Új Szó, 1991. május (44. évfolyam, 102-126. szám)

1991-05-06 / 105. szám, hétfő

1991. MÁJUS 6. A VÁLTSÁGDÍJ Čorbáék a tévé előtt ültek, társalogtak és sós stanglit ropogtattak. Kora esti sziesztájukat egy, a folyosóról jövő tompa puffanás zavarta meg. ,,A szomszéd megint kapatos, biztosan ő vágódott el" - jegyezte meg bosszúsan a ház ura, de azért kiment „terepszemlét" tartani. Amit ajtója előtt látott, az enyhén szólva, sokkolta. A földön egy fiatal lány, inkább még gyerek feküdt mozdulatlanul. Keze és lába cipőfűzővel volt összekötve, száján meg egy fehér sál. A megrémült férfi hirtelenjében nem is tudta, mit csináljon. Aztán eszébe jutott, hogy a szemközti szomszédnak van telefonja. Együtt riasztották a rendőrséget és hívták a mentőket. Pár pillanat múlva felemelték a mozdulatlan testet és a heverőre fektették. A kislány felnyögött és már szabaddá tett kezével letörölte az orrából szivárgó vért. Tíz percen belül megérkeztek a rendőrök és a mentő. Az örvös csak felszíni sérüléseket talált a lány karján, ennek ellenére kórházba vitette alaposabb kivizsgálásra. Aznap, néhány órával korábban Kutišéknál csörgött a telefon. A kagylót felvevő asszony csak néhány kusza, de annál ijesztőbb mondatot hallott. Egy ismeretlen női hang elhadarta, hogy szomszédjuk kislányát K. Bettit elrabolták és ha valaki a közeli hozzátartozói közül nem lesz délután fél négykor a telefonnál, a lányt megölik. Kutišné nem tudta mire vélni ezt a furcsa üzenetet. Rossz tréfa - gondolta - és kitárcsázta Betti mamája munkahelyi számát. Nem járt sikerrel, viszont édesapját elérte. Elmondta, milyen üzenetet vett az imént, a férfinek azt javasolta, próbáljon kapcsolatot teremteni a feleségével, ő addig értesíti a rendőrséget. A szülök zaklatottan, pattanásig feszült idegállapotban várták a beígért telefonhívást. A rendőröktől már tudták, hogy nyolcadikos lányuk aznap nem volt iskolában. A táskáját az egyik lakó a pincében találta meg. Fél négy már rég elmúlt, de a telefon még mindig nem csörgött. Végre! Az éles berregésre az anya reagált előbb. - Tessék - szólt bele rekedtes hangon a készülékbe, s máris jött a válasz. „Ha élve akarják viszontlátni Bettit, hozzanak 1 milliárd koronát a Junior Szálló elé." Se több, se kevesebb. Az ismeretlen nő letette a kagylót. Közben Bettit vizsgálták az orvosok. A rendőrök türelmetlenül várták, mikor kapnak engedélyt a koronatanú kihallgatására. A kislány vallomása fényt deríthet a homályos ügyre. A pszichológus még nem javasolta ezt a beszélgetést, mert ki tudja, milyen borzalmakat élt át a gyerek. Az édesanya látogatása ellen azonban nem volt kifogásuk. Betti mamájának elmesélte borzasztó kalandját. Reggel, amikor egyedül maradt a lakásban, becsengetett egy idegen férfi és egy nő. Késsel a kezükben utasították, milyen ruhát vegyen magára, ezután kényszerítették, hogy kövesse őket. Előbb fodrászhoz vitték, majd egy lakásba vezették. Ott megkötözték. Elrablói idegen nyelven beszéltek egymás között, nem értette őket. A nő kezében injekcióstűt is látott, de arra már nem emlékszik, hogy megszúrták-e, mert közben elájult. A kórházban tért magához. Egy hét múlva már a bűnügyi/endőrök is beszélhettek a kislánnyal. Őnekik is elmondta azt, amit édesanyjának. Másnap Betti megkérte az orvost, hívja a detektíveket, mert közben eszébe jutott néhány dolog. Például, hogy két idegen férfinak műanyag tasakban valami fehér port kellett átadnia. Fogvatartói állandóan arról faggatták, mennyi otthon a pénzük, gazdagok-e, hol tartják betétkönyveiket. Ha nem válaszolt, üveggel vágták a kezét. A kislány ismét betegágyához hivatta a rendőröket, mondván, a színtiszta igazat fogják hallani. A vallomásból kiderült, hogy egy nappal az „emberrablás" előtt a 14 éves lány nővére ruhájában ment iskolába. Mamája megdorgálta és azt mondta, az apu majd elintézi az ügyet. Betti megijedt, hogy kikap, mert szigorúan megtiltották nekik, hogy egymás ruháit hordják. Először el akart szökni hazulról, aztán másképp döntött. A pincébe dugta a táskáját, egész délelőtt villamosozott, majd tartóst csináltatott. Felhívta Kutišékat, később szüleit is. Három cukorkát tett a szájába és zsebkendőn keresztül beszélt, hogy ne ismerjék fel a hangját. Amikor sötétedni kezdett, bement Čorbáék lépcsőházába üvegszilánkkal megsebesítette magát, sálat csavart arcára, majd megkötözte magát. A többit már tudjuk. , A vádemelés ezúttal elmaradt... OROÓDY VILMOS á/szá— „LOKÁLPATRIÓTA VAGYOK" A megbeszélt időpontnál két perccel később érkeztem. Az Érsekújvári Városi Hivatal új igazgatója az órájára nézett: szereti a pontosságot. Fiatalos, energikus, megnyerő jelenség. Emlékeztetőül: az ő posztja sajtóvita tárgya volt. Talán fölöslegesen sokat foglalkoztak a lapok egy kérdéssel: kell-e magyarul beszélnie e vegyeslakosságú város hivatalvezetőjének? A pályázat győztesétől dr. Adriana Koštyálovától tudom meg, nem ez volt az elsőrendű kritérium. i i\wi \r\L_r - Órákon át szenvedtünk a pszichológiai tesztekkel, majd a választmány tagjai előtt kellett megvédenünk elképzeléseinket. Négyen indultunk a pályázaton, én nyertem meg és februárban el is foglaltam helyemet. - Azelőtt milyen munkakörben dolgozott? - Üzemi jogász voltam. - Mondja, fontos, hogy az, aki itt Érsekújváron egy városi hivatal élén állt, magyarul is beszéljen? - Szlovákiában alapkövetelmény, hogy ebben a beosztásban tökéletesen tudni kell szlovákul. Emellett naponta emberek tucatjai szeretnék anyanyelvükön, magyarul intézni ügyes-bajos dolgaikat, mert számukra ez így könnyebb. Ennek a hivatalnak a város polgárait kell szolgálnia, mégpedig úgy, hogy az nekik a lehető legelfogadhatóbb legyen. Az igazi újváriak számára egyébként nem probléma, ha valaki más nyelven beszél. Amikor elindult a sajtókampány, megírtam a Hlas l'udu-nak, hogy nem tartom helyesnek, ha megint azt keressük, ami elválaszt minket, ahelyett, hogy megtalálnánk az egymás mellett élés optimális formáit. - Mégis, mi lehet az oka annak, hogy újváriak és környékbeliek is megkérdőjelezték a nyelvtudás kritériumát? -Sajnos, olyan gátlások élnek bennünk, amelyeknek köszönhetően elhitetjük magunkkal: aki más nyelvet beszél, az árt, rosszat akar. Ez egy egészségtelen beidegződés. -A pályázaton elképzelésekről, tervekről kérdezték. Milyen elképzelésekkel indult? - Ha fontossági sorrendet akarnék fölállítani, két feladatot említenék elsősorban. Az egyik elképzelésem az, hogy Érsekújvárból ékszerdobozkát kell csinálni. Élnek még bennem a gyermekkori emlékek, a Berek, a Zúgó, a Nyitra-part, a ma már inkább leszállópályára hasonlító Főtér, a városi park. Ez a város csodálatos volt, lokálpatrióta polgárok lakták, tettek valamit érte. Nincs rosszabb, amikor a lakótelepek alvó városokká változnak - az emberek egész héten bámulnak az ablakból, a hétvégén pedig hazamennek, szülőfalujukba kacsahúsra. Nem övék ez a város és nem is igyekeznek sajátjukká formálni. Pedig csak úgy lehetne Újvárból kellemes, tiszta, elfogadható várost formálni. Én lokálpatrióta vagyok - gondolhatja, mennyire örülök, hogy az önkormányzat nagy része ugyanúgy otthonának érzi ezt a várost, mint én. A másik fontos feladat a „lét" színvonalának emelése. Ezzel összefügg az emberek viselkedésének nívója. Meg kell tanulni újra, mi az a szeretet, tisztelet, hit, empátia. - Térjünk a konkrét munkára. Nemrég két nagyon fontos törvény született, az egyik az önkormányzatokról, a másik a községek vagyonáról. Mennyire segítik az ön munkáját a törvények? - Nagyon friss munkaerőnek számítok a városházán. Arra a kérdésre, hogy munkámat mennyire segíti elő egy-egy törvény, még nem tudok érdemben válaszolni. Menet közben tanuljuk az új törvényeket - a tavalyi törvénytáron sem rágtam magam végig, nem volt mikor. Nemrég a sajtóból ismertük meg a községek vagyonáról szóló törvényt. - Bizonyára ismeri a komáromi városatyák nemrég megjelent felhívását, amelyben az apparátusok felduzzasztása ellen emelték fel hangúkat, ön szerint igazuk van? - Nézőpont kérdése. Az önkormányzat határozza meg például a városi hivatal alkalmazottainak számát - az újvári választmány elégnek tartja a létszámot, én pedig azt látom, hogy a munka nö, a létszám nem. Lehet, hogy az ügyintézés módjában van a hiba, de higgye el, rengeteg a munka. És még több lesz, hiszen egyre több kérdésben éppen a helyi szervek lesznek illetékesek. - Nem volt könnyebb üzemi jogászként? - Visszasírom. Sokan azt állítják, hogy a városi, községi hivatalokban jobban érvényesülnének a tapasztalatokkal, államigazgatási, helyi önkormányzati gyakorlattal rendelkező emberek. Részben igaz, de azt hiszem, hogy a friss munkaerő kiváló ötletekkel gazdagíthatja ezt a munkát éppen azért, mert pern élnek benne a sokszor oly káros beidegződések. Mindannyiunkban ügyködik egy szabotőr - önmagunk egészségtelen kritikája. Ezt a szabotőrt kell naponta visszaszorítani. Nehezebb napokon megfogom a fejem és felteszem magamnak a kérdést: „Adri, mit keresel itt?", de kell egy adag bátorság is ahhoz, hogy a szabotőrt legyőzzem és valóban kedvvel jöjjek be. - És van bátorság? - Ritkán szoktam meghátrálni. LOVÁSZ ATTILA AZ ÁLLAMHATÁRON TÖRTÉNT,.. Sokan szeretnének világot látni, más tájakkal, emberekkel ismerkedni. Az utazás azonban pénzbe kerül, így lemondanak róla. A valutaellátmányt inkább a bankban helyezik el, hogy kamatozzon. Vannak azonban olyanok, akik a külföldre való utazást másképp gondolják. Nem a határátkelőhelyeket veszik igénybe, hanem a zöldhatárt, abban reménykedve, hogy kijátsszák a határőrséget. Az államhatár mindkét oldalán a határőrök védik az országok érdekeit, s mint az alábbi sorok is bizonyítják, nem eredménytelenül. Bíztak magukban, de... Ki tudja, mi volt a valós ok, az, amit elmondtak, vagy valamilyen más húzódik meg tettük mögött. Ők ketten megunták lakóhelyükön az életet, mert nem volt munkájuk. Egyikük épp, hogy betöltötte a tizennyolcadik évét, a másik alig múlt 19 éves. Az úticéljuk Franciaország volt, csakhogy az út oda Magyarországon és hazánkon keresztül vezetett. Budapestre nemzetközi gyorsvonattal érkeztek, majd személyvonattal Szobra utaztak. Megsemmisítették személyi okmányaikat, aztán a térkép alapján, a vasút mentén a határ felé vették útjukat. Szó nélkül lépkedtek, de ugyancsak összerezzentek, amikor a határjárőr egyik tagja ércesen rájuk szólt: „Hova, hova, uraim?" Azok ketten egymásra néztek, egyrészt, mert nem tudták, mitévők legyenek, másrészt, mert egy szót sem értettek. Mintha a földbe gyökerezett volna a lábuk, alig akartak az őrs felé elindulni. Személyi okmányuk és pénzük se volt, csak ők tudják, hogyan akarták úticéljukat elérni. Félő, hogy bűncselekménytől sem riadtak volna vissza. Hazánk vendégszeretetét nem soká élvezték. Még aznap visszatoloncolták őket Magyarországra. Hogy megelégelték-e a történtek után a külföldre való utazás eme formáját, nem lehet megmondani. A szerencse forgandó, gondolhatta magában a két román állampolgár, s legközelebb talán másutt próbálkoznak, hogy tervüket megvalósíthassák. Kalandra vagy otthonra vágytak? A gyermekotthonban, amelyben nevelkedtek, ők hárman mindig összetartottak. A legvakmerőbb csínyektől sem riadtak vissza. Ha valami baljós esemény történt az otthonban, tudták, hogy ők eszelték ki. Az egyik nap az előző esti tévéfilm hatására egyikük a következő ötlettel állt elő: ,,Azt hiszem, ideje volna szétnézni a nagyvilágban. Itt nálunk utnalmas az élet, egyébként is, észre sem veszik, hogy kereket oldottunk." Sokáig vitatkoztak, aztán úgy tűnt, megfeledkeztek barátjuk ajánlatáról. De mégsem. Térképet szereztek, konzervet gyűjtöttek az útra, aztán Pozsonyba utaztak. Szétnéztek a városban, főleg a ligetfalusi lakótelepen. A „vezér" megmutatta társainak, hol húzódik az államhatár, és felvilágosította őket, hogy a távolban látható torony irányába kell majd tartaniuk. A sötétség leple alatt útnak is indultak. Pontosan nem tudták, hol járhatnak, de a remény, hogy holnap már Bécs belvárosi utcáin kószálhatnak, hajtotta őket. Egyszerre két ismeretlen egyenruhás férfi állta el útjukat: Zollwache járőrei. Az őrsön egyre csak azt bizonygatták, hogy szabad, országban- szeretnének új életet kezdeni, és ez nem segített rajtuk. Másnap átadták őket a szeredi gyermekotthon képviselőinek. Talán tanulnak az esetből, vagy mégse? Nem lehet tudni. Ám feltételezhető, hogy újra megpróbálkoznak, mert az intézetben, ahol társaik felnéztek rájuk, nehezen viselik el a kudarcot. ,,Ha nagykorúak lennénk, beállnánk az idegenlégióba" - érvelt az egyik. Nemcsak rajtuk múlik, hogy megtalálják-e az életben a helyes utat. Különösen így nem, hogy szüleik magukra hagyták őket. Nem voltak babonásak Hosszú utat tettek meg ők nyolcan, amígKínából eljutottak a szlovák fővárosba. Előbb a kellemesen tavaszias időben megnézték a várost. Úgy viselkedtek, mint a külföldi turisták. A csoport legfiatalabb tagja 19, a legidősebb 33 éves volt. Este az egyik büfében megvacsoráztak, sőt frissítőt is vásároltak az útra. Éjfél előtt a ligetfalusi Matador közelében szálltak ki az autóbuszból, szétnéztek, majd elindultak az államhatár felé. Tizenharmadika volt, de ók nem voltak babonásak. „Nyugtalan ez a kutya, nézd, hogy hegyezi a fülét" - figyelmeztette a járőrparancsnokot a kutyavezető kiskatona. - „Emberek vannak a közelben!" Még mondani akart valamit, amikor a sötétben egészen közel mozgó alakokat vett észre. Ezután gyorsan zajlottak az események. A kínaiak ellenálltak, nem törődtek bele könnyen abba, hogy a határőrök útjukat állták. Szerencsére az Iman kutya sakkban tartotta őket, mindaddig, amíg az erősítés meg nem érkezett. A rendőrségen hiába erősködtek a kínaiak, hogy a szomszédos Ausztriában szerettek volna politikai menedékjogot kérni. Útlevelükbe beütötték az N betűs pecsétet, és 24 órán belül el kellett hagyniuk hazánkat. Hogy nem tértek vissza Kínába, az holtbiztos. Talán már a határ túloldalán vannak, vagy éppen azt tervezik, mit tegyenek annak érdekében, hogy a legközelebbi útjuk során biztosra mehessenek. A viselkedésükből arra lehet következtetni, hogy nem fognak visszariadni az erőszaktól sem. (németh) MÁSOK ÍRTÁK VÉGVESZÉLYBEN A HAZAI FILMGYÁRTÁS Ilyen benyomást keltenek az utóbbi időben megjelent, a filmgyártással kapcsolatos írások. A Slovenský denník 18. számában dr. Martin Šmatlák, a Szlovák Filmtudományi Intézet igazgatója nyilatkozott a szakma szlovákiai helyzetéről. A „senki földjeként" jellemezte azt az állapotot, amelybe a filmgyártás került. A magántőke behatolásával együttjáró új játékszabályok kialakulása ugyanis folyamat, amely évekig eltarthat. Franciaországban ez a fajta, mára kialakult rendszer negyven éven át formálódott. Képessé vált a fejlődés előmozdítására, annak ellenére is, hogy a filmgyártás rohamosan amerikanizálódik az egész világon. Martin Šmatlák hangsúlyozta: ,,Kétségtelen, hogy a régi rendszert meg kell változtatni, de nem úgy, hogy légüres tér keletkezzék. Napjainkban a filmgyártás régi rendszere megszűnőben van, de az új megteremtéséhez hiányoznak a megfelelő gazdasági, legiszlatív és adóügyi feltételek. Mindaddig, amíg ezek életbe nem lépnek - márpedig ez időbe telik -, fenyeget a veszély, hogy a filmgyártás, az alkotómunkát is beleértve, állami támogatás híján leépül". Elmondja, hogy a szlovák filmgyártás egyszerűen kiesett az idei költségvetésből. A kulturális minisztérium utólagos keretből történő juttatással próbálja megoldani a már félig kész filmek befejezését. Egyébként kiderült, hogy az elmúlt húsz év folyamán készült filmekből csak kettő volt nyereséges. Az Ezeréves méh című film 12 millió koronába került, s még most sem térült meg teljesen, šmatlák doktor azt a szemléletet, hogy olyan kis népek filmgyártása, mint amilyen a szlovákoké, képes fenntartani önmagát, a filmet enyhén szólva turbinával és mozdonnyal azonosító érzéketlenségnek minősíti. Rámutat arra, olyan pályázati rendszert dolgoztak ki, mely biztosítja, hogy a legígéretesebb kezdeményezés részesüljön támogatásban. De alkalmazásához egyszerűen nincs pénz! Vít Olmer rendező a Na konec tydne OFban (1991, 5. szám) a cseh filmgyártást fenyegető veszélyt a művészi színvonal visszaesésének várható képével érzékelteti. „Úgy néz ki, hogy három évre leáll a cseh filmgyártás. Jól emlékszem, mit jelentett ez, amikor a hatvanas években politikai okokból szorult vissza az új hullám, s mennyi időbe tellett, míg újból talpra állt a cseh kinomatográfia. Jobban mondva, már sohasem állt igazán talpra. Ha ma leáll a gyártás, minden széthullik, s utána a nulláról kell majd indulni. Megszakad a folytonosság, elvesztve a nemzeti önazonosságot is... Ne feledjük, hogy egy film elkészítése az ötlettől a bemutatóig legalább két-három évig tart... Hasonló helyzet áll be, mint a hetvenes években, amikor politikai okokból adódtak a. gátak, most pedig gazdasági okokból rekedünk meg" - mondja a rendező. A MŰVÉSZ MINT EMBERARCÚ KAPITALISTA Több csehországi lap is beszélgetést közölt Boris Hybneire\, színházáról, a Gagról. A stúdió „nomád"' létformájában már több mint tizenkét éve működik, de őt mágát mindig is fűtötte a vágy, hogy saját színháza legyen. Már a múltban is a leleményesség jelentette számukra a mentsvárat. Nem kívántak apolitikusak lenni, de a provincializmus buktatóit is igyekeztek elkerülni. Megpróbáltak európai összefüggésekben gondolkodni. Ezután is egyaránt igyekeznek szolgálni a hazai publikumot és az utazási irodák által szervezett fellépések közönségét. Új elem a színház működésében, hogy a főnök egy-egy szezonra szerződteti a művészekete, mint a New York-i társulatok. A Reportér munkatársa feltette neki a kérdést (a hetilap idei 2. számában), hogy képesek lesznek-e fenntartani magukat rendszeres állami dotációk nélkül. A válasz szerint a sokirányú kezdeményezésben és vállalkozásban látják a lehetőségét. így például elkezdték a nevezetesebb bemutatóikról készült videofelvételek árusítását. Több együttest hoznak létre, a lehető legteljesebb, a tájolást is maradéktalanul kihasználó igénnyel. Ha a társulat magva kiveszi szabadságát, a többiek egy és ugyanazon komédia naponta ismétlődő, hétvégén pedig napi többszöri bemutatássorozata veszi át a stafétát, úgy, mint a Brodway-n. Groteszk filmekkel szintén kísérleteznek, s különféle kiadványokkal is jelentkeznek majd. „Valahol a szórakoztató művészet próbaműhelye és az álomgyár között akarunk helyet találni" - jelentette ki Boris Hybner. A Mladá fronta dnes-ben (1991, 19. szám) a művészmenedzser tovább lépett elképzeléseiben. Teret akar biztosítani a zenés műfajok számára. Prágában ugyanis nincs igazi zenés színház. A színpadon együtt akarja szerepeltetni a hivatásos és az amatőr művészeket, a zenészeket és a pantomimművészeket, hogy rögtönözzenek. „Provokatív műsorokat akarok bemutatni, hogy valami olyasmivé váljunk, mint a kulturális centrum"- mondja. Persze ahhoz, hogy a színház ne legyen a pénz rabja, Boris Hybner szerint szükség van a művészet iránti odaadásra és alázatra. A pénzre nem tekint másként, mint a művészi elképzelés megvalósításának előfeltételére. Munkatársaiban - a kiválasztás szigorú mércéjét alkalmazva - az anyagi megbecsülésre és sikerélményre egyaránt vágyó művészt látja. Emberarcú kapitalistának tartja magát. Azt vallja, ha csődbe jutna, másként, de újból a színháznál köt ki. Krédója: nem szabad meghátrálni. ÚJ LAP A LAPOKRÓL A csehszlovákiai könyvkiadók, könyvvásárlók és terjesztők tájékoztató hetilapjának, a Nové knihynek idei 14. száma közli, hogy Kamelot címmel májustól új, kéthetenként megjelenő lap indul. A laptulajdonos, M. Štraub célul tűzte ki a lapok áradatában áttekintést és eligazodást nyújtó tájékoztatást, az új folyóiratok, képeslapok és egyéb kiadványok számontartását, az érdekesebb közleményekre és cikksorozatokra figyelmeztető előrejelzést. Az új lap a kiadók és az olvasók közötti kapcsolatok szorosabbra fűzését is feladatának tekinti. Külön figyelmet szentel majd a hazai és a külföldi szaklapoknak, önálló mellékletekkel és részletes katalógussal jelentkezve. Érdekes adatszolgáltatást ígér a Kamelot a folyóiratkínálat helyzetét vizsgáló kutatások eredményeiről. Ankétok, pályázatok révén és egyéb módon az olvasó is lehetőséget kap, hogy kifejtse véleményét a fenti kérdésekről. Ezenkívül eredeti, publikálatlan, kivágásra is alkalmas anyagokat kínál a számonként 2.20 koronába kerülő lap, mely megrendelhető a Postai Hírlapszolgálatnál (PNS-ÜED Praha, Útvar propagace, Jindŕišská 14,125 05 Praha 1.) (sf) / /