Új Szó, 1991. május (44. évfolyam, 102-126. szám)

1991-05-06 / 105. szám, hétfő

r\UL i urv/-\ .OF SZÓ. yyi. majuíď t>. G0ND0LK0D0 IRODALMUNK KÖRVONALAI EGY ESSZÉ- ÉS TANULMÁNYGYŰJTEMÉNY MARGÓJÁRA I laavománv és megújulás 2 II címmel jelent meg nemré­giben egy terjedelmes gyűjtemény. Második kötete annak az antológiá­nak, amelyben e sorok írója kísérle­tet tesz a felszabadulás utáni, ponto­sabban az 1948-1988 közötti idő­szak csehszlovákiai magyar érteke­ző prózájának, közelebbről esszé­és tanulmányirodalmának átfogó be­mutatására. A kiadói elgondolások szerint, az összeállítást eligazító-ér­tékelő összefoglalás zárta volna a hazai magyar értekező próza fejlő­déséről, legjelentősebb művelőiről. Erre szerkesztési okokból nem ke­rült sor, így az oda szánt gondolatok egy részét itt foglaljuk össze, az olvasók, főként az ifjabb generációk tájékoztatására. A Hagyomány és megújulás 1-2 közvetlen folytatása a Szlovenszkói küldetés (1984) címmel ugyancsak e sorok írójának válogatásában megjelent antológiának, amely az 1918-1938 közötti időszak értekező prózájának legjellemzőbb eredmé­nyeit, időtállónak bizonyult értékeit foglalja össze. A Csehszlovákiai Ma­gyar írók sorozatban megjelent két kiadvány együttes feladata, hogy a legértékesebb művek újraközlésé­vel érzékelhetővé tegye napjaink ol­vasói számára a nemzetiségj irodal­munk hétévtizedes története folya­mán kibontakozott esszé- és tanul­mányirodalom főbb eredményeit, legsajátabb vonásait, tartalmi-tema­tikai-formai jellemzőit. Azt a helyze­tünktől determinált" főrmát, amely a klasszikus műfaji változatoktól el­térően a legritkább esetben lehetett a „lélek kalandja", az „intellektus költeménye", többnyire ném a felfe­dező vagy az elemző kíváncsiság ihlette, hanem nagyonis konkrét, ál­talában a nemzetiségi léttel össze­függő gyakorlati célok szülték. Ez a körülmény magyarázza esszé- és tanulmányirodalmunk mélyre nyúló valósággyökereit, műfaji sokarcúsá­gát, amely hol a közírás különféle változataiban, hol a nemzetiségi lét­gondokat elemző, a táji szervesség kérdéseit boncolgató tanulmány mű­formáiban, hol az irodalom- és kul­túrpolitika, az irodalomtörténet, az irodalomkritika műfajaiban valósult meg. A harmadvirágzás értekező pró­zájának körvonalait bemutató, hu­szonhárom szerző ötvennyolc mű­vét felvonultató antológia főbb célki­tűzéseit és témaköreit már a címé­ben is jelezni kívántuk. A „hagyo­mány" egyrészt a korábbi korszakok szellemi örökségére irányuló, lénye­gében az „önmagunk keresése" je­gyében folyó hagyományfeltárást és értékelést, másrészt a gyökerekhez, a szülőföld megtartó, éltető erőihez való ragaszkodást és alkotó viszo­nyulást jelenti. A „megújulás" pedig az elmúlt négy évtized alatt kibonta­kozó, a változó-nehezülő társadalmi­politikai körülménye^ között formáló­dó, szellemében, tartalmi-formai vo­natkozásaiban meg-megújuló érté­kező prózánk, ezen belül esszé- és tanulmányirodalmunk törekvéseire utal. Ma már kevesen kételkednek ab­ban, hogy elsősorban az önvédelem reflexei működtek közre, hogy esz­szé- és tanulmányíróink leginkább azokat a területeket-témaköröket ré­szesítették előnyben, melyek szoro­san kötődnek a nemzetiségi léthez, alkalmasak a helyi hagyományok feltárására, az identitás erősítésére, a nemzetiségi öntudat és önismeret fejlesztésére. E követelményeknek pedig - sajátos körülményeink kö­zött - leginkább az irodalom, az irodalompublicisztika felelt meg. Nem véletlen tehát, hogy értekező prózánk leggazdagabb forrása, leg­ihletőbb témája a csehszlovákiai magyar irodalom. Következéskép­pen irodalmi ihletésű írások adják gyűjteményünk döntő többségét. A felszabadulást követő idő­szak hazai magyar irodalma rendkívül mostoha körülmények kö­zött indult. A csehszlovákiai magyar­ság számára - ahogy Fábry fogal­mazta - 1945-ben csak a fegyverek hallgattak el, a „háborús" állapotok nem szűntek meg. A magyar kisebb­ség széles tömegei a teljes jogfosz­tottság állapotába kerültek, az isko­lákat bezárták, szünetelt a sajtó- és könyvkiadás. Az írók legfeljebb kézi­ratokat terjeszthettek. így Fábry Zol­tán is, aki 1946 tavaszán megírta A vádlott megszólal című döbbene­tes erejű esszéjét, melyben vissza­utasítja a csehszlovákiai magyarság háborús bűnökben való kollektív el­marasztalását, s húsz év kisebbségi történelmének argumentumaival bi­zonyítja a magyarság többségének antifasizmusát. Ilyen előzmények után az 1948 februárjában bekövet­kezett politikai-társadalmi fordulat a csehszlovákiai magyarság döntő többsége számára a megkönnyeb­bülést jelentette. A nemzetiségi el­nyomás, az egzisztenciális veszé­lyeztetettség elmúlta eufórikus han­gulatot teremtett soraiban. Ez a feb­ruár valóban „jégtörő és gyümölcs­hozó"-nak ígérkezett. Az anyanyelv törvényes jogainak visszaállítását, a magyar iskolák megnyitását, a saj­tó, a könyvkiadás újraindulását, a nemzetiségi kérdés végleges meg­oldásának lehetőségét jelentette. A teljes némaságból feltörő hang felszabadultság, a hála hangja volt. Az anyanyelven szólalás lehetősége patetikusra hangolta a szavakat. Az otthonratalálás lelkesültségét fokoz­ta az a remény, hogy belátható időn belül felépül egy igazságos társada­lom, a mindenféle megkülönbözte­tést kizáró, mindenki boldogulását biztosító szocializmus. Jól tükrözi a közhangulatot Fábry Üzenet című írása, mely az Új Szó első számá­ban jelent meg. Ez a miniatűr esszé több vonatkozásban A vádlott meg­szólal ellenpólusa. A sérelmeit ele­mésztő, a számonkérésről lemondó ember szólal meg benne, aki telve van a nemzetek közötti megbéké­lést, kölcsönös bizalmat és megbe­csülést, az anyanyelvi kultúra felvi­rágoztatását hozó jövő reményével. Fábry optimizmusát nem igazolta az idő, de történelmi tény marad, hogy ez az írás volt az első irodalmi szó, amely a hosszú némaság után a szélesebb szlovákiai magyar köz­véleményhez eljutott. Szerzője felrá­zó, aktivizáló hatást szánt neki, a magyar nemzetiségi kultúra újrain­dítását. A szlovákiai magyarság az indu­lást követően sokáig az újjáépítés lázában égett. Nemcsak új társadal­mat, hanem új kultúrát, mindenkihez szóló demokratikus kultúrát és iro­dalmat kellett létrehozni, hozzá új és művelt közönséget nevelni, s főként pótolni az értelmiség ki- és feltelepí­téssel, önkéntes távozással elszen­vedett súlyos vérveszteségét. A fo­kozatosan kibontakozó kulturális életet áthatotta a közös művelődés, az együttanulás igénye. Szinte min­denki tanulni és tanítani akart. Ez a didaktikai gesztus jelen volt szelle­mi életünk minden területén. Külö­nösen a publicisztikában dominált, de áthatotta a szépirodalmat csak­úgy, mint az értekező próza külön­féle változatait, meghatározta az iro­dalom- és kultúrpolitikai törekvése­ket. Ezzel a mindent átható művelő­dési igénnyel összhangban a napi politika szükségleteit meghaladó sajtóanyag szinte kizárólag a nép­művelés, a tudományos ismeretter­jesztés követelményeit teljesítette. A kezdeményezést a tapasztalt, már a két háború között is ismert írók - Sas Andor, Fábry Zoltán, Egri Viktor - vállalták. Munkásságukkal jelentős missziót teljesítettek: meg­teremtették újrainduló irodalmunk, benne esszé- és tanulmányirodal­munk alapjait. T ragikus fordulata azonban a csehszlovákiai magyarság történetének, hogy a nemzetiségi elnyomás alól szabadulva hamaro­san az „élesedő osztályharc" gya­nakvástól, bizalmatlanságtól terhes légkörében találta magát. Az 1948 utáni fellendülés és optimizmus a diszkriminációs intézkedéseket hatálytalanító párthatározatok elle­nére is fokozatosan alábbhagyott. Egyre nyomasztóbbá vált a személyi kultusz, a dogmatikus gondolkodás, a zsdánovi kultúrpolitika térhódítása. Az eufórikus hangulat már az ötve­nes évek elején kincstári lelkesedés­sé torzult. A szépirodalmat, különö­sen a költészetet, átható őszinte pátoszt fokozatosan felváltotta a vo­luntarizmus, illetve a voluntarista il­luzionizmus. A szépirodalom, a pub­licisztika egyaránt a sematizmus, ' a lakkozás szellemében formálódott. Nem az egyre inkább ellentmondá­sossá váló valóságot, hanem annak eszményített, meghamisított, kultúr­politikailag deklarált képét tükrözte. A napisajtó, a közírás általában sze­met húnyt a visszásságok, felgyü­lemlő problémák felett, vagy áttéte­lesen, leginkább múltbeli témákba öltöztetetten próbált véleményt for­málni. így sem volt kockázatmentes, a bírálatot könyörtelenül elfojtották, a másként gondolkodókat, a hivata­los képletbe nem illőket cenzúrázták vagy elnémították. Az említett írók mellé, főként Fáb­ry Zoltán ösztönző példájának hatá­sára a kedvezőtlen körülmények el­lenére is fokozatosan kibontakozó irodalmi folyamatban hamarosan fel­sorakozott az értekező próza háború utáni első nemzedéke. Szórványos előzmények után 1945-55 körül kezdett publikálni Tóth Tibor, Rácz Olivér, Turczel Lajos, Csanda Sán­dor, Bábi Tibor, Dobos László, Tol­vaj Bertalan, Gály Iván; a hosszú hallgatás után aktivizálódó Forbáth Imre, a Prágában élő Rákos Péter és még sokan mások, különböző évjáratú, eltérő felkészültségű publi­cisták, kritikusok, irodalomtörténé­szek. Felgyorsult az esszé- és tanul­mányirodalom fejlődése, gazdagab­bá, színesebbé vált az irodalmi élet. Az említetteket követően szinte min­den évtized új alkotókkal gyarapítot­ta az értekező próza művelőinek sorait. A hatvanas években Fónod Zoltán, Duba Gyula, Tőzsér Árpád, Koncsol László, Gál Sándor tevé­kenysége vált folyamatossá; a het­venes évek küszöbén Szilvássy Jó­zsef, Bodnár Gyula, Mészáros Lász­ló, Zalabai Zsigmond, Lacza Tiha­mér jelenléte állandósult, majd a napjainkig ívelő folyamatba Gren­del Lajos, Dusza István, Balla Kál­mán, Alabán Ferenc, Kövesdi Ká­roly, Tóth Károly kapcsolódott bele. Tevékenységük részletes dokumen­tálására a két kötet ellenére sem sem volt módunk. Távolról sem töre­kedhettünk teljességre. Különösen olyan értelemben nem, hogy minden jelentősnek tetsző szerzőt és téma­kört felvonultassunk. Olyan közírók, termékeny recenzensek és tanul­mányírók munkásságát is mellőz­ni kényszerültünk, akiknek tevé­kenysége egyébként számontartott kulturális életünkben. K özkeletű tapasztalat, hogy az antológiák sohasem kifogás­talanok. A Hagyomány és megújulás sem az. A válogatás kritériumait összeszövődő kompromisszumok szülték. Arra törekedtünk leginkább, hogy a kellő színvonal megőrzése mellett lehetőleg a csehszlovákiai magyar kisebbség problémáira, iro­dalmának és kultúrájának kérdései­re vonatkozó írásokból válogassunk. Nem mentségül, inkább emlékez­tetőül jegyezzük meg: négy évtized hatalmasra duzzadt, rendkívül hete­rogén színvonalú és személetű anyagából válogattunk megszabott terjedelmi korlátok között. SZEBERÉNYI ZOLTÁN SZELLEMI GYERTYAVILÁG Miért nem kellett Szlovákiának Közép­Európa Egyetem? Őszintén szólva, fogal­mam sincs. Ép ésszel alig érthető, mi vezette a szlovák kormányt tavaly arra a döntésre, hogy visszautasítsa Soros György ajánlatát, miszerint a Közép­Európa Egyetemnek Budapest és Prága mellett Pozsonyban is lett volna egy szék­helye. Mert az amerikai milliomos meg akarta vásárolni a vár mellett épülő új parlament épületét? Az esetleges magyar történelmi párhuzamtól való viszolygás, a Corvin Mátyás alapította Academia Ist­ropolitana erőltetett kontinuitása? Vagy egyszerűen maga a tény, hogy egy ame­rikai zsidó, aki ráadásul magyar szárma­zású, veszélyes lenne a nemzeti álmok szempontjából? Egy nemzetközi, európai szellemiségű egyetem, amelyen oxfordi, cambridge-i tanárok tanítanának, háttér­be szorítaná a fíazai egyetemeket? Nem nyomoztam utána, végül is miért utasította vissza a szlovák kormány az ajánlatot, pedig a CEU (CentralEuropean University) gondolata tetszetős volt hazai tájakon is, s ha emlékezünk az ex-oktatá­si miniszter, Ladislav Kováč álmaira, aki angolul kívánta volna pallérozni a nemze­tet, egyenesen érthetetlen a dolog. Hogy a Jókai Egyetem ötletétől miért irtóztak egyesek tavaly, az sejthető, bár érveik elfogadhatatlanok (nincs rá szükség hisz a nyitrai pedagógiai kar elég magyar pe­dagógust képez; nincs rá pénz; nincsenek tanárok; a magyar diákok hátrányos hely­zetbe kerülnének az anyanyelven folyó képzés miatt; Komáromban hiányoznak a feltételek hozzá stb.). Az örökös ellen­ségképben való gondolkodás fóbiás szo­rongását kénytelen-kelletlen tudomásul vette a csehszlovákiai magyarság, s azó­ta is csend van egyetem ügyében. De hogy miért derogált az európai szellem injekciója egy olyan kis országnak, amelynek gazdasága enyhén szólva ro­mos, szellemi léte még romosabb? Hisz tavaly is minden utcasarkon azt hallottuk, fel kell zárkózni Európához, befogadásért kell folyamodnunk ama megálmodott Házba, el kell fogadtatnunk magunkat a világgal, be kell hozni a nyugati tőkét. Persze, nem mindegy, kinek a tőkéjét. Legalább is le kell káderezni az illetőt, mert eleve gyanús, hogy jön valaki, s fela­jánl félmillió dollárt: nesztek, csináljatok egyetemet, elég, ha épületet adtok. Naná, Soros úr, majd rávilágítunk, mi lappang bokrának megette! Mert hiába amerikai polgár kegyed, csak magyar anyanyelvű, s ez bizony felettébb gyanús ezen a tájon. (De még egyes magyarországi magya­roknak is gyanús, akik ugyanolyan vehe­menciával támadják, lévén, hogy nem elég „nemzeti".) Hogy mikor lesz Szlovákiának fölösle­ges félmillió dollárja oktatásügyre, enyhén szólva megválaszolhatatlan ebben a pilla­natban. Hisz jórészt még a gazdasági program sorsa is kérdéses, ha annak legavatottabb szakértőjét, Kučerák mi­nisztert ,,a birodalom visszavág"-alapon, ukmukfuk menesztik, s az anjelurak ágál­nak a parlamentben, mintha legalábbis falusi kocsma lenne a törvényhozás háza, ahol az a-döntő szempont, ki kiabál han­gosabban, s ki veri az asztalt leggyak­rabban. Veszélyes dolog a demagógia. Sokkal könnyebb teljesíthetetlen ígéretekkel hite­getni a munkanélküliség fantomjától félő dolgozók ezreit, mint konkrét lépéseket tenni új munkahelyek, új struktúrák, új tervek létrehozására. Ahhoz meg kell érőltetni a szürkeállományt, s nem elég bűnbakokat keresni, fellengzős jelszavak­kal, a múltból visszaköszönő szlogenek­kel etetni a nemzetet. Sokkal könnyebb nemzeti húrokat pengetni, mint szembe­nézni rövidebb távon néhány keserves évvel. Dehát a populisták és a hatalomra törő politikusok nem gondolkodnak távla­tokban, nemzetben, jövőben, Európában. Nekik elegendő a pillanatnyi siker, bármi­lyen áldozatokkal is jár hosszú távon, bármennyire is visszaveti az ország sze­kerét a hozzá nem értésük, demagógiá­juk, a saját karrierizmusuk. S a nép, az istenadta nép vajh' bol­dog-e rajt'? Ö sem gondolkodik távlatok­ban, pláne, ha nem szoktatják hozzá, ha nem magyarázzák meg neki: ahhoz, hogy holnap jobb legyen, ma ki kell bírni egyet s mást. Ahhoz, hogy szellemileg ne épül­jünk le még jobban, be kell engedni az európai szellemet, a legjobb tudást, a leg­igényesebb filozófiát. Be kell kapcsolód­ni egy nagyobb szellemi áramkörbe, kü­lönben holnap, holnapután gyertyával fo­gunk világítani, jajgatva a félhomályban, hogy az a fránya világ nem lát bennünket. Vagy ha lát, esetleg vasbotokkal menete­lő bányászokat, vasmunkásokat, akikkel elhitették, hogy a legtanácsosabb bezár­kózni, leoltani a villanyt, és sötétben, bekerítve várni a szebb jövőt, sült krumplit eszegetve a kemencepadkán. Mit nekünk Közép-Európa Egyetem, a cambridge-i Ernest Gellner szemináriuma a polgári társadalomról! Mit nekünk a Columbia egyetem tanára, a párizsié, a grazié, až oxfordié! Szóval, nem tudom, miért nem lett végül is Pozsonyban Közép-Európa Egyetem. Hogy egészen őszinte legyek, nem is érdekelnek a részletek, örülök, hogy legalább Prágában megnyílt, talán a gyerekeink oda járnak, járhatnak tanul­ni. Ha nem fogjuk félteni őket az átkos, fertőző nyitott szellemtől, a ,,federál "-féle fantomoktól, meg az adakozó milliomo­soktól, akik (hallatlan!) arra költik a pén­züket, amire jónak látják... (kövesdi) Kis NYELVŐR KERESSÜK A MEGFELELŐ SZÓT! ,,Úgy éreztem, ... amit az élet tő­lem követel, az emberen felüli" - mondta egy riportalany az újságí­rónak, aki bizonyára egyet is értett vele ebben, mert így írta le a nyilat­kozatát, azaz inkább vallomását. Mi sem szeretnénk érzéketlenek lenni senki gondja-baja iránt, de nyelvünk szavainak jelentései iránt sem, ezért inkább azt mondanánk: amit az élet a nyilatkozótól követel, az nem em­beren felüli, hanem emberfölötti. Igen, az emberfölötti vagy ember­feletti melléknév fejezi ki valaminek azt a tulajdonságát, hogy az már az emberi képességek teljesítményé­nek határát meghaladja; nagyobb, több, mint amennyire az ember ké­pes. Ez a valami lehet erőfeszítés, fáradozás, szenvedés, türelem, tel­jesítmény, de általánosságban az is, amit valakitől az élet követel. Bizo­nyára ezt a szót, az emberfölötti­1 kereste a riportalany is, de nem jutott az eszébe. Bizony könnyen szót tévesztünk, gyakran felcserélünk két rokon hangzású elemet, különösen akkor, ha jelentésük is közel áll egymás­hoz. író, tehát hivatásos tollforgató állapítja meg egy szlovákiai város­ról: Ma ...negyedmillió lakója van." S ez a megállapítás így is jelenik meg kulturális hetilapunkban. Senki­nek sem tűnt fel a kézirat olvasói közül a szóhasználati furcsaság. Va­jon az feltűnne-e, ha valaki azt írná egy bérházról, hogy annak három­száz „lakosa" van? Lakója ugyanis - mai szóhasználatunk szerint - háznak, lakásnak, szobának, he­lyiségnek van, esetleg a háziúrnak vagy az albérlőt tartó főbérlőnek; országnak, városnak, falunak, azaz településnek lakosa van. Előfordul ugyan régebbi, sőt mai művekben is a lakó szó ,lakos' jelentésben, de - s ez érdekes - csak többes szám­ban. Például Berzsenyinek A ma­gyarokhoz című ódájában: „Ádáz Erynnis lelke uralkodik, S a föld lakóit vérbe mártott Tőre dühös via­dalra készti." Kuncz Aladár is hasz­nálja a „sziget lakói" kifejezést Fe­kete kolostor című regényében. Bodnár Gyula az Új Szó 1991. feb­ruár 15-számának Lefokozott önkor­mányzatok? című vezércikkében a helyi önkormányzatok hatásköré­nek korlátozását, illetve a körzeti hivatalok hatáskörének növekedé­sét bírálva így ír ez utóbbiakról: „Mintha ők tudnák a legjobban, ... mire van szüksége egy település­nek, hogyan akarnak élni lakói!" E többes számú alakok ellen nem tiltakozik a nyelvérzékünk. A lakos­nak is találkozhatunk a ,lakó' jelen­tésével, de csak a régi idők szóhasz­nálatát idéző művekben. Különösen kellemetlen a szóté­vesztés tudományos témák fejtege­tésében; itt nemcsak a félreértés veszélyét rejtheti magában, hanem olykor komikus hatást is kiválthat az olvasóban, ami a szerző számára nem hízelgő még akkor sem, ha nem ő követte el a hibát, hanem az, aki figyelmetlenül idézte a szavait. Ilyesfajta szótévesztést találunk a következő mondatban is: „Bioké­miai reakciók láncolata gondoskodik róla, hogy bizonyos, eredetileg női szervkezdeményezésekből a másik nem szervei alakuljanak ki." Lehet szervkezdeményezés összetett sza­vunk is; használhatjuk, ha valami­lyen szerv kezdeményezését egy szóval akarjuk kifejezni; de tudjuk, itt nem erről van szó. Itt a szervkezde­mény biológiai szakszó helyére ke­rült figyelmetlenségből a szervkez­deményezés. A növénytanban, em­bertanban a kezdemény vagy a szervkezdemény szavakkal jelölik a kialakuló szerv, illetve szervezet első megjelenési formáját. A mondat helyesen így szerkeszthető át: Bio­kémiai reakciók láncolata gondosko­dik arról, hogy bizonyos, eredetileg női szervkezdeményekből a má$ik nem szervei alakuljanak ki. JAKAB ISTVÁN

Next

/
Thumbnails
Contents