Új Szó, 1991. május (44. évfolyam, 102-126. szám)

1991-05-15 / 112. szám, szerda

KULTÚRA lÚJSZÓi 1991. MÁJUS 15. AZ ÚJRAKEZDÉS ÖRÖME KÉT PEDAGÓGUS A RENDSZERVÁLTÁS UTÁN Évekig nem hallatott magáról a zselizi Hóvirág gyermekbábjátszó együttes. Vezetője, Belák Klára magára maradt. Talán senkinek nem beszélt vívódásairól, az egyre elviselhetetlenebbnek érzett légkörről. Mint sok ezer pedagógus, ő sem tudta feldolgozni magában az iskolákra kényszerített ideológia és a pedagógusi elhivatottság közötti feszültséget. Lélekben lázadt, de mégis hallgatott. Tehetett-e mást - feltéve, hogy meg akart maradni hivatásánál? A bábjáték megszerettetése a gyerekekkel olyan feladatot jelentett számára, amely részben segített oldani az oktatást feszítő ellentmondásokat. A gyerekeket felszabadítva, akkori segítőjével, kolléganőjével együtt önmagát is felszabadította. Lélekben mindenképpen. - Úgy hozta a sors, hogy kolléganőmmel elkülönültünk egymástól, egyikünk a kicsiknél, másikunk a nagyoknál volt. Napközis tanítónőkként nehezen tudtuk összehangolni a munkánkat. Elkezdtük ugyan a próbákat, de mindig megfeneklettek valahol. A nagyobbaknál könynyebben ment a dolog, hiszen őket át lehetett tenni más napközis csoportba. Az elsősöknél, az alsó tagozatosoknál más a helyzet. Tornyosultak a nehézségek. Kolléganőm megbetegedett, egyre reménytelenebbé vált bábjátszó csoportunk helyzete. Három évig tartott a stagnálás, miközben nem tudtam megbékélni a helyzettel. Nemrég jött egy fiatal kolléganő, aki nagy rokonszenvvel viseltetik a bábjátszás iránt, így Torma Katalinnal idén végre újrakezdtük. Az ilyen kezdeményezések nem mindig a pedagógusokon múlnak. Főleg akkor nem, ha valamely iskolákban a vezetés és a kollégák sem nézik jó szemmel az ilyen jellegű többletmunkát. Mondván vagy gondolván: az ő tétlenségüket a végén még a buzgólkodókhoz mérik majd. -A mi iskolánkban szerencsére éppen a fordítottját tapasztaljuk. A vezetés kért, buzdított bennünket, hogy folytassuk a munkát. Kaptunk segítséget is. Maradtak a régi vezetők, akik mindig is szorgalmazták, hogy dolgozzunk. Harmadik és negyedik osztályosok vannak a csoportban; kezdők, s ezért kicsit több próbát, gyakorlást kívánt a választott bábdarab betanulása. Nekünk is sok mindent újból meg kell ismernünk. A pihenés nem tett jót nekünk sem, hiszen sok tekintetben lemaradtunk. Legalábbis így gondolom. Amikor a múltban elmentünk valahová, mindig ellestünk, megtanultunk valami újat. Most meg nem tudjuk, hol tart a gyerekek bábjátszása. Mi az, ami új jelenség. Torma Katalin nem régen kezdte a pedagógusi pályát. Két éve végzett a Nyitrai Pedagógiai Karon, ahol alsó tagozatos tanítói képesítést szerzett. - Amikor a zselizi magyar alapiskolába kerültem, igazgatómhoz fordultam, hogy szeretnék színjátszó kört alapítani. Nem ellenezte az elképzelést, de azt tanácsolta, hogy próbáljam meg a bábcsoport hagyományait feléleszteni. Nagy örömmel vetettem magam a munkába, s jó, hogy Klárika személyében tapasztalt kolléganőt ismertem meg. Annak idején a Juhász Gyula Ifjúsági Klubban találkoztunk gyerekekkel, de nem dolgoztam aktívan. Most kolléganőmtől sok mindent ellesek és megtanulok. Kár, hogy viszonylag kevés a bábozással foglalkozó szakirodalom. Ezért is volt nehéz a darabválasztás. Szükség lenne tanfolyamokra, hiszen fiatal pedagógusok kerültek az iskolákba, s talán lenne is kedvük, erejük a gyermekek színjátszását vagy bábozását irányítani. Több lehetőséget kellene teremteni a kezdéshez, az induláshoz. A pályakezdés nemcsak Torma Katalin számára jelent ismeretlen akadályt. A magyar nemzeti kisebbség iskoláiban nemzedékváltás zajlik. Egyre több olyan pedagógus megy nyugdíjba, aki évtizedeken át sokkal többet adott a gyerekeknek, mint amit a tantervben előírtak. Ily módon a rideg ideológiával gúzsba kötött oktatást melegséggel, szeretettel próbálták meg felszabadítani. Anélkül, hogy a gyerekek ezt észrevették volna, sehol másutt meg nem szerezhető lelki gazdagság, alkotókészség birtokába jutottak. - Nem volt mindig könnyű. Sokszor a munkánk szinte kikénvszerítette belőlünk a véleményt is, amit nem mindig fogadtak szívesen. így aztán legtöbbször torkunkra forrt a szó, belénk szorult a gondolat. Most már tudom, hogy ezzel sok mindent elvettünk a gyerekek és a magunk életéből. Vannak, akik azt is megkérdik: hogyan tudtunk így váltani. De hát aligha gondolnak arra, hogy eddig nem is tudták, mi lakozik bennünk. Mire gondolok? Szabad szellemben nevelhetünk az iskolában, s a gyengéd forradalom után hirtelen nem is tudtuk merre, hová induljunk. Azóta sorozatban vannak olyan szituációk, amikor azt tudjuk, mit teszünk, de sokszor nem látjuk előre, miként fogjuk befejezni. A folyamat egészét tekintve az az állapot, amelyet a kommunista ideológia határozott meg, nekem nem felelt meg. Nagyon sokan voltak ilyenek, de még mindig nem mindenki meri ezt nyíltan megfogalmazni. Bár már érződik egy új értékrend, még sokat kell tenni azért, hogy ez érvényesüljön. Pedagógusok és gyerekek körében jelentkezik a változás. A hasonló lelkületű kollégák kezdenek egymásra találni, ami több mint az a társalgási kapcsolat, mely azelőtt volt tapasztalható. Nyitottabbak vagyunk, s ez közelebb visz egymáshoz. Könnyebb elviselni azokat a véleményeket is, amelyekért azelőtt megsértődtem. Több az erőm, s ez segít abban, hogy az iskolán kívül, a bábcsoport vezetésén felül a cserkészmozgalomban is dolgozzam. Kár, hogy az utánam jövők még nem mindig mérik fel ennek a szerepét. Egyelőre a szülők és a gyermekek tíz százaléka vállalja ezt. Egy másik pedagógusnemzedékhez tartozó fiatal pályatárs hogyan látja a Belák Klára megfogalmazta állapotot? Van-e, lesz-e bennük elegendő erő, hogy leküzdjék azokat a gátlásokat, amelyeket a kemény kezekkel szabályozott pedagógusképzés akarva-akaratlanul kialakított bennük? Torma Katalin a gyengéd forradalom évében, 1989-ben államvizsgázott. -Kellemetlen emlékeim vannak a főiskoláról. Amikor az államvizsgámra készültem, leginkább az akkori rendszer politikáját taglaló vizsgáktól rettegtünk. Csak utólag, O

hát persze! Immáj ron mi is felemelt fővel állhatunk a világ színe előtt: nem vagyunk többé sem kevesebbek, sem kisebbek a nyugati demokráciák polgárainál, a négy évtizeden át tartó ketreclét után nálunk is kitört a demokrácia. Tavaly végre mi is belekóstolhattunk a pártharcok örömeibe, sőt nyakig voltunk bennük, sőt MEGJÖN AZ ESZÜNK? torkig lettünk velük. Csattogtak pengék, tüzeltek csípőből, ütöttek övön alul, eredményeket igyekeztek elorozni egymás elől, érdemeket kisajátítani. Voltak természetesen, akik élvezték a csatát, Allah minden áldozatra kész híveit megszégyenítő fanatikus pártharcossá válva közben. Legyen vége már, legyen béke már - kérték, kérik ugyanakkor tömegek azóta is, magyarlakta tájainkon is. De, mint tudjuk, a kívánságok többnyire csak a mesében teljesülnek. Fontos, hogy demokrácia van, s büszkén állhatunk immáron mi is a világ színe előtt. Csak az a szomorú, mondta még tavaly egyik „efemkás" ismerősöm, hogy a pártharcok eltávolítottak egymástól családtagokat, rokonokat, szomszédokat, olyan barátokat is egymás ellenségeivé tettek, akik azelőtt együtt voltak jóban-rosszban, sőt együtt voltak ellenzékiek az ancient régimeben. Miért bűn, ha valaki ezt vagy azt a nézetet vallja, ha ,,efemkás", „együttéléses" vagy éppen kereszténydemokrata?! Attól még lehetnénk haverok - tette hozzá tűnődve. A minap meg mit hallok! írástudó, pártokból kiábrándult, tőlük tehát ilyenképpen már abszolút független barátom mesélte, hogy cikket ajánlott fel A Hétnek, és amikor ezt elmondta ,, efemkás'' ismerősének, az felháborodva vágta a fejéhez: - Meg vagy te őrülve, ,,együttéléses" lapba írni?! - Még nincs vége. írástudó barátom a Napnak is felajánlott egy másik cikket. Amikor ezt elmondta ,,együttéléses" ismerősének, az meg azt vágta felháborodva a fejéhez: - De hisz az az ,,efemká" lapja! Elment a józan eszed?! r*~_, van. Barátom káLZZ. romkodik, és én megértem őt. Ő „csak" dolgozni akar, függetlenül attól, hogy egyik vagy másik lapban melyik párt „beütései" dominálnak. Ő ,,csak" dolgozni akar. A saját tehetségéből, erejéből hozzátenni valamit ahhoz, amivel majd egyszer valóban felemelt fővel állhatunk a világ színe előtt. (bodnár) SZOBROK - FENYRE VÁRVA Vitalitását, életerejét, humanizmusát mindig nagyra becsültem, leginkább azonban mégis azt csodáltam Löffler Béla szobrászművészben, hogy még nyolcvanon túl is hogyan kihasznált minden percet - ő aztán valóban nem engedte, hogy az idő haszontalanul múljon el. Rengeteg szobrot és még több kisplasztikát készített. Szinte minden anyagot kipróbált ismerte sajátosságaikat - talán ezért is tudta a világról és rólunk kialakult nézetét olyan megkapóan formába álmodni, kifejezően megvalósítani. 1906. április 16-án született Kassá n. Tanulmányait Prágában, Budapesten és Párizsban végezte, de szülővárosához mindig hü maradt. Első önálló kiállítását is itt,, a kassai múzeumban rendezték meg, 1937ben. A megismerési vágy fiatalabb éveiben természetesen többször is arra sarkallta, hogy rövidebb-hoszszabb időre eltávolodjék a Hernádparti várostól. Tanulmányútjai során bejárta Olaszországot, Franciaországot, Angliát, Görögországot és Egyiptomot. Sokat látott és tapasztalt, majd élményekkel, ismeretekkel felvértezve szinte hangyaszorgalommal végezte a maga dolgát: alkotott. Mi, akik gyakran mellette voltunk, úgy láttuk, örömmel, hittel dolgozik, jóllehet neki is voltak nehéz percei, vívódásai, de ezekről nem beszélt. Mi csak akkor lepődtünk meg, amikor elénk tett egy-egy olyan szobrot, melynek születéséről nem tudtunk. Alkotásaiból számos kiállítást rendeztek határainkon, innen és túl, az Amerikai Egyesült Államokban és Kanadában is. Löffler Béla felbecsülhetetlen értékű életművét és gazdag gyűjteményét még életében szülővárosának, Kassának adományozta, annak a városnak, ahol igazán otthon érezte magát. A város akkori vezetői a leendő Löffler Galériának alig kétszáz méternyire a kassai Dómtól, a Šrobár utcán ajánlottak fel egy épületet. Az idős mester beleegyezvén, hogy Kmeť utcai lakását, műtermét és műhelyét restaurátor központnak alakítsák át - beköltözött a Šrobár utcai épületbe. Leghőbb vágya az volt, hogy a galériát ő rendezhesse be, ő készítse elő a megnyitásra. Nagy munkát vállalt magára Naponta szinte emberfeletti erőfeszítéssel dolgozott, mégsem adatott meg neki, hogy megélje a megnyitót, mert a 84. tavasza előtt, 1990. február 11-én elhunyt. Élete utolsó időszakában - éppen a galéria miatt - rengeteg olyan bosszúság érte, amely a kishitű, de hatalommal rendelkező, rosszakaratú emberek magatartásából, azok irigységéből fakadt. Az ő fontoskodásuknak, „ügyintézésüknek" következményeként fél évtized sem, volt elegendő ahhoz, hogy a város lakói és a turisták előtt megnyissák a galériát. Sajnos, a megnyitás időpontja még most sem ismert. A mester özvegye - Klára asszony - az érdeklődő újságírók előtt tehetetlenül tárja szét a karját és szó is alig jön a szájára. Mégis kifejező a válasza. És hallgatnak a szobrok is. Ordító csönd ez. A kérdés csak az, hogy meghallják-e azok is, akik most mind Európába szaladnak s nem veszik észre, hogy valaki őket megelőzve, már járt ott s elhozta Európát Kassára. Csak halkan kérdezzük: vajon az itteni „kis európai házon" mikor nyílik ki az ajtó? SZASZÁK GYÖRGY a szabad véleménynyilvánítás és gondolkodás közegében tűnik félelmetesnek az a lelki terror, amit egy-egy marxizmus-leninizmus vizsga jelentett. Ahelyett, hogy négy esztendőn keresztül váltakozva tanultuk a munkásmozgalom történetét, a politikai gazdaságtant, meg a tudományos materializmust, sokkal több gyakorlati dologgal ismerkedhettünk volna meg. Mondjuk, éppen azokkal az ismeretekkel, amelyeket most fel tudnék használni a bábjátszásban. Ráadásul a módszertant sem úgy tanították, ahogyan az a valóságban igazán hasznosítható lenne. A politikai tárgyak nagyban lerontották az államvizsgajegyeinket. Visszatekintve látom, hogy a kommunista rendszer emberei akkor már megsejtettek valamit a változásokból, s azért voltak tanáraink annyira kemények, szinte ellenségesek, ha hibáztunk a politikai vizsgán. Szerencsére a pályakezdésemnek csupán három hónapját terhelte meg ez a szorongás. Tagadhatja bárki, tudom mindenkiről, hogy nem lehetett kétségek, görcsök nélkül tanítani. Mint más összeszokott iskolai közösségekben, itt se nagyon szeretik az új embereket, a fiatalokat. Nem szeretik a kezdeményezőket, rossz szemmel nézik őket. Kényelmüket veszélyeztetőnek tartják azokat, akik többet akarnak tenni. Nem szívesen segítenek. Nem mondják meg, mi a jó, mi a rossz abban, amit csinálok. Nekem most kell megalapoznom a hivatásomat. Most kell elsajátítanom azokat a fogásokat, amelyek nélkül soha nem lehetek jó pedagógus. A gyerekek ezzel szemben maximális mértékben értékelik és meghálálják az eredeti ötleteimet, a szokatlan kísérleteimet. így örömqmet lelem benne, hogy hálásak mindezért. Számomra elsősorban a szülőkkel kialakítandó kapcsolat jelentette a legnagyobb feladatot. Velük is el kell fogadtatnom, hogy a tanórákon elvárt kreativitás nem azonos a szabados neveléssel. Két pedagógusnemzedék képviselője került egymással bensőséges alkotó kapcsolatba. Szakmai motivációjuknál csak a gyerekek iránti szeretetük nagyobb. Belák Klára pályája delelőjén túl kezdett egy eredendően más értékorientációval tanítani. Torma Katalin a főiskolán tanultakat rostálta meg, s egy fiatal pedagógus elszántságával törekszik sajátos módszere kialakítására DUSZA ISTVÁN KRÉTA KIRÁLYA MOZART-OPERA A SZLOVÁK NEMZETI SZÍNHÁZBAN A huszonkét éves Mozart, Párizsba tartván, megállt Mannheinben is, ahol korának leghíresebb zenekara működött. A barokk után itt alakult ki az az irányzat, melyből egyenesen következett a bécsi mesterek, így az érett Mozart klasszikus stílusa is. Ottjártákor, miután emberként és muzsikusként egyaránt megkedvelték, megbízatást kapott egy opera komponálására. Ennek az eredményeként született meg, illetve mutatták be az 1781-es farsangi idényben Münchenben az Idomeneo (Kréta királya) című „opera seríos"-át. Az „opera serios", azaz a „komoly opera" a látványos pompát kedvelő barokk kor zenés színpadi műfaja volt, melyben a cselekményt előre vivő esemény ének formájában csembalóval vagy zenekarral kísért recitativo mondja el, míg a rákövetkező ária - sok futammal és díszítő elemmel ékítve - az illető személy pillanatnyi lelki állapotának kivetítése. Ez a stílus Mozart korában, melyet már az érzelmek gazdagabb kifejezése jellemzett, kiveszőfélben volt, de Wolfgang Amadeus zsenijéről mi sem mond többet, mint az, hogy egyik legszebb hajtása éppen az Idomeneo. A kor ízlésdivatjának megfelelően, témája a görög mítoszvilágban gyökerezik. Kréta királya, Idomeneo, a trójai háborúból hazatérőben hajóhadával viharba kerül, s hogy Poszeidónt, a tenger istenét kiengesztelje, áldozatul azt az embert ajánlja fel, akivel a szárazföldön majd elsőként találkozik. Ez az ember azonban - tipikus, görög sorstragédiákra jellemző mozzanat - nem más mint Idamentes, tulajdon fia. A haragvó istent a kétségbeesett apának furfanggal nem sikerül kijátszania, s csak amikor már lesújtani készül Idomeneo bárdja - jön a magbocsátó égi szózat, Idamantest jelölve ki Kréta jövendő uralkodójának. Mozart salzburgi életszakaszának utolsó színpadi alkotása az Idomeneo, mely lezárja a múltat s egyben előkészíti a jövőt. Ezután következik Bécsben az öt nagy mű - a Szöktetés a szerájból, a Figaro házassága, a Cosi van tutte, a Don Giovanni és a Varázsfuvola, majd utolsó operájával, a Titus kegyelmével, mely megrendelésre készült, visszatért az „opera seriós" műfajához. Mivel az elmúlt négy évtizedben a műfaj egyetlen képviselője sem szólalt meg a Szlovák Nemzeti Színház operaszínpadán, az Idomeneo nemcsak az előadókat, hanem magát a közönséget is próbatétel elé állítja. A társulat vezetése három szereposztásban vitte színre a művet. Érzésem szerint azonban, az eddig látott második és harmadik garnitúra teljesítménye alapján, célszerűbb lett volna egyetlen, de optimális megoldás. Az előadás rendezője Branislav Kriska, díszlet- és jelmeztervezője a norvég Mona Hafsal, a kórussal a műveket Ladislav Holásek tanította be, élén a litván Johanes Alexa áll. Némi krétai jellege van ugyan az egységes színpadképnek, melytől nem a barokk pompát kérem számon. A fantázia hiányzott belőle. A jelmezek viszont már nélkülöznek minden görögös jelleget. Kirívó példaként csupán Poszeidon papját említem, aki anakronisztikus pásztorbotjával és lila ornátusában nyugodtan misézhetne akár a Vatikánban is. A fontos szerepet játszó és szépen éneklő (!) kórusnak sikerült egypár szép formát kiala

: kítania, a négy főszereplő mozgatása azonban szokványos teatralitás jegyében történt. František Livora a címszerepben lép színpadra. Hajdani Mozart tenorja már régen hősivé ércesedett, de stílusérzékével és kifejező erejével hiteles portrét fest Kréta királyáról. Ez viszont a színtelen Jozef Ábelnek már nehezen sikerül a saját szerepében. Mozarthoz legközelebb - Idamentes szerepében - az illúziót keltő Jozef Kundiák került. Az elesett trójai király fogoly leányát, Idamentes szerelmét, lliát Božena Berkyová és Ľudmila Hudecová alakítja, előbbi ígéretesen énekelve a szólamot, az utóbbi merev keménységgel. A szenvedélyes Elektra Elena Holičková felfogásában a legtávolabbra került a kívánt stílustól. A zenekari hangzás szintén vaskosabbra, súlyosabbra sikerült, mint azt Mozart zenéje megköveteli. Kifogásaim ellenére, örülök ennek a bemutatónak, mert a Mozart-év jóvoltából megismertet és emberközelbe hoz egy méltánytalanul mellőzött remekművet. • VARGA JÓZSEF