítja ezt a külső ragyogást. Az idei Jókai Napok amatőr színjátszóinak mezőnyére ennek a külső erkölcsi ragyogásnak az elhalványulása és a színházművészet világgal feleselő gondolatainak a hiánya volt jellemző. Végre elérkeztünk oda, amikor már annak sincs különösebb jelentősége, hogy diák vagy felnőtt kategóriába soroltak-e az együttesek. Lényegét tekintve, ez a kérdés a működés létfeltételeit, de nem a színház eszközrendszerével a világról való gondolkodást minősítheti. Bármennyire is uralkodónak tekintik egyesek azt a nézetet, hogy az amatőr színjátszással szemben alább kell szállítani az elvárások kritériumait, az idei Jókai Napok szellemiségében ez a - valójában az amatőr színjátszást lekicsinylő - nézet, nem kapott meghatározó szerepet. A rendezvény dramaturgiáját és a szakmai zsűri szempontjait tekintve, semmiképpen. Abban a pillanatban, amikor a hivatásos színházművészet ledobja magáról az ideológiai zsarnokságban rárakódott szennyburkot, s igyekszik megszabadulni hamis illúziókat keltő világától, az amatőr színjátszás sem elégedhet meg valamifajta hamis világ, hamis illúziókba rejtett másolásával. A Jókai Napokra meghívott két felnőtt színjátszó csoport (a lévai Garamvölgyi Színház, rendezője: Cúth László, és a losonci Kármán József Színkör, rendezője: Szabó Árpád) ennek a szándéknak adott nem is akármilyen hangsúlyt. Tehetséges amatőr színészek sorát ismerhettük meg mindkét együttesben. Viszont másmás értelemben ugyan, de mindkét rendező elkövetett egy-egy, minden további törekvést meghatározó hibát. A lévaiakat fogságába ejtette Tamási Áron Énekes madár című népi játékának góbés humora, melynek kalitkájából az író gondolatai sem szabadították ki őket. A losonciak nem ismerték fel pontosan egy kommersz dráma eljátszásának formai lehetőségeit. Ennek következtében Bemard Pomerance Az elefántember című színműve érdekes, ugyanakkor nehézkessége miatt az egész előadást a kombinatív játéktérbe záró rendezői törekvés határozta meg. Mindkét esetben az elmélyült rendezői elemzés hiánya eredményezett felemás produkciót. Vagyis a darabválasztásban és a színészi játék igényességében objektivizálódott gondolatokat a rendezői munka következetlensége kísérte. Egyik esetben sem tapasztalatlan rendezőkről van szó, s talán éppen ezért érthető meg az, amit csináltak. Nem szabad elfelejteni, hogy miközben a szellem szabadságának örvendünk, a vélemény, a gondolat szabadságának értelmezései között megjelent az igénytelenség szabadsága is. Miért ne jelent volna meg, amikor annyi mindent szabad a demokrácia és szabadság nevében? Márpedig nincs nagyobb veszély, ha az igénytelenség, a gondolati egysíkúság létrehozza egy hamis világ hamis értékrendjére alapozott hamis illúzióit. A dologhoz hozzátartozik a rendezők olykor alapvető színházesztétikai és színpadi ismereteinek a hiánya. Évek óta nincs rendezői tanfolyam, s most látjuk igazán, hogy milyen károkat okozott a pártállam kultúrpolitikája, amikor saját kényekedve szerint szervezte át, majd szüntette meg az amatőr művészet módszertani intézetének nemzeti kisebbségi osztályát. Most viszont a felmerült igény elbizonytalanítja a Csemadok és a Csemasze (Csehszlovákiai Magyar Amatőr Színjátszók Egyesülete) vezetőit: merjenek-e belevágni egy önköltséges rendezői tanfolyam megszervezésébe? A gondok enyhítésére hosszútávon megoldás kínálkozik a nyitrai Pedagógiai Kar magyar tagozatán, ahol Erdélyi Margit kezdeményezésére talán már az idén elkezdődik a drámapedagógia oktatása, amelynek természetszerűen részét képezik a rendezői ismeretek is. Derűlátással azt is írhatnám, hogy a diákszínjátszásunk szebb jövő előtt áll. Csakhát addig is azoknak a diákegyütteseknek kellene a szakmai segítség, amelyek az idei Jókai Napokon már-már esetlegesen szerepeltek. Elsősorban a nagykaposi és a komáromi gimnázium csoportjaira gondolok, amelyek egy-egy, önmaguk szórakoztatására készített produkcióval mutatkoztak be. Velük szemben a Forgács Miklós rendezte ipolysági irodalmi színpad és a kassai ipariskola Pásztó András vezette kisszínpada eleve a generációs reflexió, a társadalmi kihívásokra sajátos válaszadás lehetőségét kereső csapatként állt fel. Mégis elmaradt a reveláció számba vehető katartikus nemzedéki vallomás, nem fogalmazódott meg világunkról a színház nyelvén elmondott vélemény. A szándék jelen volt, csakhát ez kevés. A színpadon is nehéz érvényes gondolatokat megfogalmazni egy olyan társadalmi változás időszakában, amelynek legjellemzőbbje az egyetemes szellemi értékrend hiánya, mert a diktatóriukus ideológia megkövetelte értékrenddel már annak idején sem lehetett mit kezdeni. Erre legjobb példa - hogy az ellentmondás teljes legyen - a minőségi amatőr színjátszás volt, amely minden lehetséges alkalmat felhasznált arra, hogy szembenállását a színházi eszközrendszer segítségével kifejezze. Márpedig egy olyan korban, amikor szabadon tehetné, de nem teszi, igenis pangásról kell beszélni. Már akkor is, ha ez egyes Csemadokfunkcionáriusoknak nincs ínyükre. Ók hivatkozhatnak, utalgathatnak az alárendeltjeik jelentéseiben hozzájuk érkező manipulált adatokra, amelyek ráadásul nem különböztetik meg az amatőr művészetet a műkedvelő amatőrizmustói. Az ilyen állítások mit sem változtatnak azon a tényen, hogy az idei Jókai Napokon a társadalom köztes állapotaival szembesítő, az ennek nyomán születő erkölcsi kihívásokat megfogalmazó és a létkérdéseket újragondoló előadásokat csak néhány külföldi vendégegyüttesektől láttunk. (Ezekre egy másik írás keretében még visszatérek. DUSZA ISTVÁN 1991. JÚNIUS 15. PEDAGÓGIA A „BÜNTETŐ VERÉS" Ha a szülők - nagy ritkán - bemutató órán vesznek részt gyermekük iskolájában, általában idilli kép tárul eléjük: a tanár lelkesen magyaráz, a tanulók érdeklődve figyelnek, értelmesen, felkészülten válaszolnak a kérdésekre. A valóság azonban többnyire különbözik a imént leírt helyzettől: a legtöbb tanár gyakorlatában időről időre előfordulnak olyan esetek, hogy valamelyik gyerek rendetlen, fegyelmezetlen, bajt okoz. A tanárok ezt többnyire nem a saját tevékenységük hiányosságait mutató visszajelzésként értékelik és a büntetés eszközeihez fordulnak. A verés egyike lehet a büntetési formáknak. Márpedig jó okunk van azt hinni, hogy a büntetés általában ritkán a legjobb megoldása a viselkedési problémáknak. A megbüntetett gyakran hozzászokik a büntetéshez, illetve, amit a tanár egy gyerek számára büntetésnek szán, az adott esetben megerősítés is lehet. Az iskolai tevékenység célja az, hogy elősegítse a gyermekek egészséges személyi fejlődését, képességeik kibontakoztatását, hozzásegítse a tanulókat olyan ismeretek, tulajdonságok, képességek megszerzéséhez, amelyek majdan lehetővé teszik számukra a társadalmilag hasznos, egyéni elégedettségre is okot adó munka végzését. Mindez az iskolai tevékenység tanulóközpontú megszervezését igényli. Világszerte végzett felmérések sokasága bizonyítja, hogy ahol a tanulók valódi, őket érdeklő problémákkal találkoznak, ahol a tanulás a tapasztalásra épít, a tanár tanulóközpontú, ott gyakorlatilag nincsenek fegyelmezési problémák. Tartozunk az igazságnak azzal, hogy vannak a pszichológiai irodalomban olyan adatok, melyek a fentiekkel ellentétben azt mutatják, hogy a „büntetés valójában a viselkedés befolyásolásának rendkívül hatásos eszköze lehet", illetve arra utalnak, hogy a „büntetés, különösen a testi fenyítés hatásai nagyon különbözőek lehetnek, és ezek a hatások olyan paraméterektől függnek, mint a büntetés intenzitása és időzítése, a büntető és a büntetett személy kapcsolatának természete, s a büntetés következetessége". Úgy vélem azonban, hogy még ha ez így is lenne, a büntetés ellen akkor is nagy súllyal esik latba az osztálylégkört veszélyeztető és a kognitív tanulási folyamatot gátló hatása, de mindenekelőtt az a tény, hogy sajátos szociális tanulási folyamatot indíthat el a gyerekben, megtanítva őt arra az iskolán messze túlmutató tanulságra, hogy a büntetés a társadalmi konformizmus a társadalmi ellenőrzés elfogadott formája. Elítélem az erőszakot: egyrészt morális meggyőződésből, másrészt pedig azért, mert pozitív nevelési hatása legalábbis kétséges, hosszú távú negatív hatásai viszont bizonyosnak látszanak. A verés és az erőszak fogalma, persze, korántsem azonos. E tévedés következménye, hogy gyakran rendkívül erőszakos és agresszív jellegű büntetésmódokat alkalmazó nevelők pusztán azért, mert soha egy ujjal sem nyúltak a gyerekhez, humánus, jó emberként-nevelőként lehetnek közismertek. Ha majd egyszer az iskola valóban demokratikus intézmény lesz, s a tanárok és tanulók nem egy hierarchia két távoli pontján, egy barikád két oldalán fognak állni, hanem csupán a közös cél érdekében végzett tevékenység során célszerű munkamegosztás fogja megkülönböztetni helyzetüket, akkor fel sem fog merülni a „büntető verés" lehetősége. S ha az indulatok valakiből előhívják az „erős embert", a nézeteltérések hamar el fognak simulni - ahogy ez barátok között szokás... N. CSERFALVI ILONA MASINISZTA KAPUT - AVAGY HOGYAN TÖRJÜNK BE AZ ÖRDÖGI KÖRBE? EGY SZEMINÁRIUM TANULSÁGAI H

ogyan válhat egy unalmasnak ígérkező, háromnapos szeminárium emberi léptékűvé, nyitottá, érdekfeszítő vitasorozattá? Úgy, hogy „masiniszta kaput", azaz, elromlik a tolmácskészülék, s a résztvevők (az előadói pulpitusról és a hallgatóság széksoraiból) felemelik az ülepüket és átvonulnak egy kisebb, barátságosabb helyiségbe, s körbeülik a képzeletbeli asztalt. A feszengő, mindannyiszor mikrofonhoz kivonulni kénytelen felszólalóból így válik valóban kerekasztal-résztvevő, az alulról, csaknem békaperspektívából szemlélt előadóból egyenrangú beszélgetőpartner. Ez történt annak a tanácskozásnak a második napján, amelyet a Szlovákiai Újságírók Szindikátusa szervezett június hatodika és nyolcadika között Modra-Harmónián szlovákiai és magyarországi újságíróknak a magyar-szlovák kapcsolatokról. Nyitottat és érdekfeszítőt írtam, de mondhattam volna más jelzőt is: izgatott, higgadt, felhevült, tárgyilagos, mellébeszélő és ködösítő, s ezzel még korántsem merült ki a színskála. Mert mi történik akkor, ha az elfogultság, az unos-untalanul pufogtatott, reneszánszát élő féligazságok és demagóg blablák szeretnének fölébe kerekedni a tisztázó szándéknak, s ha - tények ide, tények oda - a történelemtudományok letéteményese is csupán az igazság egyik oldalát tartja kedvesnek? Ha a történész (a Szlovák Tudományos Akadémia politológiai kabinetjének munkatársa) a harmincnyolcas felvidéki bevonulást a trianoni békediktátum párhuzama és a negyvenötöt követő kitelepítés és lakosságcsere tényei nélkül ragadja ki a régió történelmi kontextusából, s ha azt próbálja bizonygatni, hogy a szlovákságot erősen irritálja az „utódállamok" terminus technicusa, mintha ez a (közös történelmünk kontinuitásából kiiktathatatlan) kifejezés lenne bajaink egyik legnagyobb forrása, vagy a magyar parlament egyperces néma felállása a trianoni, a magyar nemzetet hatfelé szaggató, döntés évfordulóján messzemenő következtetéseket sugallna. Vagy a magyarországi belpolitikai helyzetben súlyánál nagyobb jelentőséggel bírna teszem azt a Szent Korona Társaság idétlenkedése. Nincsenek utódállamok, jelenti ki az amúgy joviális kinézetű öregúr, csak Csehszlovákia, Románia meg Jugoszlávia van, s ez a műszó nemkívánatos jelenség. Hogy aztán ugyanezek a népek mihez kezdenek a Magyar Királyság, majd a monarchia évszázadaiban közösen eltáncolt csürdöngölővel, ki honnan szedi össze az elrugdosott cipellőjét, rejtély. Az alibista, vulgarizáló történészi alapállás azonban aligha vehető komolyan. Akkor, bizony, az van, hogy a másik fél (például a Magyar Nemzet munkatársa) joggal teheti fel a kérdést: talán rossz autóbuszra ültem idejövet? Mert úgy tűnik, párbeszédre, tanácskozásra, valamiféle közös alaphang kitapogatására szólt a meghívó, nem egymás monológjainak, ilyen-olyan módon tálalt himnusz-ügyeinek a feszengő meghallgatására. S az történik, hogy a magyarországi partner (az Új Magyarország szerkesztője) igyekszik konkrét mederbe terelni a replikák meddő áradatát, s javasolja, a szerkesztő urak, hasonlóképpen az ő lapjának munkatársaihoz, próbáljanak meg birtokukba venni legalább egy világnyelvet és a környező országok nyelveinek valamelyikét. Akkor, bizony, az a képtelenség is előfordulhat, hogy az átkos pártállam „túlélő" napilapjának (Pravda) szerkesztője kénytelen figyelmeztetni a történészt, hézagos a történelmi tabló, hisz 1945-ben nem állt meg a történelem kereke... Akkor, a vádbeszédek kiúttalanságában az is elhangzott, hogy kisebbségi sorban élni nem jó, viszont ildomos lenne jobbá tenni ezt a keserves állapotot. Amihez nem feltétlenül a többség nyelvét védő törvény meghozatala a legeurópaibb precedens. Akkor van közös ebéd és békés poharazgatás, „mintha legjobb rendjén menne dolga" a tisztelt társaságnak, ami részben igaz is, hiszen ha más nem is történik, legalább ismerkedés van, legalább kiengednek a szelepek valamelyest, s úgy a második nap alkonyán elhangzik egy javaslat: azért arról is illenék beszélni (ha már újságírók lennének a jelenlevők), mekkora a sajtó felelőssége a közvélemény hibbantásában, s mekkora erőt képes ez a veszélyes energia kifejteni a politikára. Mert fölöttébb furcsa állítás (s a szakma történelmi ismereteinek a lenézése), miszerint a szlovákiai magyarok kitelepítését a győztes hatalmak szorgalmazták volna, vagy hogy a kisebbségek legboldogítóbb perspektívája a kötelességek jogában leiedzene. S akkor még nem esett szó arról, hogy az egy szem (valami kétszáz tagot tömörítő) „szentkorona" mellett azért tájainkon is előfordul egy s más, s hogy azért a szlovákiai magyarok előtt ismeretes a Nový slovák vagy a Zmena profilja, a Literárny týždenník vagy a Život független elfogultsága. Hogy a kákán nem csak keresni lehet a csomót, de újakat is lehet kötözni rá. Hogy ez kinek és miért jó, annak tisztázására a jelenlevőknek már nem volt érkezésük. M

indenesetre megnyugtató, hogy a szlovákiai magyar újságírókat is egyre nehezebb „lesöpörni" vagy hallgatói szerepkörbe utalni, s hogy a Magyarországi Szlovákok Demokratikus Szövetségének képviselői határozottan visszautasítanak bármiféle túsz-szerepet, s a magyarországi szlovákok sanyarú helyzetével való példálózást. Annál inkább megfontolandó egyes „újbátor" újságírók és a történelmi igazságokat féloldalasan kezelő történészek számára, hogy a történelmi ráolvasások ideje lassan lejár, s ideje komolyan venni egymást, főleg a tényeket. Mert az igazság ugyan megkerülhető olykor, ám a sámánosdi, a szembekötősdi és a „nem ér a nevem" típusú játszadozások leginkább gyerekeknek valók. KÖVESDI KÁROLY Jelenet a losonci Kármán József Színkör előadásából. Az előtérben a legjobb férfialakítás díjával jutalmazott Tóth István az (Elefántember szerepében). (Krüger Viktor felvétele) 5