Új Szó, 1991. május (44. évfolyam, 102-126. szám)

1991-05-28 / 123. szám, kedd

1991. MÁJUS 28. I ÚJ SZÓ, HAZAI KÖRKÉP RÁGALMAZÁS -BÜNTETLENÜL? Ennek a történetnek élő, valóban létező szereplői vannak, csupán a levélíró nevének valódiságát vonom kétségbe, mivel az „tucatnév", mely alatt csak a város neve és nem teljes címe szerepel. Ám amiről beszámol, azt annyira fontosnak tartottuk, hogy elhatároztuk, utána járunk a dolognak. ,,A... kórházban járva egy 6 - éves kislányt láttam nem a lábára méretezett, néhány számmal nagyobb papucsban csoszogni. A folyosón ücsörögtem azzal, akit meglátogattam, amikor az apróság hozzám lépett és azt kérdezte: - Néni, hoztál nekem valamit? Megesett rajta a szívem, belenyúltam a táskámba és adtam neki egy banánt. Nagyon boldog volt, én meg megtudtam, hogy ez a kis cigány állami gondozott, a kórház gyakori ápoltja, mivel „folyik" afülecskéje és állapota egyre rosszabbodik. Miután érdekelt az eset, kezelőorvosa elmondta, hogy a kislányt, mint mindig, papucs, fogkefe, meg miegymás nélkül, későn, rossz állapotban hozták be a kórházba. Már az is előfordult, hogy a lábacskáit be kellett fáslizni, hogy egyáltalán felkelhessen az ágyból és ne járkáljon mezítláb, ne fázzon meg, mivel nem volt mit a lábára húzni. Azt is elmondta, hogy ottlétének két hete alatt az otthonból senki sem látogatta meg, senki sem érdeklődött felőle. Különben is olyan cipőben hozták be, mely legalább egy számmal kisebb volt mint a lába, így teljesen feltörte lábujjait, amit külön kellett kezelniük. A nővérek próbálnak segíteni rajta, papucsot meg zoknit, fogkefét, fogpasztát, törülközőt vesznek neki. Szerintem nem lehet így bánni egy gyerekkel, még akkor sem, ha senkije sincs és cigány." Ez a hosszú levél lényege. Felkerestük az említett gyermekotthon igazgatónőjét, aki elmondta, hogy a kislány a megadott időben valóban az említett kórházban volt, a nevelőnő kísérte be és minden szükségeset bevitt. Szinte másnaponként érdeklődtek állapota felől - telefonon. Ugyanezt mondta a nevelőnő is, aki az igazgatónővel folytatott beszélgetésemről nem is tudott. És ugyanezt az otthon állandó orvosa, ki a gyerekek egészségi állapotát nagyon jól ismeri, hiszen rendszeresen kivizsgálja őket és amint ez szükséges, az igazán betegeket beutalja a kórházba. Beszéltünk a megjelölt kórház szóban forgó osztályának főorvosával és a kezelő orvossal is, akik elmondták, hogy az otthonból „teljes felszereléssel" hozzák be a gyerekeket, meglátogatják őket és sűrűn érdeklődnek állapotuk felől. Kisült, hogy levélírónk elmondásának a „fele sem igaz", illetve csak az, hogy a megnevezett kislány abban az időben valóban benn fekvő beteg volt. Az egész eset szót sem érdemelne - miután a körülmények tisztázottak és kiderült, hogy a beteget nem „árvagyerekként" kezelték -, ha az ilyen jellegű levelek nem szaporodnának szerkesztőségünkben. Sajnos, egyre több azon írások száma, melyekben másokat rágalmaznak, tán abban a tévhitben, hogy nem nézünk utána állításaiknak, hogy fenntartás nélkül közöljük súlyos vádjaikat. Sok levélírónknak az a szerencséje, hogy a megvádolt fél nem pereli őket, mert akkor „megnézhetnék magukat". Az alaptalan rágalmazás ugyanis büntetendő cselekmény és a kiszabott büntetés nem is kevés. Csak az a kérdés, kinek milyen örömet szerez, ha mást támad, „fúr", kígyót-békát hány rá? Személyes bosszúállásról van szó, vagy az indulatok levezetésének bizonyos formája ez? Olvasóink leveleit mindig szívesen fogadjuk, ám óva-óvom mindazokat, akik igaztalan vádakkal élnek. Nincs olyan ügy, melynek utána ne néznénk, s végül úgyis kibújik a szög a zsákból. Előfordulhat, hogy a levélírónak viselnie kell állítása igaztalanságának következményeit. Úgyhogy, kedves olvasó, írjon, de igazat! Az ecsetelt „esetet" példának szántuk, hogy érzékeltessük, a rosszindulatnak nincsenek határai. (ozorai) TEKINTELYELV VAGY SZAKMAI TEKINTÉLY? REFLEX (Folytatás az 1. oldalról) lotiam ezt, aki az első igazgatóválasztást követően panaszolta, az ő iskolájukban semmi sem változott a múlthoz képest, némi székcserékkel maradt az egész vezetés. A legelképesztőbb, folytatta, hogy amikor néhány tanár új ötletekkel, javaslatokkal állt elő, az „új" vezetés szinte sértődötten fogadta a tolakodást, s értetlenül nézett az újat akarókra: mit akarnak ezek? Miért akarnak belekotyogni a vezetés dolgába? Csak tanítsanak szépen tovább, majd a szervezeti és egyéb kérdéseket mi megoldjuk, hisz azért vagyunk itt. S mehetett minden tovább, a régi kerékvágásban. Egyszerű lenne azt mondani: a jó képességű, tehetséges és lelkiismeretes pedagógusok valóban „csak" tanítottak, a szakmával, a hivatással törődtek, s az volt az első szempont számukra, mit adnak a gyerekeknek. Nem bocsátkoztak kicsinyes, alantas vitákba, nem csapódtak ilyen-olyan klikkekhez, nem konspiráltak, nem szervezkedtek. Aztán, amikor kenyértörésre került a dolog, bizony, alulmaradtak. Vajon ki tudják-e használni az újbóli lehetőséget, a rossz tapasztalatból okulva? Mert nemcsak az a félő, hogy megmaradnak a régi hatalmasok, hanem, hogy előretörnek az újak. A karrieristák, a hatalom után ácsingózók, akiknek ugyan „tiszta" a múltjuk, ám a jövőben se várjon tőlük senki kockázatot. S ez már nem párttagság vagy világnézeti meggyőződés kérdése. Nem ilyenolyan oldaliságé, hanem emberi, szakmai tisztességé, hogy azt ne mondjam, fantáziáé. Elképzeléseké, szürkeállományé, emberségé. Milyen egyszerű felsorolni, mi mindenre lenne szükség napjaink keservesen megújuló oktatásügyében. Új és . régi tantárgyakra: nyelvekre, esztétikára, latinra; alternatív iskolatípusokra, klasszikus gimnáziumokra, magániskolákra, egyházi iskolákra. S milyen egyszerűen hangzik: most már szabad, lehet, sőt kell. Muszáj. Mert az adatbankként kezelt gyerekek tömege a jövő csődtömege. Mert az iskolát szükséges rossznak tartó, a szellemi kalandot, a tudás, a megismerés izgalmait nélkülöző, vagy azt nem az életkorának megfelelő szinten kapó gyerek sosem lesz szabadelvű, nyitott ember, csak tébláboló figura. Csakhát kivel, hogyan megvalósítani mindezt? Azzal a tanárral, tanítóval, aki csak kötelességszerűen letanította a negyvenöt perceket, s kihullik a gyerek emlékezetéből, mert egyszerűen szürke volt, jelentéktelen, érdektelen? Nem véletlen, hogy a gyerekek felnőtt korukban is arra a tanítójukra emlékeznek, aki ugyan szigorúbb volt a többinél, de tartalmas volt az órája, le tudta kötni a figyelmet, ő maga is egyéniség volt. Sok esetben éppen az ilyen pedagógus volt a legmellőzöttebb a tantestületben, hiába volt szakmai tekintélye, emberi hitele, ha az ilyen - olyan érdekek, csoportok, vezetők kizárták. Nem volt döntésjoguk, csak megfigyelői státusuk. S talán éppen őrájuk, az ilyen habitusú emberekre kellene most odafigyelni. Persze, ahány iskola, mind másféle. Egy azonban mindenütt közös: nem hiszem, hogy akadna tantestület, amelyben ne ismernék egymást a pedagógusok. Egymás személyi, szakmai adottságait, rátermettségét. Remélhetően ez a döntő szempont mindenütt, s eszerint választják meg, ki legyen az igazgató. KÖVESDI KÁROLY SZÍNES TÉVÉ ÉS BÚTOR (Tudósítónktól) - A Tesla Orava állami vállalatról keringő, sok esetben a valóságnak nem megfelelő hírek hátterét magyarázták tegnap a sajtó képviselőinek a vállalat vezetői. - Az 1947-ben létesült üzem csak tíz évvel később kezdett elektronikát gyártani, s az első színes tévékészülék 1971-ben készült el. Az értékesítés 12-13 évvel azelőtt komoly gondot jelentett, ám a nyolcvanas évek rendkívül sikeresnek mondhatók - jellemezte a helyzetet Járt Murcin mérnök, a nižnái Tesla Orava gazdasági igazgatóhelyettese. A tavalyi évet is jó eredményekkel zárták, a 380 ezer tévékészülék 320 millió korona hasznot hozott. Erre az évre 405 ezer készülék gyártását tervezték, de kinek adják el, az kérdéses. Az érdeklődés csökkenése nemcsak azzal magyarázható, hogy aki teheti, külföldről hoz be olcsóbb (s nem biztos, hogy rosszabb minőségű) tévét, hanem elsősorban azzal, hogy a lakosság vásárlóereje lett kisebb. Aki munkanélküli vagy ez a veszély fenyegeti, biztosan nem vesz tartós fogyasztási cikket. A Tesla ebben az évben új, lapos képernyőjű készüléket dob piacra, de a régebbi típusokat - bár nincs keletjük - nem adják olcsóbban. A vállalat-külföldi piacokat és partnereket keres. Az elektronikán kívül egyebet is gyárt: a Teslana elnevezésű szekrénysoruk iránt nagy az érdeklődés - nyilván az ár is csábító, mindössze 22 ezer korona, és a megrendeléstől számítva 4-6 héten belül szállítják. (kop) KI KIRE FIZET RÁ? Vannak dolgok, amelyekről nem illik manapság Szlovákiában kérdezősködni. A „ki kire fizet rá" tárgykörbe tartozó adatok is ezek közé tartoznak. Mintha titkosítottak volna valamennyit. Pedig úgy gondolom, minden racionálisan gondolkodó embernek konkrét adatokból kellene kiindulnia, valahányszor fontos kérdésekről mond véleményt. Csehszlovákia egységének kérdése is ilyen. Sőt, holnapunkat tekintve ez a kérdések kérdése. Egyes politikusok azonban úgy tesznek, mintha egészen mellékes lenne. Általános megállapításokat téve piaci kofaként ágálnak. De az is teljesen érthetetlen, hogy miért hallgatnak azok, akiknek érzelmileg is, értelmi szempontból is fontos az ország egységének megtartása. Most mint! ? megtört volna a jég, és a Hospodárske noviny múlt heti számában terjedelme, pontos számadatokkal érvelő tanulmány jelent meg Stanislav Špaňai tollából e témakörben. A címe: Mindenért a cseheket kell hibáztatni? Főképp azért becses, mert szlovák nemzetiségű a szerző. A különválásra törekvő szlovák nacionalisták hazugsága főleg abban rejlik, hogy a történelmi tényeken „elegánsan" átlépve tesznek összehasonlításokat. Elhallgatják, hogy 1918-ban Szlovákia a széthullott monarchia egyik legelmaradottabb részeként vált a köztársaság alkotó elemévé, míg Csehországot „Ausztria mozdonyaként" emlegették. A köztársaság megalakulásakor az ipari termelésnek mintegy 8 százalékát adta Szlovákia, és ez a részarány nagyjából változatlan is maradt 1938-ig. Kétségtelen, hogy Prága nem fordított figyelmet a színvonalbeli különbségek mérséklésére, de ennek nemcsak a jóindulat hiánya volt az oka, hanem például az is, hogy Csehországból az ipartelepítőknek rendelkezésére állt a munkaerő. Csak egy adat a sok közül: Csehországban már 1869-ben is volt műegyetem, Szlovákiában pedig 1918-ban úgyszólván nem volt értelmiség. Mindazonáltal az első köztársaság rovására írandó, hogy gazdaságilag nem vált homogénabbá az ország. „Egy homogén és kiegyensúlyozott államot nehezebb szétverni" - állapítja meg a szerző. A szlovákokat irritálta a szomszéd, a csehek gazdagsága. Húsz év alatt azonban akkor sem lehetett volna a különbségeket kiegyenlíteni, ha Prága hatalmi szóval szorgalmazza az ipartelepítést és a szakemberek Szlovákiába irányítását. így 1938-ban egyes körökben termőtalajra lelt a demagógok „érvelése". Mint ahogy a jelenlegi helyzetben is termőtalajra talál, pedig ma már távolról sem akkora a különbség, mint 1938-ban. Érdekes adatokat tartalmaz a tanulmány a szocialista építés időszakáról: 1948 és 1980 között 350 nagy- és középüzemet építettek Szlovákiában, és 1948-tól 1985-ig Szlovákiában 16-szorosára, Csehországban pedig 13-szorosára növekedett a beruházások összege. Szlovákia általában a beruházások egyharmadát kápta. Mindent összevetve: 1918 óta Szlovákia állandóan fejlődött. Az első húsz évben is. Ekkor főképp szellemileg. A csehszlovák összteljesítményben való szlovák részvétel így alakult a háború után: 1948 -14,1; 1960-24; 1991 -29 százalék. Ezek azonban mennyiségi adatok. Ha a fejlődés minőségét veszszük figyelembe, megállapíthatjuk, hogy Csehszlovákia gazdasága számára az 1948 óta eltelt időszak katasztrofális volt. Főleg a cseh országrészek számára bizonyult annak. Tehát nyomorunk okait keresve nem a cseheket kell hibáztatni, hanem a rendszert. A szocializmus időszakában a kapitalista utat követő környező országok lehagytak bennünket. Legfeljebb annyit mondhatunk, hogy Szlovákia kevésbé fizetetett rá a szocializmusra, mint Csehország. Ebből következik, hogy Szlovákiában nem volt olyan általános és tömeges a kimúlt rendszerrel szembeni ellenállás, mint Csehországan. A szerző végül felteszi a kérdést: A különválás kinek okozna nagyobb kárt. A válasz: A csehek gyorsabban kikerülnének a hanyatlásból, és bekapcsolódnak az integrált Európába. Bátor közgazdász Stanislav Špaňár. Tanulmányát mindenkinek el kellene olvasnia, akinek drága az ország egysége. De azoknak sem ártana tudomásul venni ezeket az adatokat, akiknek - kibicként - semmi se drága. Lehet, hogy csoda történik, és a kétségbe vonhatatlant végül mégse vonják kétségbe. TÓTH MIHÁLY Kilenctagú bizottság dolgozta ki az SZNT határozati javaslatát a lusztrálások kérdésével kapcsolatban. A javaslatot Pirovits László (FMK) terjesztette a plénum elé. KI KELL ZÁRNI A ZSAROLÁS LEHETŐSÉGÉT NEM DÖNTÖTTEK MÉG A LUSZTRÁLÁSOKRÓL • Képviselő úr, véleménye szerint milyen módon kellene megvalósítani a feddhetetlenségi vizsgálatokat? - Szerintem a lusztrálást jogilag megközelíteni nagyon nehéz, sőt nem is lehet, mivel az állambiztonsági szervek nem jogi normák szerint működtek. Bizonyos belső irányelvek alapján vezették a nyilvántartást és kötöttek kapcsolatot a titkos ügynökökkel. Ha törvény születne a feddhetetlenségi vizsgálatokról, az sem zárná ki teljes mértékben a hibalehetőséget. Ezért nem szabad olyan személyek nevét nyilvánosságra hozni, akikről nincsenek bizonyítható írásos dokumentumok arra vonatkozóan, hogy tudatosan együttműködtek. - • A vitában sok kétség merült fel, a képviselők tulajdonképpen mind egyetértettek a lusztrálás szükségességével, de felvetették, nincsen-e olyan veszély, hogy valakit alaptalanul megvádolnak? - Ezért kell pontosan meghatározni a lusztrálás kritériumait. Minden vádat írásos bizonyítékokkal kell alátámasztani. Bármilyen kétség felmerülése esetében senki sem jelölhető titkos ügynöknek. Minden képviselő fél a lusztrálástól, viszont naponta tanúi vagyunk a politikai zsarolásnak, a külső nyomásnak. Ennek úgy vethetünk véget, ha a törvényhozó szervben és a kormányban csak olyan emberek lesznek, akikkel kapcsolatban nem áll fenn a legcsekélyebb gyanú sem, hogy együttműködtek a titkosrendőrséggel. Nem kell törvényt hozni, az SZNT határozata is szabályozhatja ezt a kérdést. Igaz, viszont, hogy az ügyrendi törvény nem teszi lehetővé, hogy a parlament vizsgálóbizottságot nevezzen ki, ezért az elnökségnek törvényerejű rendeletet kell hoznia erre vonatkozóan. © Hogyan kerülhető el az, aminek tanúi lehettünk a Szövetségi Gyűlésben? - Minden személynek jogában áll, hogy polgár- vagy büntetőjogi úton - Vég nélküli folyamat lehetne, ennek megakadályozására kell meghatározni a határidőket. Vannak olyan területek, ahol a lusztrálás fölösleges. Azok a személyek esetében azonban, akik az alkotmány alapján töltik be tisztségüket, szükség van rá. A feszültségek elkerülése végett meg kell határozni a lusztrálások körét. Ami a kérdés másik felét illeti, nehéz előre látni, milyen lesz a visszhang. Titkos ügynökökre mindig szükség van államvédelmi okokból. A világ minden táján az a nézet uralkodik, hogy titkos ügynök nem lehet parlamenti képviselő. A titkosügynökség nem bűn, csakhogy a működését törvénynek kell szabályoznia. • Miért nem született végül döntés a kérdésben? - Nagy szerepet játszott ebben, hogy a Szövetségi Gyűlés is a lusztrálásokról tárgyalt. Mintha bizonyos elbizonytalanodás tanúi lettünk volna, mintha arra várnának, milyen álláspont alakul ki a szövetségi parlamentben. A határozati javaslattal kapcsolatban elhangzott észrevételek egyébként olyanok voltak, hogy azokkal nyomban ki lehetett volna egészíteni az előterjesztett dokumentumot. A gyűlés vezetése nem volt tárgyilagos, minden javaslatról külön-külön kellett volna szavazni. védekezzen. Ha valahol megalapozatlan feljegyzések vannak, büntetőeljárást kell indítani az ellen, aki ilyen bejegyzést tett. Ezen kívül szerintem átfogóan szabályozni kell a képviselők és a kormánytagok helyzetét. Módosításra szorul a képviselőkről szóló törvény, az alkotmány és a választási törvény. A lusztrálás csak egy része ennek a szabályozásnak. Igaz, ez érint mindenkit személy szerint a legjobban. Am a feddhetetlenségi vizsgálat nem vád, csak egy bizonyított tény feltárása. Más kérdés, hogy a társadalom hogyan ítéli meg a titkos ügynököket. • Milyen gyakorlati következménye lehet a pozitív eredménynek, hiszen érvényes törvényeink szerint a képviselők nem hívhatók vissza? - Valóban nem, és nem is ez a cél. A határozat majd felszólítja őket, hogy bizonyos határidőn belül adják vissza mandátumukat, ellenkező esetben nyilvánosságra hozzák nevüket. • Sokak szerint a lusztrálás egy vég nélküli folyamat és a társadalom destabilizálódásához vezet. Egyetért ezzel?