Új Szó, 1991. május (44. évfolyam, 102-126. szám)

1991-05-27 / 122. szám, hétfő

3 MOZAIK ÚJ SZÓ

i 1991. MÁJUS 27. REFLEX A NAGY PÉLDAKÉP HAGYATÉKA Olvasom, hogy tábornokok érkeztek Moszkvából Prágába, hogy végigjárva a már többnyire elhagyott hazai szovjet kaszárnyákat, gyakorlótéreket, katonai kórházakat, tisztilakásokat és repülőtereket csehszlovákiai partnereikkel tárgyalva mérleget készítsenek egykori szövetségeseink 1968 és 1991 közötti itt-tartózkodásának eredményeiről. Az elszámolási nagykönyvnek - mint tudjuk - két oldala van. Tisztában vagyunk vele, hogy sem a „tartozik", sem a „követel" oldalon nem tüntetik fel, hogy az 1968-as „testvéri segítségnyújtás" első hét napján több mint 50 csehszlovák állampolgár veszítette életét. Golyó által, tank hernyótalpa alá kerülve, utcán agyonverve... Azt sem kalkulálják bele a főkönyvbe, hogy több tízezer tudós, mérnök, művész - a lakosság színe java - elhagyta az országot, és az is kimaradt a kalkulusból, hogy pártoktatásra járattak százezreket, ahol azt tanították, miként kell fehérnek látni a feketét. Mondom, sok tétel kimarad a végelszámolásból. Ha tehetném, most tanulmányutakat szerveznék. Autóbuszba ültetném a kommunista párt mostanában már egyre bátrabban érvelő és egyre több bölcs tanácsot osztogató parlamenti képviselőit, és elvinném őket Komáromba, ahol a szovjet hadsereg tisztjeinek családjai éltek. Megmutatnám nekik a kaszárnyát is, ahogy hátrahagyták a katonák. Es az eszméhez még a „szív jogán" ragaszkodókat is mind tanulmányútra vinném. Lássák meg, milyen egy hátrahagyott szovjet katonakórház bévülről. Vegyük szemügyre a „kibelezett" kapcsolószekrényeket, a kibontott falakat, a fűtőtestek hűlt helyét, az évek óta leszakadt mennyezetet... Megmutatnám a rendszer jobbíthatóságában hívőknek, a katonai kíképzőtereket, az üzemanyagtöltő állomások környékét, és egyetlen kérdést se tennék fel nekik. Azokat a kollégáimat is végigkalauzolnám a szovjet hadak útján, akik néhány hónappal ezelőtt stramm beszámolókat írtak egyik szovjet egység búcsúztatásáról. A helybeli búcsúztatók titokban folyó könnyeiről, a rezesbanda pattogó indulóiról, a két évtized szép emlékeiről és a közeli viszontlátásba vetett hitről. Meg kellett a szívnek szakadnia... A mindent jobban tudó kávéházi stratégákat szintén végig vinném néhány elhagyott helyőrségen, meg számos történészünket is, akik még mindig nem gyógyultak ki a bolsevizmusból. A hadsereg mindig hű tükre a társadalomnak, amelyből vétetett. A társadalmak fejlettségének, gondolkodásmódjának, szellemiségének. Sztálin és utódai Lengyelországot, Csehszlovákiát és Magyarországot a háború óta stratégiai terveikben leendő ütközőzónának tekintették, egy a Nyugat és a Kelet között megvívandó háborúban. A szovjet hadsereg által hátrahagyott épületek, térségek állapota azt bizonyítja, hogy a seregek ezt valóban komolyan vették. A húsz esztendeje jó állapotban átadott kaszárnyák ablakain ma befúj a szél, a tetőkön beesett a hó, a vízvezetéket hagyták elrothadni, a parkettát felszedték. Egyszóval: tábori viszonyokat teremtettek. Harctérre emlékeztetőket. , A szovjet tábornokok most alkudoznak a csehszlovák kormánymegbízottakkal. A vállukat vonogatják. Valóban nem rajtuk múlott, hogy így történt, ahogy történt. Ha rajtuk múlik, még évtizedek múlva sem derül ki, hogy milyen gazdálkodás folyik egy csehszlovákiai szovjet laktanyában. A legutóbbi tárgyaláson nem sikerült megegyezni a moszkvai tábornokokkal. Nem csodálkozom rajta. Nem az ilyen elszámoláshoz szoktak ők hozzá. Ha tehetnék, ők inkább a leszámolást választanák. TÓTH MIHÁLY TÁVKAPCSOLÓ HUMOR A POLITIKÁBAN - POLITIKA A HUMORBAN Nem mindennapi témája volt annak a beszélgetésnek, amelyet látva néhányan a stúdióba telefonáló nézők közül nem akartak hinni a szemüknek és a fülüknek. Ennek aztán az lett a következménye, hogy a szövetségi F 1 -es csatornán milliónyian nézhettük meg Peter Weiss óráját. Talán akadt olyan élesszemü néző is, aki meg tudta állapítani, hogy órában is a szovjet márkát szereti-e a legfőbb baloldali „demokrata". Persze ez mellékes, mert az kiderült, hogy Weiss úrnak csapnivalóan rossz a humora. Persze megértem őt, hiszen az ő helyében egy eléggé szomorú, akarata ellenére rátestált örökséggel a vállán, magam sem viháncolnék az örömtől. A tény attól még tény maradt, így a stúdióban Oliver Andrásy társaságában ott ült Stano Radič és Andrej Reiner a pozsonyi rádió két humorista nagyágyúja, meg Martin Porubjak, a szlovák kormány első alelnöke. Neve után szívesebben írnám, hogy a szlovák színházművészet első számú dramaturgja. Hozzáértőbb színházigazgatót nehezen tudnék elképzelni a Szlovák Nemzeti Színház élén. Úgy tetszik mások nem így gondolták, mert igen hamar felfelé buktatták, ahogy azt a régi politikai szlogen megfogalmazza. Porubjak humora kiváló, olyan amilyen csak egy nagyműveltségű színházi dramaturgé lehet. Majanem elfeledkeztem Zeman úrról, a Szlovák Nemzeti Párt első számú ellenségének kikiáltott - bizony mondom - vitriolos humorú cseh képviselőről. A Szövetségi Gyűlésben miközben - saját bevallása szerint - kitűnően szórakozik a „nemzetiek" politikai ötletein, s olykor meg is csipkedi egy-egy vezérszónokukat, ellenfeleinek már korántsem ilyen, fejlett a nemzeti humorérzéke. Annál fejlettebb az övé, hiszen az egyik cseh miniszternek nem is olyan rég elmondott beszédéből felolvasva görbetükröt állított a manapság divatos politikai semmitmondásnak. Tévedés ne essék! Nem Jakešt és elvtársainak egyikét idézte, hanem egy ma hatalmon lévő kormány cseh miniszterét. Ha jól emlékszem Oliver Andrásy szájából elhangzott az is, hogy Vladimír Mečiar eléggé „nagy önuralommal" tűrte, amikor az egyik ifjúsági műsorban bemutatták neki a pozsonyi Štúdio S-ben feljátszott felvételt. - ökölbeszorított kézzel erőltetett mosolyt az arcára. - Ezt már én tettem hozzá, mert véletlenül láttam az emlegetett műsort. Mindez már az ominózus ,,Most az udvari bolond beszél a király nevében" című Kňažko-monológus után történt. A paródia pedig nem szólt másról, mint amit később az exkormányelnöknek az SZNT Elnöksége is felrótt. Mindezek ellenére csalódtam ebben a vitaműsorban. Olyan volt az egésznek a végkicsengése, mintha a mai politikusokról nem születnének viccek. Vártam azt is, hogy kötelezően mindenki elmond egy-egy újkeletű politikai viccet. Mindhiába. Itt jut eszembe, hogy befejezésül illene legalább nekem közreadni egyet. Nem tudok DUSZA |STVÁ

N KÉRDŐJELEK El akarják odázni a képviselők a feddhetetlenségi vizsgálatokat? Netán abban bíznak, addig sikerül halogatniuk az ügyet, hogy végül nem kerül sor „átvilágításukra"? Vagy csak azt akarják, hogy a vizs-*gálat valóban objektív legyen, véletlenül se gyanúsíthassanak meg valakit alaptalanul? Ezek és számtalan hasonló kérdés merült fel mindenkiben, aki figyelemmel kísérte a szlovák parlamentnek a késő esti órákba nyúló, pénteki ülését. A csütörtöki tanácskozáson egyértelmű döntés született: legyenek lusztrálások! Lényegében az összes párt egyetértését fejezte ki; még a Demokratkus Baloldal Pártja is, amely ellenzi ugyan a feddhetetlenségi vizsgálatokat, de bejelentette, hogy elvi kifogásai ellenére képviselői alávetik magukat. Vita bontakozott ki viszont arról, hogyan menjenek végbe a vizsgálatok? Nem tűntek összeegyeztethetetlennek a vélemények, ezért a kilenc parlamenti párt képviselőiből bizottság alakult, amely feladatul kapta, dolgozzon ki határozati javaslatot. Egyszerűnek látszott a dolog, a parlamenti klubokkal is egyeztették a vitás részletkérdéseket, de határozatot mégsem fogadtak el. Annak ellenére sem, hogy František Mikloško tarthatatlannak tartotta az ügy elodázását, mondván, már fél éve készül a szlovák parlament erre a lépésre, a politikai élet stabilizálása érdekében nyomban hozzá kell látni közéletünk megtisztításához. Véleményét a legutóbbi napok eseményeivel is indokolta. Azzal, hogy bizonyos erők zsarolásra, egyesek nyilvános lejáratására használják ki a titkos ügynökök iratait, amelyekhez törvénytelen úton jutottak hozzá, sőt amelyeknek valódisága nagyon sok esetben kétségbe vonható. Azok igazát támasztotta alá a Szövetségi Gyűlés pénteki ülése, akik a lusztrálás megfontolt előkészítésére intettek. Egyre nyilvánvalóbb, hogy olyan törvényre lenne szükség, amely pontosan meghatározná a lusztrálások alapelveit; azt, hogy mi történjék azokkal, akikről bebizonyosodott, együttműködtek a titkos rendőrséggel. Ki kellene terjednie a törvénynek a „leleplezettek" védekezési jogára, sőt annak betiltására is, hogy bárki visszaélhessen az állambiztonsági szervek levéltári anyagaival. így a parlamenti üléseken - a gyakori kínos színielőadások, az önmutogató képviselői felszólalások helyett - talán megkezdődhetne ar érdemi munka, ahogy azt a polgárok joggal elvárják. Mindenesetre az a mód, ahogyan a pénteki ülést vezető Oľga Keltošová, az SZNT alelnöke véget vetett a tanácskozásnak, sokakban kétségeket keltett. A számtalan javaslat közül csak egyet szavaztatott meg. Eszerint a parlament június végi ülésén visszatérnek a kérdésre - az időközben átdolgozott határozati javaslat alapján. Lusztrálás tehát lesz. Hogy mikor? A kérdésre egyelőre nincs válasz. Nem használják ki ezt a halasztást azok, akik eddig is visszaéltek azzal, hogy a parlament még nem zárta le ezt a kérdést? CSIZMÁR ESZTER IDŐRABLÓ HANGOSKODÓK A privatizáció lassú, hetekig tartott a földtörvény előkészítése és jóváhagyása, törvénytervezetek tucatjai várnak megvitatásra a parlamentben - és a Szlovák Nemzeti Tanács bizalmi szavazást indít. A hangoskodók szerint a parlament elnökségének összetétele nem felel meg a politikai erőviszonyoknak, a kormánypártok szerint viszont éppen ez az összetétel szavatolja az elnökség működőképességét. De hát bizalmi szavazást bármely képviselő indítványozhat... És bármilyen okból. A múlt hét derekán nem először fordult elő, hogy a „hőbörgő" honatyák (szerencsére, kevesen vannak) újabb támadást indítottak a nekik alkalmatlan személyek ellen. Az utca ezúttal nem segített - ők pedig elhamarkodták a szavazást. Rekonstruálni kell az elnökséget! - kiabálta néhány hete az utca, és néhány utcához közel álló (vagy oda való?) tömegkommunikációs eszköz - s beszéltek eközben egyesek 82 százalékról, meg 60 százalékról, meg a nemzet túlnyomó többségének véleményéről. S Iám-Iám, most, amikor a konkrét személyekről szavazni kellett az elnökségből való kibuktatás mellett, akkor 6-7, esetleg 10 képviselő szavazott erre. Tehát az abszolút kisebbség - feltételezem - abszolút leghangosabbja. Kivéve a liberális elveket valló Kusý professzor, vagy Peter Tatár esetét. Hogy miért lett épp e két elvszerűen politizáló, derék képviselő ilyen népszerűtlen, az - Szlovákia belpolitikai helyzetének ismeretében - külön dolgozatot érdemelne. Gondolom, az sem mellékes, hogy a parlament csütörtökön délután egy egész órát veszített a bizalmi szavazással. Emlékeztetőül: egyórás kiesés a Slovnaftnál olyan összegbe kerül, amiből egy sok helyütt hiányzó iskola, vagy óvoda felét meg lehet(ne) építeni! Vajon mibe kerültek az eddigi, időhúzó hangoskodások? Vajon lemérhető-e, hogy a honi gazdaság mennyit veszített lényeges, alapvetőnek tekinthető törvények késleltetésével? Szeretnék ez összeg kamataiból élni. Kiváló szponzor lennék. LOVÁSZ ATTILA A NAUMANN ALAPÍTVÁNY PRÁGÁBAN A liberális színezetű Naumann Alapítvány 1991. május 23-án hivatalosan is megkezdte működését Csehszlovákiában. Az Alapítvány Prágában és Pozsonyban nyitott irodát. Ez alkalomból csütörtökön a fővárosba érkezett Martin Bangemann úr, az Európai Közösségek tanácsának alelnöke. Bangemann úr tiszteletére a prágai Diplomata Klubban munkaebédet adott a csehszlovák fél, melyen részt vett többek között Jifí Dienstbier külügyminiszter. Az FMK részéről Tóth Károly főtitkár és Hunčik Péter vezetőségi tag vett részt a munkaebéden. Bangemann úr előadást tartott a prágai Kaiserstein palotában Európai közösségek és a belső piac - Csehszlovákia lehetőségei címmel. Az előadás után Tóth Károly és Hunčík Péter kötetlen beszélgetés során tájékoztatták a német küldöttség többi tagját is a szlovákiai politikai helyzetről, az FMK szerepéről a szlovákiai politikai életben, a liberális pártok szerepéről az újjászülető Csehszlovákiában. Megállapodtak abban is, hogy a jövőben még szorosabbra fűzik kapcsolataikat. A német fél nagy érdeklődéssel hallgatta a beszámolót és kifejezte reményét, hogy a liberális pártok a jövőben komoly szerepet fognak játszani a politikai színtéren. -h. p.A PÁPA MAGYARORSZÁGI LÁTOGATÁSÁNAK PROGRAMJA II. János Pál pápa augusztus 16-án, pénteken érkezik Magyarországra. Ezen a napon az esztergomi Bazilika előtti szentmisét követően a parlamentben találkozik Göncz Árpád köztársasági elnökkel, Antall József miniszterelnökkel és a kormány tagjaival. Ugyanezen a napon ellátogat a betegekhez és fogadja a püspöki kar tagjait is. Másnap, szombaton a pápa a pécs -pogányi repülőtéren szabadtéri szentmisét tart. Augusztus 18-án, vasárnap a máriapócsi búcsújáróhelyen lesz szentmise, ahová a 300-500 ezer hívő között szlovákiaiak, kárpátaljaiak, és erdélyiek tömegére is számítanák. Ugyancsak vasárnap Debrecenben, a református nagytemplomban ökumenikus imádságon vesz részt II. János Pál, közösen a testvéregyházak képviselőivel. Ugyanezen a napon budapesti szálláshelyén a magyar izraelita hitközség képviselőit fogadja. Hétfőn Budapesten a Mátyás templomban kispapok és szerzetesnövendékek fogadására kerül sor. II. János Pál látogatásának kiemelkedő napja lesz augusztus 20-a, Szent István király ünnepe. VARGA PÉTER ÁDÁM LAPSZÉLEN KI MIT TUD? Túlzok, de szándékosan teszem, amikor azt mondom: gazdasági csodára készülgetünk. Nehézkesen és egyelőre még csak elméletileg. Ehhez- a csodához a gazdasági és financiális ügyek értői szerint pénz, pénz és megint pénz kellene. Ennek kapcsán jutott eszembe: ha bárminő csoda folytán lenne is pénz, ha lendületbe jönne a piacgazdaság, vajon akkor a bérből és fizetésből élő kétkezi munkások hada képes lenne-e arra, hogy az iránta támasztott igényeknek megfeleljen? És fordítva: most, hogy a tőkeszegénységünket bizonyítandó, nincs pénz - vajon milyen tökét képviselhet a munkás szakértelme, felkészültségének nívója? E kérdések azért izgalmasak, mert a társadalomban tapasztalható általános leépülés, válságaink egymást kiegészítő rendszere, az évtizedeken át tartó szellemi elsivárosodás szakmunkásainkat sem kímélte. Épp ezért most, a tetemrehívás időszakában nem tartom ünneprontó piszkálódásnak ama kérdést, hogy mit tud, milyen szakmai minőséget képvisel az ország több milliónyi szakmunkásgárdája? Vagy mit kapnak emberi és szakmai batyujukba a most tanulók, az életbe kilépők?... Jómagam attól tartok, hogy e tekintetben sem lehetünk különösebben büszkék. Tisztelet a kivételnek, ám a szakmunkásaink zöme nem tudja, mi az a szakmai tartás; milyen a kifogástalan, a hibátlan munka. A szakmai változásokkal csak töredékük tart lépést; míg a többség - sok esetben - még a mesterség alapvető ismereteit is hézagosan sajátította el. Egyáltalán nem jellemző körükben a világnyelvek valamelyikének ismerete; bár szentigaz, hogy ez a vállalati igazgatókra sem jellemző! És nem titok az sem, hogy a szakmunkásképző intézmények az amúgy is siralmas helyzetben leledző honi oktatási rendszer legmostohább „gyermekei". Ebben az állapotban csodatévő pedagógus legyen a talpán, aki három-négy év alatt műveltté és a szakmáját ismerő jó szakmunkássá tudja átformálni az egyéb iskolákba be nem jutott kamaszokat. De csodák nincsenek; és mihez is kellene felzárkóznia az ifjú szakmunkásnak? Ahhoz a rendetlenséghez, zűrzavarhoz, ami körülveszi? Ahhoz a negatív szakmai becsülethez, amire a felnőtt szakmatársakat tanította meg a kifordított értékrend? Ahhoz, hogy a fusizások és egyéb feketemunkák közepette se idő, se energia nincs arra, hogy könyvvel, színházzal, nyelvtanulással, előrelátó átképzéssel gazdagítsa magát valaki? Szó ami szó, igencsak messze vezetnek ezek a gondolatok. A gazdasági csoda pedig több okkal együtt amiatt is álom, mert komoly bajok vannak a szaktudás minőségével. A munkás annyit tud, amennyire megtanították őt. Annyira korszerű (vagy korszerűtlen) a saját szakmájában, amennyire évtizedeken át az volt a szakoktatás. Annyira nincs szakmai tartása, amennyire a társadalom sem igényelte azt. És annyira tette periférikussá az egész szakmunkásképzés ügyét a munkáshatalmat hirdető ideológia, amennyire komolyan gondolta a munkáshatalmat. Hozzátartozik a valósághoz, hogy a rendszerváltás óta megnyíltak a határok, és egyre több csehszlovákiai szakmunkás kerül ki hosszabb-rövidebb időre Európa nyugati országaiba. Onnan viszont olyan információk érkeznek, hogy a cseh, a morva, vagy a szlovákiai tájakról származó „melósok" tiszteletet parancsolóan szorgalmasak és megbízhatóak. Igaz, külországba többnyire csak a jobbak merészkednek; bár itthon úgy a legjobbak ők, ahogyan vakok között a félszemű a király. Mert a másik szemét jobb, ha nálunk behunyja. Nincs rá szüksége. Az iménti ellentmondás lényege pusztán annyi, hogy ahol megteremtik a folyamatos munka feltételeit, ahol a szervezettség nem mese, hanem valóság, ahol a lógásnak, a slendriánságnak azonnali és súlyos anyagi következményei vannak, ahol a fegyelemről nem beszélnek, hanem munkáltatói szigorral megkövetelik, ott a tájainkról származó szakmunkásról rögvest kiderül, hogy mire képes. Lehet, hogy pénz, pénz és megint pénz kell a gazdasági csodához. De nem kevésbé szükségeltetik hozzá az is, hogy sürgősen rend legyen mind az imént említettekben, mind a szakmunkásképzésben. Különben - ahogy azt némi iróniával mondani szokás - e tekintetben is lőttek nekünk; a kárát pedig a bugyellárisunk fogja látni MIKLÓSI PÉTER