Új Szó, 1991. május (44. évfolyam, 102-126. szám)

1991-05-30 / 125. szám, csutrotok

KULTÚRA LÚJSZÓI 1991. MÁJUS 30. IRODALMUNK AZ ÜNNEPI KÖNYVHÉTÉN Villáminterjú FAZEKAS JÓZSEFFEL, a Madách kiadó főszerkesztőjével Holnap kezdődik Magyarországon az ünnepi könyvhét. A nagymúltú, rangos eseményen, híven a hagyományokhoz, az idén is részt vesz a Madách kiadó. - Igen, ismét ott leszünk a könyvhéten - mondja Fazekas József főszerkesztő. - Egyrészt azért, hogy bemutassuk az elmúlt egy évben megjelent könyveinket, másrészt azért, mert a csehszlovákiai magyar irodalom nélkül nem lenne teljes a magyar könyv legnagyobb seregszemléje: Mindenképpen örvendetes, hogy irodalmunkat s vele együtt a többi kisebbségi magyar irodalmat - az erdélyit, a kárpátaljait és az újvidékit - immár nem „peremirodalomként", hanem az egyetemes magyar irodalom szerves részeként értelmezik. Úgy vélem, a könyvhéten szereplő könyveink méltóképpen reprezentálják a csehszlovákiai magyar irodalmat. A művek kiválasztásakor elsősorban arra törekedtünk, hogy a lehető legátfogóbb képet adjuk irodalmunkról, bemutatva műfaji sokszínűségét, a különböző művészi törekvéseket, teret adva minden nemzedéknek. - Hogyan valósítható meg mindez egy év terméséből? -A Madách sátrában nem csupán a legújabb, illetve a tavalyi könyvhét óta kiadott alkotásokkal leszünk jelen, hanem a nyolcvankilences esztendő legsikeresebb Madách-könyveit is megtalálhatják ott az olvasók. A többi kiadó sem csupán a legfrissebb könyveivel szerepel az eseményen. A magyarországiak egyébként hetvennégy új művel jelentkeznek, a mi száz könyvünk közül körülbelül negyven az új. Kiemelném például a csehszlovákiai magyar költők szerelmes verseit tartalmazó Tűzpalota című gyűjteményt, a nyolcvanas évek legjobb elbeszéléseiből válogatott A szabadság szomorúsága című antológiát, a Hagyomány és megújulás II. című esszégyűjteményt. A lírát Bettes István Madách-díjas kötete, a Szétcincált ének idején, továbbá Török Elemér, Zirig Árpád, Cselényi László, Ravasz József, M. Csepécz Szilvia verseskönyvei képviselik, a prózát Gál Sándor, Grendel Lajos, Gyimesi György, Duba Gyula legújabb alkotásai. Természetesen nem hiányoznak majd a társadalomtudomány terén született művek sem, Böszörményi János, Gyönyör József, Fónod Zoltán könyveit ugyanúgy megtalálják a magyarországi olvasók, mint az Új Mindenes Gyűjtemény kilencedik, a Fábry-sorozat szintén kilencedik kötetét, Mayer Judit Anyanyelvi hibanapló című könyvét, a gyermekirodalom terméséből pedig Barak László, Keszeli Ferenc, B. Kovács István köteteit. Mint köztudott, kiadónk gondozásában számos szlovák és cseh író alkotásai is megjelennek, természetesen magyar fordításban. Az ünnepi könyvhéten ezúttal Martin Bútora, Ľubomír Feldek, Vojtech Kondrót, Ján Johanides, Jaroslava Pašiakova, Oldŕich Danék, Ludék Rasoha, Miloš Kratochvil és Jiŕí Brdečka könyveivel találkozhatnak a magyarországi olvasók. - Bizonyára íróink közül is többen megjelennek a könyvhéten, s dedikálják majd műveiket. - Tudomásom szerint Cselényi László, Grendel Lajos és Tőzsér Árpád képviseli íróinkat, de biztos vagyok benne, hogy többen is ott lesznék Budapesten, esetleg más magyarországi helyszíneken. - Visszakanyarodva az iménti listához, elmondhatjuk, hogy az idén még van mit bemutatni a könyvhéten. De mi lesz jövőre? - Tavaly negyvenhét könyvünk jelent meg. Remélem, ezt a számot az idén is tartani tudjuk. Legalábbis megpróbáljuk, hiszen állami dotációt most már nem kapunk. -bor AZ AMADINDA POZSONYBAN Valamikor a nyolcvanas évek elején játszott a budapesti Madách Színház egy, Albert Schveitzer életéről szóló darabot, melyben néhány ifjú zenész figyelmet keltő hűséggel afrikai ütőhangszeres zenét szólaltatott meg. Ebből az akkor még alkalmi társulásból jött létre 1984ben az Amadinda ütőegyüttes, melynek feltűnése kezdetben inkább csak kuriózumnak számított, ma azonban már külhoni és hazai kitüntetések birtokosai, messzeföldön ismerik őket. Nevüket - Amadinda precussion group avagy otthon Amadinda ütőegyüttes - egy afrikai kultikus népi hangszertől kölcsönözték, mely xilofonszerű robusztus fa ütőszerkezet, és ugyancsak fa ütőkkel, de kizárólag térdeplő helyzetben szabad megszólaltatni. A fenomenális ütőhangszeres muzsikusból álló négy tagú együttes, útban a kamarazenekarok 1991. május 13-30. között Zsolnán zajló fesztiváljára, Pozsonyban is megállt, és a Vigadó nagytermében igazi élményben részesítette a szépszámú közönséget. Az est rendkívülisége és emelkedett atmoszférája eleve adódott az egzotikus, ismerelen hangszerek megszólaltatásából, sajátos hangzásvilágukból. A pódium tele volt különböző nagyságú, formájú és hangszínű dobokkal, a már említett amadindától, a marinbán és tamtamokon át a preperált zongoráig olyan ütőhangszerekkel, melyek létezéséről - mi tagadás - eddig fogalmunk sem volt. Aztán lenyűgöző volt a brilliáns technikai tudás, ritmusérzék, a legnemesebb értelemben vett virtuozitás, mellyel a négy, rendkívüli tehetséggel megáldott ifjú muzsikus - Rácz Zoltán vezetésével, Bojták Károly, Váczi Zoltán, Holló Aurél, aki ezúttal Sárkány Zsoltot helyettesítette a hangszereket, illetve hangforrásokat megszólaltatta, zömmel kotta nélkül. Egyfajta adósságtörlesztés is volt ez a hangverseny, mivel olyan szerzőkkel is megismerkedhettünk, akiknek a művei eddig nálunk még nem szólaltak meg, mi több, mivel zenei antikrisztusoknak voltak bélyegezve, meg sem szólalhattak, így hangzottak el hát végre filharmonikusaink otthonában az amerikai avantgárd veterán képviselőjének, John Cagenek (1912), valamint az ifjabb generáció fantáziadús képviselői közül Ligeti Lukács-nak és Sáry Lászlónak a művei is. VARGA JÓZSEF Dúdor István: GOMÓRI TÁJ (Gyökeres György fotoreprodukciója) „Ml LESZ ITT A ZENÉBEN"? EGY JÁRÁSI GYERMEKÉNEKKARI TALÁLKOZÓ MARGÓJÁRA „Akinek nem mindegy, mi lesz itt a zenében egy-két emberöltő múlva, nem mehet el közömbösen az iskola mellett, amikor ének hallik ki belőle." Ezt Kodály Zoltán 1929-ben írta a Gyermekkarok című munkájában. Azóta két emberöltő is elmúlt. Magyarországon Kodály Zoltán és tanítványai már a harmincas években megreformálták a kórusmozgalmat és az iskolai zenei nevelést. Nálunk? A minap részt vettem a Dunaszerdahelyi járás iskolai kórusainak seregszemléjén, és önkéntelenül is Kodály fent említett írása jutott eszembe. Régóta ismerem ezt az írást, de most újra elolvastam. Közben az volt az érzésem, elejétől a végig közölni kellene valamelyik lapunkban, mert annyi benne az időszerű, a mi viszonyainkra vonatkozó megfigyelés, a jótanács, mintha ezt a dolgozatát egyenesen nekünk írta volna Kodály, hatvankét évvel ezelőtt. „ Nem kenyerem a szó, az írás, de most úgy érzem, szólnom kell. Szólnom arról a lelkes igyekezetről, amely a karvezető pedagógusokat fűti, akik - hogy Kodály Zoltán szavaival éljek - „déli harangszókor nem dobják vissza a maltert a vakolóládába", akik a számtalan akadály és nehézség ellenére még mindig égnek és lankadatlanul terjesztik a zene szeretetét. Szólnom kell a gyermekekről, akik figyelemmel, egész lényükkel szinte csüggnek a karvezetőn, lesik minden mozdulatát. És szólnom kell azokról a tanügyi bácsikról, akiknek kötelességük lenne figyelemmel kísérni az iskolai zenei nevelés színvonalának alakulását, értékelni a zenepedagógusok munkáját, s akik mégis közömbösen mennek el az iskola vagy a művelődési ház előtt, amikor ének hallik ki falaik közül. Hosszú évtizedek óta aktív résztvevője vagyok kórusmozgalmunknak. Évek óta harcolok az értelmetlen versenycentrikus szemlélet, és a munkánkban tapasztalható formalizmus ellen. Az énekkari mozgalmunkat irányító bizottságokból idővel vagy kihagytak - mert nem kedvelték az olyan egyéneket, akiknek más a véleményük -, vagy magam maradtam ki, mert meguntam a sok felesleges szócséplést, a felülről jövő direktívákat és tilalmakat. Most, hogy már kissé más szelek fújnak és az öncélú versengést is sikerült megfékezni, mást vártam a szóban forgó énekkari seregszemlétől. Sajnos, hiába. Semmi sem változott. Sőt! Eddig általában 10-12 iskolai kórus vett részt a járási találkozón. Most csak 9. A tanügyi elöljáróságot eddig sem érdekelte az ilyesféle hangverseny - ámbár előfordult nagyritkán, hogy közülük nyitotta meg valaki az ünnepélyt. Most még csak a jelenlétükkel sem tisztelték meg az „akciót". Az ünnepi hangulat? Arra is hiába számítottunk. Eddig is egymásnak énekeltek a kórusok, most is. Eddig nem volt olyan énekkari találkozó, amelynek végén ne lett volna közös éneklés. Most az is elmaradt. Azelőtt se hallgathatták meg zavartalanul egymás produkcióit a kórusok, mert a tízórai gördülékeny kiosztása „elszólította" a műsorukat már bemutató kórusokat, ma sem. Az értékelő szakemberek azelőtt is a produkció, után mondták el a karvezetőknek a művek előadásában észlelt hibákat, ma is ezt teszik. Pedig sokszor javasoltam már, hogy az ilyen útmutatás vagy tanácsadás a betanítás időszakában sokkal hasznosabb, mert akkor a próbákon még ki lehet javítani az esetleges hibákat. Sajnos, a karvezetők a mai napig magukra vannak hagyva. Sem a műsorválasztásban, sem a munkájukban nem kapnak módszertani segítséget, senkitől. Óhatatlanul felmerül az emberben a kérdés, egyáltalán megbecsülik-e nálunk ezt az igényes és igen fontos munkát. Társadalmi megbecsülése, úgy érzem, már régóta nincs. Gyermekeink, a jövő nemzedéke először az énekkarban találkozhatna az élő zenével. A közös éneklés élményével. Aki zsenge ifjú korában nem éli át ezt az élményt, felnőtt korában már aligha fogja. Sajnos, elég gyakori jelenség, hogy értelmiségünk körében fejlett irodalmi, képzőművészeti műveltség teljes zenei tájékozatlansággal jár együtt. Itt megint Kodály szavai jutnak eszembe: „... akik jobb kézzel a jóért küzdenek, bal kézzel,, a zenében: ponyvairodalmat pártolnak"; „...aki kitűnően ismeri a fajbor és a kocsisbor közti különbséget, zenei kocsisboron él". Iskolai zenei nevelésünk silány volta a szakemberek előtt is köztudott. Mégis alig hiszem, hogy van még egy olyan járás, ahol tíz iskolai énekkar működne évtizedek óta olyan rendszeresen, mint a Dunaszerdahelyi járásban. Pedig, mint jeleztem, azelőtt sem nagyon érdekelte a tanügyi bácsikat a zenei nevelés, hisz sokszor hallottam iskolaigazgatóktól, hogy az iskola munkájának értékelésekor többet nyomott a latban, mennyi vasat és papírt gyűjtöttek a diákok, mint az, hogy van-e az iskolának énekkara. Ki tud az elért eredményekről? Évek óta hiába hívjuk az újságok szerkesztőit dalostalálkozóinkra. Távolmaradásukat azzal szokták indokolni, hogy nem értenek a zenéhez. Kisebbségi kultúránk az utóbbi negyvenegynéhány év alatt sem volt képes kinevelni zenekritikust, aki zenei eseményeinkről írni tudna? Milyen is kisebbségi zenei életünk? Van-e ilyen? Milyen perspektíva áll iskolai és felnőtt énekkaraink előtt? Hol és hányszor szerepelhetnek? Háromévenként egy-egy versenyen, vagy seregszemlén? Lesz-e az iskolai kórusoknak anyagi támogatójuk? Lesz-e utánpótlás a karvezetésben? Ha nem lesznek iskolai kórusaink, hol nevelődik majd az utánpótlás a felnőtt kórusokba? Számtalan nagyon lényeges kérdés... És még egy: kik hivatottak arra, hogy ezekre az égető kérdésekre választ adjanak? Az énekkar, személyiségnevelő erején kívül, a gyermek testi-lelki épülését is szolgálja. Megtanítja a gyermeket, hogyan kell helyesen használni a beszélő- és légzőszervét. A ritmus fegyelmező ereje, a gége és a tüdő rendszeres tréningje van olyan fontos, mint a testedzés. Az énekkarban a gyermek észrevétlenül megtanulja, hogy csak közös összefogással érhető el eredmény. Megtanulja, hogy az énekkarban mindenki munkája egyformán fontos; ha sokan egyesülnek valaminek a megvalósítására, annak olyan eredménye lehet, amit egy ember, ha mégoly tehetséges is, egymaga nem tud megvalósítani. Ahol egy ember fegyelmezetlenségéből származó hiba mindent elronthat. És a végén a sikerélmény. Ha a sok közös munka eredményeképpen megszólal a tiszta harmónia, az az igazi öröm. Befejezésül hadd idézzek még egyszer Kodály Zoltán fent említett írásából. „Az ének ma: Hamupipőke az iskola tárgyai között. Pedig hiába: ő érte jön el a királyfi, csak az ő lábára illik a cipő." ÁG TIBOR LAPSZÉLEN TANTEREM LESZ... Amikor azon a bizonyos augusztus végi kormányülésen megszületett a Nyitrai Pedagógiai Kar magyar tagozatának bővítéséről rendelkező határozat, meglehetősen nagy és legalább olyan mértékben ellentmondásos visszhangja volt a hazai sajtóban. Az, hogy a kormány ugyanazon az ülésen megbízta az oktatási minisztériumot: szeptember 30ig dolgozzon ki egy jelentést a nemzetiségileg vegyesen lakott területeken levő (szlovák) iskolák állapotáról, már - és jegyezzük meg, hogy akkor érthetően - nemigen foglalkoztatta az örökké éber hírlapírókat. Kevésbé érthető, hogy miért nem szentelnek neki valamennyi sajtótermékben a jelentőségéhez méltó teret az elkészülte után sem. A jelentést aprólékosan áttanulmányozva, úgy tűnt, belátták: véget ért a számháború vagy legalábbis erősen megváltozott a szemben álló felek helyzete. Az ostromlókból ostromlottak, az ostromlottakból pedig ostromlók lettek. Illetve - lehettek volna, de senki sem élt a tálcán felkínált lehetőséggel, csupán elszomorodva konstatáltuk, hogy közel harmincezer magyar gyermek jár (ezért vagy azért) szlovák óvodába vagy iskolába. A jelentést övező csend (hírzárlat?) az utóbbi néhány hétben feloldódni látszott: a szlovák újságírás tavaly őszi ,,dicsőséges" időszakának hangneméhez igazodva, a szlovák sajtóban megjelent néhány írás, melyekben - anélkül azonban, hogy szerzőik utaltak volna rá - nyilvánvalóan a jelentésből vett adatok is szerepeltek. Pontosabban csupán két adat: az, hogy Dél-Szlovákiában néhány ezer szlovák gyermek magyar tanítási (nevelési) nyelvű iskolába (óvodába) jár és az, hogy a nemzetiségileg vegyesen lakott területek 113 kisközségében nincs szlovák tanítási nyelvű alapiskola. Valószínűleg ez utóbbi, ,,tarthatatlan" helyzetet mielőbb orvosolandó javasolták a szükséges lépéseket, hogy minden egyes dél-szlovákiai faluban legyen szlovák alapiskola. Azt már alighanem a magyar pedagógushiányt-enyhén szólva sajátosan - enyhítendő vetették fel, hogy a magyar tanítási nyelvű iskolákban csak szlovák nemzetiségű pedagógusok taníthassák-tanítsák a szlovák nyelvet. (Azok számára, akik hirtelenjében nem értik, hogyan segítene ez a magyar iskolák pedagógushiányán: azután, hogy'a magyar nemzetiségű szlovák szakosokat felváltják a szlovák nemzetiségűek, az előbbieknek lehetőségük nyílik arra, hogy matematika-, történelem-, illetve angolvagy franciatanárrá képezzék át magukat, ezek hiányoznak ugyanis a leginkább az iskoláinkban...). Mert a pedagógushiány hovatovább egyre súlyosabbá válik: tíz éven belül közel ezer magyar pedagógus vonul nyugdíjba, a jelenlegi hiányt, legalábbis részben, ellensúlyozandó pedig 120an már most nyugdíjasként tanítanak tovább. A bevezetőben említett kormányülés után, persze, úgy véltük, hogy a helyzet, ha azonnal nem is, de éveken belül normalizálódik, hiszen a Nyitrai Pedagógiai Kar magyar tagozatára tavaly a kormánydöntésnek köszönhetően több mint 160 diákot vettek (vehettek) fel. Az idén azonban már csupán 90-et, mivel a kar vezetése pedagógus-, és tanteremhiányra hivatkozva csupán ennyit engedélyez. Hogy a karra történő pedagógusfelvétel engedélyezése csupán rajtuk múlik, arról, úgy látszik, megfeledkeztek. Mindenesetre: ha pedagógus nem is, tanterem biztosan lesz. Majd, ha a magyar pedagógusok sorra nyugdíjba vonulnak és a magyar iskolák egymás után zárják be kapuikat. Kötve hiszem azonban, hogy az ily módon megüresedett tantermekben (iskolákban) magyar pedagógusjelöltek fognak oktatni-képezni. Valószínűleg szlovák iskolákat nyitnak bennük. Hiszen azoknak minden faluban lenniük kell, - akár van rájuk szükség, akár nincs... (klu ka)