Új Szó, 1991. május (44. évfolyam, 102-126. szám)

1991-05-08 / 107. szám, szerda

PUBLICISZTIKA iÚJSZÓi 1991. MÁJUS 8. NYITRÁN A HELYZET... (Folytatás az 1. oldalról) szerencsére, valamelyest konszolidálódott, s nekünk sikerült bővítenünk az eredetileg - és hozzáteszem, mások által - a magyar tagozatra meghirdetett szakok választékát. Az akkori elképzeléseinktől eltérően azonban azokat a szakpárosításokat, melyekre tíznél kevesebben jelentkeztek, mégsem nyitjuk meg, éspedig több okból nem: egyrészt kis létszámú csoportoknak nem tudnánk szavatolni a folyamatos, zökkenőmentes oktatást, másrészt maga a kiválasztás folyamata is olyan, hogy nem garantálható a színvonal, ha tíznél kevesebben jelentkeznek tíz helyre. Ezért az alsó tagozatos tanítóképzéstől eltekintve csupán azokat a szakokat, illetve szakpárosításokat nyitjuk meg - konkrétan a magyar-szlovákot, a magyar-angolt, a magyar-németet, a magyar -zenei nevelést, a matematika-fizikát, a matematika-kémiát, a matematika-földrajzot, a biológia-kémiát, a biológia-testnevelést és a földrajz-testnevelést -, melyekre legalább tízen jelentkeztek. Mindezekhez azonban még hozzá kell fűznöm, hogy az őszi magyarellenes hangulatkeltés utórezgései még most is észlelhetők a karon: akadtak ^tanszék-, illetve szekcióvezetők, akik egyszerűen nem voltak hajlandók hozzájárulni ahhoz, hogy a tanszékükön magyar tagozati szakok nyíljanak. Ilyen volt például a történelmi szekció vezetője, aki miatt nem nyithatjuk meg a magyar -történelem és a földrajz-történelem szakokat, holott lett volna rá elég jelentkezőnk. Ezzel nagyon veszélyes helyzet állt elő, hiszen ha a többi tanszékvezető, illetve tanszék is ilyen hozzáállást tanúsít, és az iskola vezetősége enged a nyomásuknak, akkor elméletileg előfordulhat, hogy a következő évben egyetlen egy szakot sem nyithatunk. Ilyen értelemben sikerként könyvelhető el és az új iskolavezetés, illetve az új dékán megértése jelének is tekinthető, hogy az idén tíz szakpárosításban nyitunk tanári szakokon első évfolyamot. Bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a vezetés a pedagógus- és a tanteremhiányra, valamint a kollégiumi férőhelyek hiányára hivatkozva, csupán 90 diák felvételéhez járult hozzá. Ez a múlt évi létszámnak alig valamivel több mint a fele, tavaly ugyanis több mint 160 diákot vettünk fel. - Akkor tehát, amikor már közismert tény, hogy a magyar pedagógusok átlagéletkora negyvenöt év, amikor százhúszan közülük hatvan évnél idősebbek és amikor az ötven és hatvan év közöttiek pontosan 31,2 százalékát teszik ki az összlétszámnak, a Nyitrai Pedagógiai Karon ahelyett, hogy növelnék, csökkentik a felveendő magyar diákok számát. Ahelyett, hogy a kormánydöntés nyomán javulna, romlik a helyzet. - Alapjában véve igen: tudni kell azonban azt is, hogy tavaly nemcsak a magyar tagozat diákjainak - elsőseinek - száma szaporodott meg lényegesen, a szlovák diákok létszáma is körülbelül a kétszeresére növekedett, ami a karnak óriási megterhelést jelent minden szempontból. - Visszatükröződött valamilyen módon az oktatási miniszter személyének megváltozása a magyar tagozathoz való hozzáállásban is? (Tudvalevő, hogy a már említett kormánydöntés még Ladislav Kováč minisztersége idején született.) Vagy egy kar életében többet jelent, ha a dékán személye változik? - A karon belül, azt hiszem, mind a kettő fontos. A dékán viszont a főiskolai törvénynek köszönhetően az előző évekhez képest nagyobb szerepet kapott, inkább tőle függ tehát a magyar tagozathoz való hozzáállás milyensége. Az új dékán beiktatása óta eltelt időszak (február elején Peter Liba váltotta fel Jozef Pástiért a dékáni poszton - K. J.) viszont nagyon rövid ahhoz, hogy a kérdésre egyértelmű választ adhassak. Véleményem szerint, a pedagógusok felvételének elhúzódása és az első évfolyam számára meghirdetett némely szakok megnyitásának elmaradása még nem kell, hogy törvényszerűen az új dékán részéről felénk irányuló negatív álláspontot tükrözzön. - És a kar akadémiai szenátusának a magyar tagozat akadémiai szenátusával szemben tanúsított közönye? - Ez egy kicsit összetettebb probléma. Amikor mi a múlt év végén, abból kiindulva, hogy amit a (főiskolai) törvény nem tilt, azt szabad, megalakítottuk a magyar tagozat akadémiai szenátusát, a kar akadémiai szenátusa nem fogadta el az iménti érvelésünket, és azóta sem tartja legitimnek szenátusunkat. A gondot nem is a tagozat legmagasabb szervének megnevezése jelenti, hanem az, hogy milyen kompetenciákkal rendelkezhet. Ez viszont a kar akadémiai szenátusának és a miénknek a közös problémája. Sajnos, a két szenátus vezetőségének a mai napig sem sikerült érdemi tárgyalásokat folytatnia a kompetenciák elosztásáról, mi azonban ennek ellenére dolgozunk, s ők ebben nem akadályoznak: a szenátusunk határozatokat hoz és én dékánhelyettesként, azaz afféle végrehajtó szervként igyekszem végrehajtani azokat. -Hány magyar tagja van a kar akadémiai szenátusának? -Tudtommal csak egy magyar diák kapott benne helyet. Mi még kettőt kértünk a magyar tagozat szenátusának elnöke és titkára számára, ezt azonban eddig nem respektálták. - Talán azért, mert - jól tudom? - a magyar tagozat hivatalosan nem is létezik... - Erre elég nehéz válaszolni, mivel létezik is, meg nem is. Olyan formában hivatalosan is létezik, hogy a kar új működési szabályzatában már tagozatként van említve, a szabályzat azonban még nincs regisztrálva az oktatási minisztériumban, mivel a tárca vezetőinek kérésére bizonyos változtatásokat kellett eszközölnünk benne. Megjegyzem, ezek nem veszélyeztetik a tagozat hivatalossá, illetve legálissá tételét. A jövőt illetően azonban mindenképpen hozzá kell tennem, hogy a kar rövidesen egyetem részévé válik, melynek struktúrája most van kialakulóban, s amelyben szeretnénk mi is méltó helyet kapni, azaz, ha lehetséges, magasabb szintre lépni. KLUKA JÓZSEF ...Nem tudom, mások hogy vannak az utazással. Nekem - kivált messzibbre - mindig azt jelenti, hogy rövid időre megszabadulhatok itthoni gondjaimtól. Mint egy színházi előadásban a szünet, valami olyan az utazás. Az előadás (itthoni életem) megáll kicsit. Lehet frissítőt inni, fecsegni a büfében, bámészkodni, kikapcsolódni; de közben az ünnepi ruhák, a plakátok, az elkapott párbeszédek mind-mind az előadásra emlékeztetnek. Szóval: az ember a szünetben is éli az előadást. Valahogy így vagyok Prágával is, valahányszor felruccanok oda. Az itthon gondjaiból szeretnék kikapcsolódni, mégis minduntalan jó érzéssel fedezem fel, hogy amott is otthon vagyok. Az étteremben, a színházban, a villamoson, az áruházban; avagy az utcán, gyalogszerrel barangolva a Hradzsinban, a Vencel téren, a Károly-hídon, a Királyok útján, a Kisoldal hangulatos utcáin, az Orloj környékén... Templomokat, freskókat, szobrokat, sírköveket, vagy akár embert, folyót, madarat szemlélve. Prága valóban különleges város. Különleges, mert szép, mert gazdag történelme van, mert a város szíve a nagyarányú felújítások után is az ország egyik legszebb belvárosa maradt; de azért is, inert újonnan létesített középületeinek többsége szintén szép. A műépítészek szerint Prágának sok-sok rokon vonása van Béccsel és Budapesttel, de még Rómával, Velencével és Athénnal is. A Libuše és Premysl alapította város macskaköves utcáit meg hídjait járva, szinte lépten-nyomon a történelem szele suhintja meg az embert. Hát még ha fölsétál a Hradzsinba, s onnan pillant le a Moldva partjára! Rövid nézelődés után kirajzolódni látszik a város ősi, román stílusú alaprajza, amit a gótikus és a renea kolostorokkal s udvarházakkal, kápolnákkal és sörözőkkel, vendégfogadókkal s egykori kézművesboltokkal szegélyezett utcáin. A soktornyú Prága így válik sokunk személyes ismerősévé. Jómagam ki tudja, hányadszor lépdelek már az óváros szűk utcáiban, a Kisoldal, azaz a Malá strana műemlék épületei között, a hatszáz éves Károly-hídon, s közben azon tűnődöm: vajon miért van az, hogy rohanó életünkben egyre inkább odafigyelünk városaink múltjára? Kérdőn pillantok a hídkorlát peremén álló kőszobrokra, ám a szobrok - akárcsak a világon mindenütt -, Prágában is némák. Bár épp ez a némaság rejti magában a remélt választ. Azt, hogy a kövek tanúságából sok minden kiolvasható, és ha nem rest az érdeklődő akarat, akkor még a szirtek messze pillantó ormainál is beszédesebbek. A történelem okos tanítása, hogy vallomásra bírható akár a jeltelen föld is, ha makacs tudnivágyás tesz valakit illetékessé a kérdezésre. Prága kőtömbös emlékei (is) szívesen vallanak a múltról, elvégre e város ősidők óta igazi csillagfókusz a Bécstől Lvovig, Poznantól Belgrádig, Nürnbergtől Várnáig vezető utak kereszteződésében. Történelmi utak metszéspontja, ahova igazak és hamisak, békés szándékúak és kalandvágyók mindig bizakodva igyekeztek az évszázadok szerencseforgató tülekedésében. Ezt a gazdag, színes és érdekes várost el nem kerülhették kevély nemzetségfők és ősi királyok, lomha szekereken érkező kalmárok és lengyel ritterek. Csoda hát, ha a belváros utcáiban ma is még ott suhog a múlt szele, ha az Óváros téren, a Zsidóvárosban, a Vyšehradban sétálgatva a mai szemlélőben is tisztelet ébred? Aligha! Sőt, így is van rendjén, hiszen a régi kövek is házfalak a múltról beszélnek ugyan - ám üzenetük a mának szól. Csoda hát, ha azt mondom: szeretem Prágát?! Vastagon csorgó májusi napsütésben éppen úgy, mint ezüstös holdfényben. Nem az udvaríaskodás, nem is az ország fővárosának kijáró kötelező tisztelet mondatja ezt velem. Egyszerűen valóban otthon érzem magam itt, ahol még olyasmi is megtörténik velem, ami egyebütt sehol az országban: nem is egy, hanem több krigli sört tudok meginni együltömben. Tizenkettes világosat a bramboráknak mondott krumplilángossal például az U Kalicha nevű, jellegzetes prágai hangulatú vendéglőben, vagy ti zenhármas barnát a Flekhez címzett sörözőben... MIKLÓSI PÉTER ELFUSERÁLT FELSZABADÍTÁS Dicsőség a szovjet katonának, aki végigszenvedte a háborút, aki 1945 tavaszán betoppant hozzánk, aki leült a házunkban egy negyedórára, aki megpihent, majd búcsút intett, és tovább indult Bécs felé. És örök dicsőség azoknak az ukrán, tatár, orosz és kirgiz harcosoknak, akik még eljutottak az ausztriai fasiszta haláltáborokba, felszabadították a még életben maradt zsidó testvéreimet, majd a világégésnek utolsó perceiben veszítették életüket. Köszönet nekik ezért, hogy életemnek azon a feledhetetlen húsvét vasárnapján apám jogos reménykedéssel így szólhatott hozzám: most már minden csak rajtad múlik; tanár lehet belőled, vagy a magad gazdája lehetsz, és ha úgy tartja kedved, akár bankigazgatónak is kitanulhatsz ŕ., Ilyen dolgokról beszélt apám azon a szép tavaszi napon, és vele együtt száz és száz hozzá hasonló szegényember kezdte tervezgetni a napfényes holnapot. Most pedig, negyvenhat esztendő elmúltával, amikor bizony alaposan elbizonytalanodva, mérlegkészítéssel próbálkozom, ilyen híreket kell értelmeznem: Prágában - tiltakozásként - egy diák rózsaszínre mázolta azt a tankot, amelyről a legenda azt tartja, hogy elsőként érkezett száztorpyú fővárosunkba, segítséget nyújtandó a fasiszta elnyomás ellen felkelt prágaiaknak. Az ország más részeiből is érkeznek hasonló hírek. Itt egy másik felszabadító páncélos, vagy történelmi ágyú beolvasztását szorgalmazzák, amott pedig háborús emlékmű jelenléte derogál a helybelieknek... Van, aki a hálátlanság kozmikus méretű megnyilvánulásának minősíti az ,,emiékmű"-rombolást, van, aki történelmi igazságtételt emleget, és egyáltalán nincs könnyű helyzetben az az államférfi, akinek meg kell válaszolnia a szomszédos nagyhatalom fővárosából érkező, a tankeltávolításokat és az emlékmű-káderezéseket kifogásoló diplomáciai jegyzékeket. En, a jelenség különbejáratú értelmezésére törekedve egy mondatban így foglalnám össze a probléma lényegét. Elfuserált felszabadítás. Tudom, nem diplomatikus, nem kimerítő, az egyrészt-másrészt módszerhez igazodó történészek és műkedvelő politikusok szerint pontatlan az ilyen aforisztikus értékelés. A világpolitikai kategóriákban gondolkodók - tisztában vagyok vele - nagyhatalmi érdekeket és objektív szükségszerűségeket emlegetnek és az európai erőegyensúlyról lennének készek nyomban előadást tartani. Csakhogy a bálványrombolásra való tömeghajlam kialakulása során nem ilyen meggondolások játszanak közre. A felszabadításunk óta eltelt 46 esztendő - sajnos - egy olyan sztorira emlékeztet, amilyent harmadosztályú krimifilm-rendezők már számos műben megénekeltek. A különbség csak annyi, hogy a mi felszabadulásunk történetének főszereplője Sztálin és Brezsnyev, illetve Csehszlovákia, míg a gengszterfilmben egy öregedő, de haláltmegvetően bátor detektív és egy világszép, de haramiák karmai közé keveredett fiatal lány játssza a főszerepet. A filmtörténet szerencsésen végződik, a szerelmes nyomozó éppen akkor lép közbe, amikor a haramiák a lány megerőszakolására készülnek (felszabadítás). A dramaturgiai „duplacsavarást" az jelenti, hogy a hős detektív feleségül kéri a lányt, de az mást szeret. A végkifejlet: a hősnő - hogy senki ne marasztalhassa el hálátlanság miatt - az öngyilkosságba menekül. Vacsora után, laza szórakozásként minden különösebb következmény nélkül elvisel az ember egy ilyen krimifiimet. Legfeljebb a galamblelkűbbek megkönnyezik a hősnőt és a derék detektívet, és nyugovóra térve még velük is álmodnak. De más a helyzet a mi esetünkben. A mi megszabadítónk 45 évig egyfolytában és intenzív ázsiai stílusban udvarolt. Az ágyunkba is befeküdt. Teljesen nem akartunk kötélnek állni, csak pettingeltünk, és ódzkodtunk a dramaturgiai utasítás maradéktalan végrehajtásától. Kérőnk egy huszonhárom évvel ezelőtti próbálkozásunkat (kiugrottunk az ágyból) öngyilkossági kísérletnek minősítette. Ahogy az ábra mutatja - életben maradtunk. Komoly dolgokról nem illik profánul írni. Elnézést, hogy csak ennyire voltam hányaveti. Ha nem lenne sírni való kedvem az elmúlt negyvenhat esztendő eseményeire, elszalasztott lehetőségeire viszszapillantva, legszívesebben röhögnék. Kínomban... xxx Mindazonáltal minden cinizmus nélkül és őszinte szívvel most, 1991. május 8-án is kijelentem: Dicsőség a szovjet katonának, aki végigszenvedte a háborút, aki 1945 tavaszán betoppant hozzánk, aki házunkban megpihent, aki életét is kész volt feláldozni érettünk. Nem ő tehet róla, hogy így történt, ahogy történt. TÓTH MIHÁLY Prága - Hradzsin Prikler László felvétele REFLEX PRÁGAI SÉTÁK szánsz stílus töltött meg szebbnél szebb épületekkel, a barokk pedig mindezt ki is díszítette. Letekintve a várból, az ember szeme elé táruló látvány egy falevélhez hasonlít. Egy ereje teljében álló fa lombkoronájáról leszakított és a földre terített óriás falevélhez, amelynek örökmozgó sejtjeit a nyüzsgő forgalom, a sürgölődő sokaság alkotja. És elég két-háromszor körbepillantani a Károly-híd, az Óváros téren álló Orloj, vagy a Vencel tér felső csücskét záró Nemzeti Múzeum kupoláinak látképén - és az ember máris megszereti ezt a várost, otthon érzi magát